Küzdelem az aranyért

Satrakovics Gerzson egy idő óta igen sajátságos időtöltést talált ki magának.

Felhagyott kopókkal és agarakkal, nem bánta, akármikor indulnak meg a szalonkák, szegre akasztotta a puskát, s sorba járta Arad, Bihar és Temes megyék közgyűléseit, ahol mindenütt fizetéstelen táblabíró volt, s indítványozásokat tett.

Indítványai abból álltak, hogy a megyék egyesült erővel fogjanak hozzá az erdélyi Hunyad, Fehér és Zaránd megyék egyetértésével a vidéken hatalmaskodó haramiabandák kiirtásához.

Egész lajstromai voltak nála az itt is, amott is elkövetett erőszakoskodásoknak; azokat ő mind összefüggésbe bírta hozni egy fő haramiavezér nevével, akit a vidék úgy nevez, hogy „Fatia Negra”.

Bebizonyította a világos összeköttetést, amit e szomorú nevezetességű ember a börtönök fenekétől kezdve a havasok tetejéig bűverővel összetart, megmozgatott minden követ ellene, még utoljára a nemzeti büszkeséget is.

Persze, hogy ideát mind kinevették vele. Eddigi ismerősei el nem tudták gondolni, mi ütközött egyszerre az érdemes férfiúhoz, hogy ilyen vállalatokra biztatja honfitársait, mintha azoknak semmi egyéb dolguk sem volna ez idő szerint.

– Te, öregúr – szólítá őt meg heves megyegyűlési filippika után Kengyelesy –, miféle mérget vettél te be, hogy olyan dühödten szónokolsz az ellen a jámbor Fatia Negra ellen? Hiszen ha valakinek volna rá oka panaszkodni, én tehetném, mert engemet könnyebbített meg az úton ezer arannyal, de azt olyan zseniálisan tette, hogy rossz néven sem veszem neki. De hát neked mi bajod van vele? Mit beszélsz te itt is, amott is annyi zöld csudát össze organizált harámbandákról, rejtélyes vitézekről; tán országos perzekútor akarsz lenni, vagy mi?

– Igen, az akarok lenni, országos perzekútor. Azt akarom, hogy hat megye bízza rám a fegyveres karhatalmat, én fogadom, hogy ki fogom tisztítani a havasokat, hogy semmi búvóhelyen sem marad meg előttem a rabló.

– Eredj. Ne bolondozzál. Biz az megmarad. Hiszen nem tudomány az, hogy ha elégeted a könyvét, többé senki se tanulhassa meg. Olyan jámbor kalandos fickó mindig megterem ott, amíg csak havasi élet lesz a világon, s kedvező alkalom egyik országból a másikba átszökhetni. Aztán kiket akarsz te még elfogni? Hiszen a Fatia Negra maga megugrott, s ezóta Amerikában van. Ott már újra etablírozta is magát.

– Az csak hírlapi kacsa. Ő most is itt van.

– No, és ha itt van, hát kinek árthat? A bandáját az utolsó emberig elfogták, el is ítélték, a legvénebbeket húsz esztendőre, az ifjakat élethosszig tartó fogságra.

– Igen, a Lúcsia-barlangi pénzverőket.

– Elítélték őket; én magától Hátszegitől tudom, ki ebben a tárgyban a vegyes törvényszék elnöke volt, s maga aláírta az ítéleteket.

– De ki tudja azt, hogy a Lúcsia-barlangi pénzverők voltak-e egyúttal a Fatia Negra harámbandája, mely neki a nyilvános hatalmaskodásokat segítette elkövetni?

– Furcsa! Hát kik lettek volna? Tán biz őkegyelme két külön szerzetnek lett volna alapítója, melyek közül egyik pénzt vert aranyból, a másik pedig már a kész pénzt verte ki az eleven emberből?

– Igen, én azt hiszem.

– De ha a valószínűtlenség nem szólna is e véleményed ellen, ott vannak a hivatalos okiratok, ott vannak húsz ember vallomásai, akik mind bizonyítják, hogy Onuc, meg Gergus, meg mit tudom én még miféle jámbor pénzverők voltak a Fatia Negrának minden vakmerő támadásaiban részesei, hogy a pénzverő és a harámbanda egy és ugyanazon tiszteletre méltó testület, ezek pedig már ülnek Gyulafehérvár sáncaiban, és semmi bajuk sincsen veled többé.

– S ki bizonyította ezt rájuk?

– Brinkó és – tudja mennykő miféle más vad nevű emberek.

– Úgy? Brinkó et compagnie. Ismerem.

– De ha azok nem bizonyították volna is, élő bizonyság rá az a biztosság, aminek azóta, hogy ezek kézre kerültek, az egész vidék örvend. Nyitott háznál alhatik azóta minden ember, s ha az út közben heversz is holtrészegen, mégsem lopják ki a zsebedből a pénzedet.

Gerzson úr tiltakozott az ellen, mintha ő az útfélen szokott volna részegen heverni.

– Arra pedig, hogy most olyan nagy nyugalom van mindenfelé, csak egyet mondok. A Fatia Negrától lefoglalt arany még mindig Gyulafehérvárott van. Mint bűntanújelt ott kelle eddig tartani. Azt azonban elébb-utóbb fel kell küldeni Bécsbe. A Fatia Negra nem halt meg, nem is bújdosott a világba, a harámbandája sem került kézre, s nincs vasra verve Gyulafehérvárott, hanem nagy szükségük van a mostani csendre és álmos biztosságra. Ők most úgy tesznek, mint aki eltűnt; mint mikor a krokodilus hanyatt fekszik, s dögnek tetteti magát. De majd meglátod, mikor egyszer Gyulafehérvárról megindulnak azzal a sok mázsára menő arannyal, micsoda tréfákat fogtok megérni akkor.

– Dehát miből tudod te ezt?

– Abból tudom, hogy ez az ember, ez a vasképű, vaskezű ember nem az a birkaszívű állat, aki magától egy fél milliót el hagy ragadtatni, anélkül, hogy amíg egy íze mozdul, meg ne kísértse azt visszafoglalni. Mert tudom, hogy még eddig mindig túljárt minden törvényes hatalomnak az eszén, s kicsúszott a legbizonyosabban vetett tőrből is.

– No, én nem foghatom meg, hogy mi bajod neked ezzel a jámbor emberrel.

Körülbelül mindenkitől ezt a végmondatot kellett Gerzson úrnak zsebre rakni ebben a tárgyban; de ő azért mégsem tett le annak továbbfűzéséről.

És valóban a hatóságok úgy megnyugodtak abban, hogy a Lúcsia-barlangi pénzverők személyében ezeknek elítéltetése után az az egész szabad kalandorcsapat, mely a vidéket sok ideig nyugtalanította, ártalmatlanná van téve, hogy ezentúl nevetségnek tartották volna arról szót vesztegetni, hogy az erdélyi szoroson belül valakinek az utazása más bajjal találkozhassék, mint legfeljebb, ha a tengelye eltörik. Gerzson urat mindenütt kinevették filippikáival, s kezdték már nemcsak háta mögött, hanem szemébe is mondogatni, hogy nagyon sokat olvashatta Cervantest, tudniillik azokat a köteteit, amikben Don Quijotéról ír.

A Gyulafehérvárott letartóztatott hamis pénzzé vert aranyat a per bevégezte után fel kelle küldeni Magyarországra, hogy itt a pénzverdékben újra sajtoltassanak. Két teljes postaszekeret vett igénybe a nagybecsű küldemény, mely körülbelül másfél millió értéket képviselhetett nyersen is.

E becses küldemény mellé fegyveres kíséretül huszonnégy dzsidás lőn rendelve, egy, ott a környéken állomásozó ezredből. Untig elég békességes időkben akárminő kincs biztosítására. A lovas katona különben is nagy ijedelme minden csőcseléknek; volt rá eset, hogy a kolerai zavarokban két huszár százakra menő zendülő tömeget szétvert; huszonnégy dzsidás ellen alig lehetne számmal kifejezni, hogy hány főre menő paraszt és zsivány volna elég. – Így hitték azt tudniillik a méltóságos urak.

A katonasággal volt egy főhadnagy, a postaszekerekkel egy számvevő és egy ellenőr; mindegyik postakocsis pisztolyokkal ellátva, s parancsul adva, hogy esti hat óra után úton ne legyenek.

Ennyi elővigyázat több, mint elég.

A kíséret akadálytalanul haladt egész Piskiig előre, a katonák hátravetették a dzsidát, s pipára kezdtek gyújtani, a kocsiban ülő hivatalnokok, kalauzok el-elszunnyadtak a nagy melegben, a vezető tiszt operaáriákat dúdolt, s lovával beszélgetett, ha megunta az éneket; a csendes egyformaságot csak a postakocsis trombitája szakítá néha félbe, mely megszólalt, mikor tíz-tizenkét szekérből álló fuvaros csapatok jöttek szemközt, mindegyiken aludt az oláh hanyatt fekve, s úgy riadozott fel egyenkint a postakürt-hangra, s kapkodott nagy ijedten a gyeplűkbe, hogy jó idején félretérjen az imperatu kocsija elől.

Amint a postamenet a történelmi nevezetességű piski híd elé ért; a híd túlsó oldaláról huszonnégy lovas jött rájuk szembe, s huszonötödik volt a Fatia Negra.

Mind a huszonnégynek fekete fátyol volt az arcára kötve, ruháik bélésükkel kifelé fordítva és mind ellátva karddal, csákánnyal és lőfegyverrel. Maga a Fatia Negra egy erős fekete ménen lovagolt, s széles meztelen kardot hordott kezében.

A dzsidás tiszt lova megrettent a fekete arcok láttára, s elkezdett hánykolódni; ura csak alig bírt vele, hogy a hídkorláton keresztül a folyamba ne ugorjék.

A Fatia Negra és csapata a híd közepette megállt, és nem jött közelebb.

A főhadnagy bátor katona, kit lélekjelenléte nem hagyott el, rövidre fogva hánykolódó lova kantárszárát, rákiálta a fekete álarcosra:

– Ki vagy? Mit akarsz? Miért állod el a hidat?

Egy mély, dörgő férfihang felelt neki onnan túlról:

– Én vagyok a Fatia Negra. A kincs, mit veletek hoztok, az enyim; tőlem vettétek el. Azt most vissza akarom venni. Embert hoztam ember ellen; annyian vagyunk, mint ti. Fényes nappal jövök rátok; adjátok ide aranyamat, vagy egyétek meg ezt a vasat.

Mutatta nekik a kardot.

A főhadnagy, ki ezredének egyik legjobb vívója s legmerészebb daliája volt, nem gondolkozott sokat a kihívásra, hanem sarkantyúba kapta paripáját, s nekivágtatott a kalandornak, ki a híd közepén várt reá.

Félelmes ellenre talált benne. A Fatia Negra minden csapást felfogott, és rögtön visszaadott; a fiatal tisztet zavarba hozta ellenfelének túlnyomó ügyessége, s csak a katonai becsületérzés készteté, hogy támadását folytassa ellene, midőn veszteségét bizonyosnak hiszi. Gyakorlott vívók mindjárt tudják, azt, ha ellenfeleiket letörhetik-e, vagy sem.

Azonban elég csodálatos volt, hogy a Fatia Negra ereje és ügyessége előnyét nem akarta felhasználni; kímélni látszott ellenfelét, sőt lépésről lépésre hátrált előtte.

Néhány perc múlva általános lett a dulakodás a híd hosszában; a dzsidások vezérük segítségére siettek, a fekete álarcosok csákányaikkal vertek közbe, s már innen is, túl is egy-egy dzsidaszúrás, csákányütés emberére talált, a kalandorok már egészen a híd végéig nyomattak az ulánok által, amidőn a híd előtt horgonyozó malomból harsány hangon felkiált hozzájuk az ablakon kinéző molnár:

– Katonák! Vigyázzatok! A híd gerendái be vannak fűrészelve!

Igazán úgy volt-e? Az volt-e a kalandor terve, hogy a lovasokat mind a hídra csalja, s akkor a dulakodásban a hidat leszakíttassa alattuk? Vagy a molnár is szövetségesük volt, s csak azért kiáltotta azt, mert látta, hogy a katonák erőt vesznek a martalócokon? Annyi bizonyos, hogy a kiáltás varázserővel hatott a küzdőkre, mert arra valamennyi rémülten visszafordult, s iparkodott a híd túlsó oldalát elérni.

És itt vették még csak észre, hogy a furfangos kalandor milyen kettős kelepcét készített számukra.

Akár cselvetés volt, akár mentő árulás, az eredménye az lett, hogy a lovasság egy perc alatt visszafutott a hídról, s csak akkor vették észre a kelepce veszedelmesebb oldalát, melybe őket a kalandor csalta. A hátul hagyott postaszekereket azalatt, míg ők a lovas rablókkal küzdöttek, egy nagy csoport lőfegyveres rabló fogta körül, akik a postalegényeket már lefegyverezték, s azon törekedtek, hogy a két postaszekeret beledöntsék az út melletti árokba.

A dzsidások, visszatérve a szekerekhez, azokat egy pillanat alatt kiszabadították a csőcselék körmei közül, mely megjelenésükre szétfutott az út melletti bokrok közé, s onnan kezdett el rájuk tüzelni.

A hídtól nem messze volt egy csárda, a lovasok a postaszekerekkel együtt ide menekültek be. Valóban menekülésről volt szó. A gyalog fegyveresek száma mehetett egypár százra, azok elálltak minden utat, s azonfelül észre lehete venni, hogy nehányat az útfélen levő nagy jegenyefákból már előre befűrészeltek, s azokat az ő hátuk mögött az úton keresztül döntögették úgy, hogy még visszavonulásról sem lehetett szó a szekerekkel együtt, és Fatia Negra lovagaival való küzdés mellett.

Attól ugyan nem tarthattak, hogy e szedett-vedett rablócsapat, melynek kilenctizede nem professzionátus mestere a művészetnek, szembe megostromolja a csárdát, s azon esetben igen erélyesen tudták volna magukat védelmezni, mert karabinokkal, pisztolyokkal jól el voltak látva; hanem azt az egyet igen jól tudhatták előre, hogy mihelyt az éjszaka által ott hagyják magukat lepetni, akkor aztán el vannak veszve. A rablók lőtávolba jöendnek az épületekhez, s akkor nehány puskavesszőt szurkos csepűbe takargatva a házfödélre lőhetnek, s az amilyen nád, egyszerre lobbot vet, akkor aztán legyen valaki vitéz ember, ha a feje fölött ég a tető!

Ami az emberéletet illeti, arról itt nem volt aggodalom. Meghalni katonadolog; hanem a roppant pénztömeg megmentése, ez volt a feladat. Huszonnégy lovas egy tömegben kétségtelenül képes leend magát a rablócsoporton, dacára a torlaszoknak, keresztülvágni; de a nehéz szekereket csakugyan nem viheti magával, mert akár előre törjön, akár hátrafelé, amott a hidat, itt a levágott fákat leli útjában. Itt gyors határozásra volt szükség.

Szerencsére a tiszt olvasta Napóleon moszkvai hadjáratát, emlékezett belőle arra az esetre, mikor a testőrség megmenté a kozáktól a hadipénztárt, melynek szekereit, lovak hiányában, az útfélen kellett hagyni. Most hasznát vette.

A postaszekerekből kivették az aranyat, s azt szétosztották a katonaság között. Tölténytartók, csákók, általvetők megteltek a kinccsel; a szekerekben semmi sem maradt, hanem azért újra erősen lelakatolták azokat, hogy idő teljék majd a felnyitásukban.

És akkor kocsisokat, hivatalnokokat a puszta lovakra felültetve, a katonaság közrefogá őket, s hirtelen kinyitva a kapukat, kirohant az egész csapat az udvarról.

Sűrű fegyverropogás fogadta őket mindenfelől; nehányan sebet is kaptak: de egy sem halálost, vagy nagyon messziről lőttek azok, vagy rosszul tudtak célozni. Különben ahányat lelőnek közülük, az annyi százezer forint.

A Fatia Negra és lovasai ott álltak közel felvont fegyverrel kezeikben. Ők nem lőttek a lovasokra, bizonyosan a szekereket várták, hogy azoknak előfogatait lődözzék el.

– Hagyjátok futni a dzsidást, ha akar! – kiálta a Fatia Negra -; a szekerekre ügyeljen mindenki.

A lovasság nemsokára kiért a tüzelő tömeg közül, átugratott a torlaszokon, egy csoport puskást, mely útját akarta állni, könnyedén szétugratott, s azontúl bántatlanul haladt vissza Szeben felé.

Azonban jól kellett sietniök. Előre tudható volt, hogy amint a hátuk mögött rivalgó diadalordítás a megcsalatás bosszúordításába tör át, a Fatia Negra csapatja utánuk fog rohanni, s ezúttal minden egyes közvitéz feje drága, tele levén csákója arannyal.

Alig múlt el egy óranegyed, midőn már a hátuk mögött keletkező porfellegről láthatták, hogy a vakmerő kalandor átlátva rászedetését, nyílt üldözésükhöz fogott.

Hallatlan merészség! Fényes nappal, nyílt országúton, egy tökéletesen fegyelmezett, organizált állam határain belül, egy csoport kalandorral ugyanannyi rendes katonát megtámadni! Nagyon elvette az arany annak az eszét, aki azt merte tenni.

De megtevé!

A katonák egyre közeledni látták a porfelleget hátuk mögött, az elválasztó tér a két csapat között mindegyre rövidült; amazoknak „válogatott” jó lovaik voltak.

A főhadnagy azt parancsolá katonáinak, hogy meg kell állani, s szemközt fordulni a vakmerő rablókra.

A postaszámvevő ellenszegült a parancsnak: azt állítva, hogy első feladat a rájuk bízott pénzt megmenteni.

– Első nekem a katonai becsület – felelt a tiszt, s azzal dzsidásait két sorban felállítá úgy, hogy az utat széltében elfogták; ő maga közepén legelől állt, a postaszemélyzet hátuk mögött foglalt helyet.

Nemsokára a porfelleg közől kivehetők voltak az egyes alakok.

A lovas rablók rendetlen csoportban vágtattak előre, egymástól tíz-húsz ölnyire elmaradozva.

Legelől több ezer lépésnyire társai előtt vágtatott a Fatia Negra. Pompás telivér angol lova, mintha versenyt futna a viharral, mely a port nyomában hordja, nyargalt vele, s osztani látszott gazdája vak, eszeveszett dühét, ki feje fölött villogtatta kardját, vadállati kiáltásokat rikoltott messziről ellenfeleire. Dühös mozdulataihoz, ádáz ordításához olyan pokoli látvány volt mozdulatlan fekete álarcának egyformasága, körülrepkedve zilált fekete hajától.

Nem tekintett hátra, ha jönnek-e társai utána. Nem tanakodott magában, hogy egyedül mit fog tenni huszonöt fegyveres férfi ellenében. Csak a feldühödt vértől lüktető erek adtak tanácsot szívének. Képes volt ellenfeleit egyedül megtámadni, soraik közé vetni magát, s ízekre apríttatni, vagy visszavenni tőlük elvesztett kincsét.

– Ezt most elfogjuk – szólt a főhadnagy altiszteinek intve. – Mire társai ideérnének, leverjük lováról, s elfogjuk élve.

– Hajrá! – ordított már akkor egy ugrásnyira tőlük a magányos lovag. – Hajrá!! – s a másik percben ott termett közöttük, s a harmadik percben körül volt fogva minden oldalról.

S ekkor kezdődött egy viadal, mely, ha a keresztes háború harci krónikáiban volna följegyezve, ha egy szent eszméért vívó lovag hősmerénye volna, költőjére várna, ki őt megénekelje.

A Fatia Negra egyedül, minden oldalról körülfogva, vívott egyszerre ellenfelei csoportja közepében. A fényes kard kezében, mint a villám, sohasem védő, szüntelen csak a támadó volt; kézből kivert kardok, kettévágott kopják repkedtek körüle a levegőben, s amerre lova fejét fordítá, tisztult előtte a tér, egy-egy ellenfele ijedten hátrált meg előle, midőn a feltartani vélt kard viadori remekvágással ütött sebet testén. Az összebonyolult dulongásban egyik lovas hátráltatta a másik küzdelmét; az ádáz viador egymásnak szorítá őket, s míg karjával csapásokat oszta, bal kezével pisztolyait lövöldözé ki. Ellenfelei pedig lőfegyvert nem használhattak ellene, mert könnyen egymást lőhették volna meg a zilált tusakodásban.

Csak a főhadnagy nem tágított tőle. Mint valódi katona, ki a sebet becsületnek tartja, nem törődött azzal, hogy ellenfele mind erőre, mind ügyességre túlnyomó fölötte, szüntelen mellé iparkodott jutni lovával; egypárszor meg is vágta ellenfelét; fel sem vette az, egyszer egy üres döfést adott neki oldalába; a kard meghajlott, de hegye nem ment be az élő testbe.

– Hahaha! – kacagott a Fatia Negra: – acél sodronying volt zekéje alatt, s abban a pillanatban úgy vágott vissza ellenfeléhez, hogy ha az el nem kapja fejét, halva van; így a kard csak csákóját szelte keresztül, s a kettévágott csákóból szétömlött az útra az ezernyi ezer arany!

Valami pokoli ordítás hangzott erre, melyet megnevezni nem képes a köznapi szó. Mint az elkárhozott kacagása, mint a halálra kínzott átoksikoltása, mint a vérszomj hörgése az áhított vér láttára, mint egy diadalmaskodó démon gúnyhahotája, ki egy angyalt ejte el gánccsal, úgy hangzott a Fatia Negra üvöltése a kiömlő arany láttán.

Tréfa volt és művészet, amit eddig tett; csak ezután kezdte még rá a harcot.

– Le a fejekkel; le a süveggel! – ordítá recsegő hangon, s oroszláni dühvel veté magát ellenfelére, kiknek mindegyike feje fölött hordá azt a veszdelmes mágnest, mely kardjának villámait magára vonta.

És ő maga sebesíthetetlen volt; kard, kopja nem járta át vasingét.

Azalatt sebes vágtatva közeledtek társai. Egy csákó újra lerepült egy fejről, a széthulló aranyat a lovak patkói gázolták a sárba.

– Lőjétek le a lovát! – hangzott ekkor hátulról a postatiszt szava; s abban a percben három pisztolylövés érte a telivért, a harmadikra, mely szügybe találta, felágaskodott lovagjával a mén. A Fatia Negra észrevevé, hogy veszedelme megnőtt, s mielőtt a ló lerogyott volna vele, nehogy lábával alája szoruljon, kiugrott kengyeléből a földre.

Most gyalog támadta meg ellenfelét. Vak volt már, nem látott maga előtt egyebet, csak vért és aranyat. Mindkettőnek részege volt.

Azután egyszer azon vette észre magát, hogy egyedül vagdalkozik a levegőben; sem kardot, sem kopját, sem embertestet nem érnek csapásai. A tiszt megsebesülte után a postafőnök vevé át a vezényletet, s az célszerűbbnek találta nem várni be az egész rablócsoportot. Neki a pénzt megmenteni volt feladata. Parancsot adott, hogy forduljanak meg, és siessenek Szászvárost elérni; ami pénz már szétömlött, az kárba van veszve. Ezzel a sátánnal kár volt kikötni. Hisz azt tudja minden ember, hogy a Fatia Negrát elfogni nem lehet halandónak.

– Utánuk! Egy lovat adjatok! – ordíta a Fatia Negra megérkező cimboráinak, mire azok mind leugráltak lovaikról, nem is annyira azért, hogy neki lovat adjanak, mint hogy az úton szanaszét heverő aranyakat fölszedni siessenek.

– Ráértek erre! – kiálta nekik a kalandor –, a többit ott viszik előttünk! Siessetek utánam.

Azzal nem várva, hogy társai mit határoznak, egynek a lovára felkapott, s nekieresztett kantárszárral rohant a távozó fegyveres csapat után. Senki sem követte. A rablók igen okosak voltak azt belátni, hogy ha ők itt hagyják azt a néhány ezer darab aranyat, ami már meg van nyerve, s kergetni indulnak a százszor annyit, amit még el kellene érni, s amiért még majd bevert fejeket is lehet kapni, azalatt a hátuk mögött kullogó gyalog konfráterek azt itt szépen felszedik a maguk táskájába; hát, biz ők csak ott telepednek meg, gondolva, hogy a Fatia Negra majd csak visszatér, ha észreveszi, hogy egyedül van.

Az pedig nem gondolt velük, hanem vágtatott a katonák után, sarkantyúit a paripa oldalába vágva. Hasztalan; nem a telivér futó volt alatta, nem érhette elveszett kincsét többé utol, hogy megküzdhetett vagy eleshetett volna érte.

Amazok nem álltak meg többé, hogy vele töltsék az időt. Néha-néha hátratekintve, látták, mint vágtat utánuk egy magányos lovag, kardját fogai közé szorítva, s borzadva emlékezett némely babonás mesékre alvilági szörnyekről.

Így rohant a magányos lovag ellenei után egész Szászváros aljáig, s csak akkor maradt el tőlök, midőn azok a vámon áthaladva, a vámsorompót leereszték előtte; a vámosok még azután is látták őt sokáig átkozódva s ökleivel fenyegetődzve a város alatt nyargalózni; néha oly közel jött hozzájok, hogy pisztolyait rájuk süté, a golyók a vámház ajtajait és ablakait fúrták keresztül, s oly nagy volt a varázs a rettenetes hírű kalandor személye körül, hogy senki sem indult ki elfogását megkísérteni; a polgárőrség az utcák bejáratait őrzé csoportosan, s egész éjjel biztosan várta mindenki, hogy Fatia Negra bandája a várost ostromolni fogja. Ha csak rajta múlik, ő bizonyosan megcselekszi.

Azonban ez nem történt meg. A lovasokat, míg visszatért is, ott találta a Fatia Negra a küzdés helyén, amint a sötétben a sárba gázolt aranyakat keresték, s még azután kísérletet tett csapatjai összeszedésére; az országúton néhány száz martalóc rajzott alá s fel, hanem akkor hírül hozták neki fizetett kémei, hogy Szebenből négy század gyalogság érkezett meg ágyúkkal Szászvárosba, – s az ágyú névre úgy szétrepült az egész harámbanda, mintha szél fújta volna el; reggelre azt sem lehetett tudni, hova lettek.


VisszaKezdőlapElőre