A rémlátás

– Kedves Henriette – monda Lénárd nejének, amint a vadászport leverte magáról –, nemsokára vendégeink érkeznek Hídvárra, mégpedig alkalmasint számosan. Kérem szépen, tegyen készületeket elfogadásukra.

Henriette fejét meghajtva intett, hogy érté a parancsszót.

– Meglehet, hogy önnek nálam nélkül kell a háziasszonyi hivatást teljesíteni, mert én kénytelen leszek ez órában Szebenbe rándulni, s csak két nap múlva jövök vissza. Meglehet, hogy az illető urak azalatt érkeznek meg, amit én nagyon sajnálni fogok. Azonban rajta leszek, hogy minél elébb hazatérjek, s még itt találjam őket.

Henriette-et mind nem nagyon látszott ez az egész érdekelni. Lénárd vette azt észre.

– Az uraságnak azt a szobát nyittassa fel, kedvesem, amelynek ablakai a parkra nyílnak; a cselédségnek pedig a földszinti vadászszobákat, huszonnégy ággyal.

Erre az intézkedésre mégis kérdő meglepetéssel tekinte utána a hölgy.

– Kegyed bámul azon, hogy micsoda vendégcsoport az, amelynél az uraság egy szobával beéri, a cselédség pedig hatot vesz igénybe. Ez, kedvesem, az Arad vármegye által kiküldött fegyveres csapat és annak vezetője, mely a Fatia Negra és bandája kézrekerítésével van megbízva. Miután útjokat erre vették, fel nem tehetni róluk, hogy Hídvárt kikerüljék; én magam hívtam meg a szolgabírót, ki a csapatot vezeti, hogy fogadja el hídvári kastélyomat hadjárata „pivot”-jául, s nem volna esze, ha ajánlatomat igénybe nem venné.

E beszéd alatt ismét hasonlított Henriette azokhoz a festett képekhez, amik szemeikkel kísérik az embert, de nem lélegzenek.

– A nevét nem is mondtam még leendő vendégünknek – folytatá Lénárd, egykedvű könnyelműséggel –, Vámhidy Szilárd, Arad megyei szolgabíró; derék fiatalember.

Henriette fehér lett, mint a márvány.

– Engem nagyon le fog kötelezni, kedves Henriette, ha vendégünkkel mindent elkövet, hogy az magát házunknál kényelmetlenül ne érezze. Egyébiránt ön okos nő, fölösleges volt figyelmeztetésem. Engedje kezét megcsókolnom. A viszontlátásig.

Henriette látta őt eltávozni, látta kocsiba ülni és tovahajtatni, és akkor elkezdett sírni, s ajkait befogta két kezével, s fejét elrejté ágyvánkosai közé, hogy valaki meg ne hallja a sírást.

A Fatia Negrát üldözik! … A Fatia Negrát üldözi Vámhidy Szilárd! …

Ide fog jönni; ebbe a kastélyba fog szállni; Lénárd maga hívta őt házához …

Bizonyosan el fog jönni, hogy hajdani kedvesét újra lássa …

Óh! ez rettenetes, ez átkozott gondolat volt; akárki agyában született!

Mit tegyen a nő, hogy ezt megakadályozza? Aki fél, aki szeret, aki gyűlöl.

Pedig ennek nem szabad megtörténnie!

Mennyi borzasztó történt már vele ez ifjú életben; de ez, ami következik, a legirtózatosabb.

Lénárd maga hívta meg Vámhidyt kastélyába. Ez a férfi nagyon bízott egy szegény lélekgyönge nő félelmében; nagyon sokat mert építeni arra a rémnimbuszra, mely alakját az ő szemeiben oly szörnyen megtámadhatlanná varázsolá, hogy neje hajdani kedvesét vendégül hítta magához, még azt a közönyt is tanúsítva mellette, hogy ő maga ugyanakkor házát napokig elhagyja.

Nem jutottak eszébe a férjnek különös esetek? Nem hallotta soha hírét ünnepelt, celebrált úrnőknek, a legmíveltebb osztályokból, akik, egy önfeledt pillanatában a rossz tanácsadó szenvedélynek, férjeiket a szerető kedveért megölték!? Nem álmodott római imperátorok kísérteteivel, kiket egy világ hatalmával kezeikben, egy gyönge nő kétségbeesése buktatott sírba? Mert-e így játszani egy szívvel, melynek csak meg kellene szólalni, hogy elpanaszolja, miért szenved, és ő nagyon fekete sorsnak nézne elébe.

Bizonyára ő nagyon jól ismerte nejét; Henriette-nek nem volt bátorsága a tőrt, melyre rá volt írva, hogy ezt az ő szívének szánták, megragadni, s a fenyegető szívébe ütni.

De azt sem akarta megérni, hogy Vámhidy őt itt találja Hídvárott.

Elhatározá magában, hogy el fog szökni; végképp elhagyja férje házát. Hová megy, mi lesz azután belőle, ki fogadja fel? Arra még nem gondolt, csupán csak egyről volt bizonyos, arról, hogy Szilárd és ő a sírban inkább, de Hídvár tornyainak árnyékában nem fognak találkozni soha.

Hiszen hány gyönge szívnek adott már bátorságot a félelem!

Senkije sem volt, akire bízhatta volna magát; cselédei mind férjétől fizetett kémek és börtönőrök. A pópa is eltűnt Hídvárról végképp. Akármely gunyhó, akármely juhásztanya lakója, akitől segélyt kér, árulója lett, mert hisz ő szegény, Hátszegi gazdag.

Kétségbeesésében egy régi emlék ébredt fel lelkében. Mikor még egy időben a környék legrejtettebb zugait bejárta, azzal az ábránddal, hogy szerencsétlen embereket találjon, és azokat boldogítsa, gyakran haladt el egy kis ház mellett, mely mindig megragadta figyelmét.

Egy kis vadászlak volt ez az erdők közepén; egészen fából építve, s kívülről simára gyalulva, mint egy kis katulya. Előtte terebély gyümölcsfák álltak, tavaszon virággal, őszön gyümölccsel rakva, tetejét egészen befutotta az iszalag és vadszőlővenyige.

A hallgató erdők közepett oly meghívó külseje volt a kisded háznak, hogy Henriette az első látásnál nem állhatott ellent a kívánságának, hogy abba betérjen.

A házikó ajtaját nyitva találta; csupán kilinccsel volt az betéve. Belépett; odabenn senkit sem talált. Az első szobában keményfa bútorok voltak, a fal mellett egy cifra tálas, festett mázos tányérokkal, az asztalon egy cserépkupa friss tiszta vízzel. Az innen jobbra nyíló szoba ajtaja is nyitva volt; abban sem talált senkit. Ott egy ágy volt medvebőrrel beterítve, több medvebőr szőnyeg helyett a padlón, egypár tarka hiúz- és vadmacskabunda a falon kifeszítve.

Ebből egy harmadik szoba nyílt; abban sem volt senki. Az fegyverekkel volt körülaggatva, puskák, pisztolyok s különös alakú vágófegyverek, sorban és keresztben, szögekre aggatva és szögletekbe helyezve; a tölgyfa asztalon kitömött állatok, madarak, az asztal alatt egy kitömött róka láncra kötve, egy pár vadkanfő erős agyarakkal az ablakok fölött; de semmi élő állat sehol.

Henriette azt hivé, hogy a ház gazdája bizonyosan távol van, s föltette magában, hogy megvárja, míg hazajön. Azonban egyik óra a másik után múlt, s Henriette utóbb is továbbmenni volt kénytelen, nehogy ott esteledjék, s csak eltávozáskor vette figyelembe azt a különös körülményt, hogy ez a ház egészen körös-körül van nőve fűvel; sehonnan út nincs tapodva hozzá.

Néhány hét múlva kíváncsi volt ismét arra venni az útját.

Egyedül, kíséret nélkül, ahogy szokott járni, megállt az erdei lak előtt, lovát megköté a sövényhez, s benyitott az ajtón.

Ugyanabban a rendben talált mindent, ahogy először; az első szoba asztalán ismét friss vízzel tele a cserépkancsó; a második szobában az ágy úgy leterítve medvebőrrel, mint elébb, s a harmadik szobában azon sorban a fegyverek, mint először látta.

Ismét várt sok ideig, hogy valaki érkezzék a ház lakói közül, és ismét hiába; késő estig semmi emberi teremtés nem közeledett a ház felé.

Különös emberek lehetnek ennek a lakói, gondolá magában. Mindent tárva-nyitva hagynak, a rossz emberek akármit ellophatnának belőle.

Útközben találkozott szénégetőkkel, – azoktul kérdezgeté, hogy miféle ház ez itt az erdő közepén. Négy közül három nem akarta megérteni, hogy miről van szó, s egyáltalában nem emlékezett semmi olyanforma házra; a negyedik végre azt felelte az úrnőnek, hogy abban lakik a „dráku”. – A rossz lélek!

Ez még tudnivágyóbbá tette Henriette-et; a pópát vevé elő, hogy megkérdje tőle, miféle ház az, ami ott az erdő mélyében fekszik, senkit sem találni otthon soha.

A pópa is kitérőleg igyekezett válaszolni, úgy tetszik, hogy nemigen emlékezett rá, mintha nem volna ismeretes a házikó történetével, vagy mintha tudna felőle valamit, de nem akarná megmondani, s valami más történeten törné a fejét, amit válaszul adjon.

Annyit mondott, hogy a szóbeszéd szerint abból a házból valami vadászcsaládot öltek ki, vagy maga a vadász ölte el magát és családját, s azóta a környékbeli lakosság közül senkit sem lehet rávenni, hogy annak a háznak a küszöbét bármi kecsegtetésre átlépje, s nincs az a vakmerő tolvaj, aki onnan valamit elorozzon, sem az a kétségbeesett utazó, ki bármely zivatar elől abba meneküljön; mert azt hiszik, hogy azt a rossz lelkek lakják.

Henriette azonban nem hitt a láthatatlan rossz lelkekben; amilyeneket ő ismert, azok mind frakkban, kabátban jártak; – még inkább ingerelte a titokteljes bűvköd, mely e házat lakatlanná tevé. Föltette magában, hogy végére fog járni, vajon csakugyan lakatlan-e?

Evégett, midőn harmadszorra betért a házba, egy vadrózsát szakított le, s annak egyik szirmát az asztalon levő vizeskorsóba veté, másikat az ágyat takaró medvebőrre, harmadikat, negyediket és ötödiket a fegyvertárban levő fegyverek csöveibe dugta.

Mikor aztán negyedszer is meglátogatá a magányos házat, kereste a rózsaszirmokat, s egyet sem talált azon a helyen, ahová tette.

Tehát mégis jár itt valaki, aki az ágyban alszik, a korsóba friss vizet hoz, s a fegyvereket használja.

Egyszer a tudnivágy rávitte, hogy férjétől tudakozódjék a kis lak rejtélye felől, elmondva neki mindent, amit regeképpen felőle hallott.

Az aztán megmagyarázta a titkot.

Abból a házból csakugyan kiölték az egykori lakókat, s a nép azt hiszi, hogy benne kísértetek járnak, s nincs az a kincs, amiért valaki akár éjjel, akár nappal annak a küszöbét általlépje. Egy öreg földbirtokos X-bányáról, kinek itt némi erdőségei vannak, s aki amellett szenvedélyes vadász, felhasználta a népbabonát, hogy potom áron megvásárolja a birtokostól az erdei lakot, és gyakori lesvadászataira itt tartja lőszerkészleteit. Az nem futja ki nála költséggel, hogy saját vadászt tartson a háznál, aki azt egyúttal őrizze; ha zárva tartaná, bizonyos lehetne felőle, hogy feltörik, mikor ott nincs; de minthogy nyitva hagyja ajtaját, félve elkerüli minden. Hogy Henriette egyszer sem találkozott vele, annak egyszerű oka az, hogy az öregúr mint regálista sokszor kénytelen Kolozsvárra feljárni; s mikor itt van is, akkor egész éjjel kora hajnalig a leshelyen áll, csak akkor tér haza aludni; délután megint kimegy, s így Henriette, ki rendesen délután kereste fel az erdei lakot, természetesen sohasem találkozhatott vele.

Meg is nevezte Lénárd a kérdéses öregurat, s most már Henriette nagyon jól emlékezett rá, találkozott vele néha a kolozsvári estélyeken. Lénárd egyébiránt figyelmezteté, hogy elő ne találja hozni az öregúrnak azt az egész dolgot, ha egyszer összejön vele, mert ez némileg atyafiságban áll a vadorzással, miután saját erdeje nagyon kevés, s többnyire Lénárd körülfekvő erdőségeiből lövöldözi el a vadakat. Ennélfogva ezt a szenvedélyét az öregúr szereti titkolni; annyival is inkább, minthogy nem egészen jó barátságban él Lénárddal.

Henriette azontúl aztán nem látogatta meg többet az erdei lakot, melynek rejtélyes érdeke a nagyon prózai felvilágosítás által egészen elveszett, s nem is tartotta volna többé illendőnek, hogy valakinek a házába belépjen, aki férjével nem jó barátságban él. Kalandozó körútjai is elmaradtak, elfeledkezett róla egész e kétségbeejtő estéig.

Most újra feltámadt lelkében a kis erdei lak emléke. Lelkének rettentő hánykódásai közepett, lassankint, mint mentő azilum kezdett feltünedezni a bemohosult tetejű házikó, éjjel-nappal nyitva álló ajtajával, laktalan szobáival és kísérteteivel.

Ez volt az egyedüli hely, ahová menekülnie lehetett, ahol kémektől nem tarthatott, ahol nem fogja keresni senki, ahol elrejtve maradhat, és ahonnan ismét visszatérhet, vagy odább tévelyedhet a világba, ahogy a sors mutatni fogja.

Éjjel senki sincs a házban; a szenvedélyes vadász lesben áll. Az is meglehet, hogy most távol van hivatalos ügyekben, s napokig oda marad. De ha ott lenne is, s vele találkoznia kellene, tarthatna-e a tisztes öregembertől? Nem találná-e benne inkább természetes védőjét, ki őt innen e hegytömkelegből Kolozsvárig, Bánffyhunyadig vagy ami közelebb van, kivezetné. Onnan aztán eljuthatna Pestre, s nagynénje házánál menekvést találna.

Nem töprengett rajta sokáig, úgy fogadta ezt a gondolatot, mint vezércsillag sugarát az égből, és sietett azt követni.

Fölvette sálját, s mintha sétálni indulna, lement a parkba szobaleánya kíséretében. Néhány forduló után eszébe jutott, hogy szép volna idelenn a szabadban vacsorázni; a hold olyan szépen ragyog.

A szobaleány sietett a cselédségnek rendeletet adni a kastélyba vissza, s jól hallá, hogy ura asszonya zengő lágy hangján valami andalgó oláh dallamot kezdett el dúdolni, amit egyszer megszeretett. Sokszor dalolta ezt, mikor egyedül maradt.

Az inasok nemsokára előérkeztek a parkba a terítékkel; a nyári lakból lehozták a fonott székeket és nádasztalt; felterítettek egy szép kerek téren, mit terebély hársak fogtak körül.

A parkban folyvást zengett az oláh dallam.

Az ételeket is felhordták már, s üvegharangokkal letakarták, hogy a lámpafényre odacsődült éjjeli lepkék bele ne hulljanak. A dallam még mindig hangzott.

Szó volt róla a cselédek között, hogy hívni kellene a nagyságos asszonyt; azonban azt mindenki tudta, hogy nem szereti, ha akkor háborítják, mikor dalol.

Tehát csak vártak reá, hogy mikor unja már meg.

A komornyik minden öt percben kihúzta az óráját, s hivatalosan referált, hogy mennyi már az idő.

Mikor már csak egy óra volt hátra éjféltől, s a dal mégsem akart helyet adni a vacsora iránti kötelességnek, a komornyik bátorságot vett magának úrnőjét felkeresni, s komolyan eléterjeszteni, hogy az estebéd régen vár reá.

A dal nyomán és a holdvilág segítségével sikerült neki a hibiszkusz bozótokon keresztül a dalolóra akadni, ki egy vén platánfának támaszkodva, századszor kezdte újra: „az én gyűrűmet el ne veszítsd”.

– Nagyságos asszonyom! – szólítá ót meg a komornyik.

A megszólított nagyot kacagott rá.

– Ahá, János, maga most ugyancsak felült; azt gondolta, én vagyok a nagyságos asszony.

A kertész leánya volt.

– Hát maga mit dalol itt, mint a holdkóros, már két óra óta, s bolondítja az embert?

– A nagyságos asszony parancsolta, hogy daloljam folyvást azt a nótát, amíg csak azt látom, hogy a bokrok között lámpavilág van, mert ő azalatt ott fog vacsorálni, s nagyon szereti messziről hallgatni ezt a nótát. Adott is érte egy szép réztűt a hajamba, amiért danolok.

Az persze aranytű volt.

– S hol van a nagyságos asszony? – kérdé ámultan a komornyik.

– Ott vacsorál a hársfák alatt, ni! Hát nem látja a lámpavilágot?

A komornyik éppen onnan jött, s tudta, hogy ott nincs a nagyságos asszony.

– Merre látta elmenni?

– Arra sétált a bokrok között. Bizonyosan a vacsoránál ül, csak ott keresse.

– Hüh, teringette! – átkozódék a komornyik, homlokon csapva magát, s futott onnan eszeveszetten, magában lelkendezve: – Ez megszökött!

Ez már ugyancsak világos volt. Azért küldte fel a vacsoráért a szobaleányt, azért állította oda maga helyett énekelni a kertészleányt, hogy azalatt kijátszva a cselédség őrködő figyelmét, utat veszthessen.

Mit fog mondani a báró úr, ha ezt megtudja? De mit fog tenni? Mindenkit főbe lő, akit elől-utol talál a kastélyban. Utána rögtön minden ember, akinek kedves az élete! Keresni kell minden úton! Fáklyákat gyújtani, lóra kapni, kérdezősködni fűtől, fától!

De biz az mind hiába volt már; a szökevény több mint kétórai tért nyert üldözői előtt, a hegyek, erdők között úgy elbolyonghatott, hogy nyomába sem találnak. Reggel felé fáradtan, tikkadtan érkeztek vissza a kastélyba inasok, vadászok, csatlósok; mindenki azzal a reménnyel, hogy talán a másik találta meg az úrnőt, s a később érkezőket mind azzal a hittel várták, hogy talán az hozza őt vissza. Senki sem tudott felőle még csak hírt is hozni …

– – Henriette, amint a kertészleánynak megmondá, hogy hol álljon meg kedvenc nótáját dalolni, egyet kerülve a park kígyóútjain, a fácányos kert ajtaján át kisietett az erdőre, s ott mindenütt az út mentében, a fák között haladva, sietett pihenés nélkül az ismerős ösvényen, melyet felismerni segített a barátságos holdvilág.

Senki sem vette észre. Egyszer találkozott csak elkésett szekérrel; de az már olyan messziről elkezdé a csörömpölést, hogy elég ideje volt magát elrejteni szem elől.

A félelem erőt adott idegeinek. Máskor oly gyönge volt, hogy alig sétált végig a parkon, már kimerültnek érezte magát, most pedig kétórai sietség után köveken, bokrokon keresztül, magányos éjszakában, még fáradtnak sem érezte magát. Egy dombtetőről visszatekinte; a hídvári kastély tornyát látta még a völgyben, de a távol ködeitől kéken, s számítgatá magában: milyen messze lehet már. Észrevették e már, hogy eltűnt? Jőnek-e ez úton keresni?

S azután, mintha attól tartana, hogy valamelyike azon ablakoknak, mik a hídvári kastélyból, mint egy rém tűzszemei világítnak utána, megláthatná s elárulhatná, sietve igyekezett le a völgybe, melynek összeboruló rengetegei még a holdvilág elől is eltakarták.

Az éj nesztelen volt, az erdő sötét; robogó csörtetések hangzottak a targally között; éjjel járó dúvadak csapása; egy-egy zúgó éjbogár körüldongva kísérte makacsul az éjjeli futót, mintha utána küldött kém volna az is: a gyönge teremtés szíve reszketett; hátha el is tévedt, hátha rablók kezébe kerül, akiket most üldözőik az erdőkbe menekülni késztettek? Azért mégis nagyobb volt a félelem, mit Hídvárról elhozott, s százszorta nyugalmasabb a rémséges erdő, álmukban beszélő óriás fáival, mint annak szőnyeges falai.

Egyszerre egy nyílt völgy tárult fel előtte, mely ismerősül látszott őt üdvözölni.

Valóban, e vadrózsafák azok, mikről gyakran szakított virágot kalapja mellé, mikor ezen járt. A vadászlaknak itt kell már lenni. Jól rejtve van az, nemigen találni rá. Jobbra a rózsabokroktól rejtik azt magas bükkfák.

Néhány perc múlva ajtaja előtt állt.

Amint a kilincsre tevé kezét, akkor csak az az egy gondolat döbbenté meg szívét: ha zárva találna lenni! Ha kivételesen éppen most nem lehetne e házba belépni?

Csak el kellett fordítani a kilincset, hogy ez aggodalma megszűnjön. Az ajtó most is nyitva volt.

A küszöbön megállva, reszkető hangon kérdezé:

– Van valaki idehaza?

Semmi válasz.

Ekkor betette az ajtót maga mögött, s a másik szobáét nyitá fel. Ott sem felelt senki a felhívására. A harmadik szoba szinte nyitva volt, mint rendesen, sőt még egy ablaka a gyümölcsös felé is kitárva; különben minden úgy a maga helyén, ahogy rendesen szokta találni: fegyverek, nyugágy s a vizeskorsó az asztalon.

A ház öreg gazdája bizonyosan a leshelyen, s reggelig nem ér vissza.

Henriette-nek egy percben az jutott eszébe, hogy be kellene maga után zárni az ajtókat, nehogy el találván aludni meglephessék; de azután elgondolta, hogy az nem volna illendő, a ház gazdáját kizárni saját lakából, ki tán hajnalban átfázva, fáradtan érkezik majd haza, s mennyire megdöbbenne, ha lakát belülről zárva találná.

Inkább arra határozá el magát, hogy ébren fogja őt bevárni, s amint megérkezik, rögtön felfedezi előtte, hogy férjétől válni akar, kinek bánásmódját nem tűrheti többé. Addig őrizkedni fog, hogy el ne aludjék.

Mikor aztán már első izgatottsága lecsillapult, mely teste és lelke minden tevékenységét munkában tartá, akkor elkezdtek a felszabadult képzelem zsibbasztó rémlátásai lelke elé tolulni. Akkor kezdett arra eszmélni, hogy hol van.

Egy erdei lakban, melyből gyilkosok egy egész családot kiirtottak.

Talán, ha e medvebőrt felemelnék, még alatta látható volna a vérfolt a padlón?

Talán éppen e szobában rohanták meg őket? Itt hangzott a nő halálsikoltása, itt küzdött a férj irtózatos tusát gyilkosaival; itt könyörögtek térden állva a gyermekek a véres kezű embereknek, hogy ne bántsák őket; itt feküdtek a véres hullák egymásra hányva, talán napokig, amíg rájuk akadtak, temetetlen, halotti szentségek nélkül. Az éj néma óráiban nem történhetik-e az meg, amit annyian hisznek? Hátha azoknak van igazuk, hogy a túlvilággal nincs megszakítva minden összeköttetés, s amint az álmodó átjár innen oda, akként a halott onnan visszajárhat?

Hátha az lenne való, hogy e háznak csakugyan nincsen más lakója, mint akik már meghaltak, s akik a vendéget elfogadják, akik tán kocogtatására felelnek, akik tán mellette ülnek, a láthatlan házigazdák és véres családjuk lesznek egyedüli társalkodói ez éjjel.

Henriette sok sajátszerű babonát hallott e tájon; többek között azt, hogy mikor egy ablaktábla valami kerek folton elhomályosul, akkor otthontalan lélek van a szobában, annak a lehelete veti az üvegre a párafoltot.

Olyan félve nézett az ablakok felé.

A magányban vissza kezde térni ideges reszketegsége, mely csaknem lázzá magasztosult. Ilyenkor nem tudott ülni, nem fekünni; járkálnia kellett alá s fel, hogy lecsillapuljon.

Most ezt sem folytathatta soká; a hosszas sietős útban ki volt fáradva már, nem bírták lábai, kénytelen volt ledűlni pihenni a nyugágyra.

Néhányszor végigborzadt ott fekve, s olyankor erősséget keresett szívének abban a gondolatban, hogy mégis jobb itt, az ismeretlen puszta lakban, a meggyilkolt ember kísértetes tanyáján, mint volna otthon; s inkább jöjjenek fel a föld alul a hideg rémvilág nyugtalan kísértetei, s üljenek oda ágya mellé, és meresszék rá halottszemeiket, mint hogy találkozzék egykori kedvesével férjének házában, és egy födél alatt töltsön vele egy örökre megátkozott éjszakát. Ennél a gondolatnál elnyomta az álom, – a kín. –

Mintegy félóráig alhatott, nyugtalan, látványokkal háborított álmot; akkor egyszerre fölriadt.

Úgy tetszik, mintha valami távoli kiáltást hallott volna. Tán csak álmában képzelte azt hallani, s oly rémes volt, amit álmodott, oly félelmetes a hang, amit hallott, hogy felébredt rá.

Hallgatózni kezdett. Éjfél után olyan nagy hangja van minden nesznek.

Azt képzelé kivenni a mély csendben, hogy sebesen közeledő lépések hangzanak.

Ismét egy kiáltás, mint egy üldözött vadé, mint egy megsebesült farkasé.

Most már nem álmodott; ezt már világosan hallá. Látta, hogy hol van! A holdvilág besütött az ablakon, mind a három szobán végiglátott.

Egyszerre a kert felőli ablakon, honnan a hold bevilágított, egy sötét alak jelent meg, mely a holdvilágot egy percre elfogta.

Az alak keresztülugrott az ablakon, s lihegve futott a két szobán keresztül, be a harmadikba, ahol a fegyverek álltak. Henriette látta őt ágya előtt elfutni, hallotta fáradt lihegését; – és megismerte azt.

-– Ez volt a Fatia Negra! Ez a Fatia Negra háza.

S még ez nem volt minden.

A Fatia Negra nyomában rohant egy másik rém, kivont karddal kezében, ennek az arcában pedig felismerte Vámhidy Szilárdot.

És e rémlátásra sem bírta eszméletét veszteni, ami olyan jó lett volna rá nézve. Kiáltani akart rájuk: lihegve nyögé: „ne! – ne! – ne!” vagy csak képzelte tán, hogy mondott valamit, ahogy mélyen álmodók szokták képzelni azt; s amellett világosan látott mindent, ami tőle néhány lépésnyire történt.

A Fatia Negra beugrott a fegyverterembe, s lekapott egy pisztolyt a falról.

Szilárd az ajtó küszöbén állt.

– Megállj! – kiálta rá Fatia Negra rikoltó hangon. – Házamban vagy, és meghalsz.

Szilárd nem méltatá őt válaszra, előbbre lépett.

– Uram, megálljon ön egy szóra – szólt ekkor halkabb hangon a Fatia Negra, csaknem rekedten, alig hallhatóan. – Ön engem megsebesített; ön engem idáig üldözött. Most kezemben van az ön élete, megölhetem, ha akarom. Alkudjunk meg: én nem ölöm meg önt, ön nem üldöz engem tovább. Ön visszafordul innen, s azt mondja, hogy nem bírt utolérni. Én önnek, esküszöm a halálra, holnap húszezer aranyat fogok küldeni.

Szilárd megvető hidegséggel monda:

– Add meg magad, én nem alkuszom.

– Nem alkuszol? Te nyomorult féreg! Homlokod a pisztoly szája előtt, egy billentése ujjamnak, s fejed szét van hordva, s te még ellenem mersz törni. Akarod-e a fejedet megtartani?

– Én a te fejedet akarom elvinni – szólt Szilárd, és még egy lépést tett a kalandor felé.

– Az én fejemet? Hahaha! Ezt a fejet, te? Ezt a fejet itt? No, hát nesze! …

E pillanatban egy átható sikoly rezzenté meg a két halálra küzdő ellenfelet, a mellékszobában egy fehér alak omlott végig a földön.

A másik percben eldördült a fegyver, s a Fatia Negra – élettelenül hanyatlott a szőnyegekre vissza.

Amikor az mondá kacagva: „no, hát nesze!”, amikor az a sikoltás hangzott: akkor ő a pisztoly száját hirtelen saját szájába fogá, úgy süté el; az erős töltés szerteszét hordta fejét; Szilárd egy meleg véresőt érzett magára aláhullani.

A Fatia Negra csakugyan nem adta fejét. A lövés semmivé tette azt.

Sohasem tudta meg senki, hogy ki volt a Fatia Negra.


VisszaKezdőlapElőre