A kövek fénybogarai

A szorultság találékonnyá tesz.

Az azbesztréteg felfedezése vezetett egy gondolatra. Ahol a fonható kőselyem, az amiant jelen van, ott rendesen az azbeszt kristályok más fajai is találhatók szoktak lenni. Hiszen mindenik tremolit anyag. Egyikét ezeknek úgy híják, hogy „hegyibőr” vagy „hegyi para” (Bergkorck). Ez oly könnyű neme az ásványnak, hogy közönséges víz színén is úszik.

Elindultam a turzásra.

Otthagytam a gyönyörű szép amiantréteget, mely puha tapintatú volt, mint a selyem. (Milyen szép éghetlen ingeket lehetne ebből készíteni! Talán még arra is ráérek.) Mellette volt egy tajték malachittal és fösszel bevont réteg, annak a kérgét amint kibontottam, kitűnt alóla a kagylómész alakulás, milliárd miliolitának nevezett csigahéj maradványával, mik közt gyönyörű orsó alakú cerithiumok, hegyes süveg formáju turbók is voltak elszórva, miknek némelyikén még csillámlott a gyöngyház zománc, s a csigamész között rétegenkint összesajtolva feküdt az azbeszttel rokon hegybőr.

Nekiálltam csákányommal, hogy kiszabadítsam azt a mész közül, mely igen porhanyó. Könnyű munka volt, hanem a mészréteg alatt aztán agyagréteg következett. Kékesszürke weldi agyag, ez is teletömve csigahéjakkal.

Ha olyan nagyon el nem lettem volna fogulva annak az örömétől, hogy a hegybőrréteget feltaláltam, úgy bizonyára eszembe kellett volna jutni annak a veszélynek, mely egyszerre előttem termett, s elővigyázattal kellett volna a munkát folytatnom. Ahelyett hebehurgya mohósággal esten neki kurta nyelű csákányommal az agyagrétegnek, amiből az lett, hogy egy perc alatt kialudt a Davy-lámpásom, én magam pedig hanyatt estem élettelenül, mint akit a guta megütött.

Bizonyára ott is maradtam volna örökre, ha valaki segítségemre nem jön.

Az ilyen csigamaradványokkal kevert agyagban sok szénsav fejlődött ki, s amint azt megbolygatják, a vigyázatlan munkást, ki közel ment hozzá, egyszerre leüti a fojtó lég, mint ezt a budapesti kőbányai víztartók ásásakor gyakran tapasztalták.

Mély kábulatomból arra ébredtem fel, hogy odahaza vagyok, s a cigánykovácsból promoveált borbély ráspollyal borotválja a pofámat, s közbe nagyokat prüsszent egyenesen az ábrázatomba. Először azt hittem, hogy álmodom. Azután, hogy felnyitottam a szememet, akkor láttam, hogy ébren vagyok, s az, aki a pofámat ráspollyal borotválja, az én jó Bábim. Az ő nyelve az, mely engem életre serkent, s még inkább köszönhetem azt az ő prüsszögéseinek. A fojtó lég, mely nehézségénél fogva a föld felé száll, az ő hatalmas konstitúciójának nem ártott meg oly mértékben, mint énnekem; nála legfeljebb is hatalmas prüszkölést idézett elő, ami nekem is javamra vált, mert szétrebbenté rólam a szénenyt, amit még nem nagy adagban szívtam be. A jámbor állat utánam szökött, s addig jött, amíg rám talált. Nála nélkül bizony ásatag ember lett volna belőlem. Így pedig felugrottam fektemből, kiköhögtem és prüszköltem magamat kegyetlenül, aztán nyakába borultam Bábinak, s megcsókoltam a füle tövét, amire ő viszonzásul akkorát nyalt a nyakamon, hogy a vér kiserkedt utána.

De hát hogy láttam én mindezeket? hisz az imént mondám, hogy a Davy-lámpát is kioltotta a széneny!

Az ám. És mégis világos volt. Most volt rajtam még a bámulat sora. Lábaim alatt és a sziklafalban körülem egyes elszórt kövek világítottak.

Homályos fény volt az: mint a reves fa vagy a szentjánosbogár csilláma, de mégis elég arra, hogy a tárgyak körrajzai kivehetők legyenek.

Ezeket a köveket úgy híják, hogy „fénymágnesek”, ilyenek a bolognai kavicsok (lapis boloniensis); az ilyen kőnek elég öt percig a napon lenni, hogy azután a sötétben világítson. S nemcsak a nagy sugaraknak, de az erős lámpafénynek is az a hatása van e kőre: teleszíja magát fénnyel, aztán sokáig sugárzik utána a sötétben. Az én magnézium világításom hatása volt e kősugárzás a fénymágnesekből. Nekem most ezek becsesebbek voltak a világ minden karbunkulusainál. Nélkülök nem tudtam volna a föld alatti sötétségben, merre van előre, merre hátra; alig találtam volna meg a tarisznyámat és felöltönyömet, melyeket a munkámhoz kezdve letettem valahová, s abban volt minden tűzszerszámom. Így azonban egy világító nagy követ kezembe véve, annak a derengése mellett felkerestem a batyumat, s akkor aztán ismét meggyújthattam a lámpásomat.

Most volt aztán még csak igazi öröme Bábinak.

Felhúzta az ínyét a fogairól; úgy nevetett rám, s nagyokat taszított az orrával az oldalbordáim közé tréfás jó kedvében. Hanem aztán volt annyi esze, hogy elment a prüszköltető lég hordtávolábul, felült egy magas malachit sziklára, onnan nézte, hogy mit csinálok tovább. Szép papirosnyomtató bolondság volna az egy íróasztalra: egy jegesmedve egy tízmázsás drágakő-talapzaton.

Most már aztán okosabban fogtam hozzá a munkához. Messziről vasrúddal feszítettem fel az agyagrétegeket; a kifejlő gáz egyszerre leszáll a földre, az nem terjed két lábnyinál tovább. S aztán elvegyül az atmoszférai légben. Hat órai munka után sikerült kifeszíteni az agyag és mészréteg közül hat darab másfél méter átmérőjű és huszonöt centiméter vastagságú hegybőrlemezt.

Előbb egy tenyérnyi darabbal kísérletet tettem a tavon. Belehajítottam azt, s a kőlemez rögtön feljött a tó színére, és úszott fölötte, mint a fadarab.

Most tehát csak össze kellett tákolnom kötelekkel és hajóeszkábákkal a hat egymáshoz illesztett kődarabot.

Az, hogy magam hogy megyek át, nem aggasztott annyira, mint az, hogy mint bírja meg a tutajom az iszákomat, mely vállalatom sikeréhez szükséges eszközeimmel volt tele.

Egy csusztatót kerestem ki a kőparton, s onnan aláeresztettem a tutajt; szépen libegve maradt az a kék vitriol-tó felszínén.

Iszákomat odatettem a tutaj közepére; az lehetett huszonöt kilogramm, csak hét centiméternyire merült el benne, s csak három centiméterrel nyomta alább a tutajt. E szerint, ha magam is rászállok, vasrudammal, csáklyámmal, csákányommal együtt hetvenöt kilogramm: akkor még kimarad a vízből hat centiméternyi a tutajból. Nem sok, de elég.

Már ide Bábit csakugyan nem vehetem föl. Megmagyaráztam neki, hogy csak várjon szépen itt rám: majd nemsokára visszajövök. Belenyugodott, lefeküdt szépen, s fejét a két első lába közé dugta.

Én nekiindultam Isten hírével a tónak.

Valami háromszáz méternyi távolra kellett átvádolnom. Nem lett volna nehéz, ha csak egy evezőm lett volna. Azzal egyenesen keresztülhajtottam volna a tutajt a tavon a diorit sziklafalig, s éppen a barlang nyílásánál kötöttem volna ki. Így pedig, nem lévén más hajószerszámom, mint egy csáklya, annak a segélyével körös-körül kellett part mentében vezetnem a járművemet, a sziklába kapaszkodva, s nagyon nem is táncolhattam a tutajon, nehogy az elveszítse az egyensúlyt, s a tóba vesszen az iszákom.

Nagy fáradsággal csáklyáztam a part mentében, fel-felakadva egy-egy kiálló ércdarabban, mely a rézgálicból jegecült a sziklaparthoz. Kis lámpám igen kevés tért világított meg körülem, s a magnéziumvilágításhoz most semmi kedvem sem volt.

Több órai küzdelem után eljutottam odáig, ahol az agyagpala a dioritfallal érintkezik. Észrevettem, hogy a dioritfal meredélyén egy körülbelül félméternyi széles előugrása a sziklának elég biztos párkányt képez, hogy azon a barlang szádáig felkapaszkodhassam. A tutajomat ott hagyhattam, ahol volt. Itt sem szél, sem vízfolyás nincs, mely azt innen továbbvigye. Ha visszajövök, azon a helyen fogom találni ismét. El nem megy ez innen egy csáklyavetésnyi távolra.

A sziklafolyosó szádához felkúszva, még egyszer visszapillantottam a barlang túlsó oldalára. A nagy fejedelmi pompa teljes sötétség gyászfátyolával volt már behúzva; de a sötétségen keresztül ragyogtak még most is itt-amott elszórva a pisla fényű kavicsok; a fénymágnesek úgy világítottak át, mint a lidércfény, mint a bolygótűz, mint a sírbolti lámpák.

A földalatti éjszakának ilyen csillagai vannak.

S mindezek a fénymágnesek visszatükröződtek a nagy sötétkék tó acélsima lapján.

Iszákomat ismét hátamra véve, nekiindultam a folyosónak egy halk „Isten segíts!” sóhajtással.

De alig tettem tíz lépést előre, egyszerre csak megmerevedtem a rémülettől! Fülemet egy fenevad morgása s szememet annak a látása lepte meg egyszerre.

Szemközt jött rám a sziklafolyosóból.

Egy vadállat, aminőt még ember nem látott soha; aminőt sem Cuvier, sem Oken, sem Buffon, sem Schütz nem írtak le, a kerek föld minden élő állatjai között: egy hetedfél láb magas szörnyeteg, melynek bundája gyönyörű szép búzavirágszínnel pompázik. Madárnak van ily égszín tollazata, de négylábú állat nem viselt ilyet soha. Ez egy csoda! Ez talán a földalatti koboldok királya, aki abban a réztrónban szokott uralkodni? S jön egyenesen nekem, dörmögve és morogva s féloldalát nekifeszítve a sziklafalnak, végigdörzsölőzik rajta.

A rémség és bámulat minden erőmet elvette. Elmeresztve szemeimet, tartám mintegy védelem gyanánt a Davy-lámpást magam elé. Fegyverem nem volt. Csáklyámat ez a hatalmas fenevad egy legyintésével pozdorjává töri. És nem ijed meg a lámpástól. Jön egyenesen reám. S mikor egészen odaér hozzám, mikor már engem a halál verítéke izzaszt, akkor felhúzza a szájáról az ínyét, rám mosolyog, s az orrával gyöngéden oldalba taszít.

Hisz ez Bábi!

S hogy egyszerre kitaláltassa velem a rejtélyt, megrázkódik kegyetlenül előttem, s azzal nekem szemem, szám telefecskendi gálicvízzel.

Jó barátném, a szerencsétlen, mikor látta, hogy a folyosó felé tartok, kapta magát, megelőzött; egyenes irányban keresztülúszott a rézgálics tavon, hamarább ideért nálamnál, s most itt áll előttem búzavirágszínűre festve.

Dejszen dörzsölheted már a bundádat a sziklafalon, sohase megy az le!

S már most én aztán hogy vállaljam el a felelősséget a Teremtő előtt azért, hogy az ő világának állatországát egy új fajjal megszaporítottam?

Ime egy búzavirágszín medve!

Szegény Bábi! Milyen hűséges a medve – amíg négy lábú.


VisszaKezdőlapElőre