Hol leszünk két év múlva?
vagy
Három exkollega Szibériában

Nagy fehér hómezőnek kellő közepében, ott lakik Vahot Imre hideg fakunyhóban. Fejében nagy prémes süveg, szakálla földig ér, tarkótól talpig nyusztbőr fedi testét. A hófuvatagból házának csak kéménye látszik ki; minden reggel kapával ássa ki magát háza ajtajából, mint a murmutér. Most is ott ül nagy bundába takarva, puskával lesi a farkasokat, kik éjjelenként bekiabálnak a kéménye nyilásán s nem hagyják alunni. Amennyiben éjjelnek szabad nevezni az ollyan időjárást, mikor hat hónapig egymásután nem jön fel a nap. Szibériában ez a divat. A hó fehérlik, az égen az északfény ragyog muszka nemzeti színekben, délfelé fekete az ég, mint a pinceablak. Vahot Imre pedig torkig farkasbundában lesi a farkasokat, kik háza kéményén beordítanak. S íme, amint ekép ül a lesben s a távolban károgó hollókat szemléli, egyszer a láthatáron egy magas alak tűnik fel, mintha fenyőszál vagy kútgém nőtt volna ki a fehér hó közül. Iszontató szál ember, és karcsú, mint a gyertyatartó. Lábán csónak alakú korcsolyák vannak, nadrágja irámszarvas-bőrbül, fejében bagósipka, öltözete vidrabőr-bekecs, rókatorok prémmel. Kezében hosszú dárdát, hátán nagy menkü jegesmedvét cepel, mely keze lába lóggatva veri a nagy termet inát. A termet hármot lép a láthatárról, s a negyedik lépéssel Imre előtt terem.

– Ki vagy? megállj! – kiált, puskáját neki fogva Imre.

– Polgártárs, Pálfi Albert! – felel, kinyújtva fejét a rókaprémből készült fatermörderből a termet, s leveti hátáról a medvét.

– Ah, hozott isten! jó sikerrel jártál, amint látom.

– Bizony jóval, de el is fáradtam ám. Három nap ötvenhat mérföldet jártam ez után a medve után, míg lebökhettem. De hiába, huszonkét medvebőrt kell adóba fizetnem, s ez még csak a tizenötödik.

– De már úgy én jobban gazdálkodtam, – szólt Imre – nekem kilencven farkast, nyolc rókát és harminc nyusztot kell adóznom, s már ezt mind összeszereztem, tudni kell a módját, csaptatókat kell állitani.

– Könnyü neked beszélni, de én a medvéket csak nem foghatom vidravassal.

– Még azon felül három hermelint is fogtam, jó lesz a feleségemnek főkötőnek, meg egy kék rókát, abból meg nekem lesz nyakravaló.

– Hanem szegény G…i járta meg; annak három zsák tengeri kutyafogat kell összeteremteni; egész nap a jégen jár, s ha megúnja magát, verseket ír a jégsziklákra.

– Egyébiránt minek köszönhetem e ritka szerencsét?

– Hát csak annak, hogy azon három napig, míg távol voltam, a szél eltemette a kunyhómat hóval, most nem találok haza, be kell várnom, míg ismét lefúja róla, addig hozzád kvártélyozom be magamat.

– Szívesen látlak. Egy irámtehenem tegnap mult ki a világból, annak a helyén ellehetsz.

– Van sok irámszarvasod?

– No, no, nem sok, de csak elég. Tavaly még nem volt több tíznél, most már van harmincöt; esztendőre, ha isten segít, felviszem kétszázra. Barátom, az irámszarvas megbecsülhetetlen kincs ilyen helyen. Maga keres magának enni és igen jó teje van. Már sajtot is tudok belőle csinálni és pálinkát, – fölségeset!

– Jó, hogy eszembe juttatod, szörnyen ehetném és ihatnám.

– Lesz minden, ne búsulj; a feleségem – áldott jó lélek, sohasem zúgolódik, pedig ugyan sok dolga van – most éppen kozáklevest főz, pompás comedentia, Kamcsatkában tanulta; irámtéj, halzsír, rákikra, földimoha, aszalt kökény és éretttúró összefőzve. Nem is képzeled, milyen angyali eledel? rá egy pohár savó, s azzal készen vagyunk.

– Hát ez a medve mit vétett itt? Soha sem ettél még rántott medvefület s halzsírban sült medvemájat? Hja sz akkor nem is tudod: hogy mi a jó? Ezt majd én készítem el, értek hozzá.

– Pompás! Hisz így még vendégeskedünk is.

Amint ők eképen készülnének a vendégeskedéshez, íme a távolban ostorpattogás, kutyaugatás s nagy csöngésböngés hallik s rövid idő alatt sebesen futó szán érkezik Imre háza elé, húzatva hat fehér és hat fekete kutyától, melyek mihelyt megálltak, lefeküttek a hóba s elkezdtek hentergőzni. A szánból ezalatt egy apró kis ember pattan elő, a kucsmája épen a csípejéig volt a fejébe nyomva, míg a csizmája szára tökéletesen a hónaljáig ért. Az egész emberből csak a kucsmát és a csizmaszörnyeteget lehete látni. De ő azért mégis kipattant a szánból, egy magához termetre hasonló női alakot kisegített a kocsizsebből, ki szinte el volt nyelve egy szürke tuszli által.

– Isten jó nap, polgártársak, – szólt a kisded férfiú, erősen törekedvén kiküzdeni magát medvebőr-kucsmája alól, melynek miatta nem látott sem eget, sem földet. Vahot és Pálfi látva e törekedést, odamentek hozzá s nyájasan kirázva őt a felemelt süvegből, bámulva kiáltanak föl:

– Ah! ön itt, Nádaskai!

– Itt biz én, testestül, lelkestül és feleségestül.

– Hozta isten, hozta isten!

– De bizony csak ez a tizenkét kutya hozott, aztán meg kergettek is.

– Mindegy, csakhogy itt van, legalább a feleségeink nem únják magukat, szálljon egyenesen mi hozzánk és mondja: honnét jön?

– Oroszország Tiszai tartományaiból, azaz sajátlag Belgrád vármegyéből, hol ez ideig fogva voltam.

– Hát él-e még magyar ember? mit csinál Kecskemét, Pest, Debrecen, az erdélyiek?

– Jaj, minderről sokat kell beszélnem, de elsőbb vigyetek melegre, mert megfagyok, a feleségem e hosszú úton, ha a tuszlit magára nem veszi s azt a kétújjú keztyűt, mit egy nagytenyerű kozákhetmán Pétervárott ajándékozott neki, ködmenül fel nem ölti, azóta gfrorneszül hoztam volna ide.

– Nem bánom, menjünk be tehát a házba, csakhogy ott pipázni nem lehet, mert a tűzhely s a harmincöt szarvas miatt úgy is nagy füst van.

Ez a ház fenyőfatuskókból volt fölépítve, a hasadékok kitömve erdei mohával, a belseje csapó földdel és medvefaggyúval szépen kitapasztva. Egy szögletben tűzhely állott, hol kedves szőke nő sütött-főzött bő újjas kaftánban, haja most is szépen felfonva à la cosaque, mi neki csaknem oly jól illett, mint hajdan a magyar csípkefőkötők a pesti színházban. A másik szögletben egy széles nyugágy, diván, asztal, fekhely és sodródeszka egy személyben, számtalan farkas- és rókabőrökből épitve, melyek ott száradtak és várták az asztrakáni vásárt. A háttérben harminchét irámszarvastehén kérődzött, kiket is nagy cseberbe sorba fejt Imre hajdani lapkihordója, kin még akkor is megérzett a tudományos illat, dacára a sok más mindenféle illatnak, mit a kedves szarvastehenek terjesztének magok körül. A falakról sok mindenféle túrószacskó lóggott alá s köztük egy boldog emlékü operngucker. A három kollégának meglehetősen pirosra volt fagyva az orra, de ez nem gátlá őket abban, hogy a rókapamlagra le ne heveredjenek s egy jó darab szarvastúrót ott in effigie loci rögtön kés villa nélkül be ne vágjanak. Ezalatt Vahotné és Nádaskainé szamojéd divat szerint egymást fülöncsókolás által üdvözölve, ültek az ablak alá, mely vékony halhártyával volt üveg helyett beragasztva, s mindig mélyebben merülének azon fontos téma fölötti értekezésbe: vajon a lapponiai asszonyok kopfputtza szebb-e, mely tömérdek marhafaggyúból készül, vagy a finn dámáké, kik fésű helyett egy egész jávorszarvas ágabogát hordják? Egyik kuckóban pedig két kis gömbölyű fejű angyalka guggolt, kik egy ábécéből egymást muszkabetűkre taníták. Ass. Buki. Wjedi. Glagol. Dobró. Giehst. Sivere. Szemlja. Ise. Kako. Ljudi. Müszléte. Nass. On. Pokoj. Rzü. Szlovo. Tverdo. Uhuj. Fert. Chrics. Züh. Tserv. Ezek az orosz alphabet betűi. Nehezen ment szegény magyar nyelvecskéiknek ez istentagadó pronunciációkon keresztülbotorkálni, s úgy meg sírtak az ártatlanok bánatukban, mintha kavicson kellett volna mezítláb sétálniok. Hát még mikor a szamojéd ábécére került a sor! Olaf. Behehe. Gomhal. Doladha. He. Vahlu. Sain. Cheth. Theth. Jujud. Kopp. Lomad. Mum. Num. Szemcath. Eee. Pkle. Zodje. Kufu. Ristyi. Sinme. Thauj. Írásjegyek: Petocho. Revoco. Chevozo. Sekofo. Ecoco. Gyicoco! Hogy a kakas csípje meg, de szép!

De hát mit csináljon az ember? ha már egyszer muszkák és tatárok között lakik, muszkául és tatárul kell tanulnia.

*

– Hát édes kolléga uram, mondja el csak, mik történtek az elmult időkben a szép Magyarországon? Hanem kérem: hogy ha magyarul szól, igen lassan beszéljen, mert ilyen hideg levegőben messze elhallik a hang, s ha meghallja valaki, hogy magyarul diskurálunk, még beljebb küldenek bennünket a jeges tengerbe.

– Hol kezdjem azonban? Mikor hallották önök az utósó hírt Illyriából?

– Honnét?

– Önök oly szemeket csinálnak, mintha még azt sem tudnák, hogy Hungariát jelenleg Illyriának híják.

– Most halljuk először, semmit sem tudunk mi azóta, mióta Kufsteinból ide kutyaszánkáztattak bennünket egy szép zivataros éjszakán.

– Hjaj biz azóta sok megváltozott. Magyarország címere jelenleg zöld tarlóban három kasza tetején egy illyr gucsma meg egy drótozott serpenyő. Jelenleg ott tót az uralkodó, s országszerte placatumokban van kihirdetve, hogy legszebb virág a krumpli; az ablakokban cserepekben tenyésztik, a kertekben úgy ápolják, mint a georginát, s az úri hölgyek bálokban a virágját kebleiken viselik. Soiréekban sült krumplit osztanak frissítőül. S midőn a mult ősszel a krumplibetegség nagyon elterjedt, a kórházból kiverték a betegeket s ott ápolták nyilvánosan e szent nemzeti virág gyökérgombócait.

– Ah, ah!

– Heves vármegyében mai nap kozákok eszik a dinnyét hámozatlanul, Nyitra vármegye határa egész a Solti járásig kiterjesztetett, maga a jászkúnság is „nyitránszke stolici” név alatt ismeretes, s Jászberényben a Lehel kürtjére erőszakkal ráfogták, hogy az Szvatopluk puskaportartója volt. A cigányoknak megtiltatott hegedűvesztés büntetése alatt a Rákóczi-marsot húzni, helyette a „nyeksze hrusti saka mala”-t kell fújniok; egy bőgőst a minap, ki részeg korában a „Nyitra, mila Nyitra, ti viszoka Nyitra!” helyett a „hej húj nem bánom”-ot találta rákezdeni, kétszáz kancsukára itélt el a kormány, a századik alatt meghalt a szegény dade, s a többi százat a bőgőjén verték el.

– De hát mint juthatott ennyire a magyar nemzet? Hol vesztettük el az eldöntő csatát, hol van a magyar nemzet utósó sírja?

– Sehol sincs. Nem került itt csatára a dolog. Míg az ellenség az országon kívül volt, a magyar ember boldog nyugalomban kifeküdt a napra, ott pirította a fogát, nem gondolt semmivel, ha mondták néki: hogy ég a ház, azt felelte: hogy jó az isten, majd eloltja, ha akarja; ha mondták neki: hogy jő a muszka, dehogy hitte, hetvenkedett, fenyegetőzött, azt mondta: hogy megeszi ő azt, de arról nem gondolkodott: hogy kanala is legyen, amivel megegye. Azt az egypár fiatal embert, ki szüntelen a fülébe kiabált, hogy keljen föl és készüljön hadakozni, egy szép reggel fülön csípte s elküldte Kufsteinba hallgatni. Ti is köztök voltatok. S hogy nyugalma semmi által ne háboríttassék, minden szerkesztőt tömlöcbe csukatott. Mikor aztán eként minden elhallgatott, egy szép tavaszi reggel nagy váratlanul egy csapat vendég érkezett a jó Magyarhonba, iszonyú bundákban, iszonyú szakállakkal, iszonyú medvebőrcsákókkal és iszonyú dárdákkal; utána másik csapat, meg harmadik csapat. Kik is sem kérdtek sem halltak, hanem egyenesen bekvártélyozták magukat a jó magyar hazafi tanyájába, odaültek az asztala mellé, elették előle a jó túrós galuskát, kiitták poharából a jó magerátit, összeölelték feleségét, napát, hugát, menyét, leányait és szolgálóit, felfeküdtek csizmástul bundástul a szép vetett tornyos nyoszolyába s iszonyúan hortyogtak, mikor aludtak, s ha fölébredtek, iszonyúan káromkodtak és pálinkát kértek, s veszekedett, nagy bőrkorbácsokkal suhogtattak az ember füle körül. A gazda csak nézte, hogy mi lesz már ebből. Azok pedig naponként mindig szélesebb tért kezdnek elfoglalni a házban, utóbb a gazdát kiszoríták az udvarra, végre kicsukták az ajtón. S ezzel konyec a magyar dicsőségnek.

– De hát senki sem gondolkozott ellentállásrul?

– Mikor már késő volt, igen. Akkor nagy hirtelen elkezdték a nemzetőrséget organizálni. Két hét került bele, míg a nemzetőrségi qualificatitót kidolgozták, s mire a muszka Pest alá ért, épen azon civakodtak, hogy fekete legyen-e a nemzetőrség csákója, vagy piros. Utójára is sem pénz nem volt, sem fegyver, sem puskapor, sem ágyú. Néhány lelkesült fiú felkapta a véres kardot, hogy meghordozza az országban, a legelső faluban elcsípte őket a szolgabíró, mint lázítókat, s sine mora felakasztatta. A nemesség azt mondta: hogy menjen a paraszt védeni a hazát, hiszen övé a haza; a táblabíróság azt mondta: hogy na most tűzlelkü fiatalság, állj elő, hadd lássuk, mit tudsz? majd mi nézünk. A spiszburgeraj azt mondta: hogy ő csak Istvánnapkor köteles kirukkolni, akkor sem töltött puskával, meg ha valakit temetnek; utójára is senki sem ment a muszka ellen, egypár crucifixus verset kivéve, melyet ismeretlen szerzők írtak; s néhány hét mulva muszka minisztérium tanyázott Pest városában, kinek is két nap alatt 18.000 aláirással terhelt árkus papiroson szavaztak Budapest békés honfiai teljes bizalmat, kiknek tökéletes mindegy volt, hogy magyarok alatt legyenek-e németek, vagy muszkák alatt, de nagyon pórul jártak, mert a muszka bezzeg nyakon tudta fogni a dolog boldog végit. Rögtön minden frakkot és attiladolmányt s egyéb civilizált öltönyt etörült, prémes kaftánban kell járni ifjúnak, öregnek. Nyár, nem nyár: azoknak décbundában kell járni; mert odahaza Pétervárban ez a nemzeti viselet. Minden utcában lovas kozákok portyáznak, kik minden embert, ki magyarul vagy németül gondolkozni, kombinálni, vagy pláne beszélni mer, rögtön agybafőbe kancsukáznak. A vendéglőben azt a divatot hozták be, hogy a muszka nem fizet; a német címerek helyébe szerb betűket kelle festeni egy nap alatt; ki ezt nem tette, kifordították a bőrit. A polgárság izmosabbjait elvitték katonának Ukraniába, feleségeiket pedig megtartották muszkánéknak, a melyik ti. szép volt; a többit kiküldték Lapponiába, a hol a legnagyobb férfi is négy láb magas, ott ezek is elkelnek.

– Hát a földmívelők mivé lettek?

– Azok is szépen jártak, most minden héten csak négy napot kell robotolniok, a magyarokat felszorították a hegyekbe, most azok esznek ott zabkenyeret s készítenek főzőkanalakat, a zsíros alföldet pedig beültették gyönyörű szép tót nemzetségekkel. Poszlovenszki járja mindenfelé a Hortobágyon is.

– Meg van e még Kecskemét?

– Meg, csakhogy az egész városnak ráccá kellett kikeresztelkedni. Szegények, szörnyen megsínlik azóta az olajos babot, s nehezen megy nekik a görög nyelv.

– Hát Debrecen mit csinál?

– A város csak megvan a régi helyén. De lakosait átcserélték Árva vármegyébe, ott fürészelnek jelenleg deszkákat s meszet hordanak a szomszéd városokba, meg majoranna polyvát, télen pokrócot árulnak és fenyőmadarakat. Azokat a jó debreceni cipókat, fonott kalácsokat, fánkokat, lepényeket, lángosokat, béleseket, csörögéket, katakönyökéket, borsoskákat, boszorkánypogácsákat, pereceket, kulcsosokat, kakastejjel, varjuvajjal sütött kenyereket csak híriből ismeri a világ. Ez a helyökbe költözött tót ivadék a legszebb búzalisztből sem tud egyebet sütni, mint puffancsot, pitét meg málét. Minden étele oda megy ki, hogy kása. Debrecen neve most Szlovenszkograd, Budapesté pedig Carograd.

– Ejnye be hamis nevek.

– Jól járt Csongrád vármegye, azt nem kellett újra keresztelni, annak a nevében már benne van a „grad.”

– Hát a tekintetes táblabírákból mi lett?

– Utója felé csakugyan kezdték elhinni: hogy a 1-ae 9-us nem szentírás, s hogy a muszka a repraesentatiótól meg nem ijed. Denique nem akartak oly országban élni, hol a nemesi szűzhátakat is kancsukázzák, s egy szép reggel táblabíró Bárány Ágoston vezérlete alatt, fölkerekedtek vagy harmincezren, mind megannyi szolgabíró, táblabíró és legale testimonium, hónuk alá csapták a Corpus jurist, meg a pragmatica sanctiót, s mentek új hazát keresni Mesopotamiába. A mesopotamiai mufti azonban sehogy sem akarta nekik az ott lakhatást megengedni, mert ily kutyabőrpusztító népnek ott élni nem szabad, hol a kutyák szentek. Fogták tehát, odább mentek s addig jártak, míg találtak egy határt, hol senki sem lakott. Azt gondolták, hogy kis Kún-Halas városa határába jutottak. Pedig ez volt a Szahara. Itt azután leütötték a sátort, felállították a municipiumokat, ültettek dohányt, s választottak magok közül három parasztot, hogy a többi nemes embernek legyen ki fölött regnálni; kihirdették az 1848-iki törvényeket a beduinoknak, s gyakran feljárnak Marokkóba a dey mulattatására, kinek udvarában országgyűlési dikciókat tartanak; nem érti ugyan senki, de a deyt mégis nagyon látszik mulattatni a dolog, szinte elsőbbséget ad nekik a kígyótáncoltatók felett, s sehogy sem tudja elképzelni, hogy mint lehet oly hatalmasan kigyakorolt nyelvű nemzet a világon, mely fél napig el tud beszélni, anélkül, hogy valakit vagy megütne, vagy ellopna valamit. Mint tudva van, a muzulmán napjában sem szól három igét.

– Hát a radicalok élnek-e még?

– Élnek valahol Amerikában. Ott cirkalmozzák most az Orinoco vizén Icaria határát, hol a communismust Vasvári Pali elnöklete alatt fogják megalapítani, ha ti. a vizet lecsapolhatják róla.

– Hát * úr, a hajdani népszerű kormányférfiú, mi véget ért?

– Meghalt. Egy reggel az inasa rosszúl kefélte ki a kabátját, melyen a jó úr úgy felindult, hogy az inasát agyonpofozta, maga pedig epehideglelésbe esett és Stáhly segítségével harmadnapra a paradicsomba jutott.

– Mondj valamit Petőfiről is.

– Nem tudni róla valami bizonyosat. Némelyek szerint a hajduböszörményiek megégették, mások azt mondják, hogy keresztrefeszíttetett, s ily szituációban sokáig mutogatta Borsod vármegyében a matyó fiának: látod, kis fiam, ez volt az az ember, aki királyokhoz verset mert írni, amiért aztán keresztre feszítettük. Csókolj szépen kezet a hetmannak, s vigyázz magadra, hogy verset ne irj a királyokhoz, kis fiam.

– Hát Lauka Guszti?

– De isz az jól járt. Mintha sejtelme lett volna a jövendőről, a múlt tavasszal egy orosz lányt vett feleségül. Most az ipa esztergomi érsek lett s Guszti legalább is superintendens fog lenni. Már is togában jár és szörnyen megspanyoltalanodott.

– Lehetetlen!

– Semmi sem lehetetlen, ha az ember megházasodik. Mióta felesége van, hallani sem akar a communismusról.

– Hát Horváth Laci él-e még?

– Elfutott Konstantinápolyba. Lett belőle kajmakán basa a portánál.

– Hát valjon Bernát Gazsi tót diákja hova avandzsírozott a muszka alatt?

– Nagy ember lett ő, a Sáros vármegyei spanyol. Mikolás cár nevenapjára írt egyszer egy köszöntő verset diákul, melytől a cár úgy megszeppent, hogy tüstént maga eleibe hozatta s félórai konverzáció után annyira beleszerelmesedett, hogy rögtön kinevezte udvari költőjének harmincezer rubel és tíz kopek évi fizetéssel. Most talpig vörös posztóban jár s mindennap dikciókat tart a Pillvaxban a muszka jurátusoknak. Némelyek azt rebesgetik, hogy valami titkos viszony aligha nem létez közötte és a cár felesége között, mert nagy befolyása van az udvarnál. Mikor a cárral kontraktust kötött az udvari poétai állomás iránt, ezeket kötötte ki magának. 1. Mindennap reggeli 9-től 10-ig szabad idő, hogy Bernát Gazsi csizmáit kifényesíthesse s szobáját kitakaríthassa. 2. A Festetics ház vallattassék be örökös és elidegeníthetetlen tulajdonul Gazsinak, hol élte boldogabb napjait leélte. 3. Azon mezítlábos kontesz, kit ő számozni tanított, az ország költségén holta napjáig csizmában járjon. 4. A Festetics házból mindenféle hatlábú állatok örök időre száműzessenek. 5. Azon kéményben, hol ő télen át lakik, rajta kívül semmi más disznólábat füstölni ne legyen szabad. – A cár mindezen kivánalmait haladék nélkül aláírta. Sőt egyszer arra is rávette a cárt borozás közben, hogy Gazsi adósságait elvállalta a státusadósságok közé. Ez fogja megbuktatni Oroszországot. Miklós cár csak akkor hűlt el, mikor liquidatióra került a dolog. Zálogba kellett adni egész Ukraniát, a hozzá tartozandó Phrygia, Cappadocia és Paropemysussal egyben. Kétheti prolongatio és kamat maga felemésztette az uralhegyi platinabányákat.

– Már azt elhiszem, különben hogy éli világát a mi kedves Gáspárunk?

– Hát fölségesen. Reggel elmegy az orosz premierministerrel, Paskeviccsel a „grober Sepl”-hez gabelfrüstükre, akinek akkora szakálla van, hogy szalmát sem tart az ajtaja előtt, hanem, ha sáros a csizmája, csak abba törüli bele. Déli tizenegy órakor egy muszka generálisnénak ád rendesen szerenádot egy szimpla tamburán, délután két órakor elmegy vacsorálni a „vitéz kozákhoz”, hová az orosz hautevoléci elite szokott összeseregleni; ott egy porció aszalt jeget vagy egy tányér pirított északfényt kancsukamártással bevág, s onnan megy azután négy órakor a színházba, hol décbundában adják Romeó és Juliát s hol Idali Laura talpig asztrakánba varrva táncolja a kakukát. Rendesen a cár páholyába szokott járni, kinek mind a kilenc leánya fülig szerelmes bele s színház végével, tizenegy órakor megy velök át Budára a rácvárosba csájára és rácürmösre.

– Színházat emlegettél. Miféle színház az?

– Természetesen: hogy a nemzeti, a Kerepesi úton. Színészeink megmaradtak a hajdaniak, mert a medvékkel született nép sem táncolni, sem énekelni nem tud, röhögni pedig szeret. Drámai színészeink közül egy kettő van még meg, a többinek igen drámai lett a kimenetele. A legelső alkalommal, midőn muszkául játszani kényszeríttetének, egy oly darabot adtak elő, melyben utójára mind mérget vesznek be. A darab veszettül tragikus. Az egész előadás alatt a baromállás majd megdőrült röhögtében, a muszka asszonyságok szemei kidüdörödtek, vagy aestheticaiabban mondva: kidiósodva megüvegesedtek a kacagás miatt, kivált, mikor az ötödik felvonás végin mind valamennyi meghal s ki jobbra, ki balra düledez s rakásra hull a súgólyuk előtt. Taps, tombolás volt akármennyi „Udri!!! udri!!! Zabije!!! Pogyszem! Secki pogyszem!!! Zatráceni!” (Mi magyarul tán annyit tesz: hogy „bravó!”) hangzék minden felől. A hölgyek egész turbánokat és krumplivirág koszorúkat hajigáltak a színpadra. Azonban a szereplők nem keltek föl többet. Az utósó jelenetben mindnyájan igazi mérget vettek be, s úgy haltak meg együl egyik szépen kifestve a szép festett erdők árnyékában. Az énekesek okosabbak voltak, ők elfogadták a szerződéseket. Fejenként egy hordó kaviár, egy hordó rácürmös, egy hordó szárazhal, két bunda, egy ködmen, három szánkó a hozzá tartozandó kutyaekvipázzsal, meg harminc kopek rendes havifizetésük, egyiknek úgy mint a másiknak, személyválogatás nélkül. Ezért tartoznak énekelni mindennap három operát; aki megbetegszik, vagy gyöngélkedik, kancsukát kap, aki el van rekedve, kancsukát kap, aki ghixert ád, kancsukát kap, aki ismételni nem akar, kancsukát kap. Ez egy oly saját universalremedium minden előfordulható bajok ellen, s úgy látszik, hogy van sikere.

– Biz ezek szomorú dolgok, édes exkolléga és csaknem hihetetlen, hogy mint volt képes hatvanezer orosz hatmillió magyart semmivé tenni.

– A dolog nagyon egyszerű: hogy az elkeseredés véres forradalmat ne idézhessen elő, le kelle fegyverezni a nemzetet. Az intelligencia meg volt hasonlva, ez ellen küzdeni sem kellett, kötve tartotta maga magát, a népnek csak azt kelle hirdetni hogy azért akarnak fegyvert adni a kezébe, hogy az országból ki vigyék katonának; mikor benn volt az ellen, ily okoskodást kellett terjeszteni közte: ez az ellenség nem bántja a szegény embert, ez csak arra tör, aki ellentáll neki, – szaladjunk a kukoricába; ha leégeti a falut, ott hagyja a földet, azt sem el nem viszi, sem meg nem eszi, esztendőre megint felszánthatjuk. A gyáváknak ez volt az argumentuma, akik vitézebbek voltak, azokat felheccelték a kaputosok ellen, igértek nekik adóelengedést, sóárleszállitást, földek felosztását, tíz huszast minden nyirott főért, s kis idő múlva várat lehetne építeni az úri koponyákból. A nép ízenként szedte szét legnépszerűbb embereit, kik szájuk falatját, szívük vérit adták egykor neki, de lelkük felvilágosodását nem. Ők estek legelőször áldozatul. Mikor aztán a gondolkodó fők ki voltak irtva, a fejevett nemzettel azt csinálhatták, amit akartak. Elvégre nyelvétől is megfosztották. A jövő században a szép erős magyar nyelvet nem fogja beszélni senki. Tudjátok, hogy a tót ragad, mint a kolláncs!

– Hát a tudós társaság milyen szemekkel nézi mindezeket?

– Mi gondja a tudományoknak a politikára? Tudjátok, hogy a magyar akadémiánál politikai osztály nincsen, miből bátran következik: hogy az akadémia hatáskörébe az ilyen státustani kérdések nem vágnak. Jövő évre ismét jutalmakat tűzött ki. A jogtani kérdés ez: „van-e hajadoni joga annak, kinek haja nincsen?” A nyelvészeti ez: „micsoda nyelvtani hasonlatosság van e cseremisz szó között: chrisme, és e tatár szó között: dzsinmu? s továbbá honnét vette eredetét a régi rómaiaknál e felkiáltás: biafora?” Az orvostani ez: „miért van az embernek a szája az orra alatt és nem háta közepén?” (Valóban szép figura volna egy tudós, akinek szája a háta közepén volna.) A természettani ez: „fejtessék meg: hogy a cserebogár miért nem szereti az ecetes salátát?” A históriai ez: „vajon Tamerlan piszkálta-e a fogát ebéd után, vagy sem?” A filozófiai elvégre ez: „mutattassék be okszerű argumentumokkal a posteriori annak lehetősége, hogy ha az ember egész életében semmit sem tanul, mégis úgy halhat meg, mint tudós?” A pesti vagyis a carogradi kozák hetmánt kinevezték akadémiai tagnak, ki is megengedte magán történni a tréfát, s hagyja őket továbbra is fáradni és pihenni a tudományok mellett, látja, hogy senkinek sem ártanak vele.

– Persze: a sajtószabadságnak vége van?

– Épen nem, olyan alakban, mint ezt az 1848-ki országgyülés elkészíté, továbbra is meghagyta a muszka a magyar irodalomnak. Semmit nem kellett változtatnia azon sajtótörvényeken, miket a magyar nemzet, miután litteraturájával kilencszáz esztendeig semmit sem gondolt, annak gyökeres kiirtására föltalált. Ennél rosszabbakat a muszka sem tudott csinálni; sőt annyiban lágyította azokat, hogy a fizetendő büntetési összegek helyett ő fizet az elitéltnek ugyanannyi kancsukát. Nincs szebb, mint ezen törvények szerint a rágalmazási peralapok. Írni csak azt szabad, ami igaz, következőleg poetizálni semmit, mert például: ha írja valaki, hogy Szatmár vármegyének Tyukod falujában van egy szélmalom, s nem tudja bebizonyítani, kancsukát kap, mert egy testületet rágalmazott; ha szerelmes verset ír, be kell bizonyítania, hogy az a hölgy, a kihez írt, sem férjnél, sem eljegyezve nincs, különben kancsukát kap, mert az erkölcsiség ellen vétett. Zsidónak nem szabad keresztyén hölgyhöz szerelmes verset írni. Feleséges embernek pedig csak a feleségéhez szabad. Ha egy novellában ilyesmi áll: „Don Hernando Hernandez, i Bachamonde i pena fulgida, ön semmirekellő!” rögtön lekapják érte az embert, s még be sem szabad bizonyítania, hogy az a novellai személy csakugyan rosszéletű ember. Ily módon aztán a magyar litteraturának nem mesterség kipusztúlni az orosz és tót mellett, melynek gyarapítására a cár évenkint százezreket ad ki.

– Most azonban önök feleljenek nekem egyet. Mi az ördögöt vétettek önök, hogy idejutottak Szibériába?

– Hát Pálfi kollégát azért küldte ki az országból a kormány, mert gáncsolta a kormányt.

– Vahot kollégát pedig azért, mert elkezdte dicsérni.

– Szinte elfeledtük megkérdezni: hát Jókaiból mi lett, mi történt vele?…

… Itt azonban a harminckilenc irámszarvas elkezde irtózatosan bőgni, ordítani és toporzékolni, egy szót sem lehete hallni tőlök, mindég jobban ordítottak, mindég jobban – erre fölébredtem.

…Ablakomon besütött a nap, arcomon az izzadság folyott végig. Künn ujjongató nép vonult végig az utcákon. Az önkénytesek csapatja toborzott dalolva, táncolva s éltette az uniót, mellynek friss híre egy perc alatt felvillanyozta a várost. Hála istennek, tehát nem vagyunk Szibériában! Nem járunk medvebőrben, nem szánkázunk kutyákon, nem iszunk szarvastejet. Nem lövünk adóba farkasokat és jegesmedvéket, nem szedünk tengeri kutyafogakat. Nem tanulunk muszka és szamojéd ábécét, nem köszönünk egymásnak dobre zdrawit. Hungariát nem hívják Illyriának, Debrecen még mindíg Debrecen és nem Szlovenszkograd, s a Nyitranszke Sztolici még mindíg ott fenn van a hegyek között. A Rákóczi induló helyett nem húzzák a nyekszehruszi saka malat, s a boltfelírások – hála Istennek – még mind németül vannak. Kecskemét nem tanul görögül, Heves vármegyében nem esznek a kozákok dinnyét s a táblabírák nem hordják Mesopotamiából Afghanistanba a municipiumokat és a pragmatica sanctiót, hanem Bécsből Insbruckba, a hónuk alatt. Petőfit még mindég nem égették meg, sőt a „két ország egyesülése” verse óta – a Pesti Hirlapban – a legharagosabb ellenségei is kiengesztelődtek iránta. De még Horváth Lázárból sem lett kajmakán basa, valamiképen Lauka Gusztiból szuperintendens. A nemzeti színházban az egész opera bátran be van rekedve, anélkül, hogy kancsukát kapna, s a magyar akadémia nemcsak hogy ott nincs, ahol ezután két esztendővel fog lenni, sőt inkább ott van, ahol ezelőtt tizenkét esztendővel volt. Csupán egy maradt meg élő valóságul ijesztő álmaimból, s ez a sajtótörvény. Valahányszor ez ötlik eszembe, mindég magam körül látom a végtelen havas síkot üvöltő farkasaival, rémséges északfényével, s szájamban van az íze a halzsírban főtt medvefülnek. Na de Pálfi még mindíg szabadon kritizálja a minisztériumot, s Vahot még mindíg szabadon védelmezi. A minisztérium egyiken sem állt érte bosszút, s ez arra mutat, hogy csakugyan nem vagyunk Szibériában, s ha isten úgy akarja, nem is leszünk.

Amen…

1848


VisszaKezdőlapElőre