Az utolsó cigányország

Szegény, szegény hegedűsök, ti!

Kik vándoroltok az egész világban, és vándoroltok nemcsak hazátlanul, hanem még mezítláb is, vagy pedig olyan csizmában, melynek már más félregázolta a sarkát.

Kik mulattattok boldogot, boldogtalant, s cserében viselitek érte boldognak, boldogtalannak avult köntösét.

Kik laktok a faluvégeken, mint semmi néphez nem tartozó nép – kiket tegez minden ember, de senki sem tart rokonának – kik idegenei és jövevényei vagytok ivadékról ivadékra minden földnek.

Kik megszoktátok a pironkodó szót, a fázást, éhezést, s éltek megpanaszolt kegyelemkenyéren – és ami keserűbb a pirongató szónál, hidegnél, éhségnél, kegyelemkenyérnél: kik sehol sem mondhatjátok: „itthon vagyunk”.

Vajh! volt-e valaha olyan ország, melyben ti voltatok az urak?

Ahol vajdáitok előtt meghajolt az utcán minden ember, s sarkantyúitok pöngésére kinéztek kapuikon az asszonyok? Ahol nem laktatok a falu végén, hanem benn a városokban, fényes palotákban, állatfejekkel cifrázott oszlopú, kacskaringós tetejű, talitarkára festett aranyos, ezüstös palotákban?

Ahol nem parancsolt veletek a kisbíró, öregbíró, szolgabíró és az ő hajdúi, hanem ti magatok tartottatok törvényt kerek piac közepén, s a tisztes, kondor szakállú vajdák bölcs ítéleteit írástudó bölcsek jegyezték fekete táblára, egymást öklelő igazi cigánybetűkkel?

Ahol nem viseltetek olyan ruhát, amit más ember már elnyűtt, hanem lehúztátok a párducnak és a káguárnak az ő bőrét, s azzal övedzétek körül derekaitokat, asszonyaitok pedig az ő szép rózsaszínűre festett ujjaik hegyével olyan fehér kantusokat szőttek-fontak az angórajuhok ezüstös gyapjából, mint a hegyekre esett hó, s viselték azokat szépen kivarrva hímes virágokkal, egész földig körülszegve szironyos szalaggal, s csinosan körültekerve a karcsú derekakon, hogy a szép gömbölű vállak s az ideges, sima karok szabadon maradjanak?

Ahol ha hegedültetek idegen nemzetnek, hegedültetek neki karddal és dárdával, s hogyha vándoroltatok szomszédok földére, nem az kergetett el benneteket, hanem ti kergettétek el őt?

Ahol téjjel-mézzel folyt a patak, kövér vaddal bővelkedett az erdő, magától termett a föld, aranyat, ezüstöt kínáltak a hegyek, s ami többet ér tejnél, vajnál, aranynál, ezüstnél, ahol azt mondhattátok: „itthon vagyunk”.

Vajh! volt-e ilyen ország valaha?

Messze, Ázsia közepén, ahol a Hindukus hegyei a Ganges szent vizei előtt megnyílnak, a szakadékos vízomlásokon át keresztültekintve, egy boldog tartomány képe áll előttünk, melynek neve Zingara.

Boldog ország, áldott ország; ege nyájas, földje zsíros, tavasza virágosabb, mint másutt, nyara enyhébb és ősze gazdagabb. Hol a mi kerteink ritka gyümölcsfái erdőszámra nőnek, s ami drága csemegéket mi csak a boltokban látunk, aszalva, préselve – azokkal ott a háziállatok híznak.

Még a vadak is szelídebbek, mint minálunk. A szép hosszú szőrű kecskejuhok tavasszal le hagyják nyírni gyapjaikat, s őszig semmi gondja rájuk a gazdának; a fecske enni való mézgából készíti fészkét, mit Európában mint csemegét drága pénzen adnak; a nyúl nagyobb, a farkas kisebb, mint nálunk; a fák derekaiból édes ital csorog, ágaik közt tejes gyümölcs terem, virágaikból méz csepeg, tobozaikból ruhának való gyapot fakad, kérgeikből becses festék ömlik, leveleikből drága ital készül.

A hegyek gyomrai aranytól terhesek, s hogy az embernek még a kereséssel se legyen nagy dolga, kimossák azt onnan a patakok, s elszórják a parton.

Újabbkori utazók, kik e földet sűrűbben kezdik látogatni, mióta a hatalmas Anglia Kelet-India urává tette magát, gyakran emlegetnek egy nagy kiterjedt várost, melynek még most is bámulatos omladéki ott látszanak a szent folyó partján kétfelől. Egy roppant hőhíd két oszlopa még most is kiáll a vízből, mely a város két partját egymáshoz kötötte.

Körül sűrű erdő terül, a beomlott paloták közepéből nagy pálmafák nőttek elő, mintha iszonyú nagy cserepekbe volnának ültetve, óriási virágok, a kínafa és a fahéjfa-bokrok elleptek minden utcát, minden piacot, s a legmagasabb bolthajtásokról hosszú, kapaszkodó növények szárai csüggnek alá tarka virágokkal. Messze, messze az omladékhoz nem lakik semmi emberi lélek, a legközelebbi rongyos falu tíz mérföldnyire van hozzá.

Az utasok csodálatraméltó rajzokat közölnek az épületekről. Szépségök nagyrészt lekopott már, de a maradványokból is kivehetni, hogy itt hajdan nagyra törekvő boldog emberek laktak, kiknek módjukban állt lakásaikat faragványokkal, virágok és állatok kivésett alakjaival felcifrázni, s akik e tömör, vastag oszlopokat, e nagy márványdarabokat egymásra halmozták, azok sokáig akartak e földön lakni; s íme házaik túlélték uraikat, s az épületek még állnak, amidőn már senki sem tudja, hogy ki lakott azokban.

A tizennegyedik század vége felé még e város palotáiban vidám zene hangzott; ezen romba dűlt épületek mind meg voltak népesülve, s éjjel-nappal olyan zaj volt e városban, mintha egyre-másra lakodalom volna.

Évek és századok óta, miket senkinek sem jutott eszébe számlálni, lakott itt egy szép, olajbarna arcszínű népfaj, mely híres volt a Ganges vizétől a kínai falig három dologról. Egyik volt papjainak jóslata, másik költőinek éneke, harmadik bajnokainak vitézsége.

Mert három osztály volt közöttük, egyik a bűbájosoké, ez volt a legfőbb, másik a költőké, harmadik a harcosoké, és mindenik osztálybelinek a fia azzá lett, ami volt az apja, s egyik osztályból a másikba átlépni nem lehetett, sem pedig a bűbájos leányát katona el nem veheté, aki alacsonyabb osztályból valónak tartatott. Az utolsó osztály, mely a néphez sem számíttaték, volt a földmívelőké, és azokat lenézte a többi három, s azoknak be sem volt szabad lépni az elébbiek küszöbén.

Egy uralkodója sohasem volt e népnek, hanem amely földön valaki leghatalmasabb és legbölcsebb volt, ott uralták. Itt a bűvészt, amott a költőt, másutt ismét a hadvezetőt.

Azon időben, melyről e történeteket írjuk, egész Zingarában ismeretes volt e három név: Ruhiva, Csalaróda és Mange.

Ruhiva volt a legvénebb bűvész, ennek volt egy szép leánya: Palamira, és ezt szerették ketten, Csalaróda, a költő és Mange, a bajnok.

A leány pedig szerette mind a kettőt, és nem tudta elhatározni magában, hogy melyiket szereti jobban, mert ha a költő szépen tudott is énekelni karcsú termetéről, melyet a szellőtől ingatott virágszálhoz hasonlított, földig érő fekete hajzata tekercseiről, melyet az égből aláeresztett tündéri hálóknak nevezett; ámde a bajnok tudott hozni tarka selyemruhákat e magasztalt termetre, s ragyogó gyöngyöket fekete hajába; s amilyen szépen tudta verni a költő a kifeszített húrt vékony pálcikákkal, olyan szépen tudta verni a bajnok az ellenséget éles, görbe karddal, s egyiknek a híre sem volt kisebb, mint a másiké, s egyik is oly forrón szerette, mint a másik.

Lőn azonban, hogy egy napon csodálatos tünemények mutatkoztak Zingarában. Amint a nap lenyugodott, az ég mégsem sötétült el, hanem a távoli Himalája bérctetőin, miknek örök havas homloka az eget látszik érni, valami veres fény visszaverődése látszott egész éjjel, egész reggelig.

Napok múlva megtudták, hogy mi volt ez a tünemény.

A rettenetes Tamerlán jő azon táj felől végeláthatatlan tatárcsordával, s körül feléget erdőt és falut az ellenség földein, hogy sem ember, sem állat azon ne lakjék többé.

Jaj, tenéked, szegény Zingara.

Nagy ijedtségben volt a népség. Megállt a jövendőmondás a jósok szájában, nem tudták megmondani, mit hoz a holnapi nap. Megállt a hegedűvonó a lantosok kezében, elfeledték a harcra buzdítás nótáját, és kiesett a kard a harcosok markából, mintha valaki kiütötte volna azt onnan.

Mit használ jóslat, ének és fegyver, ha nincs szív, mely azokat emelje?

De volt! Palamira szíve volt az.

Felöltözött a szép leány legszebb kantusába, karjára kapcsolt két aranyperecet, hosszú, fekete hajába font három szivárványos szalagot, karcsú derekára felkötötte a drága tibeti övet, melynek végébe pálmák voltak varrva hímmel. Gömbölyű nyakán három sor igazgyöngy volt fűzve, s pártája ragyogott tűzvillogású gránátgyöngyöktől; keblébe volt tűzve egy eleven rózsa.

Hejh, de mennyivel szebbek voltak szemei a gránátnál, piros ajkai és gyöngysor fogai eleven rózsánál s igazgyöngy füzérnél, s egész tekintete, járása, kelése mennyivel többet ért aranynál, ezüstnél; aki őtet látta, nem látott az rajta sem ékszert, sem selymet arannyal áttörve, hanem csak bűbájt és eleven szépséget.

Odahívatá magához Palamira a két ifjat, kik belé szerelmesek voltak. Egyiknek vállára tette jobb kezét, másiknak bal kezét. Csalaróda szép halvány ifjú volt, ábrándozó, lesütött szemekkel, hosszú, fekete hajfürtei kondor karikákban omlottak vállaira. Mange erős, ideges termettel bírt, arca sötétbarna volt a naptól és piros a szerelemtől, hajzata magasra volt felkanyarítva, s körülfogva egy ércabronccsal, hogy mikor harcol, a szemébe ne csüngjön.

Amint így vállaikra tevé kezét Palamira, szemébe tekinte az egyiknek, szemébe a másiknak is, s így szólott hozzájuk:

– Aki engemet szeret, bebizonyítja nekem azt, hogy szeret. Nem elég beszélni, nem elég ajándékot hozni annak, aki engemet szeret; hallgatni kell annak és meg tudni halni, valamint én meg tudok halni azért, akit én szeretek. Ragadd te kobzodat, ragadd te kardodat, s menjetek az ellenség elé. Veletek megyek én is. És amikor én elöl fogok menni, hátul maradtok-e ti akkor, nem inkább egyik jobb felől, másik bal felől fogtok-e mellettem állani? És ha meg kell halni, nem inkább ott estek-e el mellettem egyik jobb, másik bal felől, s megöleltek, és úgy haltok meg velem együtt?

A költő rácsapott kobzára, a harcos rácsapott kardjára, harcias hangot adott mindkettő.

Azzal előhívták az ősz Ruhivát, kinek kondor, ősz fején minden szál haj fehér volt már, de egy szál sem esett le róla, s tudtára adták szándékukat.

Az ősz vajda megtörülte mindkét szemét; felölté hosszú, csíkos palástját, s kiméne velük együtt a piacra, ahol a nagy népsokaság erős lármát támaszta már, s mint nagy veszedelem idején szokott lenni, egymással civódott minden ember.

Háromfélét akart a nép. Egyik azt kívánta, hogy hódolattal kell a hódítót megengesztelni, s kiválogatni az országból ezer és ezer szép hajadon leányt, azokat ajándékba küldeni eléje, hogy kegyelmezzen Zingarának, s ne rontsa el a szép tornyokat.

Másik rész inkább el akarta hagyni az országot, s bujdosni világtalan világig, és sohasem térni vissza a téjjel-mézzel folyó országba, melynek édes vizeiben idegen tatár itatta lovait, s nem ölelni meg többé azon nőket, kiknek barnapiros arcát kutyafejű hősök csókolgatták.

A legkisebb, a legbátrabb töredék végtére azt kívánta, hogy ők kimennek az ellenség elé, megmérkőznek vele emberül, s ha a Buddhának, a százkezű istennek úgy tetszik, hogy őket megsegítse: elverik az idegen hódítót boldog határaikról, ha azonban a számtalan bálványisten ezer szemeivel elnézheti, hogy védőik elhulljanak, ám el fognak hullani, s ők lássák, ki védi meg őket tovább.

A nagy zaj közepett megérkezék a piacra a vén Ruhiva és leánya, a szép Palamira és annak két kedvese, a költő és a bajnok, s mind a négyen felállának egy nagy kőemelvényre, lekergetve onnan a többit, akik addig beszéltek a néphez, s nem hagyták egymást szóhoz jutni.

Elhallgattak, amint a vajdát meglátták mindnyájan; a bátrabbak, mivel szerették, a félénkebbek, mivel féltek tőle. Ő pedig monda nekik ily beszédet:

– Én fajom, én szerelmesem. Legyetek mindnyájan egy füllé, hogy halljátok amit beszélek, s legyetek azután mindnyájan egy karrá, hogy cselekedjétek amit mondtam. Nagy, országjáró ellenség közelget határunk felé, lólábú, kutyafejű ellen, aki tizenkét feleséget tart és kisgyermekek húsával él. Kellenének ugye a mi szép barna menyecskéink s a mi gyönge húsú ifjú magzataink, a mi folyóvizeink tele sárarannyal. És a mi juhaink és a mi ökreink, miket mi már meghizlaltunk. De nem esznek abból. Azért, hogy ők sokan vannak, meg nem ijedünk mi. Láttunk mi már máskor is sáskákat táborozni, annyit, hogy reptükben elfogták a napot. Mit csináltunk? Árkot ástunk, seprűt fogtunk, elsepertük, eltemettük őket. Avagy akinek egy aranydénárja van, nem gazdagabb-e az, mintha száz maravédija volna, amely legcsekélyebb rézpénz? Úgy vegyétek, hogy mi vagyunk az aranydénár, az ellenség a rézpénz, tíz közülünk többet ér, mint amannak ezere. Elmegyünk mind, levágjuk mind, hazahozzuk mind. Itthon csupán az asszonyok maradnak. Az asszonyok pedig azalatt, amíg mi az ellenségre járunk, menjenek ki a szent folyó mellé, ott a víz mentében ássanak egy hosszú-hosszú árkot, ebbe temetjük majd az ellenséget, és a kőfaragók készítsenek nagy szobrokat, felírván azokra, hogy azon sírban nyugszanak mindazok, akik Zingarának ellenségei voltak.

Tetszett az öreg beszéde a népnek, s felkiáltának rá nagy örömmel, s egyszerre annyi kard emelkedett az égre, hogy ha onnan kellett volna az ellenségnek lehullani, bizonyára mind felnyársalta volna magát azokban.

Sok zaj, sok kölcsönös fenyegetés közben fegyverbe öltözött az egész ország, minden ember annyit akart levágni az ellenségből, hogy a többiek félhettek, hogy nekik semmi sem marad. A költők csatába induló nótákat pengettek és trombitáltak; a jósok előre kihirdették, hogy úgy fog lehullani az ellenség, mint mikor megrázzák a fát, és lehullanak a cserebogarak, s a vitéz bajnokok nemkülönben fognak cselekedni, mint a pézsmakacsák, melyek a fa alatt állanak, és menten föleszik a cserebogarakat; aki pedig csak fegyverhez juthatott, azt kitisztította, kifényesítette, s azután kiálták: haljunk meg az utolsó emberig! Ilyen utolsó ember pedig nagyon sok szeretett volna lenni.

Csak a Ruhiva család beszélt keveset, tett sokat. Sorra járták az országot, s akiket az ősz jós beszéde és leánya szép szemei, és a költő föllelkesített, azokat a bajnok egy csoportba gyűjté, s e kis csoporttal elindulának a hegyek közé az ellenséggel megmérkőzni, mikor még a többiek csak messziről fenyegették azt ököllel.

Tamerlán szélső hadai, melyek Indiát pusztíták, lerontva a bálványok oltárait s leöldösve tisztelőit, sokszor összeakadtak Mange kisded csapatjával, s keservesen tapasztalák, hogy ezek a barna fiúk kegyetlenül tudnak tréfálni, ha egyszer megharagusznak. Mange egyszer egy egész kosárral szedette össze a gyémántos forgókat, mik a levert tatárok vezéreinek turbánjaiban voltak.

A harcok alatt, midőn Mange véres kézzel dúlt az ellenség között, nem messze a harcoló seregtől magas sziklán állt Ruhiva és leánya és a költő, s ha jött felőlök a szél, elhozá a költő lelkesítő énekét, s ha visszatekintének a harcosok, látták ottan az ősz kiterjesztett karjait s a szép szűz repkedő hajfürteit, mint csatára intő zászlót, s új erő szállt szívökbe tőle, s még jobban verték az ellent.

Az egész országban pedig nagy volt emiatt az öröm; mindennap készült minden ember az ellenségre, végre csoportokba verekedtek, s százezrével tódultak a csatatérre, látván Mange példájából, hogy a harc mestersége könnyű; csak le kell ütni az ellenség fejét, azután semmi baj. Otthon eldicsekedtek asszonyaiknak, hogy csak álljanak ki majd a folyam partjára, s várják ott, hogy fognak aláfelé úszni az ellenség fejei, miket ők leaprítanak.

De amint odaérkeztek, s megállva egy hegyoldalban, végignézték Tamerlán tengernyi népét, egy fejcsóválás lett az egész sereg. Tenger ez, nem patak, erdő ez, nem berek! mondának egymásnak. Sülve volna is, nehéz volna megenni amilyen sokan vannak; lovon ülnek, azt is elérik, aki szalad, nyíllal lőnek, azt is megölik, aki senkit sem bántott. Gyerünk innen, mert itt emberhalál lesz még!

Meg is szégyenlék magukat Mange csapatja előtt, s azt izenték neki, hogy ő csak tartsa magát az ellenséggel, majd ők annak a hátába kerülnek, s minthogy a tatárnak hátul nincsenek szemei, szép észrevétlenül mind leütögetik fejeiket.

Mange tehát kiállt a töméntelen sokaságú tatárhad ellen, s reggeltől estig verekedett vele, két sziklaszorosnak támasztva seregét, s reggeltől estig várta, mint fognak számtalan társai az ellenség háta mögött megjelenni. Azok pedig szépen szedék a sátorfákat, s ahonnan jöttek, arra visszamentek, s azóta ki tudja, hol járnak már.

Ehelyett azonban éjszakára a tatárok kerültek Mange háta mögé, s körülfogták a bátrak csapatját, reggelig harcoltak velök, ott esett el egyik a másik után. Reggelig lehetett hallani Mange kardcsattogásait, Ruhiva buzdító szavát, a szép Palamira sírását és Csalaróda harci énekét. Egyik a másik után hallgatott el.

Mint a növekedő árvíz emelkedett a tatár-özön azon domb körül, hol az utolsó bátrak álltak, ott a szép Palamira lábainál esett el sebektől elhalmozva a nép utolsó hőse, Mange, még akkor sem bocsátá el a kardot kezéből, s haldokló szájával is hazája földét csókolá.

Ott ölték meg az ősz Ruhivát leánya előtt, piros vére befecskendé fehér haját, utolsó sóhajtása is átok volt a győzelmesre. Még énekelt Csalaróda, még zengé a harci éneket, midőn már senki sem volt, aki harcoljon; egy nyíl keresztüljárta szívét, s odaszegezé a földhöz; még akkor is verte a húrokat, s kezének utolsó mozdulatja is harci dal volt.

Utolsó áldozatja a halálnak volt a szép leány, saját kezével verte szívébe tőrét, midőn el volt már veszve, s ott lerogyott két vőlegénye közé, mellette feküdtek szépen: az egyik jobb, a másik bal felől. Kezeiket megszorítá utolszor, és úgy haltak meg, ahogy óhajták: egymást ölelve, dicsően, szabadon.

A zingarai asszonyok pedig várták a folyamparton, hogy mikor jönnek a levágott fejek úszva a víz színén. Nemsokára jöttek azok, hosszú sorban, szomorú csendességgel úsztak aláfelé, de jaj, jaj! nem az ellenség kopasz fejei voltak azok, hanem a szép zingarai ifjaké; hosszú göndör hajfürteik libegtek csendesen a vízben.

Azok pedig, akik elszöktek a harc elől, napok múlva ismét hazaérkezének, de jól érzék, hogy itt nincs számukra többé haza; összeszedték amit szedhettek, felülteték porontyaikat, feleségeiket ökreikre, szamaraikra, s el-kivándoroltak a téjjel-mézzel folyó országból, elbujdostak, elszéledtek világtalan világig, eltagadva saját nemzetüket, koldulva, csenve, csalva s vándorolva és sehol meg nem pihenve; mintha az ősz Ruhiva átka fogta volna meg őket, hogy akik boldog hazájukat megbecsülni nem tudták, ne tudjanak megpihenni sehol, hanem bujdossanak egyik határból a másikig.

Így jutottak el Zsigmond király uralkodása alatt Erdélybe. Már ekkor származásukat is eltagadták, azt állítva, hogy ők Egyiptomból jönnek s Pharao ivadékai, ami pedig lehetetlen, mert akkor tengeren kellett volna jönniök, a hajókázást pedig nyilván nem ők találták fel; legerősebben bizonyít indus származásuk felől saját nyelvük, mely most is tele van indus szavakkal.

Nemcsak Magyarországon lehet azonban őket látni, a kerek világon mindenütt szét vannak szórva; Német-; Francia-, Angol-, Spanyol-, Török- és Oroszországban, mindenütt ismerik őket, mindenütt az a barangoló, szomorú nép, mely végzi a legaljasabb munkákat, s mulattatja a vigadni akarókat, s üldöztetik a rendszeretők által; néposztály, melyet minden ország úgy tekint, mintha valami eleven állatot nyelt volna el. A magyarországi cigányok állapotja még legtűrhetőbb. Ezek sajátítottak el legtöbb míveltséget, miután a főurak mulatási hajlama s a nép kedélye legjobban megszoktatá őket; váltak közülök nagy művészek, jó katonák (utóbbiak kivált a 17. században); itt látni őket díszes, divatos öltönyökben járva, látni öregeiket ökölnyi ezüstgombbal terhelt mentékben, lovakon ülve, mégpedig jó lovakon. Itt írnak rólok a költők nem megalázó dolgokat, s úri asszonyságok zongorázzák szerzeményeiket – hanem azért itt is megérzik rajtuk a Ruhiva átka.

1854


VisszaKezdőlapElőre