A kedves ember

Báró Hátszegi igen kedves ember.

Van szép, férfias, büszke arca, erőteljes alakja, szabadon mozog, beszél, szemei ragyognak, magatartása úri, kifejezései válogatottak; valódi gavallér.

Demeter úr egészen meg volt tőle igézve, ámbár Hátszegi ővele nagyon kevés diskurzust kezdett; már csak illem szerint is legtöbbet foglalkozván a jelen levő özvegy delnővel.

Miről volt szó, arra bizony már senki sem emlékszik; mindenféle hiábavalóság: bálok, estélyek, lófuttatás.

Henriette-et meg sem szólították, János úr belebeszélt mindenbe, nem hallgatott rá senki, hanem azért nagyon jól mulatta magát.

Mikor Hátszegi eltávozott, ragyogó arccal kérdezé Lángainétól:

– Nos, hogy tetszik neked ez a fiatalember?

– Szeretném tudni – szólt válasz helyett Lángainé szúrósan –, hogy mi okod volt neked ezt a fiatalembert nálunk bemutatni?

– Nos, nem derék gavallér ember-e?

– Te azt mondtad tegnap, hogy semmiházi.

– No, az nem igaz; mondtam, de nem igaz.

– Azt mondtad, hogy csavargó.

– Mit? Én mondtam? Az lehetetlen! Azt én nem mondtam.

Demeter úr interveniált békés úton.

– No, mondtad, János: így mondtad; hanem akkor haragban voltál, az ember olyankor sokat mond.

– Au contraire! – igyekezett János magát tűzbe hozni – nem csavargó, sőt a legelső földesúr a Hátszeg vidékén. Hogy mondhattam volna én olyat? Kastélya, vára van: egy dinaszta, egy valóságos dinaszta a maga kerületében; olyan úr, mint egy kis herceg, akkor én bolond lehettem, mikor azt mondtam, hogy csavargó…

– Tegnap ki akartad híni párbajra – folytatá Lángainé a csípdőzést.

– No, persze! Majd mindjárt, minden bagatell miatt! Aztán, ha volt is valami haragom ellene, vannak körülmények, amik közt az ember kibékül.

– Ha az ember üzér, ugyé? Ha az embernek eladó háza van, amire alkuszik?

– Azért sem üzér! Hát azért sem eladó ház! – kiálta felpattanva János úr. – Ha már akarod tudni (aztán egyszerre leszállt a hangjával), hanem valami egészen más. Sokkal fontosabb dolog.

– Vagy úgy? – szólt gúnymosollyal Lángainé, s szánalmas tekintetével iparkodott Jánost megrendíteni. (Azt gondolta magában: ez megint egyike azon járdataposóknak, akikhez az én János bátyám engem mindenárom férjhez akarna adni, akiket rám akar disputálni, csak hogy elmenjek a háztól, míg az öreg él. Jólesnék neki, ha beleszeretnék; de azt nem éri meg János barátom, mert amíg atyánk él, addig nem megyek másodszor férjhez.)

– Tehát valami Nagy Sándor, aki hódításra indult ki; aki nem házat, hanem háztüzet jött nézni.

– Igen. Olyasvalami. Kitaláltad, hanem azért mégis tévedni méltóztatol.

– Azon csak örülök.

Demeter úr közbeszólt gunyoros hangnyomattal:

– Matild nem megy férjhez senkihez; nagyon szereti az apját, nagyon jól érzi magát itthon.

– Óh, hohó! – nevete János hetykén. – Nem Matild húgomról van szó! Éppen nincs róla szó.

– Azt remélem is – szólt fönségeskedő kenettel Matild –, ha én kezemet akarom nyújtani valakinek, azt majd én választom magamnak. És arra nem elég valakinek két szép fekete szemének lenni, hogy az én figyelmemet megnyerje; és nem elég neki a tavalyi bálokról tudni beszélni, meg lovon tudni ülni; hanem annak egy kis karakterének is kell lenni, annak becsültetni is kell a világ előtt, hogy ő legyen rám nézve szerencse, ne én őrá.

János tízszer is bele akart vágni a beszédbe; mikor vége volt, kitört belőle a szó:

– De ugyan, kérlek, nincs rólad szó! Egy szó sincs tefelőled. Ne védelmezd magadat; nem akar senki elrabolni; ülhetsz békével a pamlagon, s vetheted a pasziánszot ítéletnapig; Hátszegi báró nem azért jött ide, hogy téged elcsábítson.

– Akkor hát a te űzményed az egész, s mit csinálsz miszteriőz dolgokat belőle, hogy ez meg amaz a titkos szándéka van itten?

– Hát, hisz azért lehet.

– Mi lehet?

– Lehet a báró háztűznéző.

– Ha nekem nem kell?

– Hahaha! Frau von Lángai azt képzeli, hogy ő van egyedül a háznál, akit meg lehet kérni.

Lángainé széjjelnézett a szobában, mintha meg akarná tudni, hogy ki van hát még itt valaki, aki a báró óhajtásainak tárgya lehessen, de biz ő nem vett észre arra való embert sehol.

Megrázta a fejét, egyet rántott a vállán, mint aki nem is reméli, hogy megértsen valamit a dologból. Egyszer azonban szemei véletlenül összetalálkoznak Henriette-éivel. Az a zila tekintet a leány arcán első pillanatra feltűnt előtte, a másik pillanatban már tudta, hogy testvére mit akar, a harmadikban pedig többet tudott, mint ő.

Az első pillanat elárulná neki, hogy Henriette hamarább megértette János szavait, mint ő; a második azt, hogy János Henriette számára hozott vőlegényt; és a harmadik azt, hogy Henriette azt a vőlegényt utálja.

– Kérem, missz Kleerri, fogjanak a zongoraleckéhez: Henriette mindent elfelejt, amit tudott.

A missz és Henriette szót fogadtak, s eltávoztak a harmadik terembe; hanem ezúttal a missznek a szokottnál is több baja volt a kisasszonnyal, aki nagyon hibásan játszott.

Mikor egyedül maradtak, Lángainé szokott, csendes, leptető hangjával szólt hozzá Jánoshoz:

– Tán csak nem Henriette-et akarod férjhez adni?

– No, és miért nem?

– Mert még gyermek, mert még iskola kell neki, nevelőház, nem férjhezmenés, öt esztendeig: érted, ötig ráér kérő jönni a Lapussa-házhoz. (Itt egy éles oldaltekintetet vete Demeter úrra, ki kényelmetlenül fordult fekhelyén jobbrul balra, amint leánya saját szavait ismétlé előtte.)

– Ah, persze! Henriette már tizenhat éves.

– De gyönge, beteges, idegbeteg…

– Mint asszony egészséges lesz.

E masszív észrevételt Demeter úr is jónak látta megerősíteni.

– Te is olyan beteges voltál, mikor férjhez adtunk.

– S milyen boldog voltam azóta, ugye? – válaszolt rá szemrehányólag az özvegy.

– Igen, de a báró igen derék férfi! (Ezt is az öreg mondta, értette alatta: nem olyan nyomorék, mint a te férjed volt.)

– Vagy úgy? Tehát ez az a mexikói vőlegény, akit János ígért, hogy a nagypapa mankóit kapja, úgy szalad eleibe? Akkor ki akartad Jánost kergetni a szobából e szavakért…

A két férfi, azt látva, hogy az asszony nagyon szegletbe szorította már őket, közönséges emberek szokása szerint, azzal szerze magának menekülést, hogy egyszerre ordító hanggal támadt rá mind a kettő, duettben kiáltva:

– De hát mit akarsz te? Mit akarsz?

Lángainé kerekre felnyitotta a szemeit, úgy nézett rájuk, ezzel mutatva, hogy a nagy hangkifejtéstől meg nem ijed.

– Mit akarsz?

– Olyan nagyon kiabálni semmi esetre sem, mint ti ketten, hogy földszint és a második emeletben is meghallják, mit beszélünk. És ha tinektek semmi egyéb szándékotok nincsen, mint Pauline, megholt testvérünk egyik gyermekét lerázni nyakatokról, akkor ennek sem akarok ellentmondani. Szegény Pauline, mindig azt mondta, hogy ha meghal, a leányát énrám hagyja. Én mindig azt mondtam rá, hamarább meghalok én … Jól van, János, jól van.

– De én meg nem foghatlak! – kiálta közbe János mentegetőzve. – Én nem tudom, mi bajod. Ha én Henriette-ről így gondoskodom, ha megismertetem egy derék, gazdag, szeretetre méltó főnemes úrral, aki el akarja venni, aki által egész családunk emelkedni fog, hogy neked ez ellen mi kifogásod lehet, azt én meg nem foghatom.

– Úgy van! – erősíté Demetes úr is, fekhelyén felülve, hogy bátrabban harcolhasson. – Mi oka lehet ezt ellenezni?

– Én nem ellenzem. Csupán bámulok rajtatok, kik, mint valami gyermekek, minden órában változtatjátok a véleményeket. János tegnap sehonnainak nevez egy embert, elmegy, hogy kihíja párbajra, s visszahozza mint kedves barátját s unokahúga kérőjét; te, papa, egy óra előtt iskolába akarod küldeni a gyereket, s most arra gondolsz hogy férjhez add …

– De hát leckézni akarsz te minket? – kiálta közbe durván az öregúr.

– Azt nem – viszonzá Lángainé rendületlen nyugalommal, minden szótagnak egy kimért fél másodpercnyi időt engedve –, hanem annyit mégis megvárok tőled, mint nagyapától, mint Lapussa Demetertől, hogyha unokádnak kérője akad, elébb utána járatsz, hogy ki az és mi az, mert János barátunk csalatkozhatik, amidőn azt hiszi, hogy kedves barátja szeretetre méltó, derék, gazdag főúr. Az, hogy szeretetre méltó, derék ember-e, nem tartozik rád, de azt csak mégis tudnod kell, hogy mint áll, mert lehet valakinek kastélya, vára, és azért lehet fülig adós. Ilyen esetben, ha főúr, annál nagyobb baj neked, mert annál nagyobb követelései lesznek irányodban. Egy családunkba jött ruinált báró neked nagyon sokba kerülhet.

János elsárgult a méregtől; alig találta meg, hogy mit mondjon ellene.

– De hogy állíthatsz te ilyet valakiről, akit nem ismersz?

– De akit te sem ismersz.

– De én jól tudom…

Itt már Demeter úr is közbevágott, ezúttal Matildnak volt előtte igaza. Le is feküdt megint hanyatt, onnan ítélt.

– Te nem tudsz semmit, János. Amit te tudsz, azon el nem indulok. Ebben Matildnak igaza van. Majd elhívatjuk Sipos urat, a fiskálist; ő ért az ilyenhez, ő majd utánajár, és megtudat velünk mindent; azt meg kell tudnunk, hogy a báró mint áll!

Erre János felugrott; csaknem ríva fakadt mérgében, s egy dühös oldalpillantást vetve Lángainéra, megesküvék, hogy most rögtön rohan egyenesen Hátszegihez, s megmondja neki, hogy többet soha be ne tegye lábát ehhez a házhoz, de még őtet magát sem egyhamar látják meg ebben a szobában, azt tudja!

Persze, hogy másnap karonfogva hozta a bárót látogatásra, s azontúl mindennap kétszer jön látogatni Hátszegi; lassankint megosztotta figyelmét az özvegy és a fiatal leány között, utóbb határozottan az utóbbira fordítá kitüntetéseit. Mindennapos vendég lett a háznál.

Hanem azért akármilyen mindennapos volt a háznál a báró, titokban ki voltak adva az utasítások, hogy tekintetes Sipos úr tudja meg hegyéről tövére, vajon voltaképpen csakugyan olyan derék ember-e ő intenzív értékben is, amilyennek kívülről látszik? Értsd: a kamatját költi-e, vagy a kapitálist?


VisszaKezdőlapElőre