A jegesmedvék Rareyje

Mikor fölébredtem, egyes-egyedül találtam magamat a hajón.

Kiabáltam társaim után, a doktor után, a kapitány után: semmi visszhang.

Engem ittfelejtettek.

Összejártam a hajó egész üregét kétségbeesetten. Sehol egy harapás kétszersült nem maradt hátra, sem egy doboz gulyáshús konzerv; de bár egy palack tokajit felejtettek volna itten abból a Jálics-féléből. Az a kettős veszedelem állt előttem, hogy ha nem eszem, meghalok éhen, s ha tokajit nem iszom rá, skorbutot kapok.

Még azonfölül a puskákat is úgy elvitték magukkal, hogy nekem egyet sem hagytak, amivel magamat a vadak ellen védelmezzem, s amivel magamnak valami pecsenyét lőjek. Ágyúval csak nem lőhetek medvét.

Az ágyúról egy mentő gondolatom támadt. Az ágyúkat csak itt hagyták! Megyek s kisütögetem őket egyenkint. Talán nem mentek el még nagyon messze. Itt e helyen az ágyúlövés napi járatra elhallik. Talán megneszelik a segélylövéseimet, s visszatérnek értem.

Ezzel a szándékkal léptem át a tüzérkamrába. Ott várt rám a legnagyobb ijedelem.

Amint kinyitám az ajtót, egyszerre nekem rohan egy óriási medve.

Az ágyúablakon bújt be bizonyosan. És én ráismertem a jegesmedvére.

Anyamedve volt, tegnapelőtt lőttem el a kis fiát, s ugyanakkor, amidőn a mackót elejté a golyó, az égő fojtás az anyja hátára esett, s kiperzselt egy foltot a bundájából. Erről a perzselésfoltról ismertem rá.

És én megettem ennek az asszonyságnak a fiát. Most ez fog megenni engem.

Védtelen voltam. Rémültömben átrohantam a kemikáliák és naturáliák kabinetjébe, s annak az ajtaját bereteszeltem.

Csakhogy ez vajmi gyönge ellenállásra számított akadály. A medve puszta tenyerével képes lesz a deszkából egy táblát beütni, s azon bejön.

Veszve vagyok. Nem tehetek semmit a védelmemre. Legalább megkönnyítem magamnak a rám váró legiszonyúbb kínhalált. Hogyan? Hát azzal a szerrel, amivel a doktorok szokták a kínos operációk alatt a pácienst elaltatni. Kloroformot szívok be. Az van itt egy nagy üveggel.

Már tele volt a szivacs a kezemben a veszedelmes altatóval, midőn a jegesmedve betörve az ajtó felső tábláját, azon bedugta rettenetes fejét, borzasztó fogait felém vicsorgatva.

– Ej! – gondolám akkor magamban: – mért szíjam én fel ezt a hangyhalvagot? Szídd fel, te medve!

S ezzel odacsaptam a pofájához a szivacsot.

A jegesmedve abban a percben elbódult, s ott maradt az ajtónyílásban kétrét hajolva. Feje és első lábai benn voltak a szobában. Tökéletesen elaludt, s hogy édes álmai lehettek, azt arcának mosolygó kifejezéséből s talpainak cirógatásra idomult mozdulataiból kivehettem.

– Lásd – mondék neki – én most neked levághatnám a nyakadat, lehúzhatnám a bőrödet s a húsoddal beérhetném két hónapig. De én azt nem teszem opportunitási szempontokból. Magyar vagyok: hozzászoktam a kibéküléshez. Itt rekedtem (pedig nem is Árpád apám hozott ide), már most honfitársak lettünk: együtt kell laknunk a Ferenc József-földön. Ha én téged most megennélek, ellenem jönne az egész atyafiságod; nagy minoritásban vagyok: ők megennének engem. Lépjünk alkura! Te ne bánts engem! Én nem bántalak téged. Aztán keressünk egy harmadikat, akivel jól lakjunk mind a ketten!

A híres lószelídítő Rareynek volt egy titka, amely most már nem titok. A legvadabb lovat tíz perc alatt engedelmes, szelíd báránnyá alakította át, s az egész mestersége abból állt, hogy kloroformot szivatott fel vele. Ettől az állat elbódult, s mire felocsúdott, egészen át volt változva, s azontúl, amint megszelídítője ruháin vagy kezén megérezte a hangyhalvag szagát, hagyott magával mindent tenni.

Ez volt a világhírű Rarey titka.

Most én azt medvén kísérlettem meg.

Hanem annyi elővigyázattal mégis voltam, hogy a kábultság ideje alatt a két első lábára két hatalmas matróz téli kesztyűt húztam fel, ami körmeinek gyakorlatba vételét lehetetlenné tette.

Kísérletem tökéletesen sikerült.

Amint a kloroformozott jegesmedve kábultábul felocsúdott, nem volt az a fenevad többé, aki az elébb. Elkezdett gyöngéden nyihogni, mint az ajtón bekérezkedő kutya, s mikor közel mentem hozzá, szépen megnyalta a kezemet, a tenyerével paccsot adott, mint a kiskutya, s az orrát odadörzsölte a térdemhez.

Én ezen még csak nem is csodálkoztam. Ha lehetett a rettenetes vadkanból szelíd disznót idomítani, miért ne lehetne a vad medvéből szelíd medvét? Már látom előre, hogy fog e vívmányom tért foglalni az egész világon. Hogy fognak nyájszámra legelni ezek a szép medvék az erdőben s ügetni hazafelé a faluba a medvepásztor dob- és tilinkószava mellett. Nyáron gyapjút fog róluk nyírni a gazda, télen kukoricára fogják, kihizlalják. Milyen permanens rovat lesz a Pester Lloydban: einschurige Bärenwolle: steigend; Bärenfett: starke Nachfrage; – Bärenhäute: in ministeriellen Bureaus sehr gesucht! – Aztán kocsi elejbe is lehet őket majd fogni. Az lesz az igazi földesúr, aki majd ilyen négyes fehér medvefogattal rukkol be a karcagi vásárra! A gazdasszonyok pedig medvetejet fognak fejni.

Megfejni a medvét? És miért ne? Ha őseink ihattak lótejet! Hát aztán a szamár valami szép állat? Mégis megisszák a tejét. Genovévának a fiát, pedig princ volt, egy szarvas dajkálta ki az erdőben, s Ugolinót, mikor éhhalálra volt ítélve, alattomban a menyecske leánya táplálta tejével, le is festette azt Rafael. Hát engem mért ne táplálhatna, a jégsivatagban éhhalálra elhagyottat egy anyamedve!

Megpróbáltam, és sikerült. Csak az a kár, hogy nem látta ezt a jelenetet Rafael, hogy mindjárt lefotográfiázhatta volna! Most már tehát a fehér medve még fiának is fogadott; annyira megszelídült Rarey mester titkos rendszerétől.

Ez azonban csak egy medve. De hát a többi? Künn a hajó körül már hangzik rettentő ordításuk. Perc múlva ellepik a hajót, fenn vannak a födélzetén, s dörömböznek a csapóajtókon. Az én szelíd fehér medvém remeg. Reszket az én életemért.

– Ne félj, Bábi! – (Ezt a nevet adtam neki.) – Én beszélni fogok a te hazádfiaival.

Bábi érzékeny szemmel tekinte fel rám, mintha szánakoznék rajtam.

Ó, tudom én annak a módját. Minden embert meg lehet vesztegetni, még a fehér medvét is.

A természeti ritkaságok kabinetjében ott álltak sorba rakva széles szájú üvegekben azok a mindenféle ritkaságok és csodák, amiket tudósaink az európai múzeumok számára spirituszba tettek, aztán itt hagytak, még a sokat emlegetett rózsaszínű tengerikutyát is.

Azokat én beleraktam két háti kosárba, s a két kosarat a Bábi hátára nyergeltem. Magam pedig felvettem egy fehér medvebundát (si fueris Romae, romano vivito more[1]), azt befecskendeztem körös-körül kloroformmal. Amellett orromat, számat átkötöttem ecetbe mártott kendővel, nehogy a kloroformtól magam is megszelídüljek, s ekként Bábit bocsátván elöl, felnyitám a födélzetre vezető ajtót.

Akként okoskodtam, hogy a medvék rögtön neki fognak esni a háti kosaraknak, s akkor megtudom, hogy melyik közülök a király. Az fogja elvenni a legnagyobb csemegét: a spirituszba tett rózsaszínű fókát. Akkor aztán csak annak a barátságát kell megnyernem.

Ahogy psychologice kiszámítottam, úgy lett. A lépcsőn felkapaszkodó Bábi kosarai egy perc alatt ki voltak ürítve. Egy hatalmas, nyolcadfélláb magas medveóriás volt az első, aki a küldött ajándékokbul a medverészt magához ragadta, a többiek valószínűleg miniszterei voltak; azok is kikeresték a javát; a legapróbbak, holmi spirituszba tett egerek, már csak a velük jött kékrókáknak jutottak. Néhány fehér medve protestált nagy bömbölve, s a karfákra és árbocokra mászott, képezvén az ellenzéket. Ezek csak a fejeikhez vagdalt üres üvegeket kapták.

Mikor aztán el volt költve minden csemege s kiszürcsölve minden spiritusz: akkor a medveóriás elkezdett lassú mormogás hangján beszélgetni az én megszelídített medvémmel; aki viszont félreérthetetlen gyöngédséggel nyalogatá meg a medvefejedelem pofáját, s a fogaival gyöngéden beleharapdált a nyaka szőrébe.

Ez a medve-nagymogul felesége!

Hüh! Láncos milliom! A fehér medvék királynéja maga volt az, akitől én – tejet kölcsönöztem!


[1] si fueris Romae, romano vivito more = a Rómában leszel, élj római módra


VisszaKezdőlapElőre