TIZENEGYEDIK FEJEZET
A gaz Spatzirovszky kalandjai

Amint ez a „Kuntsaft” eltávozott, íme megint jött egy másik. A János konstábler.

Minthogy az ajtó nyitva volt, azon nem kocogtathatott, az illendőség szabályának tehát akként tett eleget, hogy az ajtóragasztót kopogtatta meg.

– Herein! – hangoztatá Zsuzsa asszony.

Arra bátorkodott belépni a rendnek éber őre, s beköszöntött. – „Alázatos a szolga!”

(Furfangos megkerülése az „alázatos szolgája”-nak.) De Zsuzsa asszony sem maradt neki adós a furfanggal. „Alles soll geigen.”

(Ez is úgy hangzik, hogy „alászolgája”.)

A Lidi kisasszony irányában azonban teljes respektust tanúsított a rendőr, levette a kalapját, úgy köszönté – angolul

– Good morrow, miss!

– Ön angolul is tud? – monda a hölgy meglepetve.

– És kegyed megértette ezt?

A hölgy most vette csak észre, hogy el találta árulni a varrólánynál szokatlan ismeretfokot. Kivágta magát rögtön.

– Igen. Nevelőnőnek készültem: ott tanultam angolul. De aztán elfogyott a pénzem, nem tanulhattam végig.

– Hát engem meg a nyomorúság tanított meg angolul.

– A nyomorúság szép iskola, de hogy angolul is tanítanak benne, azt nem tudtam.

– Én éppen abban az osztályban tanultam. Az apám szakács volt a megboldogult Miksa főhercegnél, s mikor az elment Mexikóba császárnak, ő is vele ment. Én akkor rossz suhanc voltam, engem is magával vitt. Mikor aztán a derék jó császár olyan szerencsétlen véget ért, az apám bánatában meghalt, s én ott maradtam egyedül Amerikában. Voltam én ott „pedlár”, házaltam gyufával, dohánnyal a plantage-okban, voltam bucanier, őriztem lóháton vad gulyákat, s éltem mindennap sótalan hússal, kenyér nélkül. Duhajkodtam a világ minden cimboráival, angollal, spanyollal. Onnan ragadt rám, amit tudok. Amint annyi pénzre tettem szert, hogy hazajöhettem vele, otthagytam az egész paradicsomot. Elég volt nekem a szabadságból, lássunk már egy kis zsarnokságot.

– No biz én, ha annyi nyelvet tudnék, valami más pályát választanék magamnak.

– Mondá ki a maga véleményét Zsuzsa asszony.

– Ide is ember kell.

– Hát hogy került ilyen korán reggel haza konstábler úr?

– Ma szabad napom van. Három éjjel furtomfurt munkában voltam, az egyik szememet sem húnyhattam le. Egyik kocsmából ki, a másikba be.

– Hisz az igen víg élet.

– De köszönöm én az ilyen víg életet. Folyvást azt a gézengúz Spatzirovszkyt kergettük. Tetszett olvasni az újságban? Ez az a híres kassza elrabló, aki a bécsi Schmierminidan bankárnak a wertheimjából fél milliót elcsizelt. S aztán még útközben egy angol mylordnak a myladyját is elszöktette, s azzal egyenesen ide Budapestre pályázott. A bécsi policáj megtáviratozta, hogy csak keressük a Spatzirovszkyt, itt kell neki lenni. No iszen, az volt a muri! A nagyságos alkapitány úr azt proklamálta előttünk, hogy „No fiúk, amelyitek a Spatzirovszky gallérját a markába szoríthatja, az ki nem kerüli az ezüst érdemkeresztet.” – „Fogom már a fülét!” mondám magamban. Megis tudtam nagyhamar, hogy miféle kocsmában szokott tivornyázni a szökevény tolvaj. Mert az ilyen nagy tolvaj sohasem megy előkelő fogadóba. Beültem előre egy detektívvel. Ott volt mindenikünknél a személyleírása. „Középnagyságú termet, barnásszőke haj, bajusz és kecskeszakáll, fakószínű arc, zöldeskék szemek, különös ismertetőjel rajta, hogy az orrán szemüveget hord.”

– Én láttam egyszer ilyen embert.

– Én láttam százszor. – Hát amint ott üldögélünk az asztalnál, egyszer csak odaköt hozzánk a szomszéd asztaltól egy hirtelenszőke német. Láttam minden mozdulatjából, hogy burkus, a kiejtéséről meg éppen felismertem, amint „ná” helyett azt mondta, hogy „né”. Szörnyű fidélis cimbora volt. Egyszerre jó barátok lettünk. Szóhoz sem hagyott bennünket jutni. Elmondta egy lélegzet alatt, hogy ő most jön Berlinből, jute-szövet mustrákkal utazza be a világot: tele volt a zsebe kadrollírozott doszkinnal. Nagyon jól mulatja magát Budapesten. Látott már mindent. Nemzeti Múzeumot, iparcsarnokot, vágóhidat, elevátort, aquincumi amfiteátrumot. Kolosszál! Az Orfeumban is volt. Fenomenál! Evett töltött káposztát, paprikás halászlevet. „Kannibalisch wohl” érezte magát. Most még a budapesti lebujokkal szeretne megismerkedni, nagy hálával lenne, ha a rendőrség valami éjjeli razziára elvinné magával. Mi felajánlottuk, hogy elvisszük magunkkal. Velünk jött. Minden kocsmában, ahol letelepedtünk, ő traktált, ő fizetett. Folyvást nyomában voltunk a gaz Spatzirovszkynak. Csakhogy az mindenütt megugrott előlünk. A burkus segített káromkodni. Utoljára reggel felé úgy meghasznált neki a sok áldomás, hogy úgy kellett őt másodmagunkkal hazatámogatni a Pannóniáig. Ott azután megtámasztottuk a kapufélhez, amíg a portás kinyitja az ajtót, s azzal sorsára hagytuk.

– Hát aztán Spatzirovszkyt csak nem fogták meg? – szólt közbe Zsuzsa asszony.

– Nem fogtuk meg? Dehogy nem fogtuk! Egész éjjel mindig fogtuk. Csakhogy aztán eleresztettük. Ő volt az maga, az a pseudoburkus, aki egész éjjel kocsmárul kocsmára hurcolt bennünket Spatzirovszkyt keresni, s utoljára hazavitette magát velünk a Pannóniába. Persze, hogy nem volt részeg, de nem is a Pannóniában volt szállva.

A hölgyek bizony nagyon derült hangulattal fogták fel ezt a balesetet.

– Ezzel ugyebár nem dicsekedtek el önök az alkapitány úrnak – mondta Lidi kisasszony.

– Világos, hogy mi nem dicsekedtünk volna el vele: hanem mire én az alkapitány úrhoz rapportra mentem, már akkor ott volt a kezében a billet doux ja a semmiházinak, amiben tudatja vele, hogy egész éjjel együtt járt velünk, és segített maga magát üldözni. Máskor, ha el akarja őt csípetni, küldjön az alkapitány úr szemesebb embereket.

– Képzelem, hogy ez rosszul eshetett a konstábler úrnak mondta Zsuzsa asszony.

– De annyira rosszul esett, hogy lementem az őrszobába, levágtam magam a priccsre, s alvásnak adtam magamat. De még alig foghattam hozzá, amikor fölráncigálnak. Azt mondják, menjek fel az inspekciós szobába: itt van egy anglus. S minthogy az egész VI. kompániában senki sem tud angolul, csak magam, hát föl kellett tápászkodnom. Hát ez a jutalma az embernek azért, hogy anglusul tud, hogy nem hagyják aludni.

– Hát amint fölmegyek, ott látok a szoba közepén egy hosszú, száraztermetű haudujudút, sarkig érő, kockás, három galléros waterproofban, kék fátyollal körülkötött előlhátul schirmléderes parafa sapak a fején; – szíjra csatolt táska az oldalán, hosszú nyelű ámbréla a kezében. A képe olyan színű, mint a nyers tüdő; a szemöldöke fehér, a szemein kék szemüveg: az állkapcájából két hosszú veres pofaszakáll lóg lefelé. – Borzasztóan lármázott már a két diurnista meg a koncipista előtt – angolul. Senki se értette. Én aztán szolgálatjára álltam, s kikérdeztem angolul: „Hau did ju szlip leszt nájt?”

Lidi kisasszony csendes nevetést hallatott. A rend férfia folytatá.

– Erre az anglus elmondta, hogy ő az a bizonyos lord Bukskin, akinek a myladyjét a gonosztevő Spatzirovszky Badenből elszöktette. Ő a myladyt nem hagyja, mert az bjutiful! Követeli, hogy rögtön teremtsük elő neki azt a gaz csábítót, hogy ő azt azonnal agyonboxírozhassa.

– Én meg biztattam, hogy csak várjon angol türelemmel; hiszen éppen abban járok: egész éjjel azt hajtottam, kicsi híja, hogy meg nem fogtam, csak egy paraszthajszálon múlt.

Erre az anglus elkezdett „Damned jur ájsz”-t kiabálni. Szidta, ócsárolta az egész magyar rendőrséget. Még azt is mondta, hogy meg vagyunk korrumpálva.

De már ez nekem is sok volt. Megfogtam a mylord havelockjának a gallérját, s úgy kilöktem az ajtón, hogy a lába sem érte a földet.

Egy óra múlva aztán hoz egy hordár megint egy billet doux-t az alkapitány úrnak, amiben az volt írva:

Uram, én ma ott voltam az önök inspekciós szobájában, személyesen akartam Önnel beszélni; hanem a János kidobott az ajtón. Alászolgája Spatzirovszky.

– Másodszor is a kezemben volt a gézengúznak a gallérja, s most meg éppen kidobtam az ajtón!

– Ez már malőr! – mondá Zsuzsa asszony.

– Ez már nem malőr; ez már katasztrófa! – Az alkapitány úr a plafonig ugrott dühében, mikor ezt megértette. Azokat a titulusokat kellett volna rangfokozatba szedni, amiket én kaptam. Büntetésül aztán a következő éjszakára kiposztírozott az alkapitány úr az állatkert előtti állomásra.

– Én ott félnék – monda Lidi kisasszony.

– Nem is kisasszonyoknak való hely az, kivált éjnek-éjszakáján. Csak úgy surran el a fal sötétjében egy-egy gyanús alak. Az ember azt sem tudja, tolvaj-e vagy szerelmes. S ha az eső esik, még csak egy kapualja sincs, ahová be lehessen állni. – Hát amint ott állok a posztomon, a csuklyámat a fejemre húzva, egyszer csak valaki hátulról megüti a vállamat. Olyan nesztelenül settenkedett oda, hogy nem vehettem észre a közeledtét. – Jaj, ha valami gonosztevő lett volna!

– Az volt pedig. A legnagyobb gonosztevő. De nem ám valami marcona zsivány alak, hanem egy finom elegáns gavallér, szivarral a szájában, selyem paraplival, kurta dzsekkben, aminek a zsebéből kerékkötő nagyságú aranylánc fityegett elő. A szeme elé egy monokli volt szorítva. – „Szervusz János!” (Ezzel szólít meg.) „Halt! wer da!” kiáltok én rá, a kardomhoz kapva. „Ugyebár maga az a Paczal János?” – Én nagyot bámulok. „Én az vagyok, de hát az úr kicsoda? Honnan ismer engem?” – „Ejnye, János pajtás! Hát ilyen hamar elfelejtjük a barátságot. Hát a múlt egész éjjel nem együtt kvaterkáztunk-e a mezítlábosnál, meg a Sauwirthnél, meg a két bakoknál: utoljára a markotányos pincében? Én vagyok az a maga jó barátja, a Spatzirovszky.”

– Miért nem futott utána – szólt közbe Zsuzsa asszony.

– Hiszen nem szaladt el. Inkább megkínált egy szivarral. Nem gyújtottam rá, hátha pokolgép van benne. „Hát mit akar itt most az úr?” Azt mondja egész fidélisen, hogy ő az este a német színházban volt: Schiller Haramiáit adták. Barnay hazánkfia adta a címszerepet. Fölségesen játszott. Őtet egészen elérzékenyítette. Mikor a darab végén azt mondja Moor Károly, a zsiványvezér, hogy az ő fejére nagy díj van kitűzve, ismer egy szegény csizmadiát, tizenkét porontyával: „Dem Mann kann geholfen werden”[1], hát ez a nemes elhatározás annyira hatott rá, hogy elhatározta magát, hogy ő is hasonló áldozatot fog elkövetni. Tudja, hogy aki őt elfogja, annak a keblét ékesítendi ezüst kereszt. Ime tehát ő bebizonyítja, hogy a barátság nem üres hang. Idejött hozzám. Átadja magát, vigyem a kapitányságra, s nyerjem el az ezüst keresztet.

– S erre aztán felébredt ön? Álmodta az egészet. – Ezt Lidi kisasszony mondá, aki éppen új selymet húzott akkor a tűbe.

– Dehogy is álmodtam! De olyan ébren valék, mint most.

Szépen a karja alá öltöttem a karomat, s elkísértem a kerületi rendőrállomásig. Nem is kellett gyalog cafolnunk: ott várt a fiákere a Bimbósház előtt. Kocsin mentünk a hivatalig. De fogtam is a gallérját odáig.

– Akkor aztán kiderült, hogy nem az igazi Spatzirovszky volt, akit ön elfogott.

– Nem jól tetszik találgatni. Dehogynem ő volt. Ugyanaz a személy volt, akit a bécsi policáj köröztetett. Csakhogy az akasztófára való nem lopta el a félmilliót. Csak mulatozni jött le Budapestre. Azzal a félmillióval maga a Schmierminidan (hisz a neve is azt mondja: „Schmir-mi-nid-an!”) az szökött meg Amerikába. A myladyt is az csábította el. Az a Spatzirovszky pénztárnok megszökése, tolvajsága csak koholt finta volt a chef részéről, hogy a policájt hamis útra tereljék. Ez a semmirekellő gazember Spatzirovszky egy egészen ártatlan, becsületes ember volt.

– Ez már skandalum!

– Sőt több, mint skandalum, ez már korrupció! Már most aztán szervusz ezüst érdemkereszt. Agyiő extra cúlág. A hivatalban azt mondták, hogy jöjjek haza, aludjam ki magamat, s egy napig ne menjek fel az őrszobába, hogy ne szekírozzanak.

– Hát már most mivel fogja konstábler úr elmulatni a napot? – kérdé Zsuzsa asszony.

– Felmegyek a padlásszobámba, s aluszom holnap reggelig. Csak arra kérem a nagyasszonyt, hogy egyszer-egyszer költsön fel, amikor megszomjazom.

– Mit tudhatom én, hogy maga mikor lesz szomjas?

– Hát csak valahányszor fölébreszt, olyankor én mindig szomjas vagyok.

– No, hát szerencsés jójcakát kívánok.

– Jójcakát, nagyasszony, jójcakát szép kisasszony. – Nekünk már „jó nap” van.

A konstábler felment a lépcsőn a padlás-szobájába.

– Jó becsületes ember ám ez a szegény János – monda Lidi kisasszony.

– Csakhogy ez is ugyan keserves mesterséget választott magának. Egyszer még valami cudar tolvaj leszúrja. Már többször megsebezték.

– Azt hiszem, a cudarok késdöfése nem fáj olyan nagyon neki, mint az, hogy a mívelt emberek kigúnyolják.

– Hát még mikor kővel is megdobálják, kifütyülik, abcugot kiabálnak neki. Hogy állhatja ezt ki? – Csak azt feleli rá, hogy oda kell az igazi bátorság.


[1] Dem Mann kann geholfen = Ezen az emberen lehet segíteni.


VisszaKezdőlapElőre