A húszezer éves menyasszony

Töprengésemnek még egyéb gátja volt, mint a metafizikai és pszichiátriai nehézségek. Legelőször is maga az a koporsó, melybe ősembereim le voltak zárva.

Hogy nyitom föl e roppant kristályoszlopokat?

A kristályt nem hiába nevezik az örökkévaló kőnek.

A kristály hidrokémiai alkotás; vízvegyészet útján támadt; de azzá, ami volt, soha sem lesz többé: még egyszer vízben felolvadt kocsonyává.

Széttörhetem, az igaz; egy erős ütés kell csak a pöröllyel a jegec hegyére, oda, ahol a hatszögletű gúla összefut, s darabjai szerteszét fognak hasábonkint pattanni. Hanem ez a kristály hegyére ejtett ütés a benne levő embernek is olyan jól fog esni, mintha egyenesen az ő feje lágyára ütnék a pöröllyel: ha még él, ettől az ütéstől okvetlenül meg fog halni.

Egy más módszer is van a kristályt szétrepeszteni.

Ha azt a lapját, amely érdes kvarcréteggel van bevonva, egy másik kristálylappal dörzsölni kezdik, az egész kristályprizma villanyossá lesz, elkezd világítani, átmelegszik. S ha ekkor jéghideg vízzel hirtelen leöntik, pengve, zengve, mintha citerán játszanék szellemkéz, összevissza repedezik, s akkor aztán gyönge kalapács-kopogtatással is szétbontható.

De hát hol ehhez legelőször is a – hideg víz? Ez a kérdés akasztott meg legjobban.

Ha még olyan könnyű volna is embereimet föleleveníteni: oktalanság volna azt megtennem; nem adhatnék nekik mit enni és inni.

Italom magamnak is fogytán jár; ételem pedig paprikás medvehús. Ezek itt ha fölébrednének, úgy kellene velük bánni, mint a ma született emberekkel. – Azokat még szoptatni kell.

Tehát csak aludjatok még tovább.

Nektek mindegy, akármennyi idő van a tegnap és a holnap között. Egyetlenegy éjszaka az csupán: ha hosszú is.

Nekem keresnem kell az utat innen tovább.

Most már egészen bizonyos vagyok felőle, hogy e barlangból kijárásnak kell lenni a szabadba; mégpedig ezen az oldalon, ahol a kristálymauzóleum áll. Mert a kristályképződés abban a percben ment végbe, amint a két ember a híg kovasavba belépett; tehát a túlsó oldalról nem jöhettek.

Ha üreg volt a hátuk mögött, azt a szerteszét feccsenő kristálytömeg, valamint a magas boltozatot magát is, egyszerre betakarta; de erre az eltakart üregre könnyű lesz a hang után rátalálni.

Nem messze a női alaktól valami félgömb alakú tömeg vonta magára figyelmemet.

Közelebbről tekintve, ráismertem, hogy az egy dinornistojás héja.

Ez óriása a madaraknak még a múlt században élt, s Új-Zéland szigetén a maorik egyetlen tápszerét képezte. Azok ki is irtották egészen, s mikor az elfogyott, egymást kezdték enni. Az ősemberek csak a tojásait lophatták el. A hatalmas madár szokott harcolni, s csatákat vívott az emberekkel, mikor már azok fegyverrel is tudtak bánni, s a hős maorit, ki meg mert küzdeni a moával, utódai hőskölteményekben örökíték meg.

Tehát egy ilyen, domború felével felfordult dinornistojáshéj volt az a valószínűleg edényül szolgáló eszköz az ősembereknél, melyben élelmiszereik lehettek. Nem vehettem föl, hogy megnézzem, mi van benne? mert apróbb-nagyobb kristályok tömege egész kéreggel vonta azt be s odaragasztotta a talajhoz. Visszajövök még érte.

Hanem azután tovább kémlelve, egy más útmutató jel tűnt szemembe.

A kristálymauzóleumtól az orgona alakú sípsorozatig egy lejtős karzat vezetett föl.

E lejtő lapja, mint minden e barlangban, szakadatlan jegeccsoportokkal volt beterítve, amik tiszta fehérek voltak, mint a gyémánt. Hanem helyenkint mégis látszott egy-egy csoport rozsdasárga jegecképződés a talajon, s a foltok szabályosan következtek egymás után, balrul és jobbrul váltogatva.

Ezek egy ember nyomai, aki egy más üregből ide tévedve vastartalmú sarat hozott a lábain. E vasvegyület látszik meg a kristályképződésen vagy azon keresztül, mint a kvarctul elütő szín.

Hogy miért csak egy ember lábnyomai? Annak az lehet a magyarázata, hogy a dédapa ölében hozta idáig fáradt dédunokáját. Tehát bizonyosan kedvence volt az. Talán az utolsó az egész ivadékbul, akit megmentett, amikor a többi elveszett. Talán az volt a legkedvesebb.

Mentül tovább néztem ezt a szép alakot, annál jobban fájt érte a lelkem.

Ha én teneked életet adhatnék!

Ha magam is élve maradok, még visszajövök érted, s akkor megküzdöm miattad a halál hatalmával.

S ott eljegyeztem magamnak e húszezer éves leányt menyasszonyomul, s megfogadtam neki, hogy senkit mást kívüle nem szeretek, se a föld felett, se a föld alatt.

Nem tudom, képzeltem-e, vagy valóban úgy volt? Nekem úgy tetszett, mintha mosolygott volna rá.

Szegény jó Bábi, mikor azt látta, hogy így epekedem a szép alvó halott alak után, megszánt és odajött a kristálykoporsót nyalni. Azt gondolta, az is jégből van, s el lehet olvasztani.

Igazán meg voltam igézve, babonázva ez alak által.

Oltár előtt történt, templomban történt, hogy őt eljegyeztem magamnak.

A sok hihetetlen dolog között, ami rajtam megesett, azt az egyet tartanám a leghihetetlenebbnek, ha más mondaná el nekem, hogy én szerelmes legyek a dédanyám öreganyjának a nagynénjébe. Uti figura docet.[1]

Ime itt egy szép menyasszony, aki egyidejű a hegykristállyal és a dinornissal.

Ugyan hogy jut eszembe tréfálni ebben az állapotban?

De hát tréfálok talán?

Nem én.

Ha visszajövök, elveszem a mátkámat. Hanem elébb, mint becsületes szolid vőlegényhez illik, lássunk az után, hogy legyen miből eltartanom, ha egyszer élni fog! Mert föld felett és föld alatt ez az első kötelessége a házasulandó embernek.

Tehát vigyük odább a butyrot, Bábi.

Adieu, bájos őskisasszony!

(Nem hiszem, hogy királyleány ne lett volna! Még egyszer visszamegyek, hogy megnézzem. – Milyen lehet ez a szem felnyitva?)


[1] uti figura docet = amint az ábra mutatja


VisszaKezdőlapElőre