A remete hagyománya

Mintegy két éve lehet, midőn megtanultam, hogy az életben több a fájdalom, mint az öröm.

Megtanított rá a világ. – Óh, a világ igen keserű iskola. Akkor még fiatal voltam, most már nem vagyok az. Hála Istennek, megvénültem; úgy hiszem, hogy annak, ki többé semmit nem fél, semmit nem remél, nem hisz és nem szeret, kinek semmi nem fáj, kit semmi nem gyötör, joga van elmondani, hogy megvénült.

Nem az a legvénebb, ki legtávolabb van a bölcsőtől, hanem az, ki legközelebb van a sírhoz.

Mennyi elveszteni való reményem volt még akkor! A reménység szép természettünemény, szép, mint a szivárvány, és el nem érhető, mint az. Napsugár teremti a szivárványt, meleg szív a reményt. Ragyogó semmi mind a kettő. Gyermeköröm.

Különös lélekállapot az, hogy mikor az ember boldog, úgy keresi, kutatja a fájdalmat, mintha büszkeséget akarna belőle magának szerezni, mintha szégyenlené azt, hogy boldog, s büszkélkedni akarna azon sivatag érzésben, melynek neve világfájdalom. S ez nem érdekessé lenni vágyás, ez természetes túlömlése minden érzőbb ifjúi kebelnek. – Még ekkor nincsen semmi joga azon sötét archoz, melyet visel, semmi joga az embert gyűlölni, s lelke borújában keresni a magányt, mely oly sivár legyen, mint gondolatai; semmi oka kitagadni magát a világból; óh, mikorra a keresett fájdalom napjai megjőnek, mikor a keserű ital, mit a szenvedések pohara nyújt, a lelket átjárja, nem mutatja többé az arc a szív fellegeit, nem ád hangot szenvedéseinek, hanem megtanul örömöt hazudni, mert tudja, hogy bánataért még ki is nevetik.

Most a legvígabb fiú vagyok azok közt, kik kalapjaikat valaha félreviselték; ott vagyok, hol legtöbb zajjal jár a világ. Csókot, ölelést, szép szót és ütleget kapok és osztok. Számtalan emberrel jövök naponként össze, egyik barátomnak, másik ellenségemnek nevezi magát; ami nekem mindegy.

Ezelőtt két évvel a beszkidi fenyveserdőben laktam.

Egy rokonomnak, kit ott szép birtokkal áldott meg az Isten, volt a hegyek közt csinos majorsága, nem messze tőle kallómalom, melyben rezet zúztak, s benn az erdők között néhány mészkemence. Ezeknek lakóiból állott környezetem; nem mondhatnám, mintha valami nagy konverzációm lett volna az emberekkel, beszélni nem tudtam velök, mert nem szóltak emberi hangon; tetőtül talpig idegen az egész vidék. Most ha két napig ott kellene tanyáznom, megenne az unalom, akkor két hónapig laktam ott, s e két hónap volt legszebb része életemnek.

Akkor bennem volt a világ, magammal hordtam azt, most kívülem van, és ő ragad magával.

Csalatkoztunk: én is, a világ is. Én benne. Ő bennem. Hanem azért egyikünk sem akasztotta fel magát, s most igen szépen megférünk egymással.

Minő gondolataim voltak akkor! Ha hosszú fáradsággal szirtről szirtre kapaszkodva végre a legmagasb bérctetőre jutottam, honnét megjelenő arcom a kőszáli sast ijeszté zúgó repülésre, s végigtekinték az alattam terülő, embert nem mutató vidékre, a hűs hegyi szellő izzadt homlokomat verte… Lenn a völgyben már alkonyat volt, távol harangszó hítta estimára az elsötétült vidékek lakóit, míg fenn a bérctetőről még látható volt a leáldozó nap süllyedő fényképe, amint bíborszín fellegei közül utósugárait az ég aranytengeréből szétlövellé. Úgy tetszék ilyenkor, mintha nekem előbb jőne fel a nap, s utóbb áldoznék le, mint másnak. Optikai csalódás volt az egész. Gyakran ott talált a feljövő éj csillagképeivel, mélázva, merengve, amint végigdűltem a gyopár födte bércen, s az éj egyhangú sötétéből jövendőt olvastam. Gyakran ott lepett a bércei mögül feljövő holdvilág, szomorú, halott fényt vetve a világra. Oh, ily távol emberi szívektől, az éghez ily közel, mily magas sejtések születtek lángoló fejemben. Meg tudtam volna az egész világot javítani! De, szerencsémre, e műtét nem volt rám bízva. Legalább is lábbal állítottam volna az ég felé a szép mindenséget, hogy a nap ne süsse fejét.

Terv tervet űzött zaklatott agyamban. Eszméim egymásra nőttek: oly buján, mint tán a föld virágai sarjazhattak, midőn a lefutott özönvíz után legelőször sütött az Isten napja a föltámadt természetre. E virágok közül egy sem hozott gyümölcsöt. A telek, mely őket megtermé, most fonnyadt kórómaradványaikkal van tele, s bánja, hogy helyettök nem csicsókát termett, vagy más hasznos konyhanövényt.

Hála Istennek, ez eszmék nem bántanak többé, még emlékeiktől is megszabadultam.

Ha most visszamennék azon tájra, tán újra eszembe jutnának. Ha látnám azon havasokat, mikről alánéztem, látnám a vén fenyőt, mely alatt a vadmadár kiáltásait hallgattam, és a havasi rózsabokrot, mely indás ágaival a bérchasadékból fejem fölé hajolt, halavány virágszirmait egyenkint hullatva el; – ha újra hallanám a titokszerű hangot, mely a csendes rengetegben olykor megszólamlik: panaszos kiáltás, madárszó, vagy kóbor lélek hangja; – ha érzeném a vad erdők lélekemelő illatát, vegyülve a virágos pázsit friss demutszagával; – ha fekünném a halkan zúgó bérci csermely mellett, bámulva a beléhajló ágat, mely lombjait a hűs kristályvízben füröszti, s hallanám a közel madárzenét, s az érctörők távol zuhogását, s a pásztorkürt tévedő hangjait; tán mindazon eszme föltámadna bennem, mi ez emlékekhez híven csatolva van: mindazon ragyogó ifjú gondolat, miknek szivárványegysége, mint egy nyári délután képekben gazdag álma, le nem írható, de el sem felejthető.

De nem, az emberéletben nincsen kétszer tavasz. Amely virága ennek elnyílik, nincs napsugár, mely azt újra virágzásba hozza.

Ily lélekállapotban olykor naphosszant elbolyongtam az úttalan fenyves rengetegben. Életmódom egyszerűsége mellett könnyen tehettem ezt. Órákig el bírtam nézni a pókot, amint mesterséges hálóját megszövé, melynek egyes szálai szivárványszínt játszottak a verőfényben. Néztem a pókot, melynek alakja oly utálatos, s gondolkozám az emberről, kinek alakja oly dicső. Elkísértem a patakot, mely hűs bérc alól eredt, tisztán, mint a kristály, partjain virágokkal csókolózott, ahol csöndesen folyt, az ég látszott benne. Akartam tudni, hogy hol végződik, mentem vele vad szirtmosásokon, lapályos mezőkön keresztül, míg egy posványhoz vezetett, hol szétterülve, a bürkök töveit áztatni megállt, fekete, poshadt vizében tekergve úszott a barna vízikígyó.

Egy ily bolyongásom alkalmával a zivatar véletlen utolért. A hirtelen támadt szélvész tördelte a fákat a zúgó erdőben, a záporeső egyhangúan vágott alá a vidékre, olykor a villám nyilallt át az elsötétült égen.

Emberi hajléknak híre sem volt, sem távol, sem közel, s megázni mégiscsak prózai dolog.

Siettem egy közel talált völgyet jókor elérhetni, hol egy aláhajló sziklahomlok alatt száraz bőrrel hittem végignézhetni a természetmulatságot.

A völgy sötét volt, mint az éjszaka. Egymásra boruló bórfenyők fogták el róla az eget, s a sűrűre fajzott gyalogfenyőbokrok tűlevelű gallyaikkal szinte hozzáférhetlenné tevék az asylumot; ha a fergeteg nyakamon nincs, nem hiszem, hogy rávettem volna magamat az áthatolásra. Azonban a zápor nagy cseppekben kezdett átszivárogni a lombokon, s ez siettetett. Kezdék lefelé bocsátkozni. Olykor egy kő gördült meg lábaim alatt, s ugrálva futott le a meneteles úton, s ezt okosan tevé; hogy előttem futott és nem utánam. A völgy igen mély volt. Mire a kiálló szikla alá juték, oly sötét lett, hogy saját orromat sem láttam, amit ugyan fényes nappal is csak imígy-amúgy látok. Itt vevém csak észre, hogy jó helyre jöttem; fejemről ugyan elfogta a sziklaerkély az esőszakadást, de az alárohanó záporzuhatagnak tökéletesen útjába álltam, s ez rosszul biztatott.

Szerettem ugyan mindig a zivatart, örömest hallgattam a hegyektől visszavert mennydörgést s a szakadó zápor süvöltését, de a belőle származó sárral sehogy sem tudtam kibékülni, s ezúttal úgy vevém észre, hogy módom lesz benne nyakig fürödhetni. Mentül előbbre mentem, annál mélyebbre jutottam, végre csak kezeimmel tapogatva a nyirkos sziklát, haladhattam bátortalan léptekkel, az ázott, mohos föld csúszott lábaim alatt, s már hallám a mögöttem zuhogni kezdő vízomlást.

E vigasztalan percben úgy tetszék, mintha világosulni látnám környezetemet, s néhány pillanat múlva kétesen vöröslő félderű kezde elterülni a völgyben, a villám hihetőleg fenyőbe ütött le, ennek lobogó vérvilága terjeszte idáig némi reszketeg fényt.

Széttekinték nála. Körülem sűrűn összenőtt fák, oldalt meredek sziklafal, csüggő borostyánindákkal, mögöttem – megdöbbenve rázkódtam össze, mögöttem, a sziklához ragasztva, a legsűrűbb csalit közt rejtetten, egy magányos emberi lak.

Nem akartam szemeimnek hinni; e helyen, ily elhagyatva; ki lakhatik itt? Egyetlen ajtó volt a házon, az ajtón kis ablak; az alacsony kunyhó küszöbe előtt nagyot nőtt a tövis, a küszöb és ajtó között felmagzott a perje, s az ajtóragasztó hasadékaiban sárgultak a gombák. Ösvény nem vezetett hozzá sehonnét.

Ki választhatta magának tanyául e helyet? A ház, mintha csak holtteteme, kísértete lett volna egy igazi háznak, melyből a lélek elszállt, anélkül, hogy valami ijesztő lett volna rajta, oly különös, oly titkos, bántó hatással volt reám, hogy szinte remegtem tőle; e zárt ajtó, e tövises küszöb, a fűvel benőtt födél, s körül sehol ösvény, sehol emberi láb nyoma.

Tekintetem nem bírtam levenni róla, szemeim rá voltak bűvölve. Féltem, és mégis vonzódtam bemenni e házba, s míg keblem vitt, lábaim a földbe érzém gyökerezni.

A zápor határozott, az omló zuhatag egy lesodort sziklával úgy térden ütött, hogy szinte vele mentem. Az ütés fölrázott. Nem láttam többé a rejtélyes kunyhóban egyebet száraz menhelynél, s térdem az ajtónak feszítve, azt benyomtam, és beléptem. Az ajtót készakarva nyitva hagytam, azért-e, hogy szükség úgy hozván magával, szabadon futhassak, vagy hogy a növekedő lángfényt be hagyva sütni, láthassak nála? Nem bírom meghatározni.

Beléptemmel úgy vevém észre, hogy a kunyhó csak előszobája egy mélyen a sziklába vájt tágas teremnek, melyben több egyszerű bútoron kívül egy fonott karosszék is volt látható, a szék előtt a földbe vert asztal, s magában a székben egy férfi, ki, mint a félhomályban kivehetém, kezeit keblére rakva, fejét félrehajtá, és nem mozdult.

Egész tisztelettel kívántam neki jó napot, de nem fogadta el. Elmondám neki, hogy minek tulajdonítsa e szerencsét, hogy házánál tisztelhet; hagyott beszélni, de látszott, hogy fel sem vesz, meg sem mozdult.

Én szépen meghúzám magam egy lóca végén, fél szemmel az ajtót, másikkal a hallgató embert kémlelve, kinek nesztelen némasága százszorta félelmesebben hatott rám, mint a fejem fölött mennydörgő vihar. Örömest szöktem volna, de féltem, hogy les, s ha észreveszi, hogy félek, utánamesik és megragad.

Félóráig ültem ott, s maig is csodálom, hogy e félóra alatt meg nem őszültem. A zápor kioltá a besütő tűzvilágot, s amint fogyott a fény, úgy nőtt iszonyatom. Minden percben azt hittem, hogy fel fog kelni az ember, s mellém ül, megszólít vagy megcsókol. Szerencsémre nagy okai voltak ilyesmit nem tenni, s félóra múlva a fellegek eloszoltak, s én könnyebbült lélekkel láttam a fák tetején ragyogni az alkonyati napsugárt, mely e lak belsejét is tűrhetőleg megvilágítá.

Ki ne érzette volna azt a vigaszt, mit félelmes jután a virradó nap fénye nyújt? Egészen megújulva érzem magamat tőle. Künn a madarak elkezdtek énekelni, a friss esőszag becsapott az ajtón, s elverte a dohos penészszagot, mely idebenn úgy fojtá a lélegzetet. Érzém, hogy még nappal van, s e gondolat visszaadta könnyelműségem minden bátorságát.

Házigazdám még mindig ott ült, és hallgatott. Gondolám: aluszik, s mégsem akartam minden szó nélkül búcsút venni tőle, s odaléptem hozzá, s miután a menedéket szépen megköszöntem neki, megfogtam keblére tett kezét, s meg akartam azt rázni.

Az alak azon percben, melyben hozzáértem, összeomlott, – hamuvá lett.

Évtizedek óta kellett ez ismeretlen rejtektanyán meghaláloznia, azóta a szabad légen semmitől nem érintve lassankint elhamvadt, egykori alakját azon percig megtartva, míg porrá omló teteme nem érinteték.

E kombinációt csak később értem rá tenni. Ijedten rohantam el onnét ez eset után, s midőn lélekvesztve a majorba értem, a forróláz rögtön kitört, s csak tíz nap múlva jöttem ismét eszméletemhez. Ez egy körülmény nem tartozik ama két hónapi boldogság tényezői közé.

Alighogy fellábadoztam, első gondom volt a rejtett erdei tanyát felkeresni. Higgadtabb ésszel igen természetesnek találtam minden körülményt, s félelmem nem vala tőle.

Kérdezősködtem a környékben az ember felől, de egyebet sem bírtam kikutatni, mint hogy valaha itt egy vad ember élt, ki senkitől nem kért semmit, senkinek nem adott semmit, ki senkihez nem szólt, senkinek nem felelt, s kiről senki sem tudja, hol vette magát, és hová lett.

Hogy ráakadtam e helyre, tapasztalám, hogy azok, kiknek az esetet elmondtam, megelőztek. A kunyhót szépen kitakarították, ami elvihető volt, elvitték belőle, csupán egy csomag megsárgult, megfoltosult írott papírt hagytak ott egy szegletbe vetve, mit én gondosan felszedtem, s mohón elolvasék. Ez iratok minden szavát szívembe oltottam akkor. Mint pokoli balzsam, úgy esett keserv-éhes lelkemnek. Ez lett embergyűlöletem katekizmusa. Később eszem megtérvén, az egészet a tűzbe dobtam. Most sajnálom. Sok ábrándos bohóság volt benne. Amennyire emlékemben maradt, megpróbálok néhányat közülök kuriózum gyanánt ide feljegyezni.


VisszaKezdőlapElőre