A királyt nem szabad megenni

Csak későn vettem észre, hogy pokoli kotyvasztásaimmal micsoda nagy bajt csináltam én odafenn a felvilágban.

A medvének valamennyi vadállat között a legerősebb szimatja van. Ő, aki mérföldnyi távolból megérzi, ha a cethalászok zsákmányt ejtettek, s a húsát otthagyták a jég közt, valódi önkívületbe kellett hogy jöjjön, mikor én ott alant a jégörvényben sütöttem, főztem, és még milyen illatú süteményeket! Pézsmaillat és pecsenyeszag együtt! Hisz ez az embert is megbőszíti!

Azon vettem észre, hogy míg én odalenn az emberiség javára működöm (annak egyedüli képviselője lévén), azalatt a jegesmedvék nemzete közt kiütött a forradalom!! Marakosznak!

Addig, amíg keservesen kellett minden falatért megszenvedniök, szép engedelmes alattvalók voltak; de amint egyszerre jóllaktak, s megtudták, hogy több is van, felbomlott közöttük minden társadalmi rend.

Betódultak kívülről mindenünnen a pusztázó martalócok, s az én megszelídített medvéimet elkergették a kikezdett mastodon mellől.

Nem használt már a jégoszlopokkal való harangozás. A medveordítás együtt énekelt a jégorgonával.

Nekem ugyan az egész medvezendüléssel egy cseppet sem kellett volna törődnöm, hozzám nem hatolhattak le elevenen. Ötven méternyi mélység választott el tőlük, s a mélység falai simák, mint a tükör, és éles jégcsipkékkel fegyverzettek.

Valami oktalan bátorság mégis arra kényszerített, hogy emelőgépemmel felvontassam magamat a hídig. Azt képzeltem, hogy helyre tudom állítani ismét a bomlott medvei rendet. Voltak eszközeim hozzá. Rarey titka a kloroformmal, vakító fényű lámpásom és a húsfalatok.

Hanem amint a híd magaslatáig fölértem, az a látvány, ami elém tárult, elvette minden kedvemet a medvenemzet ügyeinek rendezéséhez. A megvilágított felső platón, mely tulajdonképpen az örvénynek egy széles karzatát képezte, száz meg száz fehérmedve marakodott egymással, s lábaik alatt egész serege a szemtelen kékróka fajzatnak csetlett-botlott. Olyan zűrzavar volt ott, hogy abba nem volt kedvem elegyedni. A szelíd medvék sem voltak szelídek többé. A lámpafény sem volt már rájuk semmi hatással. A csoportok közé hajigált koncokat fel sem vették. Egymás hegyén-hátán hemperegtek; valóságos rebellió volt.

Hanem egy medve mégis rám ismert. A szegény Bábi. Ő nem elegyedhetett a viadalba, mert a kesztyűi miatt nem volt harcképes, csak meghúzta magát egy jégtömeg mögé, melynek tetején állt a hős Marcipán fejedelem maga, s veszett dühvel hajigálta le onnan a hozzá felkapaszkodó lázadókat.

Amint Bábi meglátott, egyszerre elhagyta menedékét, s körülszaladva az örvény párkányzatán, odatörekedett hozzám a hídra.

Amint ezt Marcipán herceg észrevette, ő is menten leugrott trónjáról, s szaladt a társa után: üldözői a sarkában. Mindannyian a híd felé tartottak.

Ebből nem jó lesz! mondám magamban, s siettem visszaereszteni az emelőgépet az örvénybe.

De még alig ereszkedtem alá öt méternyire, midőn Bábi odaért a gépem fölé, s oly szánalmas szemeket tudott rám vetni, hogy kénytelen voltam rajta könyörülni, s megállítottam a gépet. Nem is gondolkozott sokáig: egyenesen leugrott hozzám a hídról. És én, mikor láttam, hogy nem tud kapaszkodni a kesztyűi miatt, még segítettem rajta, megfogva a nyakán a bőrt, s úgy húzva fel az emelőgép hídjára.

Hanem most azután hadd fusson az a gép; mert ha még egy medve le talál rá ugrani, azt a gép kötelei meg nem bírják. Pedig azok aligha utána nem csinálják Bábinak ezt a salto mortálét.

Ettől a világos veszedelemtől éppen csak Marcipán király hősi önfeláldozása mentett meg. Megérdemli, hogy királynak nevezzem; mert derék, bátor férfi módjára viselte magát.

Mikor meglátta, hogy Bábi menekül a mélységbe, ő megállt a hídon, s az egész üldöző csoporttal szembeszállt mint egy második Bayard lovag. Hatalmas toppancsaival borzasztó csapásokat osztogatott ellenfelei fejére, két hátulsó lábára felállva. A jéghíd gerince keskeny volt; nem férhettek hozzá, csak éppen szemtül szemben. S ő csak nyomról nyomra engedett nekik tért foglalni. Mikor a marakodó csoport már csak három méternyire volt attól a vasrúdtól, melyhez gépem kötelei voltak hurkolva, akkor egyszerre végelszántsággal ellenfeleire veté magát: egyet átnyalábolt közülök, a másiknak átharapta a torkát s azzal harmadmagával, mint egy második Dugovics Titusz, lerohant a mélységbe. Az összefogózott tömeg ott kalimpázott el mellettem, a légben is egymásba harapva magát. Szegény derék Marcipán!

Ő tette lehetővé menekülésemet: alig értem le az alsó jéglapra, mikor gépem kötelei utánam hullottak. A bőszült fenevadak dühökben elrágták a kötelet odafenn. Ha ez öt perccel hamarább történik, a nyakamat töröm.

No de most azután igazán egészen „itthon” vagyok, mert el van zárva az utam a felvilágra visszatérhetni, arrafelé, ahonnan idejöttem. Emelőgépemet nem tartja odafönn semmi többé.

Gazdag kárpótlásom van ellenben a leesett három medvében. Azok természetesen mind agyonzúzták magukat. Egy-egy nyom kétszáz kilogrammot; a fejedelem legalább hármat.

Ez már friss hús. No már ennél nagyobb fürjek Mózes vándornépének sem hullottak le az égből a pusztában! Ebből én három esztendőre ellátom magamat konzervvel.

Neki is türkőztem mindjárt, fogva a késem.

Ámde egy ellentállásra nem számítottam: a Bábiéra.

A hű teremtés felismerve a három holt alak közül a maga társát, amellé lefeküdt, elkezdte annak a fejét nyalni, keservesen nyöszörögni, és a fogait vicsorgatta rám, mikor feléje közeledtem.

Ez tiszteletreméltó fájdalom. Igaza van Bábinak: a királyt nem szabad megenni. A hőst, kinek életem megmentését többszörösen köszönhetem, nekem is tiszteletben kell tartanom.

Csak a másik kettőt vontattam el a közeléből; akiket azután szépen megnyúztam, és feldaraboltam műértőleg. (Az apám szalámikészítő volt.)

E naptól fogva pompásan éltem ide alant. És amellett gondom volt rá, hogy a megholt fejedelem hátrahagyott özvegyét meg ne sértsem azzal, hogy neki a friss húsból tálaljak: hisz ez kannibalizmus lett volna! Bábi számára felhordtam a válogatott cervus primigenus, pterodactylus és dinornis pecsenyéket (amik meg nekem nem kellenek). S a jámbor teremtés, valahányszor egy ilyen hatalmas ősvilági koncot felhoztam eléje, mindannyiszor odavitte azt a megholt társnak, letette a fejéhez, leült mellé és várta, hogy az mikor kel fel a lakomához; maga addig nem akart enni.

Attól féltem, hogy étlenségében elpusztul.

Igazán féltem. E rettentő elhagyatottságban jólesett egy élő állat közelléte, aki legalább hallgatja, hogy mit beszélek, ha nem felel is rá, s úgy féltettem, hogy elhal, mintha legkedvesebb atyámfia volna.

Végre azt gondoltam ki, hogy egyszer ismét elkábítom kloroformmal, s azalatt, amíg aludt, Marcipán hulláját odahúztam egy jéglap mellé, mely haránt dűlve állt ki a magasba. Itt a jégbe már eleve vágtam egy tágas szarkofágot, melyben a hulla éppen elfért, a jéglapot fölötte tőpben kivágtam a csákánnyal, az lezuhant s betakarta az öreget.

Mikor aztán Bábi fölébredt, s nem találta a társát, elkezdett ordítani keservesen. Én aztán odamentem hozzá, s elvezettem Marcipán fejedelem mauzóleumához. Ott a medvenő megkísérté elébb lábaival a jéglapot felemelni, s miután az lehetetlen volt, sírt, nyöszörgött keservesen, s lefeküdt a jéglapra. S ez átlátszó táblán keresztül bámult az eltemetettre.

Hanem azután, hogy a lámpást kioltottam, s csak a kandallóban vereslő tűz világított még, ő nem láthatta többé Marcipán alakját, akkor visszatért hozzám a tanyára, s meg hagyta magát vendégelni.

Ettül fogva nem hordta a falatjait többé Marcipánhoz, csak azt tette, hogy el-ellátogatott hozzá, s nyalta a sírja fölött a jéglapot.

Hozzám pedig úgy ragaszkodott, mint egy kutya. Ha aludni mentem, ő is odajött, lefeküdt mellém, s az nekem igen kellemes volt, mert meleget tartott ez örök jég közepett. – „Hony soit, qui mal y pense!”


VisszaKezdőlapElőre