A morotvák világa

A szüret ideje végét járta.

Én egészen kibékültem a Ruffóval.

Ő közölte velem, hogy a legközelebbi napokban bekövetkezik az esőévad. Ez a Délvidéken a tél, az újesztendő. Eltart hat hétig. Azalatt a földmívesnek pihenése van. Még a barom sem jár legelni, túrni.

Mielőtt az évszak beállítana, aminek közeledtét a tengersokaságú bogárvilág előre hirdeti, mi ketten a Negrito csónakjával bejárhatnók a szigetország morotváit, s kitalálhatnánk valamit, amivel a szigetet ellepő egyiptomi csapásoknak elejét vehetnők.

(És egyúttal távol maradnánk az új házaspár otthonától.)

Elismerem, hogy ez a durva henteslegény a legeszményibb lovag és nemesember ezen a világon.

Másnap korán reggel, nem várva meg az örvendetes ünnepélyt, elindultunk ketten a morotvákat bekalandozni csónakkal, gólyalábbal.

A gólyaláb is nélkülözhetetlen a mocsári kalandozásnál. A ladikot a karám előtti tóból visszük át vállra emelve a Ruffóval. Ennek a gömbölyű tónak is volt egy saját gejzírje, mely azt táplálta, de az csak egy karvastagságú vízsugár volt, mely a tufatalajból tört elő: a tó színe nem emelkedett tőle magasabbra.

Hanem a nagy morotva, mely a hegy lábától egész a tengerpartig terült, a nagy gejzír egyik vízoszlopát fogta fel, mely ívben omlott alá, s folytonos patakként csorgott a hegyoldalról tekeregve, ennek a mocsárvidékét egy félkörű sziklapart zárta el a tengertől, végződött a morotva a tőzegtelepen, mely már szilárd talajjá tömörült: vízi növények gyökereiből, bozótjaiból megszenesülve. Ebből a tőzegből kellett a Ruffónak kivágni az új lakosok számára szükséges mindennapi tüzelőt. Becsülésre méltó feladat egy ambiciózus fiatal úrfi számára. Érettségi vizsgát tehetett le belőle.

Hát mi panasza lehetett? Megvolt a mindennapi bőséges eledele. Nem kellett a menza akadémika előtt kujtorognia, nem vegzálták rigorózus professzorok kapciózus kérdésekkel, nem kellett neki római jogot bemagolni, nem fájt a feje a tandíjfizetés miatt.

Aztán kvártélya is volt: nappali és éjjeli. A nappali egy tőzegkockákból összerakott kunyhó a mocsár szélén, az éjjeli a karámban a bambuszból összerótt félszer, amiknél hónap végén nem molesztál a háziúr a házbér végett. Hát nem ideális világ ez?

Amint megérkeztünk a Ruffóval a mocsárhoz, s a ladikot vízre eresztettük, körültekintettünk az ő domíniumában. Mert hát ez az ő uradalma volt. Ennek a termése mind az övé. Ez az ő apanázsa.

Felkerestük a kastélyát, egyiptomi építőremek volt, gúla alakú.

Ajtaja nem volt, bátran be lehetett lépni. Csak belépni bátran, de már előbbre hatolni csak vitézi módon. A falak vastagon lepve voltak szúnyogoktól, amik között alig talált helyet a százlábú bogár (Skolopendron), a szögleteket ellenben magának foglalta le a denevér. Volt benne egy bámbuszágy is, letakarva birkabőrrel, de az egészen fekete volt a kakerlákoktól (amiket magyarul sváboknak neveznek). Ezekkel egy társaságba keveredni nem kívánatos.

A Ruffo tudott velük kiegyezni. A mocsár lapálya nagy területen fehérlett valami gömböktől. Ezek óriási nagyságú pöfetegek. (Lycoperdon.) Kiválasztott belőlük egyet, amelyiknek a háta már rücskös volt, azt levágta a száráról a baltájával, s behozta a kunyhójába. Én kinn maradtam.

Akkor azt a gombák apját letette a földre, s nagyot csapott a hátára a fejszéje fokával. A pöfeteg erre akkora durranással, mintha tarackot sütöttek volna el, pukkant szerteszét, és sűrű füsttel töltötte meg az egész kunyhót. Ettől a boszorkányliszttől egyszerre elpusztult minden fertelmes féreg, ami a kunyhót megszállta, csak seprő kellene a szemétté váltakat kitakarítani. Van itt gondoskodva mindenről.

Ráértünk a kunyhó elé leülni és pipára gyújtani.

Volt ott a szabadban egy tűzhely, kövekből összerakva, amiben még pislogott a tegnapi parázs maradványa.

– A kunyhóban nem szabad tüzelni – mondá a Ruffo –, mert a fal tőzegből van, ha az tüzet fog, a palota földig leég. Ez itt az én tűzhelyem. Idő jártával talán majd családi tűzhely.

Olyan komolyan mondta.

– Hát persze, hogy családi tűzhely – dünnyögé. – Látod ezt a mi kis szigethazánkat? Magad is idecseppentél közénk. Talán Isten küldött. Azt mondják, hogy van egy Isten. Az öregebbek mondják. Látták talán? Beszéltek vele? Azt mondják, hogy ő teremtette ezt a világot. Elég szép világ. – Engem is ő teremtett? Szüksége volt rám? Hát nekem volt szükségem erre a világra? Mit keresek benne? Azt mondják, hogy ez a világ egy sziget. Körös-körül a tenger. Az is egy világ. A hegytetőről nem látom a végét. Itt születtem. Azt sem tudom, az apám szült-e vagy az anyám. Mi oka volt rá? Kértem én őket, hogy erre a világra hozzanak? Hát jól van, osztozom ezen a világon. A két ide teremtett ember, a Negrito meg a Cava bírják a karámot meg a tavat. A szakállas emberek, a Capitano meg a Padrone tartják a vashajót, kapálják a földeket, törik a hantot, vágják a sziklát: arcuk izzadságával tartják el a hozzájuk tartozóit. Csókolnom kell a kezüket. A nőkről szólni sem merek. A Donna, a Mária, a testvérem előttem túlvilági teremtések. A Kadét derék fiú. Neki semmije sincs, övé a levegő, azt veszi el belőle, ami repül. Olyan jó szíve van, hogy senkit se bánt. Egyedül én magam vagyok az, akit gyűlölök. Csúf vagyok. Látom a pofámat a barlang vizében. Undok pofa. Se fóka, se vidra nem cserélne velem. És nekem mégis osztoznom kell ezen a világon. Ennek a világnak a java a másé, a rossza az enyém. Látod ezt a vidéket magad előtt? Ezt is az Isten teremtette? Ez jutott nekem örökségül. És most arra kell gondolnom, hogy egyszer majd, sok nyár után, eljön az idő, amikor férfi leszek: keresnem kell ebben a világban az embermódon hozzám való társat, akinek nincs válogatása. És akkor aztán ide kell őt hoznom ebbe az én tóparti lakásomba, ebbe a férgek és szörnyek hazájába! Hát nem azt kell-e hinnem, hogy téged azért küldött ide az a sokat emlegetett Isten, hogy engemet a te bölcs eszeddel megsegíts, s ezt a világot megigazítsd?

Nagyon megszerettem e beszéd után a Ruffót. Hisz ez az eszményképe a munkásnak. Van esze, testi ereje, munkakedve és aztán vágya a boldogság után. Imád egy magával egykorú leányt. Ki az? Mi az? Talán egy magas származású sarjadék? Kék vér? De most csak egy varróleány. Annak szeretne otthont teremteni. Henteslegény varróleány élettársnak.

Hiába teremt a világalkotó külön glóbust a kiválasztottainak. Itt van, megvan: egy szigetvilág; rájuk bízta. És már ezen a külön földdarabon vannak fajkülönbségek, új vágyak, szenvedélyek, van vadember, úr, proletár, van állati ösztön, hatalmas szenvedély. Hátha még a maforik is ide találnak kerülni, akiknek vallása, politikája az emberevés.

Aztán én itt vagyok: az idegen.

Tizenegy ember elég, hogy államot képezzen.

– No hát, tekintsük körül ezt a te birtokodat!

Beszálltunk a ladikba. Pálmakéregből csinálták azt az ős szigetlakók, a negritók. Csáklya volt a kormány és az evező; esetleg fegyver is. Én különben a revolveremet és a kardomat is magammal hoztam, amiknek a rendeltetéséről a Ruffónak sejtelme sem lehetett.

A tőzegparton túl kezdődött a bozót, veres levelű bokrok, összegubancolva tölcsérvirágos iszalaggal, vadkomló tobozfürteivel, csupatüske cserjékkel szövetkezve álltak az utunkban, baltával kellett nyílást törnünk közöttük, a sok lepke, szökcső majd kiverte a szemünket. Tocsogó víz volt a bozót alatt, melyben a tüskés borz kereste menedékét.

Amint a bozóton keresztültörtünk, elénk tárult a csincsés. Saját tartomány. Csupa sásból, nádból alkotva. Virágok erdeje, amiket méhek raja zsong körül, tarka liliomok kardlevelű bokrai között korhadt faderékban méhek telepe, amik előtt a harcias fullánkhordók erős küzdelmet folytatnak a halálfejű szfinksszel.

Azok fölött repkedett fennen surrogva a lepkék királynéja, a Pamplenara, pávaszemű szárnyaival. Kár, hogy lepkefogót nem hoztunk magunkkal, hogy vadászprédául hazavihettük volna a hölgyeknek. A csincsés pocsogós vize tele volt csíkokkal, amik között nagy háborúságot támasztott egy-egy közéjük szabadult tarka pióca.

Aztán következett a buckák birodalma. Itt már a madarak világa kezdődik. Nádi veréb, szárcsa, búvár fészkel a sűrű perje között, ott tanítják a fiókáikat úszni. Láttuk, amint az óriás béka egy búvárcsemetét elkapott a lábánál fogva, s a búváranya tiltakozásának dacára lenyelte. Vannak itt ilyen hatalmas békák. De még tekintélyesebb náluknál a madárölő pók. Ezt is volt szerencsénk megismerhetni. Harangforma fészke van pókfonálból szőve a vízben: odaviszi a martalékait, a kis madárkákat.

Majd egy szép, sík víztükör támad elénk, aminek a körülete takarva van nimféa-levelekkel, fennúszó rózsaszín és égszínkék tulipánokkal és libegő máktokokkal, amiket mi otthon békakorsócskáknak nevezünk. Itt már mélyebb víz van, halak tenyésznek benne, s azoknak a fogyasztására gázolnak a vízben a gémek, gödények, lángmadarak. Talány volt előttem, hogy honnan kerülnek ide a halak.

Egy békalencsével borított lapályon átvágva, eljutottunk ahhoz a sziklaparthoz, mely ezt a mocsarat a tengertől elzárta, mely vizsgálódásaink célja volt.

Ez volt a legérdekesebb látvány.

Egy félkörben kanyaruló tufasziklapart, mely a szigetet a tengertől elzárja. Előtte terül nagy messzeségben a kokojszás. Csupa sűrű moha, mely embermagasságra felburjánzik. Felül hazug mező, alatta iszap van. Ha rálép az ember, alásüllyed, s aztán hiába iparkodik kimenekülni, a moha egyre húzza lefele, míg végképp elnyeli. Itt-ott kicsillámlik a moha közül a víz. Ez a tömpöly a tanyája az undok féregsokaságnak, itt nyüzsögnek ronda vermeikben a vízikígyók, itt leskelődik prédája után a gyíkforma szirén, csalogatva rózsaszín kopoltyúival a szitakötőket. Egy-egy törpefenyő hasal a dombokon, s hegyes gúlákban emelkednek elő a fehér hangya (termesz) óriás várai, aki miatt fabútort nem lehet a kunyhóban hagyni, mert összeőrölik, elhordják.

Jöttünk felzavarta a mocsárlakókat; a szárnyasok gágogva, kurrogva riadtak fel rejtett tanyáikról, a vidra menekült a barlangjába, csak a termetes ormányos tekenősbéka állt ki a dombtetőre, a harcot elfogadni készen, amihez ezúttal semmi kedvünk nem volt. A szúnyogok fellege majd kiverte a szemeinket. Azoknak a kedvéért aztán a repülőhalak kísérgették a csónakunkat, amiknek a mocsári rovarvilág a lakomája; ezeknek az ismeretsége megint, a kormoránok, kóvályogtak a fejünk felett.

– Kedves cimborám – mondám én Ruffónak –, ez a te birodalmad egy valóságos labirint, amiből pilóta nélkül ki nem igazodunk. Annyi bizonyos, hogy ez a fészke a sziget minden átkainak. Ezen segíteni kell. Az a tufaszikla zárja el ezt a mocsarat a tengertől. De ennek kell valami sziklabarlangjának lenni, melyen keresztül annyi víz lefoly, amennyi a gejzír vízoszlopából ideömlik, mert különben a mocsárnak ki kellene áradnia az egész lapályra.

– Sohasem árad ki a mocsár.

– Akkor azt a csatornát kellene megtalálnunk, mely a fölösleges vizet a szikla alatt levezeti.

– De nem tudjuk ezt a sziklapartot bejárni az alatta elterülő kokojszás miatt, se csónakkal, se gólyalábbal.

– Én már találtam olyan kalauzt, aki bennünket egyenesen rávezet a szikla alatti csatornára.

– Merre van?

– Itt a fejünk felett. Ez a repülőhal. Ez tengerlakó. Ez a tengeren mindig párjával jár. Sokszor találkozunk velük, amint egy úszó nádgyökéren egymás mellett himbálóznak. A tengerpart nádasaiban van az ívási tanyájuk. Ha a hím elhagyta a párját, az csak azért történik, hogy élelmet keressen nemcsak magának, hanem a társának is. Azt csak a mocsár szolgáltat. Mikor a hím teleszedte a torkát prédájával, akkor visszatér a tengeri tanyájára, s megosztja azt a társával. Keresztül repülni ezen a sziklafalon nem tud; mert olyan magasra nem viszi fel a keskeny szárnya; tehát ugyanazon a földalatti úton kell visszatérnie, amelyen idejött, a mocsárból lefolyó víz csatornanyílásán.

– No és ha ezt a nyílást megtaláltuk a repülőhal segítségével, akkor mit nyertünk vele?

– Akkor megtudjuk, hogy hol kell ezt a sziklafalat keresztültörnünk, hogy az egész mocsaradat lezúdítsuk a tengerbe, minden ártó férgeivel és csúnya szörnyetegeivel együtt.

– Keresztültörjük ezt a sziklafalat? S kinek volna ahhoz való ereje?

– Majd talán arra is rátalálok. Most csak kísérjük a repülőhalakat.

Azt tettük. A mocsárvidék egyre változott. Minden tavacskának más színe volt. Volt köztük miniomveres is a víziférgek miriádjaitól; másik aranysárga felszínt mutatott a kérészek egynapos világától. Egyszer aztán tiszta, átlátszó, zöld tóba jutottunk, amelynek feneke valóságos kert volt. Magas páfrányok emelték fel sudaraikat, mintha valóságos fenyőszálak volnának, s közöttük csavargós indájú növények, libegő leveleikkel, felül sárga és kék tulipánjaikkal, mákforma tobozaikkal: úszkáló hínárok bozótja. A víz átlátszó volt.

Csónakunk haladt magától, a víz áramlata vitte csendesen.

– Benne vagyunk a vízfolyásban – mondám Ruffónak. – Most csak hagyjuk magunkat vitetni.

Még egy biztató jelenséget is találtam, salpákat, amik növényevők. A víz áramlata tekervényes úton közelhozott a sziklafalhoz, s egyszerre csak előttünk állt az alacsony barlang, melyet messziről nem lehetett látni a páfrányok sűrű bozótjától.

A barlangban zöldes fény derengett. A víz maga is villamos volt. De még inkább szembetűntek a fickándozó salpák, a zsinóros főkötő alakú medúzák, a kígyózó kékfényű Vénus-övek, amik mind egy helyen látszottak megrekedni.

Ennél a sírbolti világosságnál kivehettük, hogy itt van a mocsárvíz lefolyásának az akadálya, a barlang elég széles volna arra, hogy a vizet nagy tömegben áteressze, de a közepét elállja egy roppant nagy katlan, mely csak keskeny nyílást enged a lefolyásra.

– Ha ezt el lehetne innen hárítani! – sóhajta fel Ruffo.

– Talán lehet. Beszéljünk az öregekkel.

– Embererő nem képes erre.

– Van még emberentúli erő is.

Ezt a Ruffo nem ismerte.

Én megtudtam mindent, amire szükségem volt.

Ezzel visszatértünk a vashajóhoz, ahol még folyt a szüret. Útközben összetalálkoztunk Ábellel is, a boldog új házassal. Nagyon össze volt karmolva az ábrázatja.

– Hogy vagy, mint vagy?

– Ahogy látod. Áj, áj, nem jó az a házasság!


VisszaKezdőlapElőre