A mikóújvári ágyúk

Hogy a gyergyói székelyeket miként eszelte fel Boldizsár bá meg a nagy veszedelem a határon átözönlő tatárok elfogadására, azt megírtuk egy másik könyvben. Itt történt az, hogy az asszonyok is fegyvert fogtak. Apor Andrásné, Cserey Györgyné előkelő úrasszonyok vezetése alatt az ellenséggel szembeszálltak, a férfiakkal versenyt hadakoztak; itt örökíté meg hírét-nevét a hős Puskás Klára, ki jó reményben levő állapotja mellett mégis kiment az ütközetbe, s naphosszat harcolva, hét tatárnak kioltá élete mécsét, s azzal hazament estére, és szült három fiút. – Igaz történet ez; a tatárhalom a bizonysága, ahol ezerhétszáz tatárnak a csontja porladozik, akiket tűz, vas, asszonykéz és lezúdított tóvíz rakásra ölt a Szár-hegy szorosában.

Ez a veszedelem tehát el lett fordítva Mikóújvárról, mely a tatároknak innen leghamarább esett volna útjában, de hátra volt a másik, az ojtozi-szoroson betörő tatárhad, amelyik Csíkot, Háromszéket elözönlötte; – ez ugyan csak később fog megérkezni, de bizonyosan megjön, azt már tudta az ezermester, nem is a lelkektől, hanem a saját esze járásából. Hogy a tatár, miután az erdélyi hadsereget fővezérestül együtt elfogta Lengyelországban a szultán parancsából, ottan meg nem áll, hanem majd nekiesik a védtelenül hagyott Erdélynek, s azt véges-végig pusztítja, de még Magyarországba is áttör.

Mert hát ilyen kegyes urunk volt nekünk a szultán, akinek árnyékában oly soká pihentünk. Ha szép engedelmesen megvittük neki az adót jó pénzben, ha vezéreinek megkentük a markát, ha szépen arcra borultunk előtte, s megcsókoltuk a kaftánja szélét, meg ha seregestül megjelentünk a táborában hadainak számát szaporítani, s elég ennivalót is hoztunk magunkkal, hát akkor megdicsért bennünket, adott játékszereket is, amikkel játszhassunk idehaza. De hogyha valamire olyanra bátorkodtunk vetni a fejünket, ami őneki nem tetszett, fogott egy korbácsot, s úgy végigvert rajtunk vele, csak úgy repedt a bőrünk. Ez a korbács pedig mindig ott lógott az ajtófélen: ez volt a krímiai tatárság. A szultánnak csak intenie kellett: „indulj meg korbács!” s az leszállt magától, s paskolt, míg bele nem fáradt. S ha megunta a szultán a játszásunkat, elvette a játékszereinket, tömlöcbe csukatta a nagy embereinket, akiket ő maga ruházott fel koronával, fejedelemsüveggel.

Boldizsár bá tudta, hogy ez így volt mindig, most is így lesz. Azért ugyan igyekezett a legegyenesebb úton hazajutni Mikóújvárra. Ott is nagy szükség lesz őreá.

Mikóújvár ott feküdt Csíkszereda fölött, de ez nem a mostani, az sokkal nagyobb és fényesebb volt. A gazdag Mikó Ferenc építteté azt, aki nagy becsületben állt mind Bethlen Gábor, mind I. Rákóczi fejedelem előtt. A temetésénél még a fejedelem és a fejedelemasszony is kísérték a halottas szekerét, pedig unitárius volt. A várat aztán az egyetlen fia, József örökölte, aki megint oly szerencsétlenül járt, hogy a lakodalma napján a lovai megbokrosodtak az üdvlövöldözéstől, a szekeret felborították; – neki magának a nyaka törött, a szép felesége, Macskási Ilka, menyasszonyi koszorúval marada özvegyen. Nem soká maradt úgy, nagyhamar rátalált a vidék legdaliásabb leventéje, a harcban és békében egyaránt előkelő „primor” Damokos Tamás, „ex genere Nyujtód”. Mikóújvár, a gyermektelen elhalt Mikó József után törvény szerint a fejedelemre szállt volna, de I. Rákóczi meghagyta azt az özvegynél. Itt tartotta azután székhelyét Damokos Tamás, aki főkapitány vala Csíkban.

Rövid idő múlva II. Rákóczi György következett az erdélyi nagyfejedelmi trónra: a legszebben virágzó kis országot vette át, ami mindennel bővelkedett, amivel csak jó kedvében megáldhat az Isten egy országot. De Rákóczi mindezzel nem érte be, furdalták a máját a nagyravágyás férgei. El hagyta magával hitetni holmi elégedetlen lengyel főurak által, hogy őt a lengyelek nagyon kívánják királynak a mostani helyett: óhajtanak egy országgá lenni a kis Erdéllyel. Elhitte nekik, és felült. Összeszedte a szép vitéz erdélyi sereget; se kérdett, se hallott, berontott Lengyelországba, s egész Krakkóig ment, azt el is foglalta, mert szép vitéz serege volt együtt… Az öreg apó onnan Sztambulból hiába kiabált utána: „Megállj gyerek, mert biz a fenekedre verek!”, hallatlanná tette a szót, csak előre igyekezett. Mikor aztán ott volt Krakkóban, akkor vette észre, hogy nem jó helyen jár; nem várják őt itten se a főpapok, se a főnemesek, se a diaeta, hogy megkoronázzák. Akkor aztán már ment volna vissza, ha lehetett volna; – de már a hátán volt a nagyapó korbácsa. Kétszázezer tatár állta el az útját Erdélyország felől. Maga aztán aláírta a legcsúfosabb kapitulációt, ami alatt csak valaha fejedelem neve pironkodott, s egy oldalugrással elmenekült Magyarország felé. A szép erdélyi hadsereg pedig, körös-körül fogva a lengyel király, a tatár kán meg a szepesi sztaroszta hadseregeitől, agyonéhezve, fáradva; a tél viharától a mezőn meglepetve: vezérestül együtt fogságra jutott a legkegyetlenebb ellenség, a tatár kán kezébe. – Ez azonban még nem volt elég a pogánynak: amint az erdélyi vitézek táborát elvitte Krímiába, betört minden oldalról Erdélybe: oda voltak a legjobb vitézek; nem volt kit szembeállítani a gyilkos csordával, akit annyiszor visszavertek a székelyek. Végigpusztított a rabló had az egész országon, égetve, rombolva s a nép színét-javát szőrpányvára fűzve. Kilencvenötezer férfit hajtottak el Erdélyből Krímiába. Ugyanannyi asszonyszív vérzett idehaza miattuk.

Biz ez nemigen szép történet; de hát előre kellett bocsátanunk, hogy az ezután következőket hozzáépíthessük.

Mikor Boldizsár bá a tatár kölcsönözte lovával megérkezék Mikóújvárra, még akkor senki sem tudott semmit a nagy gyászról, hogy az egész erdélyi hadsereg hadifogságba esett. Nem is álmodott erről senki. Boldizsár még a fegyverlerakás előtt menekült el, s olyan gyorsan vágtatott éjjel-nappal, lóhalálában, hogy még a madár sem előzhette volna meg.

Ő volt tehát a legelső gyászhírnök, aki Ilka asszonnyal tudatta a hős Damokos Tamás szomorú végzetét.

– Gyászholló vagyok, galambom: szegény rab uradnak izenetét hozom.

S azzal elmondá neki, hogy mit izent Damokos Tamás nagy veszedelméből, s átadá neki a pénzzel telt turbát, a kulcsával együtt.

Ilka sírva fakadt erre a gyászhírre, s kezét tördelé kétségbeestében.

– Jaj, édes mézem, ne kezdj most a síráshoz: nem érünk most arra, hagyjuk ezt tavaszra, mikor jobban ideje lesz. Ne félj: nincsen még semmi baja az uradnak. Hadifogságba elviszik; nem bántják: tudják, hogy főkapitány, nagyon megbecsülik; sok váltságdíjat várnak érte. A váltságdíjat íme elhoztam magammal. Itt van, egy rakáson. Most már csak az lenne a nagy baj, ha valahogy, valami réven ez a pénz elsikkadna: mert akkor ugyan ott veszne Krímiában a jó Damokos Tamás urunk.

Az asszony letörülte a könnyeit, s azt mondá Boldizsár bának, hogy nem fog hát többet sírni, amíg egyéb dolga lesz: mondja meg, mit tegyen?

– Hát legelőbb is arra kell gondolnunk, hogy ezt a Mikóvárát úgy megvédelmezzük, hogy a tatár el ne foglalhassa.

– Én Istenem! Hisz ez a Mikóvár nem erős vár.

– Majd erőssé tegyük. Te már azt csak bízd rám, édes húgomasszony. Én mindenről gondoskodom, te csak az után láss, hogy legyen a hadi népségnek mit enni. Az asszonyok süssenek, főzzenek, a papok imádkozzanak, a többit majd előteremtem én.

Biz azt a Mikóújvárát nem nevezték hajdanában erős várnak, mert még csak valamely hegytetőn sem büszkélkedik, aminek a három oldala megmászhatatlan, a negyedik pedig bevehetetlen; hanem ott fekszik a síkság közepén, négyszögletre kiépítve, inkább csak várkastély, vendégelfogadásra, nem ellenség visszaverésre. Van ugyan egy kis gyarló bástyája, s azt vízárok veszi körül, de az a víz fenékig befagy, ott megy át rajta a tatár, ahol akar, s vasfejű gerendákkal rést tör a falon, akármilyen vitézül védi magát a bennszorult népség.

Immár a szegény illyefalvi székelyek is így jártak. Öt napig védelmezték magukat a kis várukban a tenger sokaságú tatár ellen, akkor rájuk döntötték a sáncot, akiket le nem vágtak belőlük, mind elhurcolták rabságra, nem maradt meg az egész városból több egy gyermeknél, aki a folyam partja alá elbujt.

Az illyefalvi nagy veszedelemnek a híre csak egy héttel később érkezett meg Mikóújvárra, mint Czirjék Boldizsár hadnagy. De ez a hét nem múlt el hiába.

A kapitány távollétében ő volt a parancsnok, neki engedelmeskedett a nép apraja-örege. Jól mondám: mert csak az apraja meg az örege volt otthon; a deréksereg, a férfihad el volt már fogva.

Azért csak összegyűjtött egy védőcsapatot Boldizsár bá: minden öreg mellé egy sihedert; aztán kifundálta a hadi taktikát, a négy legöregebb pixidáriussal. (A „lófő” mind ott maradt a táborral.)

– Nem úgy csináljuk ám a dolgunkat, ahogy a jó becsületes illyefalvai atyánkfiai tették: hogy közel eresszük a falainkhoz a tatárt, ahonnan kanócos nyilakkal ránk gyújthatja a tetőt, kiszedheti a szemünk szőrét; hanem azon leszünk, hogy, távol tartsuk őket a testünktől. Innen is, túl is Csíkszereda előtt nagy földvárat hányunk, s akár szembe, akár hátul támad ránk az ellenség, úgy leágyúzzuk, hogy a szeme is szikrát hány bele.

– Leágyúznók ám, ha volna mivel? – mondá Mihály bá, a legvénebb puskás. – De az a négy réztarack, ami a nagyasszony kastélyában van, csak lakodalmas nép elejbe puffogatni való.

– Márpedig énnekem huszonnégy ágyú kell.

– Ha csak a földből nem nő ki?

– Hát igenis, hogy onnan nő ki! Mire való ez a szép veresfenyő erdő? Semmi szégyen sem lesz az a tatárnak, ha mi faágyúval lövöldözünk belé.

Az öregek csóválták a fejüket; de tudták, hogy Boldizsár bá ezermester; hát csak engedtek a parancsolatjának. Levágták a huszonnégy szál fát, s azokkal a nagy fúrókkal, amik a bányavíz szivattyúcsöveihez valók, végigfúrták valamennyit.

– De mármost hogy lövünk mi ebből? – aggóskodék Mihály bá – hisz az elöl-hátul lyukas. Ezt ha elsütjük, akkorát fog lőni hátrafelé, mint amekkorát előre. De hogyan is süssük el? Hisz ha az oldalán gyújtólyukat fúrunk akkor az egész csövet az első lövés kétfelé repeszti.

– Majd lesz annak módja! – nyugtatá Boldizsár. – Ugyebár, ha a puskád csöve telemegy homokkal elöl a szájánál, hát akkor a töltés, inkább, hogysem azt az ezernyi homokszemet egyenkint kitologassa, kapja magát, szétveti a puskád csövét az agyánál. No hát! Ennek a faágyúnak a hátulsó likán elébb bedugjuk a golyókkal, szegekkel, vagdalt ólommal s más efféle csemegékkel tele zacskót; utána a puskaporos zacskót; azután pedig betömjük azt mentül lazábban száraz homokkal. Nem lesz annak a homoknak semmi baja a lövés után. Az ágyút pedig akképen sütjük el, hogy egy ember odatart egy megtüzesített végű kopját a tömő homokhoz, a másik egy pöröllyel ráüt a kopjanyél túlsó végére, s mindjárt kész lesz a durranás.

Hej, ha tudta volna Boldizsár bá, hogy ő találta ki a hátultöltő cindnádel-fegyvernek a fortélyát!

Még azután a faágyúkat belül kibélelte összegöngyölített vaspléhvel, kívül behúzatta nyers ökörbőrrel, s megpántoltatta vasabroncsokkal, hogy annál jobban szolgáljanak.

De mármost puskapor is kéne, ahhoz pedig malom kell. Hogyan fundálta ki, hogyan nem, én azt meg nem mondom; de végre azt is csak előállítá Boldizsár bá. Puskaport is fabrikált ő; mégpedig nem feketét, hanem fehéret: azt mondta, hogy ez azért jobb, mert nincs olyan erős tüze, nem gyújtja meg az ágyút.

Akkor aztán elhelyezteté a maga ágyúit a földből hányt bástyákra, s azt mondta, hogy „No már most nem bánom, ha jön is az a tatár”.

Az pedig jött; jó orra volt: megszagolta, hogy Csíkszeredán jó préda vár reá, csak Mikóújvárával kell neki elbánni: az pedig fél agyarára is kevés.

A tatár nem hordott magával ágyút: nem is értett hozzá. A sokaságában volt az ereje, a kegyetlenségében a hatalma; gyorsaságában a veszedelmes volta. Egyenesen vágott keresztül a rengeteg erdőn, ami útját állta, utcát taroltatva maga előtt az előrehajtott foglyaival.

Csak úgy feketéllett a mező a hegyes süvegeiktől, mikor a porfelleg elszállt, amit maguk előtt vertek. Mint a szélvész, oly sebesen jöttek.

– De majd visszafelé milyen gyorsan fogtok menni! – mondta Boldizsár bá, s jó közelre beváratta őket. – Azok fel sem vették azt a kis földtúrást ott a síkságon, s lóháton akartak rajta átgázolni.

Mikor aztán már jó közel jöttek, egy parittyavetésre: akkor megszólaltatott ellenük Boldizsár bá egypár ágyút.

Bevált biz az! A faágyúk jól szuperáltak. A szeges zsák meg a láncos golyóbisok csúnya felköszöntést adtak a tatárnak. Szokás szerint megrőkönyödének, s rögtön hátat fordítottak. A murzáik azonban korbáccsal terelték ismét össze a csapatjaikat, s pokolébresztő nagy zsivajjal zúdíták tömegestől a lovasságukat a földsánc ellen.

Most aztán tíz szörnyeteg okádta egyszerre a sárkánytüzet a fejeikre: egész pusztulás lett bennük; s nehogy valami kétségük legyen az iránt, hogy mi az odahátul, alig múlt el egy felfohászkodás, Boldizsár bá mind a tizenkét ágyúval odacserdített közéjük.

Nem ettek ilyet a tatárok még soha.

Azok ott ördögökkel vannak.

A tatár vezér nagyon megszégyenlé magát a kudarcon, s elővéve szokott taktikáját, egy csoportot az erdőn keresztül a székelyek megkerülésére küldött. Mindig így szokták azt, kozákok, tatárok: akik együtt járnak.

Az illyefalvai siralmas krónika is így énekli:

„Kozák kurtány falat vágja
tatár tüzét ránk bocsátja.”

A vad nép nyílzáporral szokta messziről megtámadni, sebbe ejteni, lángba borítani az ellensége hadsorát és várát: az egész kedvük ellenére volt, hogy a másiknak meg olyan lövő szerszáma legyen, ami az ő tegzénél messzebb hord. Pedig bizony a csíkszeredai ágyúk sem voltak különb fegyverek a számszeríjnál.

Amíg a kerülő csapat az átelleni völgy felől alászállt: addig a szemközt álló tatárok csak abban mesterkedtek, hogy egyes vitézeik előre nyargaltak, vitézi párbajra hívogatni fel a székely daliáit. Kár, hogy olyan közel egyik sem hozta a képes felét, hogy Boldizsár bá a kovás puskájával megtisztelhette volna. (Hiszen volna csak itthon Damokos Tamás, majd megmutatná az tinektek, hogy hány mázsát nyom egy font vas, mikor kardnak van lapítva! De hát nem voltak itt a daliák, csak a bölcsességhez kellett folyamodni.)

Odafenn a vár sáncain az asszonysereg állt őrt, szemfüleskedve mindenfelé. Damokosné meg künn a bástyaszegleten egész ökröt süttetett, bort üttetett csapra, hogy a tatárok láthassák, mily bővében vannak az ostromoltak mindennek: a gyerkőcök sem maradtak dologtalan, hordták az ételt, italt a harcoló csapatoknak.

Az őrt álló csapatok hamar észre is vevék, hogy az új erdő vágásán keresztül ugyancsak nyomakodik előre egy tatár csapat a város megkerülésére, s jelt adának idejekorán Boldizsárnak. A hadnagy azonnal utasítást adott az alhadnagyának, ki a túlsó sáncban vigyázott. Ez pedig Mihály bá volt. A hátulsó sánc pedig úgy el volt rejtve gyalogfenyőbokrokkal, hogy abból semmi sem látszott: a közeledő gyümölcsöskertnek nézhette.

A megkerülő tatár csapat lármafával adott jelt a hegytetőről a tábornak, s akkor egyszerre támadtak minden oldalról a mikóvári sáncok ellen, amikor aztán lett olyan nagy ágyúzás, hogy három mérföldnyi kerületben minden vad elszaladt az erdőből. De nemcsak a vad, a tatár is elszaladt, aki ott nem maradt. A gonosz pogány had véres fejjel lett visszaverve Mikóvár alul, pedig csak öreg emberek és suhancok álltak vele szemközt: fából csinált ágyúk dörögtek ellenük.

A murza maga rohant utoljára a Boldizsár bá által védett sánc ellen, a mundzukos lófarkat kezébe ragadva, s nem törődve az ellene szórt tört patkódarabokkal, miket zsákszámra okádának a faágyúk. Ekkor azonban egy ilyen fenyőfa-csatakígyó azt a tréfát mívelte, hogy nagyon erős lőportöltést kapván, a kartáccsal együtt magát az ágyú bélését, az összegöngyölt pléhcsövet is kilőtte a csőből, s az mint valami röpülő tüzes sárkány, úgy szállt nagy süvöltve a tatárok közé. – Ez már nagyon erős argumentum volt! Ahol már az ágyút is ellövik az emberre: ott nem lehet megmaradni! A murza a hátára kapta a pajzsát, s úgy elfutott ijedtében, hogy a saját hívei sem érték éjszakánál elébb utol.

Boldizsár bá azonban jól tudta azt, hogy mikor valaki a tatárt egyszer megverte, akkor még ne tartson „Te Deum laudamus”-t, mert az annak még nem elég. Nappal megfutott, éjszaka visszatér: s iszonyú bosszút áll. Kétszer kell a tatárnak a fejére ütni, mert az különben be nem veszi a tanácsot.

Amint leszállt az éjszaka, sötét felleges idő lett: – Boldizsár bá kiválogatott százat a legjobb lábú fickók közül; azoknak a számára készített óriási nagy fakardokat: mikor aztán már nagyon sötét volt, akkor levezette őket egész a táborba szállt tatárseregig. Ott az erdő oltalmában valamennyinek a képét meg a fapallosát bekente valami ördöngős zsírral, amitől az ábrázat és a kard úgy fénylett a sötétben, mintha tűzből volna.

„No most rajta, hopp a Jézus nevével! Szűz Mária hírével!” A tüzes arcú alakok, a lángoló kardokkal nagy sivalkodás mellett rohanának a fáradtan elpihent tatárokra; azok meg, mint akiket az ördögök szálltak meg, olyan rémüléssel kavarodtak fel erre a túlvilági rémek támadására, s egymást gázolták el a nagy szaladásban.

Boldizsár bá fakardos suhancai még jobban megverték a tatárt másodszor is, mint ahogy a faágyús aggastyánai.

– No már most énekelhetünk egyet, kedveskéim! – mondá Czirjék Boldizsár a sívó-rívó asszonyoknak – ezek már nem bántanak minket többet.

Nem is mentek a tatárok Mikóvárnak tájékára sem többet.

A murza visszafutott a kánhoz, s a prófétára esküdött, hogy olyan ellenségre még nem akadt, mint a „kísértetek völgyében”.[1] Mindig óvták attól az oláhok is, hogy oda ne menjen, mert ottan földalatti lelkek uralkodnak; de ugyan tapasztalta ennek az igazságát, mert ottan nemcsak hogy száz ágyút sütögettek el a népe közé, de utoljára magát az ágyút is közéjük röpíték; éjjel pedig tüzes arcú dzsinnek szálltak le az égből, lángpallosokkal: akire csak ránéztek is, rögtön korommá sült a tekintetüktől. Ezért aztán Mikóvár vidéke – ezen tatárjárás alatt – meg lett szabadítva mindenféle kelletlen látogatástól.


[1] Az akkoriban dívó néphit szerint a legfélelmesebb réme volt a csíkszeredai völgynek a „Simó Péter”, egy nagy fekete óriás, aki az éjjel utazók szekereire felült, s gazdáikat birkózni hívta az ólomszérűre. J. M.


VisszaKezdőlapElőre