Van Isten a föld alatt is!

Boldizsár bá azonnal levelet íra a mikóújvári hadnagynak, melyben tudtára adá, hogy hol keressék az eltűnt várkapitányt, Apor István uramat, s miféle furfanggal jussanak hozzá az ő nagyrabecsült személyéhez, akinek azóta már fogytán lehet az elemózsiája; de különben sem kellemes a tartózkodási helye. Egyébiránt köszönteti őméltóságát, a furulyát megkapá, s igen szép nótákat fújdogál rajta. Amit ő jobban meg fog érteni stb. stb.

Csakhogy erre a levélre már akkor semmi szüksége sem volt Apor István uramnak.

A csaptatóba jutott főkapitány úr ugyanis sehogy sem akart belenyugodni a maga kellemetlen állapotába. Bosszantotta nagyon, hogy ilyen együgyű módon engedte magát a konkupiszcenciája kötőfékénél fogva belevezettetni a kelepcébe. Ha ez kisül, az egész világ példája lesz belőle; kicsúfolják, kinevetik, még a fejedelem sem fogja többé semmi dolgát rábízni. Hiába mondja, hogy hiszen Oroszlánszívű Richárdot is elfogták, azért mégiscsak őt fogják kigúnyolni. Nem várja ő, hogy érte jöjjenek, hanem kitör innen. – Vele volt az evőszerszáma, azt szokás volt ezüst tokban magával vinni mindenkinek. Egy kés elég a rabnak, hogy a falát keresztülássa, akármilyen vastag is az.

Rögtön hozzáfogott a munkához. A késével kivájta a mészragaszt egy kő körül. Csak az első kőnél ment az nehezecskén; de mihelyt az ki lett a helyéből mozdítva, a munka mindjárt könnyebben ment. Ha napszámba dolgozott volna, bizony megkeresett volna a kőműves pallérnál három dénárt egy nap alatt. Sohasem szolgálta még meg ilyen jól a kenyerét. De volt is láttatja. Másodnap már akkora rést vájt a falban, hogy maga is belefért; s nagy vigasztalására szolgált, hogy a hátralevő falon keresztül már a külvilági neszből meghallhatott annyit, hogy a toronyőrök trombitálnak. Hej, ha őneki egy trombitája volna: most ő is jelt adhatna innen a föld alól, s azt a hívei majd meghallanák.

Idelenn a föld alatt csak az órájáról tudta meg, hogy mennyire haladt az idő; s hogy éjfél van és nem dél. A harmadik nap éjszakája. Alig fordított belőle valamit álomra. Egyszer azután olyan akadályra talált, amin az egész tudománya kudarcot vallott. Azt a rést, mit ő a falon keresztül tört, mikor már egy ölnyire haladt; egyszerre csak elzárta egy olyan nagy kőkolonc, aminek széleire sehol sem akadt rá; de amit onnan elmozdítani nem is volna elég egy ember, még ha maga Sámson volna is. Hogy vágja magát ezen a nagy kövön keresztül?

A kétségbeesés kezdte környékezni; szakadt a testéről a nehéz veríték.

„Hát nincs Isten a föld alatt!” zúgolódék nagy keserűségében.

Dehogy nincs! Csakhogy nem Isten hírével kerültünk ám ide!

No de jól van: alig hogy e szót kimondá Apor István uram, mit hallanak fülei? Csákányütéseket kívül a falon. Éppen ottan, ahol ő az alagútját elzáró nagy követ találta. – Ez aztán a gyors igazságszolgáltatás! Az ő hívei kívülről ássák a falat. Tulajdonképpen nincs is benne valami különös csoda. Kár is volna érte letérdepelni és hálákat adni nagy áhítatosan, mert hisz az egész természetes következése az eseményeknek. A hű darabontok és a hűséges székelyek, nem találván reggel az ő főkapitányukat, aki eltűnt, sem Czirjéket, aki Mundukát keresni szökött, elindultak a jó uruknak a keresésére: tudván, hogy itt kell neki valahol eldugva lennie a vár bástyáiban. Most azután, az éj csendességében, meghallották a neszt, hogy kaparja ő belülről a börtöne falát, s nosza csákányt, vasrudat ragadtak, hogy ők meg kívülről bontsák a köveket, amik a fogolynak útjában állanak!

Dehogy jutott neki eszébe az imádság meg a félmázsás viaszgyertya, amit kínszenvedésében a Boldogságos Szűznek felajánlott. „No megállj, Czirjék! Megállj, Damokosné! Ezért véres bosszút állok!” – Még az is eszébe jutott, hogy Dimbora Lupujhoz is el lehetne még futtatni, s eszére adni a veszedelmet.

Egyszer aztán nagyot roppan a fal, a nehéz alapkő kigördül; a csillagos ég derengése bevilágít a földalatti odúba.

– Itt vagyok, fiaim! Itt a főkapitánytok, Apor István! – kiált a megmenekült fogoly, kibújva a törött résen szabadítói elé.

De azok ugyancsak furcsán köszöntötték. Egyik az üstökébe markolt, a másik a gallérjába, a harmadik-negyedik a két kezét kapta el, az ötödik a száját tömte be, s mielőtt egyet kiálthatott volna, hozzákötötték a nyakánál fogva egy lónak a farkához, elkezdtek vele vágtatni, neki aztán szaladni kellett tüskön-bozóton keresztül, ha azt nem akarta, hogy a pányva a nyakára szoruljon.

No, ez szép kis megszabadulás volt!

Aminek pedig az a magyarázatja, hogy nem Apor István uram darabontjai voltak azok, akik a bástyát kikezdték, hanem a krímiai tatárok, Buzdurgán emberei.

A haragos murza, amit megígért, sietett megtenni. A maga csapatjával legelébb betört Erdélybe, az Ojtozi-szoroson keresztül, mit senki sem védelmezett; éjszakára ott termett Mikóújvár alatt. Fogadása tartotta körmére keríteni Damokos Tamásnét, aki az uráért sajnálta megküldeni a váltságdíjat. Nagyon számított rá, hogy még a szeretőjét is ott fogja a várban találni, akiért az urát ott hagyta veszendőben. Nem volt ott most Czirjék Boldizsár, aki a faágyúival egész tatársereget pocsékká vert ugyanazon a helyen: székely és szász a fülére fekve aludt a várban. Sem kapitány, sem hadnagy nem volt, aki az őröket fegyelemben tartsa. Könnyű volt őket meglepni gondtalan álmukban.

A tatárok észrevétlenül kiásták a bástyafalat, azután ugyanazon a süllyesztőn keresztül, melybe Apor István lezuhant, felmászának szépen, s a várszobában alvó darabontokat irgalmatlanul megkötözték. Az alsó boltozatban alvó székelyek csak erre a lármára ébredének fel. Akkor látták, hogy benn van az ellenség a várban. Ők aztán, nehogy kívül és belül két tűz közé szoruljanak, senki sem lévén, aki vezette volna őket, felnyiták a kaput, és fegyveres kézzel kirohanván, elverték maguk elől, akit útjokban találtak, s aztán elmenekültek a hegyek közé. A kapitány ám lássa, mitévő legyen?

Azt ugyan attól nem kérdezték, hanem addig nyargaltak vele, amíg a murza elé nem érkezének.

– Itt hozzuk az Apor Istvánt!

Hej! Mekkora kacagásra nyitotta fel az állkapcáját ennél a névnél Buzdurgán murza.

– Hehej! Hát te vagy az a híres? „Kedves egyetlen Pistukám!” A szép asszony szerelmes bálványa? Akiért az urát, Damokos Tamást ott hagyja a csávában! Terád fáj a fogam. Csakhogy megkaptalak! No, ne félj, elviszlek oda társad mellé: legyetek együtt ketten. Akkor aztán válogasson majd a szép asszony bennetek, hogy melyitek szebb legény a talpán? Szerettél a közös tálból enni? No, majd lefetyölöd a közös moslékot, a közös vályúból, Damokos Tamással, s egy korbács csókolja mind a kettőtök hátát.

Most tudta hát már meg Apor István, hogy bizonyára van Isten a föld alatt is; csakhogy nem jó a haragját fölébreszteni imádkozással az olyan embernek, aki valami rosszban töri a fejét; mert így jár, ahogy ő járt.

Ellenben Buzdurgán murza még egyszer olyan dühös lett Apor Istvánra, mikor a kurtányok, akik a várból visszatérének, hírül hozták neki, hogy a keresett szép asszonyt nem találták sehol. Vannak ottan fehérnépek többen, de azok mind vének és ráncos képűek. Hogy az asszonyuk hová lett, azt senki sem tudja.

– Akkor csak te tudod magad, Apor István – dörmögé Buzdurgán. – Ha nekem elő nem adod, ha ki nem vallod, hová dugtad el, bizony mondom neked, hogy olyan dolgot hallasz, amilyent még sohasem hallottál. A talpadnak mondják, s mégis a fejed érti meg.

Azt pedig, hogy hol van most Damokos Tamásné, nehéz lett volna akárkinek is megmondani. Mert azoknak a hegyeknek, amiken keresztül Nogáli uram lovas szolgálói vezették ez órában Ilka asszonyt, még neveik sincsenek.


VisszaKezdőlapElőre