A Lavater

No ugyan jó helyre küldte a vicispánné asszonyság Kadarkuthy bárót a miskolci kálvinista espereshez.

Volt annak a tudós férfiúnak igen szép rendes prédikátumos neve, amin titulálták, ha levelet írtak hozzá; de szó közben csak úgy hívta azt mindenki, hogy a „Lavater”.

Azokban az években uralkodott egész Európa-szerte a „lavaterizmus”.

Lavater (zürichi református prédikátor) volt a megalkotója annak a rendszeres tudománynak, mely szerint az arcvonásokból, a szemöldökökből, szemekből, az orr, a száj alkotásából, az arcredőkből biztosan meg lehet ítélni minden ember jellemét, ezekből ki lehet találni a legtitkosabb indulatait; azok az arcvonások rávallanak a gyilkosra, a gonosztevőre, a kéjencre, a bosszúállóra.

Hiszen még alig múlt száz esztendeje, hogy a Lavater „Phragmente über Physiognomie” című munkája az egész művelt társadalomban valóságos fanatikus fölgerjedést idézett elő. Azokról beszélt minden ember. Egy új világ lett általuk föltárva a társaság előtt. Láthatóvá lett maga az emberi lélek.[1]

Ha az avasi nagytiszteletű valamely társaságba betoppant, egyszerre üdvös megszeppenés szállta meg a kebleket. Minden ember iparkodott az arcvonásainak olyan kifejezést adni, amely a titkos erényeket tüntesse elő, jól tudva, hogy ez a lavateri férfiú kiolvassa az embernek a két szemöldöke hajlásából, az orrcimpáinak a fintorodásából a legféltettebb rossz szándékait, s azokat följegyzi magának.

Az ilyen jegyzetekkel teli vannak otthon a fiókjai. Azokat ő systematice osztályozza, mint Linné a növényeket, s rémséges sok árkus papirost teleírt már velük. Jaj lesz Borsodnak, Abaújnak, de még Hevesnek is, ha azokat egyszer kinyomtatja.

Ha pedig valaki látogatóba ment hozzá, az meg éppen kész préda volt a számára.

Azt a nagytiszteletű úr az utcai szobájában fogadta, bő beszéddel ellátta; úgy ültette magával szembe, hogy profilban legyen fordulva az ablak irányában.

Az ablak előtti emelvényen ugyanis a nagytiszteletű úr kisasszonya ült, és rámánál hímezett, aki aztán azalatt, amíg a látogató hallgatott vagy beszélt, vagy éppen nevetett: azonmódon kinyírta a kis ollójával egy darab fekete papiroslapból a konterfáját, úgy, hogy ráismert arra minden ember. Ezt a művészi ágat úgy hívták akkor, hogy „sziluett”. Ez is általános divat volt akkoriban. Sziluett nélkül egy úriház sem szűkölködött. Ott láttuk az ágy fölött fekete rámában nagyapánkat a vuklis hajával, a máslis copfjával és nagyanyánkat, magasra tupírozott hajával, táritoppos főkötőjével, bodros krézlijével és kettős tokájával; még a szempillák is híven megtartattak a fekete árnyékrajzokon, amiket művészolló hozott létre.

Ebbe a veszedelembe ugratta bele a jó vicispánné az ártatlan, mit sem sejtő bárót.

Hiszen amint belépett, és bemutatta magát a nagytiszteletű úrnál, amint az egyszer az arcába bepillantott, már el volt árulva minden, ami jellemét képezé.

Ez az egymást keresztező két redő a homlokon, ez a csalárdság; ezek a legyezőként összefutó vonalak a szemszögletekben a kéjencséget hirdetik; ez a beharapott felső ajk az alattomosság szimbóluma; a kiduzzadt alsó ajk pedig a kegyetlenségé. A jobb szájszeglet félrehúzódása, a félhold alakú redővel a ravaszságot árulja el. A szemöldökben kérlelhetetlen harag lakik.

A báró elmondta az esperesnek idejövetele okát, célját úgy, ahogy azt az alispánné tanácsolta neki. Azt hitte, hogy már nagyon jól megtanult hazudni.

Hazudni! Lavater előtt! Nevetséges dolog.

Az esperes engedte neki kibeszélni magát.

Pedig milyen mézédes tudott lenni! Hogy forgatta szemeit az ég felé, hogy nyomkodta a tenyerét a mellére, hogy vékonyította hangját a szelíd sápogásig. (Hiszen ezt mind tanulta ő a komédiások közt hajdan.)

Mikor aztán a kérdés föl volt téve, hogy no hát hol található a balsorsából megváltandó barátfalvi lévita ebben a nagy erdőben: a nagytiszteletű úr összefonta a két karját a mellén s így szólt

– A báró úr tudja, hogy mi az a logika?

A bárónak már a nyelve hegyén volt, hogy „tudja a kakukk!” de csak visszaszívta.

– Miért vannak léviták? És miért vannak eklézsiák, amelyek lévitákat tartanak? „Az ok megelőzi az okozatot”. Ez egy logikai maxima. Úgyebár, hogy az?

– Az.

– Tehát az ok az eklézsia. Összeverődik imitt-amott egy csomó nostras; szegény emberek: rusticusok, szénégetők, akik között egy potior sem találtatik, sem pedig Melchizédech, aki őket szárnyaik alá fogadja. Ellenben az áhítat megszállja lelkeiket, valaminthogy megszállja a lélek nélkül szűkölködő pacsirtákat, fülemüléket az az instinctus, hogy énekeljenek.

– Kérem a macskákat is odaszámítani.

– Tehát énekelni óhajtanának, de nincs, aki őket arra megtanítsa. Ellenben gyermekeik is vannak, akikre szintén ráférne az ábécé.

– Meg a skutika.

– De nincsen, aki ebben tudósokká tegye. Az Úr napját is megtudják vagy a helybenlakó más vallásúak, vagy a szomszéd falvak harangszavából; de nincs, aki e szent napon előttük a szentírást magyarázhatná. Vannak szülötteik, azokat nincs, aki megkeresztelje; vannak szerető párjaik, azokat nincs, aki összeadja; a halottaikat nincs, aki elbúcsúztassa. Most jön a hysteronproteron.

A báró szétnézett: mi lehet az? Úgy hangzik, mint a szitakötő.

– Ugyanekkor támad egy peregrinus: egy afféle iskolából eliminált studiosus, akit consilium abeundival az alma mater kapuin kívül rekesztettek, akinek „hátán háza, kebelében kenyere”, nincs testének, lelkének hová lenni: az odavetődik az általam körülírt nostrasok közé; azok kapva kapnak rajta, ott marasztalják; adnak neki lakást, konvenciót, mensa ambulatoriát; ez azután elvégez mindent, amit pap, kántor és rektor szokott teljesíteni; beharangoz, beénekel, prédikál: gyerekeket tanít, keresztel, kopulál, búcsúztat, amihez mind ért, mert az ilyen peregrinusok rendesen quadriennis teológusokból szoktak válni, akik valamelyes kánoni hiba miatt pappá föl nem szentelődhettek. Tetszik érteni?

– Tökéletesen értem.

– Már mostan a logika regulái szerint mi a konklúzió? Az ilyen lévitás eklézsiának igen nagy oka van a maga egzisztenciáját sub rosa folytatni; de még nagyobb oka van magának a lévitának arra, hogy az esperes házának a falára föl ne firkálja a nevét; mert amint a tractualis consistoriumnak tudomására jut, hogy valahol a kebelében egy ilyen eklézsia latitál, az azt rögtön transzformálja filiává, a lévitát a törvénytelenül bitorolt funkcióktól eltiltja, s azontúl a községnek kötelessége lesz a hozzá legközelebb eső anyaeklézsiának fizetni a papbért, odajárni föl ájtatoskodásra, onnan hozatni el a papot a szertartásokra, oda járatni a gyermekeit iskolába. Ami aztán nagy angária! Hát ezekből mármost mi a logikai concatenatio? – Az, hogyha posito, empyrice egzisztál és subsistál valahol egy barátfalvi lévita, annak a létezéséről hamarább lehet tudomása a Klimius Miklós holdban lakozó embereinek, vagy a Gulliver liliputi lakosainak, mint a borsodi református tractus esperesének.

– Eszerint az úr sem akar róla tudni semmit, hogy hol kapható meg az a gézengúz barátfalvi lévita! – kiálta föl Kadarkuthy, mérgesen ugorva föl a helyéről. – Hisz itt, úgy látom, hogy minden ember összeesküdött ennek a gonosztevőnek a rejtegetésére.

– Kérem, kérem, csak tessék még ülve maradni – szólt az esperes, a bárót vállára tett kezével a székre visszahanyatlani kényszerítve. (Valami elektricitásnak kellett az ujjaiban lenni, az is nagy divat volt a mesmerizmus korszakában.) – Tehát az elsőt concedálom, hogy nem tudom, hol van az a barátfalvi lévita. De a másodikat negálom, mintha nem akarnám tudni. Sőt most, a báró úr denunciatiója után egyenesen kötelességemmé van téve, hogy ezen clandestinus abusus kideríttessék. Aztán én útbaigazítást adok a báró úrnak, hogy mely úton nyomozza ki egész biztonsággal ennek a charádának a titkát.

– No már azt meghallgatom.

– A báró úrnak egyenesen a miskolci bíróhoz kellett volna menni, akinek minden bizonnyal tudósnak kell lenni valamennyi, a Bükkben létező falvak neveiről; mert hiszen az ő fürmendere szedi be a hetivásárra feljövő jobbágyoktól a helypénzt, azoknak cédulákat oszt, s a cédulára fölírja a falunak a nevét. Querczina András uram minden bizonnyal fölvilágosítást fog adni a báró úrnak.

– Querczina András! Querczina András – ismételgette a furcsa nevet a báró.

– Ha el tetszenék felejteni a nevet, könnyen rátalálhat a kalodáról, ami a háza elé ki van téve; ott van a Pece partján.

– Köszönöm. Megyek Querczina András uramhoz.

– Még egy tanácsot tessék tőlem bevenni. Ha Querczina András uram elé fog járulni a báró úr, a világ sűrű kincséért elő ne hordja neki azokat a bölcs dolgokat, amiket énelőttem közrebocsátott, mert amint az ezt a szót meghallja: „testamentum”, az egyszerre nem tud más nyelven, csak tótul, de abból is nagyot hall. Kiabálhat aztán annak a fülébe akár tubuson keresztül, abból ki nem vesz egyéb szót, mint azt, hogy „nye rozumim”. Mivelhogy olyan messze esik ő a törvénytudománytól, mint Makó Jeruzsálemtől. Azért Querczina András uram előtt egy szót se szóljon azokról a larvatusokról, processzusokról, testamentumokról, amiket előttem produkált.

– Hát mit hazudjak neki?

– Sőt inkább egészen igazat mondjon neki. Kezdje azon, hogy „no Querczina uram, mennyiért csinálna nekem egy ilyen jó termetemre való kosokot farkasbőrből?”

– Kosokot?

– No igen; mert ha azt mondja neki, hogy „bekecset”, azt nem érti meg; hanem ha azt mondja: „kosokot”, azt megérti, mert az tótul is kosuch.

– De hát mi a patvar szükségem van nekem egy kosokra?

– Nagyon nagy szüksége van rá a bárónak. Lássa a báró, ha ebben a külföldi habitusban barangolja keresztül-kasul a vidéket, híre futamodik, minden ember szájról szájra adja tovább, hogy itt jár a „csuma!” Nem kínálták még meg valahol aludttejjel? Azzal szokták a garabonciás diákot megengesztelni. Az, akit meg akar találni, jó eleve neszét veszi odábbáll egy vármegyével; mire a báró rátalál a rejtekére, már csak a hűlt fészke lesz ott. Azért tanácsos lesz a bárónak, ha e mostani ornátus helyébe, ami lehet módi-ruha Versaillesban, de minálunk maskara, valami olyan öltözetet vesz föl, aminőt a külső emberek széltében viselnek.

– Köszönöm a tanácsát, elfogadom. Ezt bizony magamtól is fölérhettem volna ököllel. Hát aztán a miskolci bíró fog nekem varrni ilyen öltözetet?

– Mivelhogy ő signaturájára nézve szűcsmester.

– Hol lőtték ezt a bírót?

– Nem lőtték ezt, kérem alásan, mert ezt úgy választották.

– De hát az ördögök ültek a miskolciak nyakára, hogy egy szűcsmestert, egy tót embert választottak meg bírájuknak?

– Ne tessék rossz opiniót formálni a báró úrnak az én városom lakóiról. A legimpossibilisebb faktumoknak is megvan a maga rációja. Röviden elmondom a dolgot.

Erre csakugyan kíváncsi volt a báró. Ismét ülő pozitúrába tette magát, ami a házikisasszonynak alkalmat adott a sziluettjének tökéletes kinyírogatására.

– Hiszen mindenkinek méltó megütközésre adhat az okot beszél az esperes –, hogy egy ilyen nagy városnak, mint Miskolc, melynek lakosságát jórészben nemesség, birtokos uraság képezi, hogyan lehet választott bírája egy törvénytudatlan személy; egy kézi munkával foglalkozó mesterember; még azonfelül tót. Mind megmagyarázzák ezt ennek a mi nevezetes városunknak a rendkívüli viszontagságai. Mert nevezetesnek bízvást állítható. Anonymus azt jegyezte föl, hogy Árpád fejedelem hadai már itt találták Miskolc várost, s pihenőt tartottak benne. A későbbi uralkodók királyi város rangjára emelték, s nagy privilégiumokkal ruházták föl. A török hódoltság azonban sűrű veszedelmekkel látogatta meg a várost. Bíráit a basák elhurcolták, s egy esztendeig is ott rohasztották az egri áristomban. Ha a harácsot elő nem teremtette, a ló hevederéhez kötötték, úgy hurcolták magukkal.

– Ahá! Hát ezért nem szeretnek az urak miskolci bíróságot vállalni.

– De később még nehezebbek lettek az állapotok. A kuruclabanc világ alatt kétfelé is kellett harácsot fizetni a városnak, úgyhogy volt idő, amikor minden igavonó marhától megfosztva, kapával művelték a lakosok a szántóföldjeiket. Ezekben az időkben már nem lehetett bírót kapni Miskolcon, úgy hogy a gyülekezetben határozat hozatott, hogy amely polgár a bíróválasztásra föl nem jön, fizet negyven forintot, aki pedig a bíróságot el nem fogadja, fizet 200 forintot.

– S a nemes urak inkább megfizették a 200 forintokat, mint hogy nyereghez kötve szalajtassanak Egerig. Magam is azt tettem volna.

– Ekkor aztán az történt, hogy egész Miskolc város áttért a református hitre. A pápista templomokat mind átadta a kálvinistáknak, lutheránusoknak. Ez a mi avasi templomunk az ideig Szent István templomának hívatott. Szent István király volt a város védőszentje. A város pecsétjén is Szent István alakja volt a címer: fején koronával, jobbjában a királyi pálcával, baljában az ország aranyalmájával. Az ideig „királyi város” volt Miskolc, címe: „civitas regia”. A nagy változás után azt mondta a coetus, mit nekünk ez a királyi cifraság, ami annyi pénzbe kerül, fogadjunk olcsóbb címet: legyünk „oppidum”, s az akkori bíró rendeletére a régi címert is elhagytuk, vésettünk a királyi alak helyébe egy kuruc hajdút, csákós kalpaggal, aki az egyik kezében három arany búzakalászt, a másikban pedig egy szőlőfürtöt tart, s lábait verbunkos táncra igazítja.

Hej de nagyot kacagott erre a szóra Kadarkuthy.

– No, ez igazán remek gondolat volt!

– Dehogy volt az. Ebből a címerből megint csak azt eszelte ki minden ellenségünk, hogy hej de sok búzája, bora lehet Miskolc városának, hogy úgy kérkedik vele az a címerbeli hajdú! s még jobban megsarcoltak bennünket; a vezérek csak úgy adták-vették, csereberélték a várost, mint valami bona vaccát. Végre aztán csendesség lett. Elmúltak a kurucok, elmúltak a törökök.

– Hát ekkor csak megpihentek a miskolciak?

– Meg bizony; de nem ingyen. A magas kamara a várost maga magának zálogba adta. A burkus háború alatt a miskolciak negyvenezer forintot vettek kölcsön az eperjesi Pulszky Sándortól, azt küldték föl a királynénak, aki azért negyven esztendei háborítatlanságot engedélyezett nekik. Most ez az idő vége felé jár. Új contractust kellene kötni a városnak a kamarával. De íme ezalatt a kamarai direktor, herceg Grassalkovich Antal uram, azt a praktikát gondolá ki, hogy a miskolci nemes urakkal külön egyezkedett ki jó előre. A polgárok magukra maradtak, akik között nincs törvénytudó ember. Most azután ezeknek az együgyű embereknek, respective a városukat reprezentáló bírónak az officiuma leend egy olyan in omnibus versatus urasággal pertractálni az új contractus iránt, mint a gödöllői herceg, az omnipotens director cameralis.

– Hát azért választottak olyan bírót, aki mindezekhez semmit sem ért?

– El tetszett találni. Mert ez a maga tudatlanságával jobban meg fogja védelmezni a város igazát, mint kilenc prókátor a maga tudákosságával. Mert ezzel csak kétféle dolog történhetik; vagy mindenre azt fogja mondani odafönn Budán: „nye rozumim” (nem értem), akkor odafönn Budán fognak ráverni ötven botot; vagy pedig azt fogja mondani: „já rozumim” (igenis értem), akkor meg idelenn fognak ráverni a polgártársai ötven botot.

– És így bíró uram horoszkópja tökéletesen ki van mérve? szólt nevetve a báró, aki ezt az állapotot fölöttébb mulatságosnak találta.

Ezalatt az esperes kisasszonya is elkészült a nevezetes látogató árnyképével, még a szétálló copfja is híven ki volt faragva.

A báró előhúzta a kalapját a hóna alól, s úri fejbólintással rekommendálta magát.

Amint a külső ajtót is betette maga után (kis városainkban nagy okosan – mindenütt két ajtó őrzi a bejárást), az esperes kisasszonya leszállt az ablak előtti pódiumról, s odavitte az atyjához a kész sziluettet, melyet a nagytiszteletű úr kielégítőnek talált.

És azután elővette az asztal fiókjából a nagy kapcsos fóliánst, mely már csaknem meg volt töltve hasonló arcmásolatokkal; az új sziluettet egy üres lapra gumiarabikummal fölragasztá, alája pedig ezeket a lavateri megjegyzéseket írta:

„engesztelhetetlen bosszúállás”,

„alattomos incselkedés”,

„telhetetlen luxuries”,

„raptusos dementia”,

„gyilkolási mánia”.

Ezek mind olvashatók a kitárt arcvonásokból, a lavateri szisztéma szerint.


[1] Még én magam is emlékezem erre a könyvre, amit nagyon sarjú gyermekkoromban láttam; tele volt az rézmetszetű arcokkal, fejekkel; nagy férfiakéval és híres zsiványokéval, amiket mind maga Lavater rajzolt; rajzoló is volt és költő is egyéb tudománya mellett. Azokra a rajzokra is jól emlékezem, amikben egy valóságos varangyosbéka fokonkint átváltozik emberré, ahogy ma mondanák: békából gigerlivé.


VisszaKezdőlapElőre