6. UGYANAZON HAZAFI LEVELE UGYANODA ÉS ONNAN

Jó napot, pajtás.

A múlt levelemet azon végzém, hogy Jancsit elcsapom, már megint visszafogadtam.

Ez ugyan furcsa tudósítás neked Amerikából, ki immár Niagara zuhatagokról s rézszínű emberekről szeretnél hallani, de e körül fordul meg minden; csak engedd, hogy elől kezdjem a dolgot.

Megérkezvén New-Yorkba, minden málhám odaveszett a tengerbe, az antik gombos díszmentémet kivéve, amit Jancsi, mikor minden veszni indult, felöltött magára, szerencsémre a váltóim mindig velem voltak a táskámban, azokat tehát rögtön siettem pénzzé tenni.

Inasom nem lévén, egy hotel garniban foglaltam helyet, ahol az ember table d’hôtenál eszik. Amerikában annyira szokás sietni, hogy itt az ember este reggelizik és reggel vacsorál. Ezt megértve, magam is iparkodtam az első harangszóra, mely a villásreggelit jelenté, a közös étterembe. Az egész sokaság a kandalló tüze körül volt seregelve, egyik lehúzta csizmáit, s a talpait fölrakta a kandalló rácsára, a másik szétvetette lábát előtte, frakkja szárnyait széthúzva, háttal melegedett nála, a harmadik köpködött jobbra-balra, ami alkalmat adott a negyediknek és ötödiknek igen ügyesen kapkodni félre a lábaikat, kettő-három nekiállt a falnak, s egy darab szénnel számokat írt rá, azokat összeadták, kivonták, sokszorozták és elosztották; én köszöntem egyiknek is, másiknak is, egyik sem fogadta el, aminél sokkal jobban bosszantott még az, hogy akármennyit figyeltem a beszédjökre, úgy hadartak, úgy össze-vissza nyelték a szót, hogy dacára két évi angolul tanulásomnak, egy hangot sem bírtam belőle megérteni, s ha valamelyikhez szóltam úgy, ahogy én tanultam angolul beszélni, egyenesen az orrom alá nevetett.

Végre felhozták az ételeket és italokat, alét, portert, melasset, rumot, halból csinált kocsonyát, hideg marhapecsenyét, vastag hurkákat, halikrát és mindenféle salátát.

Tudod, hogy én az itt elsorolt elementumokat otthon nézni sem tudtam, nemhogy megenni és inni. De az éhség most ráfanyalított. A harmadszori csengetésre egyszerre felugrott valamennyi a kandallótól, s rohant az asztalhoz, anélkül, hogy nekem valaki azt mondaná: tartson velünk.

Én azt hittem, hogy majd az ételeket sorba fogják adni, s nagy álmélkodással vettem észre, hogy aki minő tálat elfoghatott, annak nekiállt, és abból regalirozta magát, egyik jóllakott a kaviárral, másik a kocsonyával, némelyik a hurkák által boldogult, mire észrevettem magamat, nekem nem maradt egyéb, mint egy tál saláta, meg valami hideg sós hal, aminek a javát kiválogatta más.

Evés alatt ki-ki csak a körmeit használta, evés után vett mindenki egy villát, azzal szétfeküdvén ki az ablakba, ki a székekre, úgy, hogy a lábai a szék karján lógtak alá, mindenki elkezdte a villákkal elébb nagy hangosan a fogait piszkálni, azután meg a körmeit.

Gondolhatod, hogy ezt a mulatságot már nem vártam végig. Felmenten a szobámba, s előhivatva a pincért, megparancsoltam, hogy süttessen nekem pecsenyét meg hozzon bort.

Öt perc múlva visszajött.

– Mi ez? – kérdem megtekintve azt a gömbölyű húsdarabot, mely még annyira élni látszott, hogy tán elbődül, ha a villát beleszúrom.

– Ez beafsteak! – felelte a pincér.

– Jól van, hanem én a húst csak sülve szeretem, vidd vissza, süttesd meg. Hát a bor hol van?

Erre elém tett egy kis orvosságos üveget.

– Hát itt a bort talán patikában árulják, minden órában egy evőkanállal beveendőt? Hozz legalább egy itcét.

Újabb öt perc múlva aztán ebédeltem, elköltvén mellette négy olyan kis orvosságos üveg tartalmát.

Nálunk lehetett volna ez a bor tizenkét váltó krajcár, – itt fizettem érte négy pengő forintot.

Azért írtam le e dolgokat oly körülményesen, mert becsületes organizmusú embernél nagy rubrika a gyomor, aki tehát utánam akar jönni, előbb szokjék el a szegényes magyar eledelektől, mert azok itt csak nagy úrnak valók.

Aznap mindjárt rábíztam a kijáró legényre, hogy keressen nekem egy bútorozott szállást, mintegy öt szobából állót, meg egy inast, aki ételt hordani, ruhát tisztítani, dohányt vágni, s más efféléket értsen.

Egy óra alatt készen volt a komissióval, a sietség ellen itt nincs panasz.

A szobák és hely leírása után meg voltam elégedve a talált szállással, s rögtön felpénzt adtam rá.

A legény targoncába rakta holmimat, s egy jó fél óra múlva egy szép tágas utcában állt meg velem egy magas ház előtt, melynek lehetett legalább hat emelete.

– Nini! – kiálték megijedve, – melyik emeletben fogok én itt lakni?

A legény azt felelte: amelyikben tetszeni fog. Nem értettem!

– Dehát a szállás árára nézve mindegy, akármelyik emeletet foglalom lakásul?

– Tökéletesen.

Úgy bolond volnék, ha nem az első emeleten laknám. Az természetes.

A legény hívására azután előjött a kulcsárné, s miután megtudta, hogy én vagyok, aki a szállást fölvettem, maga után intett, hogy majd megmutatja szobáimat. Legelőbb is a földszinten felnyitott egy boltot, s inte, hogy nézzek bele.

– Lelkem! nem vagyok én sem mesterember, sem kereskedő, nekem nem kell a bolt.

– Együtt jár a szállással, – lőn a felelet.

No, hát isten neki, csak a többi legyen alkalmatos.

A boltból egy fa-csigalépcső vezetett fel az első emeletbe. Csinos, fával kitáblázott szobába jutottunk, mellyel meg voltam elégedve, s kérdtem, hogy honnan nyílik a többi.

A kulcsárné ismét egy csigalépcsőhöz vezetett, mely a másik emeletbe vitt föl.

Hát ez micsoda? tán a másik szobám meg a második emeletben van és a harmadik a harmadikban, negyedik a negyedikben.

Úgy volt, a szobák mind egymás tetejében következtek, az ötödik szoba a padláson nézett ki.

– Ez itt így szokás, – magyarázá ciceróném – földszint a bolt, első emeletben a szalon, másodikban az ebédlő, harmadikban a hálószoba, padláson a cselédszoba, ez így legkényelmesebb. Tehát az inas én rajtam jár keresztül.

Ha pedig én az egyik szobámból a másikba akarok menni, huszonkét lépcsőt kell felmásznom, s ha itt vagy ott feledtem valamit, egész nap szaladgálhatok létrán fel, létrán le.

Ez az egész ház így van felosztva, nem keresztben, hanem hosszában.

Mulatságos java azonban még csak ezután következett. Jött a megrendelt inas, egy nagy vörösképű siheder, beállt hozzám, leült egy székre minden kínálás nélkül, egyik lábát a másikra tette, szivarját a szája végébe nyomta, s elkezdtünk alkudni.

Ő kiválogatta, hogy mit tesz meg, és mit nem tesz meg s azután megmondta a szabott díjat, melyen alul nem szegődik; – csekélység biz az, annyi fizetésem nekem is volt főszolgabíró koromban.

Egy pár napig jól megvoltam vele, elvégzett mindent, csakhogy egészen úgy bánt velem, mintha nem is volnánk úr és szolga, hanem csupán két szerződő fél, kik közül az egyik fizet, a másik dolgozik, de mindketten egyenlő rangban állnak.

Harmadnap vasárnap volt. A legény délelőtt elvégezte egész napra való munkáját, s felszólított, hogy ha még valami dolgom van, mondjam meg eleve, mert nála délután társaság fog lenni, teaestélyt ád s ekkor nem fog ráérni, hogy velem bajoskodjék.

Nagy szemeket mereszték. Még ezt sem hallottam többet, még csak az van hátra, hogy én szolgáljak neki.

Azt gondoltam, csak tréfál velem. Délután későn jöttem haza, csöngetek, valamire volt szükségem, az én inasom nem jő. Erre egészen felindulva rohanok fel a lépcsőkön, benyitok a szobájába, s csakugyan egy egész társaságot találok nála, melyet haragos megjelenésem még csak meg sem látszott zavarni.

Az én legényem a teát töltögette a csészékbe.

– Hát kend nem hallotta, hogy csöngettem? – ordíték reá, reszketve a méreg miatt.

– Az felesleges volt, – felelt ő hidegvérrel – miután holnap reggel ismét szolgálatára állok készen, addig pedig saját vendégeimmel vagyok elfoglalva.

– Mit? hát ki itt az úr? én-e vagy kend?

– Úr? – szólt cifra hangnyomattal az én legényem, s olyan grimászokat csinált, hogy elfutott bele a méreg, kikaptam a számból a pipaszárat s kettőt-hármat olyat raktam vele a fickó nyaka közé, hogy csakúgy porzott a libériája.

– Nesze semmirevaló! – kiálték – ha te megtanítottál engemet a te szokásodra, majd megtanítlak én tégedet az enyimre. Ezzel ledobáltam a lépcsőn őtet is meg a vendégeit is.

Még ki sem fújhattam magamat, midőn egy uniformisos egyéniség benyit hozzám s nyájasan tudtomra adja, hogy a városnegyed békebírája igen örülne, ha személyesen szót válthatna velem.

Én rögtön vele mentem, bérkocsin a békebíró lakára hajtottunk, ki is igen szivesen fogadott magánál s miután leültetett, kérdezé, hogy ki és mi vagyok?

Mondám, hogy engem Hurday Lászlónak írnak.

Kért, hogy állásomat, mesterségemet vagy címeimet mondjam el.

Mesterségem nincs, címeim igenis vannak, itt a passzusom. A bíró most még kevésbé tudta, hogy ki legyek hát voltaképpen; utóbb is beírt notabilitásnak.

Azután inte egy uniformisos legénynek, ki által megvert inasom elővezettetvén, megkérdezé tőlem, ha ismerem-e ez embert, és igaz-e, hogy ütlegekkel illetém?

Hogyne vertem volna meg, mikor visszafelelgetett!

– Az önbíráskodás itt tilos, – viszonzá a bíró – e rendkívüliségért fizet ön uram huszonöt dollárt.

– De legalább kényszerítse ön ezt a fickót, hogy kövessen meg. Azzal valóban nem tartozik.

Egy szót sem szóltam többet, kifizettem a huszonöt dollárt, még huszonötöt téve melléje, hogy Jancsi hajdúm hollétét kitudakolván, hozzák vissza hozzám.

Ezóta ismét együtt vagyunk.

Én pedig föltevém magamban, hogy egy óráig sem maradok tovább olyan helyen, ahol az ember egy kvalifikációban van a cselédjével.

Éppen apropos érkezett erre hozzám Frici.

Rajtam rontott, s mielőtt védhettem volna magamat, nekem esett, összecsókolt, agyonölelt, s leült mellém.

A kaputtól kezdve a mellényig minden öltözet az én köpönyegemből készült rajta. De nem juthattam szóhoz, mire ő elkezdé, mennyire csodálatosan járt ő énvelem, hogy mikor meg akart menteni, a galléromat megragadva, azt hivé, magam is benne vagyok, s csak a csónakban vette észre, hogy üres a köpönyeg. Azt azután haragjában a vízbe hajította, elnyelte valami cethal.

Így tudni hazudni csakugyan szeretetreméltó tulajdonság!

– No de hagyjuk ezt, – szólt az én géniuszom – beszéljünk komolyabb tárgyakról. Ön rosszul érezheti itt magát, ön földmíveléshez van szokva, nekem van egy jó barátom, egy Berlinből emigrált francia, citoyen Kurcz, ki ezelőtt tíz évvel vándorolt ki, azóta városokat épített, státusokat alapított, amint ön az itt fekvő levelekből átláthatja, elmegyünk oda, s ott megtelepedünk.

S itt egy csomó levelet nyomott a markomba, miket citoyen Kurcz írt Amerikából elvbarátainak, s mikből csodadolgokat olvastam ki, s miket lemásoltattam, hogy nektek megküldhessem.

Öcsém, ezek csodálatos előmenetelek!

Alig várom, hogy szemeimmel győződhessem meg róluk, előre képzelem magamnak azokat a nagyszerű városokat, mik itt oly hirtelen támadnak a földből, mint nálatok a vakandtúrás, a pompás erdőket, mikben csupa kávé és szerecsendió terem; arany fövényen jár az ember s ha megszúrja a fa oldalát, tej folyik belőle.

Ikariának nevezik azt az országot.

Már nincs nyugtom, míg ott nem leszek. Előre örülök neki. Nemsokára útban leszek, a hely nem igen lehet messze s meglehet, hogy mire mi megyünk, már akkorra gőzhajó is fog járni oda.

Mehetnék ugyan Új-Telepre is, ahova az öreg Széki vonult, de nem akarok olyan helyre menni, ahol magyar embert lelek, meg aztán Széki régi antagonistám s nem bízom olyan vállalathoz, amibe magamfajta ember kap. Lám, ez a németbe ojtott francia tegnapelőtt teszi le a lábát az üres földre, s ma már városokat számlál.

Hiába, nem érthet mindenki mindenhez.


VisszaKezdőlapElőre