Egy lengyel történet

Mademoiselle Larisse valami középszerű énekesnő volt Párizsban; ki ott nem sokra vergődhetvén az operánál, elmondta magának azt a nagyon sok elődje által feltalált jelszót: „A művésznek minden ország hazája”, s egy vállalkozó operatársulat primadonna assolutájaként elutazott Varsóba.

Azonban még mielőtt az orosz rubelekkel megismerkedhetett volna, tapasztalást tett a rendőri szabályozások mezején: a kormányzó azt hitte, hogy a francia társulat föllépte zajos politikai demonstrációra adhat alkalmat, s egyelőre betiltott minden debütírozást.

Az operatársulat igazgatója lótott-futott Pontiustól Gorcsakovig, egyik nap biztatták, másik nap elutasították; a társaság tagjai ezalatt az adósság-csinálás minden módszerein keresztül gyakorolták magukat, s mire definitive ki lett jelentve, hogy semmiféle egyéb mulatság a varsóiaknak meg nem engedtetik, mint esténkint a szász kertben trombitáló katonai zenekar hallgatása, akkorra ők is eljutottak abba a definitivumba, amikor már az embernek az utolsó hajaszála sem az övé.

Mademoiselle Larisse ugyan elég szép hölgy volt arra nézve, hogy egy nagy városban éhen meg ne haljon, s ha egyszer a lámpafény elé kerülhetett volna, bizonyosan elég hódítást vihetett volna véghez abban a városban, amelyben az orosz premier véleménye szerint, egyedüli joga csak a hódítónak lehet, hanem arra mégis kényes volt, hogy jobb foglalkozás hiányában, a rendőrfőnökhöz menjen s engedélyt kérjen tőle gyászruha viselhetésére.

Föltéve, hogy ezt a lapot nők is olvashatják, nem akarom megmagyarázni, mit jelentenek a lengyel királyságban a rendőri engedéllyel gyászoló hölgyek.

Pedig az éhség rossz tanácsadó s a társaság minden tagja elzüllött már erre-arra, az igazgató kimondta, hogy „sauve qui peut!” meneküljön, ki hogy tud.

Larisse-nak már két nap óta nem küldött házigazdája ebédet, mert az eddigiért sem fizetett; fűtőszereit is megtagadta, sőt azzal a világos biztatással kecsegteté, hogy holnap lesz a napja, amikor a kisasszonyt az ajtón kívül fogja elhelyezni.

A menekülni nem tudó primadonnának volt még egy skatulya teája, egy dobozka cukros kétszersültje, azt előkereste, s nagyon jót nevetett, midőn, más tüzelőszer hiányában, szerepeit rakva egymás után a kandallóba, azoknak tüzénél teája utolsó maradékát főzögeté.

A papirostűz rendesen több füstöt ad, mint lángot; Larisse azon vevé észre, hogy mire a teája megfőtt, majd megfulladt a füstben, ki kellett nyitnia az ablakot, hogy friss lég jöhessen be.

Azután leszűrte teáját egy kis törtfülű csészécskébe s előkereste a szekrény fenekéről azt a rumos palackot, mely otthon Párizsban még tele volt. Sajnálkozva vevé észre, hogy abból bizony már egy árva cseppet sem lehet többé kifacsarni. Fel is fordította, úgy nézett bele. Nem volt abban egyéb, mint a múltak boldog emléke: az illat.

– Sebaj, kisasszony. Van nálam. Ihatjuk azzal.

Ezzel a szóval egy rekedt férfihang lepé meg, a szobája közepén.

Larisse nem ejté el ijedtében az üres palackot, hanem marokra fogta azt, mint egy buzogányt, olyanformán, mintha valakinek a fejéhez akarná vágni.

Egy torzonborz szakállú férfi állt előtte, amint a füstös légkörben kivehető volt alakja, zsinóros camarkában és térdig sáros hosszú csizmákban, fövegét és hosszú bőr útitáskáját kezében tartá.

– Micsoda ez? – riadt rá a leány – hogy jön ön ide?

– A nyitott ablakon át, kisasszony, engedelmet kérek.

– Mit akar ön itt?

– Legelőször is azt, hogy tegyük be az ablakot s ne beszéljünk ilyen hangosan, mert az Varsóban nem szokás éjszaka; másodszor azt, hogy küldje el kegyed, szép kisasszony, a házmestert az „Arany róká”-hoz egy kis vacsoráért, mert tegnap óta egy falatot nem ettem; és harmadszor, hogy ugyanazzal az emberrel hivasson papot, aki bennünket összeeskessen, mert én önt ma nőül akarom venni.

– Meg van ön tébolyodva? – kérdé Larisse egyik bámulatból a másikba esve.

– Dehogy vagyok. A legnagyobb kényszerűség az, amit teszek. Engedje meg kérem, hogy leüljek; csak a vasúttal futottam versenyt, egy kicsit el vagyok fáradva. Hanem azért, amint megesküdtünk, egy óra múlva utazni fogunk.

– Uram, ön helytelenül tréfál velem. Én nem vagyok az, aminek ön hisz.

– Én tudom, hogy ön egy becsületes, derék leány; különben az nekem mindegy. Önnek az utolsó garasa is elfogyott, haza nem mehet Párizsba; én tehát önt feleségül veszem, ha beleegyezik, s rögtön vasútra ülünk, meg sem állunk Párizsig. Én nem kívánok öntől semmit, mint a mindennapias gyöngédségeket, amiket nők szoktak férjeik iránt útközben tanúsítani s azután, ha Párizsba értünk, akkor szabadságában áll kegyednek válópert indítani végre nem hajtott házasság alapján.

– De mire való ez, uram?

– Hogy mire való? ez nagyon hosszú történet, mihelyt Párizsba érünk, azonnal elmondom önnek egészen. Ó, az nagyon hajmeresztő történet! Olyan érdekes, mint valamely regény. Kegyedet az mulattatni fogja. Hanem addig ne kérdezősködjék felőle semmit. Elég legyen kegyednek annyit tudni felőlem, hogy igazi nevem, melyet kegyednek felajánlok: Zseminszky Kázmér; hanem ezt nem viselem, csak mikor egyedül vagyunk. Tárcámat átadom kegyednek, benne van százötvenezer frank papirokban; fizessen ki mindent, amivel tartozik, s az úton gondoskodjék szükségeimről. Ha Párizsba érve elválunk, vagyonomat megfelezzük, ha énvelem útközben valami történik, vagyonom kegyedé marad egészen.

– Uram, ön engem elrémít.

– Azt elhiszem. Magam sem kételkedem benne. Tegye be kérem az ablak tábláit; a kozák őrjáratot hallom közelíteni.

Larisse önkéntelenül szót fogadott; pedig azáltal, hogy ablak tábláit betette, egészen a rejtélyes betörő diszkréciójára bízta magát.

– Köszönöm, kisasszony; látszik, hogy kegyednek szíve van. Sajnálom nagyon, hogy szívének jó tulajdonságait nem tanulmányozhattam elébb. Most kénytelen vagyok így ajtóstól, sőt ablakostól rohanni be a házba. Tehát miután az első kérésemet volt kegyed szíves teljesíteni egy percnyi gondolkozás után, talán elég lesz öt percnyi gondolkozás arra, hogy vajon hozasson-e mindkettőnk számára vacsorát. Íme, odaadom az órámat is, akassza kegyed a nyakába, s aztán nézze rajta a perceket.

A jövevény levette óráját, aranyláncostól, s az énekesnőnek adta.

– Jó, uram; nem bánom, vacsoráljon hát itt.

Larisse kiment, beszélt a házmesterrel, pénzt adott neki, s nemsokára visszatért, maga hozva az átvett ételeket, mintha értené, hogy azt az alakot egy harmadiknak meglátni nem szabad.

– Igen köszönöm, szép kisasszony. Tehát ha megengedi, legyünk egymásnak vendégei.

Az idegen nem várt több kínálást, széket tett Larisse-nak és magának. Kétfelé vágta a sültet, megosztotta a burgonyát és hozzálátott az evéshez.

Larisse elnézte e különös férfi arcát, mialatt az evett. Milyen mohón, milyen gondolat nélkül falt, mintha nem is tudna róla, hogy eszik; mintha csak egy múlhatatlan kötelességet hajtana végre; eközben magas, fényes homloka redőkbe volt húzva, szemei egy pontra szegezve, mint aki mélyen gondolkozik valamiről; s néha megállt, mintha hallgatóznék, feje hátra szegült, s úgy fogta kezébe a kést, mellyel evett, mintha valaki ellen életre-halálra készülne védeni magát.

Az ilyen vacsorázáson hamar át lehetett esni. A jövevény egy tele pohár vizet hajtott fel egyszerre, s csak azután vette észre magát.

– Ezer bocsánatot kérek. Csak egy pohár van az asztalon s én magam iszom elébb, elfelejtve, hogy még idegen nővel ülök szemközt. Én már egészen abban voltam, hogy az ember feleségével egy pohárból is szokott inni.

Larisse még mindig hitetlenül rázta fejét.

– Nos, kisasszony. Első kérésemet teljesíté egy percnyi gondolkozásra, a másodikat öt percnyire, azóta huszonöt perc múlhatott, elhatározta-e magát?

– Mire?

– Hát – hogy iszik-e ebből a pohárból, amelyből én már ittam?

E kérdés oly gyöngéd, oly bensőséggel teljes hangon volt mondva, hogy Larisse kénytelen volt megtérni onnan, mintha egy részeget, vagy egy őrültet látna maga előtt.

– Akar-e kegyed velem most ez órában rögtön megesküdni, a másikban útrakelni, vagypedig akarja-e, hogy amerre jöttem, az ablakon újra kiugorjam az utcára s a legelső kozákkal, akinek a felhívására nem felelek, agyonlövessem magamat?

– De uram, hiszen az idő éjszaka.

– Az nem akadály. Van lelkész, aki bennünket összeesket most is. Itt az utca végén a minorita kolostor; küldje el kegyed a házmestert oda, mondja ott azt, hogy egy haldokló kíván gyóntatót, aki ezt a zsoltárból kihasított lapot küldi. Arról a lapról meg fogja valaki tudni a küldő nevét s rögtön sietni fog ide; az végrehajtja a szertartást. – Mondja hát szép kisasszony, engedi-e, hogy vizet töltsek a poharába?

Larisse némán inte s reszketve nyult a pohár után, melyet az idegen teletölte számára, s azután kiitta azt.

Az idegen odahajolt és gyöngéden megcsókolta kezét; de az oly tisztelettel történt, mintha egy fejedelmi védasszony kezét csókolta volna meg.

A lengyel azután lehúzta ujjáról brillántos gyűrűjét s az énekesnő ujjára vonta fel, átcserélve azt ama finom kis sodronykarikával, mely a kisasszony ujját ékesíté. Értéke alig lehetett több egy franknál, különben az is rég a többi zálogbament ékszer után vándorolt volna.

Ez volt a jegyváltás.

– Most küldje el kegyed a házmestert a kolostorba ezzel a zsoltárlappal, – szólt a lengyel, egy ócska nyomtatványt vonva elő zsebéből, melybe egy pár szivar volt takarva.

A leány meggondolta magát.

– Ezt nem lehet a házmesterre bízni; hátha kém? titkos feladó? Magam fogok vele odamenni.

Maga a menyasszony? esküvőre hívni a papot? Ez is először történik a nap alatt. No de sok történik a Kárpátokon túl, amikre példát nem mutat a történet. Miért ne történhetett volna az is meg, hogy egy fiatal leány éjnek éjszakáján, esőben, sötétben, egyedül, őrjáratoktól nyugtalanított utcákon végig elinduljon, lelkészt keresni, ki őt vőlegényével összeeskesse?

Zseminszky kézszorítással köszönte meg a leánykának ez áldozatkészséget s gondosan betakargatá őt sáljába, hogy meg ne hűtse magát.

A leányka meggyújtá kézi lámpását s elindult az utcán.

Az eső folyvást szakadt, a kozák őrjáratok a szomszéd utcában csörömpöltek, az énekesnő nem törődött sem egyikkel, sem másikkal.

A minorita kolostor kapuján megnyilt egy szűk négyszögű ablak a csöngetésre s egy kemény, gyanakodó hang kérdezé: „Ki az?”

– Gyóntatóért jöttem egy haldoklóhoz, – szólt a leány s benyujtá a nyiláson a zsoltárlevélkét.

Néhány perc múlva nyikorgott a kulcs a nehézkes kapuban s egy szerzetes és egy ministráns fiú jöttek ki rajta. Mindkettőnél lámpa volt, mert az orosz fölvilágosodás úgy kívánja, hogy ha három ember megy az utcán, mind a háromnál lámpás legyen, s ha valaki a szolgálójával viteti a lámpát maga előtt s rajtakapják: a szolgát szabadon eresztik, a gazdáját viszik a fellegvárba.

Szerencsésen eljutottak a leány lakásáig, anélkül, hogy valami baj érje őket.

– Valóban haldoklik azon ember? – kérdé a szerzetes, midőn a kapun belül voltak.

– Nem haldoklik, hanem esküdni akar egy nővel.

– Akkor nagy sietsége lehet.

Larisse előre bocsátá a lelkészt, s megmutatta neki szobája ajtaját, melyen be kelle menni.

Azonban, amint az ajtó feltárult, Larisse maga is visszadöbbent, mintha idegen helyre nyitott volna be. A szobában nem az otthagyott lengyel várt reá, hanem egy franciásan öltözött fiatal férfi, fekete hajjal, borotvált arccal és à la Henry IV. kecskeszakállal; fekete frakkban, fehér mellényben.

Azonban ez mégis az ő szobája volt.

Larisse-nak valami veszélyben éber ösztöne megsúgta, hogy jobb lesz ez idegen alaktól nem kérdezni most semmit; hanem elvárni, hogy mit mond ő, hogy jött ide s hová tette a lengyelt? Jobb is volt.

– Jó estét, atyám, – szólt a sima arcú férfi az érkezők elé sietve, s a hangról megtudta Larisse, hogy ki áll előtte. Maga Zseminszky Kázmér.

Amíg ő a kolostort megjárta, ideje volt neki átöltözni, szakállát levágni, befesteni, idegen embert alakítani magából.

A lelkész kezét nyujtá a férfi elé, az megszorította a nyujtott kezet, kézszorítás alatt középujjával azt a titkos jelt adva, amiről a két egyetértő egymásra ismer s amit egy harmadik, bárhogy figyelne is rájuk, nem vehet észre. A kéz öt ujja egy szorítás alatt, azok előtt, kik e rejtett beszédet értik, egész titkokat közöl, anélkül, hogy valaki mást látna benne, mint egy néma kézszorítást; különösen a befogott középső ujj, kézszorítás alatt azt jelenti: „veszélyben vagyunk”.

A szerzetes fejével inte.

– Hivattál.

– Haldoklóhoz gyóntatni, ami nem felötlő. Talán nem is vétettem nagyot az igazság ellen; ki tudja nem agonizálok-e most? Azért gyóntass meg és aztán esküdtess össze menyasszonyommal.

– Hol van?

– Itt áll melletted. Ő vezetett idáig.

A szerzetes arca nem mutatott semmi meglepetést. Csendesen, minden aggály nélkül végzé a szertartást; Larisse mint Zseminszky Kázmér neje állt föl a térdeplőről.

– Az anyakönyvbe igazi nevemet írd be, – szólt a lengyel s annak egy kivonatát küldd el Lord John cím alatt poste restante Párizsba. Ott szükségem leend rá.

A szerzetes eltávozott s az új férj és nő egyedül maradtak.

– Kedves Larisse, – szólt a lengyel, karja alá vonva az énekesnő szép kezét, – szabad önnek most némi utasításokat adnom? megengedi, ha azoknak elfogadására kérem.

– Parancsoljon, uram. Én szót fogadok.

– Azt látja ön, hogy én nem az vagyok külsőmben, aki egy óra előtt voltam; az a hamu ott kandallójában a rajtam volt öltönyök maradványa. Annyit ért kegyed már, hogy az a Zseminszky Kázmér, akinek a nyomait talán az utca szegletéig már felfedezték, itt egyszerre eltünjön és ne legyen található többé. Már most figyelmezzen rám kegyed. Engem e perctől fogva kegyed „Alfréd”-nak fog nevezni. Első buffo bariton vagyok a párizsi Varietés szinháztól. Útlevelem egészen rendben van: nézze, a személyleírás pontosan egyezik; rajta az orosz nagykövet visája, s minden közbeeső rendőrfőnöké, amíg Párizsból idáig jön az ember. Csak egy hiánya volt még az útlevélnek: Poissard Alfréd nejével együtt utazik, aki szintén énekesnő; most már ezen is segítve van. Van kegyednek útipodgyásza?

– Kevés, – szólt Larisse pironkodva; arra gondolt, hogy a hosszas nélkülözés még ruhaneműitől is megfosztotta.

– Ugyan kérem, hagyja azt is itten. Két nap múlva túl leszünk a határon, s ott vehet kegyed magának mindent, amire szüksége van. Az útimálha nagy árulkodó.

Larisse szívesen lemondott minden útikészületről.

– Én még útitáskámat is a tűzbe dobtam, miután az átöltözésre szükséges ruhadarabokat kiszedtem belőle. Tud-e ön németül?

– Keveset és nagyon franciás kiejtéssel.

– Az igen jó. Kérem, ha útközben valaki németül szólít meg bennünket, feleljen kegyed neki, én kénytelen vagyok eltitkolni, hogy tudok, mert az lehetetlen, hogy egy lengyelre rá ne ismerjenek, mikor németül beszél. Hát oroszul tud-e kegyed?

– Az még nem ragadt rám.

– Akkor hát viszont bizza rám kegyed, ha valaki oroszul szólítja meg, hogy én feleljek rá. Lengyelül pedig egyáltalán ne értsen kegyed semmit. És még egyet. Kegyed párizsi nő, bizonyosan volt már álarcos bálban. Vegye úgy ezt az egész alakoskodást, mint egy jó tréfát a „micarème” bohóságai közül, mikor az ember barátjával, barátnéjával római vitézeknek öltözve megy a vigalomba s ne mutassa azt, mintha tudna afelől valamit, hogy ennek a maskarádénak az is lehet vége, hogy az álarc helyett az embernek az egész fejét kell letenni.

– Nyugodt leszek, uram.

Az indóházig minden különös akadály nélkül eljutottak. A férj útlevele rendben volt, a személyleírás tökéletes. Málha, amit vizsgálni kellene, semmi. A rendőrbiztos azon kérdésére: hát az útipodgyász hol következik? igen egyszerű és kimerítő felelet az, hogy „színészek vagyunk”. Értjük! Elmaradozott biz az itt-amott zálogban.

A kupéban, ahol helyet foglaltak, rögtön csatlakozott hozzájuk egy bőbeszédű fiatalúr, aki azt mondá, hogy ő is francia. „Ün franszé.”

„Ün franszé?” jegyzé meg magában Zseminszky. Tehát vagy kisasszony, miután a francia férfi nem „Ün”, hanem „Ön”; vagy pedig – orosz kém.

A beszéddús ifjú ember azon kezdé, hogy hála Istennek, csakhogy Varsónak hátat fordíthatunk; ez egy valóságos egyetemes börtön, ahol az ember kétféle kémek által van környezve, kétféle kormány parancsait tartozik fogadni, s azt sem tudja, melyikhez folyamodjék a másik ellenében védelemért? Még útlevelet is kétfélét kell tartani, az egyiket az orosz rendőrségtől, a másikat a titkos bizottmánytól, ő is el van látva olyannal.

– Hát önöknek van-e lengyel útlevelük?

– Nincs. Minek volna az?

– Pedig önök könnyen juthatnának hozzá; a komité fővezetői Párizsban laknak. Én önöket utasítani is tudnám a címeikre.

– Köszönöm. Nem akarunk visszatérni ide.

– Végképp kinn maradnak? Ah akkor önök tehetnének egy szívességet nekem. Ismeri ön mr. Pietrit, a volt rendőrminisztert.

– Látásból.

– Egy izenetet kellene neki átadni. Nem jár semmi veszéllyel; nem irás. Csupán e szavakat kellene megmondani: „Alfred Lamballe, à Varsovie. Tout va bien. Eruption à Mi-Caréme.”

– Értem. Ezt kellene neki megmondani személyesen, – szólt a lengyel, erősen szemügyre véve átellenesét, kinek zöld szemüvege volt és felkunkorított bajusza. – Ugyan, kérem, hány mérföld lehet ide Krakkó?

– Bizonyosan mondhatom, hogy harminc.

– Angol mérföldet értett ön, vagy orosz versztet, vagy geográfiai mérföldet?

– Igenis jeográfiai mérföldet.

– Jeográfiait! – azzal a szóval hirtelen torkon ragadta útitársát a lengyel, s elkezde fennhangon kiáltozni. – Hej! konduktőr! Rendőr! Ide! segítség!

Az odarohant kalauznak és rendőröknek aztán félig oroszul, félig franciául megmagyarázá, hogy itt van egy veszedelmes francia emisszárius, aki őt a státus elleni összeesküvésre akarta toborzani. Tessék őt börtönre vetni.

Az elfogott emisszárius nem látszott valami különösen megijedtnek lenni. Larisse sokkal jobban meg volt e jelenettől illetődve.

– Mit tett ön ezzel az emberrel? – kérdé hüledezve, amint egyedül maradtak a kupéban.

– Alkalmat vettem magamnak egy kicsit a torkát megszorongatni.

– De ön egy franciát elárult!

– Annyira nem francia biz ez, mint én: berlini agent provocateur. Ráismerhetni a kiejtéséről. Majd nézzen ön ki a kocsiablakon, s látni fogja, hogy az elfogott fickó ép, egészséges bőrrel tér vissza, minden kíséret nélkül s egy másik vagont nyittat fel magának. Ezzel még sok bajunk fog lenni.

– Csakugyan. Már visszatér s mosolyogva int a rendőrbiztosnak.

Azon az állomáson, ahol az álfranciát leszállították, egy vén lengyel nemes szállt fel a kocsiba s elfoglalta azt a helyet, amelyen az elébbeni útitárs ült.

Látszott rajta, hogy valódi régi-ívású falusi nemes, aki először hág fel a vasútra. Úgy elmagyarázta a kalauznak, hogy ő nem hátrafelé akar ám menni, hanem előre; aztán neki megmondják, mikor érnek Krakkóba, mert ő el szokott aludni a kocsiban, aztán, ha majd megállnak a kocsival itatni, akkor az ő butykosát is megtöltessék rosztopcsinnal, mert odáig kifogy belőle ami még benne van; és hogy szabad-e a kocsiban dohányozni, mert ha nem szabad, hát inkább kiül a kocsis mellé. Aztán, hogy a kupéba belépett, s a kalauz helyet mutatott neki a két francia mellett: vissza akart hátrálni, hogy neki ilyen úri társaság nem kell, neki magaszőrű falusi emberek kellenek, ültesse oda, ahol azok utaznak; ő asszonyságokkal nem szeret utazni, mert ő pipázni szeret, meg fokhagymás pecsenyét evett; azok nem állják ki. A kalauznak ugyan fáradságába került, amíg be bírta tuszkolni Zseminszky mellé.

A falusi utazó aztán kifészkelte magát valahogy a bundájából, nagyot húzott szíverősítőül a szalmás kulacsból; előkeresett a tarisznyájából egy zsíros papirosba takargatott ürücombot s nagy igyekezettel hozzáfogott annak fogyasztási műtétéhez. Gyönyörűség volt elnézni, mennyire nem érdekli őt a világon semmi olyan nagyon, mint a ropogós mócsing, amit az ürücomb csontjáról görbe késével nagy figyelmesen le tud faragni. Ezzel végezvén, előhúzta nagy tajtékpipáját, megtöltötte bőrzacskójából, egy darab ürömtaplóba tüzet csiholt, s azzal szájába dugta pipáját, nekiszegte a fejét a karszék vánkosának, s mint előre sejté, nagy hamar elaludt; elébb ő maga, azután a pipája.

Ekkor Zseminszky odahajolt hölgyéhez, ki vele átellenben ült, s fülébe súgá:

– Larisse, most legyen ön nőm. Ez az ember itt a legveszedelmesebb orosz kém: Kimovicz. Mint ügyetlen paraszt ül fel a vagonba, eszik, iszik, pipára gyújt, elalszik, együgyű, bámész, gondatlan; nem tud, csak lengyelül s az egész úton végig horkol. És ez mind nem igaz. Ő ébren van, figyel mindenkire, hallgatózik, ért hatféle európai nyelvet s jól vigyáz ránk ebben a pillanatban. Csókoljon meg ön Larisse.

Larisse szót fogadott és megcsókolta férjét.

– Hadd tegyem a fejemet az ölébe.

– Jól van.

– Nem, nem, ellenkezzék ön. Beszéljen hangosan.

– Ah Alfréd! ez illetlen. Mit gondol? Nem magunk vagyunk.

– Haha! Hisz ez a „vieux cochon” alszik.

– Csitt! Ha meghallaná!

– Ha meghallaná, sem értené; mit tudja ez a „rustre”, hogy „vieux cochon” azt teszi, hogy vén disznó.

Erre aztán nagy ellenkezés közt kivívta Zseminszky, hogy fejét Larisse ölébe tehesse. Larisse gyöngéden letakarta férje szemeit kezével, hogy ő maga se lássa magát ily illetlen helyzetben. Az pedig megcsókolta az arcát elfedő puha kezecskét.

Kimovicz uram, abban a nagy bundában bosszúsan kezdé átlátni, hogy ez bizony két szerelmes komédiás, semmi egyéb. A legközelebbi állomáson egy ijedtképű ember bukott be a vagon ajtaján; nagyon fiatal arca volt, savószínű bajusszal, szakállal. Camarkát és konfederatkát viselt, bő nadrággal, hosszúszárú csizmával.

Hevülten lecsapta magát Zseminszkyvel szemben s azután körülnézett, hogy nem kergeti-e valaki?

– No mi baj? – förmedt rá a borzas utitárs, kinek nagy siettében kétszer is a lábára taposott.

– Nagy baj van, – rebegé ez, elkékült, vonagló ajakkal.

– A múlt éjjel meggyilkolták ezen a vasúton Anyikov tábornokot.

E szóra a borzas lengyel, mintha a nyeregből akart volna kiesni, akkorát ugrott a karszékből.

– Lehetetlen.

– Most hallottam meg egy rendőr ismerősömtől, s hogy ennélfogva mindazokat, akik ma ezen a vasútvonalon ki akarnak menni az országból, a határon letartóztatják s rögtön a citadellába küldik.

A borzas ember rögtön kapta a tarisznyáját s rohanni akart ki a vagonból.

Zseminszky mind ekkorig figyelembe se vette az egész beszédet, mint aki nem érti ezt a nyelvet, hanem e különös futamodási szándékra bámulva nézett szomszédjára, s megragadta bundája szárnyát, hogy ki ne ugorjék az ablakon.

– Hova akar ön a pokolba? – kérdé franciául.

– Jobb bizony, hogy ön is szalad velem; nem hallja, hogy mindnyájunkat elfognak, rabságra vetnek?

Zseminszky vállat vont s szárazon felelé francia nyelven:

– Nem tudok lengyelül.

Erre a fiatalabb utazó tört franciasággal kezdé neki magyarázni:

– Nagy baj van. Anikoff tábornokot az éjjel megölték egy vagonban, pedig nem volt senki mellette más, mint két hadsegéde. Most aztán minden határszéli állomásnál fel fognak tartóztatni minden utazót s a férfiakat elküldik a fellegvárba, s ott fogják tartani, míg a gyilkos elő nem kerül közülök.

– Áh! – szólt Zseminszky, azzal a büszke önteltséggel, amit a párizsi ember oly tökélyre fejlesztett, – én francia vagyok.

Azzal nyugodt vérrel készíte magának is meg Larisse-nak is egy cigarettet; az egyiket meggyujtá, Larisse szájába dugta, a magáét aztán arról tette izzóvá, s e tűzcsók után mosolyogva tekinte útitársnéja szemébe, mint akinek jobban elfoglalja gondolatait egy szép nő gömbölyű arcán a szerelemgödröcske, mint valamennyi börtön, amiről Varsóban regélni hallott.

Az újabban következő állomáson aztán az öreg lengyel is, meg az ifjú lengyel is eltüntek mellőlük. Zseminszky egyedül maradt Larisse-szal.

– Ön ezt a fiatalabb férfit is ismeri? – kérdé az énekesnő, semmi rendkívülit sem találva benne, hogy Lengyelországban minden ember személy szerint ismerje egymást.

– Ismerem. Ez is egy agent provocateur. Az újságírók osztályából. Két év előtt az arisztokraták lapjaiba firkált; azok nem győzték pénzzel, akkor demagóg lapot adott ki. A nép még rosszabbul fizet, s nem veszi köszönettel, ha az urak ellen lázítják; utoljára aztán a rendőrséghez szegődött s most piszkolódik, kémkedik és mindenre jó.

– Tehát az is mese lesz, hogy Anyikovot megyilkolták?

– Ó nem. Nézze ön, hogy tódul a nép minden vagonból kifelé, már elterjedt a hír, s mindenki igyekszik a határon innen leszállni, és inkább visszautazni oda, ahonnan jött, vagy útközben elmaradni, mint annak kitenni magát, mit ez a fickó nagyon valószínűen megjósolt: a vizsgálati börtönbe hurcoltatásnak.

– És ön nem igyekszik menekülni, mint más?

– Menekülni? Arra a legrosszabb mód volna innen a helyemből fölkelni. Hisz ez a három kém, aki egymásután rámjött, mind azt jött próbálgatni, vajon kimozdítható vagyok-e a helyemből, vagy sem? Ha futok, rámrohannak, így pedig elmennek más nyomot keresni.

Larisse körültekintett, ha nincsen-e valaki közel.

Azután odahajolt Zseminszky vállára s halkan fülébe súgá:

– Ön ölte meg Anyikovot…

Zseminszky csendesen inte fejével és egy vonása sem mozdult. Az énekesnő megszorító a férfi kezét.

– Most már neje fogok önnek lenni!…

     

A határszélen csakugyan letartóztattak minden embert. A férfiakat elzárták mindjárt egy üres raktárba; a nőknek pedig egyelőre meghagyták, hogy tovább utazniok nem szabad.

Az útleveleket elszedték mindenkitől s a málhákat az utolsó foszlányig szétszedték.

Larisse egy francia nő és egy szinésznő bátorságával rontott a parancsnokló rendőrtisztre.

Az egy doni kozák őrnagy volt, kinek nagyapja a strelicek közt szolgált, s kit azután kellemetlen elővigyázatból tettek az ország félreeső szegletébe, s kinek nem volt nagyobb vágya, mint valaha Szentpétervárra mehetni garnizonba.

– Uram, ez impertinencia! – pattogott a szép menyecske a haragos úr szemébe; – azt hiszik önök itt a farkasok hazájában, hogy ezt a francia követség tréfára fogja venni? Férjem a császári operaszínház első baritonistája. Önök becsukták őt egy nedves magazinba, ahol azelőtt burgonya volt felhalmozva. Ha férjem el találja veszteni a hangját, az ön kormánya kárpótlást fog fizetni negyvenezer rubelt.

– Hó, mi a ménkő! – kiálta fel az őrnagy.

– Azt hiszi ön, hogy az énekeseket nálunk is úgy fogják, mint önöknél, a muzsikok közül? Poissard Alfréd, a férjem, Európa minden városában ismeretes. Rendjelei vannak Kopenhágából, Berlinből…

– Berlinből is? – Ez nagy ajánlat volt a kozák őrnagy előtt.

– Igen bizony. És ha azt megtudják a hírlapok, hogy ő egy napig fogva volt egy magazinban, majd azt a lármát tessék meghallgatni, amit azok ütnek miatta. Azt ön nem fogja megköszönni. Biztosítom önt róla, hogyha férjemet ki nem ereszti, hát majd én tudom, hogy hová kell mennem. Vannak protekcióim. És akkor ön bizonyos lehet, hogy el fogják küldeni a Kaukázusba.

A kegyelmes úr nagyon gondolkozóba esett erre a szóra. Az ilyen komédiásféle néppel nem jó összetűzni. Ki tudja, miféle magas oltalom alatt áll egyik-másik? Aztán semmi gyanú sem forog fenn ellenük. Menjenek a patvarba.

– Jól van, madame, tessék egy pár órát várni, míg Varsóba táviratozok önök felől.

A varsói rendőrfőnök természetesen azt válaszolta vissza arra a kérdésre, hogy visszaküldjenek-e neki egypár francia szinészt? hogy küldjék a pokolba, örül, hogy egyszer megszabadult tőlük.

Hanem még egy veszedelmes kísérleten kellett Zseminszkynek átesni.

Ugyanazon álfrancia, akivel legelőször találkozott a kocsiban, most már mint bevallott rendőrsegéd hívta ki a többi letartóztatott férfiak közül.

Igen konfidensül bánt vele; hiszen már ismerősök voltak.

– Mössziő, én vagyok az, akinek a torkát meg tetszett szorongatni.

– Nos, hát mi kell megint?

– Hát az igen derék volt öntől, hogy nem engedte magát rászedetni. Ön igen okos ember.

– Azt tudom, de hát aztán?

– Ne féljen ön, rendben van minden dolga. Hanem: ön okos ember; önnel lehet egy okos szót szólani. Itt az útlevélben az áll utazik nejével. Az asszonyság igen csinos teremtés. Nono, mi franciák tudjuk; hogy mit jelent az, egy szinész meg a felesége. Párizsban volt egy szinész ismerősöm, aki minden évben bemutatta a feleségét. Egyszer volt neki egy magas, máskor meg egy piciny; egyszer hozott egy szőkét, máskor meg egy barnát, egyszer egy németet, máskor egy angolt, úgy hiszem egy ízben egy zsidónőt is mutatott be: „nőm”. Hahaha! A szinészek átkozott fiúk az ilyen dolgokban.

Zseminszky nem bánta, hadd nevessen.

– Tehát, tudja ön, tisztelt uram. Az asszonyság igen csinos személy. A rendőrtiszt úr abban a nézetben van, hogy ő talán nem egészen állandó neje kegyednek. Tudja. E végett utánjárásokat kellene tenni, amik sokáig elhúzódhatnak. – Azért azt mondom kegyednek, csak úgy közöttünk, barátságosan, hogyha nem kötelezi kegyedet valami oltár előtt adott fogadalom az asszonysághoz, hát akkor kegyed egyedül minden fennakadás nélkül utazhat tovább.

Ha ez ajánlatra Zseminszkynek az a gondolata támad: „miért ne, ha Larisse megtetszett a rendőrfőnöknek s ezen az áron én megszabadulok; és hát mi nekem ez a nő? akit csak tegnap óta ismerek s jóformán azt sem tudom, kék-e a szeme, vagy fekete? mi veszteségem van belőle?” Hát ha ő azt gondolta volna, akkor bizonyosan el lett volna veszve; de nem tette, hanem minden válasz helyett úgy ütötte pofon az ajánlattevőt, hogy annak a füle is megcsendült bele.

Aztán nagy lármát csapott, hogy őt vezessék rögtön a rendőrfőnök elé, mert ő rajta nagy outrage esett.

– Utrázs, utrázs! Szatiszfakszion!

A rendőrök azt hitték, megőrült; míg aztán a rendőrtiszt megjelenvén és megértvén a panasz okát, egész udvariassággal kimenté magát: ily bolond ajánlat valamelyik subalternusának az ötlete lehetett, de az ő tudtán kívül. Neki esze ágában sem volt ilyesmi. Mössziő és madám minden akadály nélkül utazhatnak tovább.

Mire azután egy találkozási jelenet következett, az egymást kivívott férj és nő között, ölelkezések, csókok illusztrációjával. Larisse akármikor sem csinálta ezt a jelenetet a színpadon remekebben.

És – talán több is volt abban már, mint komédia.

A vasút más országba vitte az utazókat.

Larisse bágyadt volt több éji álmatlanság miatt s panaszkodott, hogy mégsem bír egy percre is aludni.

– Hajtsa ön fejét vállamra, kedvesem, – mondá Zseminszky. – Majd én mesélni fogok önnek valamit, amin el fog aludni. Még egy év előtt nekem is volt, aki fejét vállamra hajtsa, nőm. Hedvig volt a neve. Ilyen szép szemei voltak, mint önnek, a hangja is sokszor úgy hasonlít hozzá, különösen, mikor indulatba jön.

– Meghalt?

– Megölte magát. Nem. Megölték. Egy nemzeti emlékünnepen a templomokból minden gyászruhába öltözött asszonyt elhurcoltak és a fellegvárba zárták őket. Én csendes, hidegvérű, óvatos ember vagyok, amint ön azt néhány nap óta tapasztalhatá; nem hirtelenkedem el semmit. Ha valakit meg akarok szabadítani, előre kiszámítom, hogy mit tegyek, nehogy még nagyobb bajba keverjem. Eljártam minden utat, hogy nőmet kiszabadíthassam a fogságból s kieszközöltem számára az elbocsátási engedélyt. Hiszen nem volt szegénynek olyan nagy vétke; csak hogy gyászruhát viselt és imádkozott.

A férfi nagyot sóhajta és sokáig hallgatott.

Larisse vizsga figyelemmel nézett fel rá.

– Csak hagyja ön fejét a vállamon. Én nem láttam nőm szemeibe többé. Anyikov tábornok volt a foglyok felügyelője, hozzá mentem az elbocsátási paranccsal. Ott láttam egyetlen egyszer, de már akkor nem látott ő engem. Ez az egy látás elég volt arra, hogy még a túlvilágon is ráemlékezzem. Mutattam neki a szabadító írást, ő elmosolyodott rá. Hiszen nagy oka volt mosolyogni. Azt felelte: „ön későn jött; önnek a neje tegnap meghalt és ma eltemettetett”. – „Miben halt meg?” – „Tudom is én, az asszonyok gyönge portékák, könnyen halnak”.

Larisse már nem nézett Zseminszkyre; szemei tele voltak könnyel.

– Többet nem kérdeztem azután tőle. Éjszaka két külvárosi munkást rábírtam, hogy titokban eljőjjenek velem a vasrács alatti sírkertbe, ahova a meghalt foglyokat temetik s a legújabb sírt segítsenek fölbontani. Rátaláltam. Egy férj, aki szeret, ne találna-e rá arra a sírra, ahol neje fekszik? bárha kereszt sincs eléje téve. A fiúk jól dolgoztak, félóra múlva a holttestre akadtunk, mely koporsó nélkül, halotti köntös, szemfedő nélkül csak úgy a földbe volt elásva. Kiemeltük onnan. Egy tolvajlámpa volt velünk, azzal a sírüregben megvilágítottuk alakját. Az arcra ráismertem, de az alakra alig. Egy roncs-tetem volt az. Két karja eltörve, koponyája éktelenül bezúzva; vállait néztem: azokon egymást keresztül-kasul érő fekete vonalak látszottak.

– Mi az?

– Majd meghallja ön. Két sírásó lenn volt velem az üregben; hárman együtt találgattuk ezt az enigmát, amit a sors egy összezúzott hullában elénk adott. – „Ezek a vonalak a kancsukaütések”; mondá az egyik. „Ezek a csonttörések olyanok, mikor valaki magas épületből kövezett udvarra leugrik”.

Én aztán kiegészítém a talányt. „Ott benn megkorbácsolták őt, s ő szégyenében leugrott a folyosó ablakából. Anyikov mosolygott. Ő tette ezt.”

Larisse kezei görcsösen fonódtak a lengyel karjai körül.

– E perctől fogva nem imádkoztam többé. Nem mondhattam el azt: „és bocsásd meg a mi vétkeinket, miképpen mi is megbocsátunk ellenünk vétetteknek”; mert én nem bocsátok meg soha. Nőm holttestét még azon éjjel eltemettetém szentelt földbe; a lelkész, ki bennünket összeesketett, volt jelen eltakarításánál s azután nem gondoltam egyébre, mint az ő összetört testére. – Szép vagyonom volt, azt eladtam, ahogy vették; a készpénzt letettem egy ismerős bankárnál, akitől nyugtát sem kértem róla. Ha én előkerülök, nyugtatvány lesz kézszorításunk, ha nem jövök elő, más ne foglalhassa el azt egy ostoba papírdarabbal, amit nálam megtalálhatnak. – Harmadnapra elfogtak szállásomon.

– Istenem!

– Kiderült a halott eltűnése a sírból; mégpedig nagyon egyszerűen: a tér szűk, a lakosok szaporodnak. Egy este valami új halottat akartak még ugyanabba a sírba tenni, ahol nőm feküdt s így rájöttek, hogy ő nincs ott. Igen természetesen okoskodtak, midőn azt gondolák, hogy azt más nem vitette el, mint én; s elfogtak. Néhány hétig voltam zárva, anélkül, hogy vallomást csikarhattak volna ki belőlem. Mik történtek azalatt velem? azt én önnek, kedves Larisse, elmondani nem fogom, mert azzal örök időkre elriasztanám csendes álmait. – A negyedik héten az a két munkás, aki a sírt felbontani segített, megtudva, hogy engemet azért vallatnak, hogy társaimat kiadjam, önként feljelenté magát.

– Pedig közönséges emberek.

– Ah Larisse. Ez a vérrel itatott föld úgy szüli a nagy jellemeket, mint a növények óriásait, ami máskor cserje volt, az most szálfa! – Ekkor azután összeszedtek bennünket s elküldtek arra a hosszú útra, melynek egyik vége a Visztulánál kezdődik, a másik az Ural-hegyeknél végződik, és amely folyton folyvást utazókkal van rakva, akik soha visszafelé nem jőnek.

Larisse összeborzadt, úgy fázott csak az eszmétől is.

– Sokan voltunk, tán háromszázan is: urak, szolgák, férfiak, asszonyok, elveszett emberek mind. Nagyobb részük gyalog, többnyire lánccal kezükön, lábukon. Én és még néhányan, kik a járást nem bírtuk, szekéren követtük őket. Előtte, utána, mellette a szomorú karavánnak fegyveres lovasok ügettek, kik félreterelték a népet az útból, nehogy valaki még talán egy rokonát ismerhesse fel a rongyolt alakok között; aki elfáradt, elmaradt, azt terelték odább. Mellékesen megemlíthetem, hogy mikor elindultunk, huszonkét fok volt a hideg: ezt a tábori orvostól hallám, ki utasításokat adott a kisérőknek, hogyha az útban netán valakinek keze lába elfagyna, hogyan kell vele bánni.

– És mindig feljebb mentek északnak?

– Hja, biz a jámbor kísérők nem nagy mulatságukat találták abban, hogy fagyott embereket ápolgassanak. Moszkváig csak két harmadrésze jutott el a karavánnak.

– A többi hova lett?

– Ne kérdje azt, Larisse. A többi jó helyen van. Mikor egy-egy útféli csárdánál megálltunk pihenni, s egy-egy fogoly előállt mutatni, hogy keze meg van fagyva, ó, az olyan sajátságos látvány, Larisse! Mintha átlátszó viaszból volna az embernek minden ujja, az egész keze egy porcelán-kéz. A kozákok olyan jókat nevettek rajta; ha az ember egy ilyen viaszkéznek egyik ujjára rápeckel, hát az lepattan ízben s nagyot pendül a fagyon, mint valami jégcsap.

– Ah!

– Én sokszor láttam ezt. És aztán egyszer elkezdett valaki a menet közül tántorogni, azután elesett, kisérői egy darab ideig ütötték, társai egy kis ideig hurcolták, azután félre fektették az országút szélére. Az már meg volt fagyva.

– És ott maradt?

– Nem. A farkasok elvitték.

– Ó, ön iszonyukat mond.

– Abban a kibitkában, melyen engem vittek, volt egy fiatalember, akit titkos toborzással vádoltak. Szép fiú volt. Az egész úton hallgatott, nem is sziszegett. Nem kért, nem panaszolt semmit. Egyszer késő estére maradtunk el egy hosszú állomáson. Az idő naplemente után még hidegebb lett. Sűrű barna köd lepte el az egész tájat, mely zúzmarával vonta be szakállainkat, a lovak sörényét, a kozákok csalmáit. Előtte való nap sok hó esett, a lovak és gyalogjárók nehezen tudtak benne haladni. Ekkor az én hallgató útitársam egyszerre megszólalt, elkezdett hevesen szónokolni: „Előre! a kaszások támadjanak! utánam, aki férfi. Ne féljetek az ágyútól; az nem bánt. Hol a zászló? Ide a kardommal. Előre!”

– Mi volt az?

– Az volt, hogy a megfagyást nehány perccel a tébolyodás előzi meg. Mielőtt meghalna belé az ember, előbb megőrül.

Zseminszky folytatá azt a mesét, amin Larisse-nek el kellett volna aludni.

– A megfagyás általi halált megelőző delirium nem soká tart; hanem ez a kín iszonyú.

Nagy okom van azt iszonyúnak mondhatni, mert először is: láttam; – ott mellettem, a szűk kibitkában fagyott meg útitársam, kéz-kézhez láncolva, szem-szembe nézve, mert a szeme még holtan is nyitva maradt, örökösen rám meredve, mintha vádolna, hogy hát én mit kések utána menni? miért nem sietek, mit váratok magamra, mikor útitársak vagyunk, lánccal egymáshoz fűzve? Nem soká volt oka, hogy szememre hányja ezt! nem sokára én is érezni kezdtem ezt a megtébolyító nyomást agyamon; mintha két földteke szorítaná össze koponyám csontjait s minden percben egy villám nyilallna egyik fülemtől a másikig agyvelőmön keresztül.

Azután elkezdődtek a rettentő viziók, amik még jobban kínzották lelkemet, mint testemet a halálos kín. A pokol volt az, mely egy időre megmutatá borzasztó képét nyomorú lelkem előtt. Meddig tarthatott? azt nem tudom. A percek már az örökkévalósághoz számítottak.

Szemeim nem látták többé maguk előtt a szürke, ködös hó világította szomorú világot. Ott megfagytam az utazás közben én is. – Nem alszik még kegyed, Larisse?

Mikor ismét eszméletemhez tértem, szemeim be voltak hunyva; eszembe jutott, hogy én megfagytam és most halott vagyok. Valahol az útfélen fekszem a hó tetején, ahova ledobtak, mikor észrevették, hogy meg vagyok dermedve; azóta a hó betakart, ellepett, csak kezem maradt kívül a havon.

Kik járnak körülöttem olyan tompa léptekkel? A farkasok! A havat kezdik elkaparni rólam. Érzem forró párájuk melegét arcomon; hallom, hogy tanácskoznak fölöttem csendes morgással, egyik fennhangon híja társait: jer ide! azután kezemhez nyúl,… ó irtóztató… érzem, amint hegyes agyara karom elevenét éri. Most egy éles szúrás; a rémület felnyitja szememet, s én egy csendes szobában találom magamat, párnára fektetve; karomat egy kopasz homlokú férfi tartja kezében, ki akkor vágott rajta eret.

– Ah! – sóhajta fel örömborzadállyal Larisse, s még szorosabban fűzte karjait Zseminszky karja körül.

– Meg voltam mentve. Egy zsidó kalmár talált meg az útfélen, hová halottul ledobtak, az fölvett szánjára, hazavitt szeszgyárába, ott maga és neje mindent elkövetett, hogy életre hozzon; egy zsidó orvos is érkezett a faluból, aki elrendelte, mit tegyenek velem azután.

Ideglázt kaptam. Sokáig feküdtem benne, arra az időre, amit azalatt éltem, nem emlékezem. Hanem az álmokra, amiket azalatt láttam, azokra nagyon jól emlékszem.

Minden álmom azon végződött, hogy bosszút álltam azon az emberen, aki nőmet megkorbácsoltatá.

Tűz voltam: elégettem Varsót, a citadellát, a kaszárnyákat, ő is benneégett.

Méreg voltam: megmérgeztem az egész Visztulát. Ember, állat, bűnös, ártatlan mind rakásra halt; ő is közöttük veszett. Fegyver voltam: ölésben, pusztításban kifogyhatatlan. Ezer meg ezer alak tódult elém, rájuk lőttem, elestek; újra föltámadtak, újra elém jöttek. Ők ki nem fáradtak a feltámadásban, én nem az újraölésben… És az nagyon sokáig tartott így.

Mikor a láz megfordult rajtam, mikor a halál kibocsátá kezemet kezéből, hogy menjek újra élni, mikor újra visszanyertem eszméletemet, olyan gyönge valék, hogy alig birám kezemet homlokomig emelni.

És mikor lábadozó betegen, nyomorultan, idegen arcok közepett, száz mérföldnyire mélyen Oroszország sivatag belsejében, a kórágyon feküdtem, akkor azon gondolkoztam, hogy majd mikor ismét lábra fogok állni, mikor ismét erőm lesz járni, kelni, fegyverrel bánni, akkor meg fogom ölni azt az embert.

Ó amilyen hosszú a nap, amilyen hosszú egy éjszaka egy ágyban fekvő lábadozónak, olyan hosszan gondolkoztam én erről. Mire fölkelhettem, ki volt főzve a terv.

A kórágyból fölkelve, megnéztem a tükörben arcomat, magam sem ismertem magamra. Dúsgazdag göndör hajam volt, mikor legutoljára tükörbe néztem; az mind kihullt; kopasz lettem. Szakállam megnőtt kéthegyűre, mint ahogy a lengyel zsidók viselik, arcbőröm meghámlott; egészen más színem lett, mint azelőtt.

Ez arccal az lehettem, sajátmagamon kívül, aki akarok. Különben is a holtak rovásán állt már nevem, nem maradt utánam semmi rokon, nem tudakozódott senki utánam.

Jámbor zsidó gazdám, ki az útfélen fölszedett, sohasem kérdezte tőlem, ki voltam, honnét jöttem. Ott maradtam nála és tanultam a szeszgyártást.

Sokszor kellett neki Bécsbe, Németországba utaznia, üzlete végett: egyszer rábeszéltem, hogy orosz égetett szeszével meg kellene egyszer kisértenie a párizsi piacot. Mondám neki, hogy én tudok franciául, s elmennék vele és lennék ott ügynöke.

Hamar ráállt. Kerített útlevelet sajátmagának és nekem. Talán sejtett is valamit, mert elébb megkérdezé, hogy merre tanácsolom az utazást: a pétervári vasúttal-e, vagy Kronstadtnak és onnan a tengeri úton? Én azt kívántam, hogy menjünk vasúton.

Hogy sejthetett valamit, azt onnan gondolom, mert a vasúti kocsiban mindig az ajtóhoz legközelebbi ülést foglalta el s azt később átengedte nekem. Azután elkezdett valamit mesélni egy emberről, ki a gyorsan vágtató vonatról le akart ugrani s abban összetörte magát. Megmagyarázta, hogyan történt. A gőzgép percenkint harminc lábnyi sebességgel halad, az emberi izomerő pedig egy percre legfeljebb hat lábnyi sebességet ad. Mármost ha valaki hátrafelé ugrik le a kocsiról, az saját szökésével még nem paralizálta a vonat sebességét, annak még mindig maradt huszonnégy lábnyi lökése percenkint, mely elég arra, hogy az embert összezúzza. Azután, ha a vonattal ellenkező irányban ugrik az ember, rendesen a sarkára esik s így a lábszárát okvetlen eltöri; a vonat által közlött mozderő még folyvást uralkodik rajta, az hanyattvágja, s így lehetetlen, hogy a koponyáját be ne zúzza. Ha pedig az ember egyenesen szökik ki a vagonból, ismét az a baj érheti, hogy sarkára esik, s akkor meg éppen vissza fog bukni fejel a kerekek közé. Azért ha már az ember a gyorsan haladó vonatról leugrani kénytelen, mindig előre, a vonattal mentül élesebb szögletet képező irányban szökjék; amit úgy saját szökése a vonat sebességéhez ad, az alig számít valamit. Így okvetlenül a lábujjai hegyére esik s azoknak ruganyossága felfogja az esés súlyát, így is bizonyosan el fog bukni, de legfeljebb a tenyereiről horzsolja le a bőrt, s tán az orrát is betöri, de aztán baj nélkül megmenekül.

Ezt nekem olyan jól megmagyarázta a jószívű zsidó, mintha gondolt volna rá, hogy még egyszer hasznát találom venni. Ezúttal nem került rá a sor.

Mi egymás közt olyan tökéletes zsidó zsargont beszéltünk, hogy senkinek sem lehetett az a gyanúja, hogy kettőnk közül egyikünk lengyel nemes; s ha valakinek ezt megmondták volna, az minden kétségen kívül inkább gazdámat nézte volna annak, mint engem.

Párizsba megérkeztünkkor legfőbb gondom volt kerülni azokat a helyeket, ahol lengyelekkel találkozhatnám. Egyedül magamban konspiráltam. Féltem, hogy valaki megismer s a titok elszivárog; nem árulás útján, hanem könnyelműségből: egyik ember elmondja a másiknak, az a harmadiknak, utoljára oda is eljut, ahova nem akarnánk. Mai nap csak az a titok, amit egy embernél több nem tud.

– Ah! – Larisse megneheztelt.

Zseminszky észrevette azt és sietett kiengesztelni.

– Hiszen férj és nő – egy ember.

– Így jól van.

Ehelyett a párizsi mindenféle szinházak művészeinek társaságát kerestem; azokkal kötöttem igen mély ismeretséget. Jámbor zsidó gazdám már azt hitte, hogy egészen elkorhelyesedtem. Valamelyik operatársaságnál egy Poissard Alfréd nevű szinésszel ismerkedtem meg; igen jó fiú volt, sokat bomlottunk együtt, egészen jó pajtások lettünk. Egyszer azt mondtam Alfrédnak: „tégy nekem egy szivességet, kérj magad számára egy útlevelet”. Poissard rám bámult. – „De én nem utazhatom sehova, mert ide vagyok szerződtetve.” – „Tudom. Az útlevél szóljon Szentpétervárra.” – „De oda meg éppen nincs kedvem menni.” Én aztán annyira telebeszéltem a jó fiút aranyhegyekkel, hogy az ilyen hangért, mint az övé, Varsóban és Pétervárott ontani fogják a rubeleket, hogy utoljára is gondolkodóba esett. Később mutattam neki egy levelét a varsói intendánsnak, melyben megbíz, hogy párizsi művészekkel szerződjem.

– Ah ön volt aztán, aki bennünket is szerződtetett.

– Dehogy voltam. Az csak költött levél volt.

– Mikor Alfréd barátom át kezdte látni, hogy Oroszország az ő hangja nélkül el nem lehet, igen magas húrokat kezdett pengetni. Minden követelése helybenhagyatott. Utoljára azt kivánta, hogy a nejét is szerződtessék. Ez ugyan rám nézve alkalmatlan volt akkor, de a sors jobban tudta, hogyan jó. Ez is el lett fogadva. Kegyed bámulhat azon, kedves Larisse, hogy én annyi cselszövényt szőttem, fontam; holott az, aki idehozott, vissza is vihetett volna; de az én terveim igen messze jártak; nekem minden áron francia útlevél kellett. Elvégre még háromezer frank bánatpénzt is kötött ki magának az én barátom, azon esetre, ha az intendáns szerződését az odautazás előtt megmásítaná. Azt már ezideig meg is kapta, mert amint útlevelét kezembe adá, hogy szívességből vigyem el az orosz követséghez láttamozás végett, én vissza se mentem vele többet, hanem a legelső borbélyműhelyben átalakíttatám szakállamat a személyleírás szerint s az esti vonattal már útban voltam Varsó felé; ott fölkerestem bankáromat, kinél jószágom ára le volt téve. Nem volt semmi írott szó közöttünk, csupán egy latin mondatban egyeztünk meg Vergiliusból; aki e mondattal jön hozzá, annak a pénzt fizesse ki. Rögtön kifizette. Talán rám is ismert, de azt nem mondta és nem mutatta. Alfréd barátom megkapta a bánatpénzt s aztán valószínűleg nem törődött sem szerződésével, sem velem, sem az útlevéllel többé.

Én pedig a Prága-külvárosban fogadtam ki egy kis földszinti házat.

Nem lakott benne senki, egyedül én és egy kis parasztleány, aki ételt hordott és takarított.

Három hónapig nem hagytam el a házat, azt mondtam a cselédnek, hogy beteg vagyok. Azalatt szakállam újra megnőtt; azt az arcot, amivel Párizsból idejöttem, nem volt szabad ismeretessé tennem az utcán.

Járattam a hivatalos kormánylapot s egy dolgot tanulmányoztam belőle.

Voltak a hónapnak bizonyos napjai, amikor Anyikov tábornok Varsóból Szentpétervárra és onnan ismét visszautazott. Megjegyeztem magamnak ezeket a napokat. Rendesen minden hónap ötödik napja volt az, amelyen elment, és kilencedik, amelyen visszajött.

Mikor a szakállam egészen kinőtt, ezen hónap negyedik napján elküldtem cselédemet a cukrászhoz, azon izenettel, hogy küldjenek nekem egy nagy kantalup-dinnyét. A leány elhozta azt.

Másnap reggel azt mondtam neki:

– Gyermekem, eredj a vasúti állomáshoz, öltsd karodra azt a dinnyét kosarastól s vegyülj a gyümölcsöt áruló kofák közé. Ha valaki kérdezi: hogy a dinnye? mondjad, hogy már el van adva. Majd mikor én aztán szólítalak: „te kisleány, ide azzal a dinnyével!” akkor jőjj oda, ahol én leszek, s ha kérdem: „hogy adod?” felelj rá: „három rubelért!” s ne engedj le belőle, akárhogy alkudjam is veled. Érted-e?

Azzal vettem az utitáskámat s mentem a vasúthoz. Nem csalatkozám. Ezen a napon utazott Anyikov is.

Ilyen alkalommal kemény elővizsgálatnak szokott kitéve lenni minden együtt utazó. Útlevélre nem volt szükség az ország belsejében járáskelésre; hanem annál inkább kimotozták az embereknek minden öltönydarabját, nem rejt-e benne fegyvert, tőrt vagy akármit amivel ölni lehet? Engem is megmotoztak egész a bőrömig; semmi gyanúra méltót nem találtak rajtam.

Beültem a második osztályú vagonba, ahol kívülem még hárman voltak. Mikor már helyben voltam, kidugtam fejemet az ablakon s amint az állomás előtt kofák és gyerekek pálinkát, kolbászkákat hordtak körül, fölkeresém szemeimmel odarendelt cselédemet, ki letakart kosarával ott várt reám a lepényes áruasztalok között s rákiálték; odajött, mutatta a dinnyét, alkuba ereszkedett velem; valami orosz finánchivatalnok, ki jól megszedhette magát, közbevetődött, elkezdett rám árverezni; felverte rám negyven rubelig a saját dinnyémet, amit szeme láttára ki is kellett fizetnem a leánynak.

Ezen aztán az orosz úr is nevetett, meg én is.

Én bevettem a dinnyét kosarastól; azt mondám, haza akarom vinni a feleségemnek, ki még ilyet sohasem látott.

Abban a dinnyében volt elrejtve francia útlevelem és egy töltött pisztoly.

– Ah! – Larisse összeborzadt.

– Úgy tettem vele, hogy egy cikket finomul kimetszettem belőle, azon keresztül aztán kivettem a dinnye belét; a pisztolyt és az útlevelet beletakartam sokrétű guttapercsavászonba s a dinnye belsejébe elrejtém, azzal a kivágott cikket ismét visszahelyeztem, keresztülszúrt vékony sodronyokkal a mellette levő gerezdekhez erősítve. Nem lehetett azt észrevenni.

Ilyen pénzpazarlás nem maradhat feltünés nélkül.

A vasúti kalauz azt hihette felőlem, valami élelmezési biztos vagyok, ki a kormány pénzét kezeli „jöttünk-mentünk” számadásra. Alázatosan közelíte hozzám.

– Nagyméltóságú úr. Nem méltóztatnék olyan kupét elfogadni, amiben éjszaka aludni lehet? egy éjszakára csak öt rubel kell érte.

– Hát van olyan?

– Tessék csak rám bízni. Mindig tartunk ilyesmit rezervában nagy uraságok számára; ott egészen magára lehet nagyméltóságod.

Ez az én tervembe egészen beleillett.

– Nyissa fel hát azt a kupét.

A vasúti kocsik újabb minta szerint voltak készítve: egy-egy szakasz nyolc ember számára négy karszékkel. Két ilyen karszéken végig heveredve, lehetett aludni.

Én elhelyeztem a felnyitott osztályban magamat. A dinnyés kosarat betakartam köpenyemmel s ülésem alá dugtam, utitáskámat pedig a fejem alá tettem. Száz rubelt, ezeret sem sokaltam volna azért, hogy egyedül lehetek.

Hanem a kalauz megcsalt. Néhány pillanat múlva kinyitá a kocsiajtót s szemtelen mosolygással engedelmet kérve, hogy még egy urat szállásol be hozzám, hogy ne unjam magamat olyan nagyon: egy teljesen felszerelt testőrvadász altisztet tolt be még a vagonba, azzal ránkcsukta az ajtót.

Én úgy tettem, mint aki nem törődik a jövevénnyel, az pedig leült velem szemközt a másik karszékbe.

A fegyvercsörömpölés, a csendes parancsszavak tudatták velem, hogy az egész vonat tömve dugva van a tábornok kíséretével, ki nemsokára megérkezett maga is. Megismertem a szavát, amint kocsiablakomtól alig három lépésnyi távolban az alárendelt tiszteknek utasításokat osztott. Ki sem néztem az ablakon. Útitársam azonban felállt, s süvegéhez emelte kezét; úgy maradt az ablaknál, állva és tisztelkedve, míg a vonat el nem indult; szinte rámesett, mikor a rögtöni mozzanat kizökkenté súlyegyenéből.

Azután leült velem szembe s néztünk egy ideig farkasszemet. Én is kitaláltam, hogy ő mit gondol; ő is kitalálta, hogy én mit gondolok.

Ő azt gondolta magában: „te lengyel vagy, te bizonyosan valami rosszban töröd a fejedet, hanem én túljárok az eszeden”. Én pedig azt gondoltam: „te orosz vagy, te bizonyosan azért vagy itt, hogy rám ügyelj, hanem hiszen én is túljárok a te eszeden”.

A kocsi robogott; útitársam rágyujtott egy hallatlan rossz szivarra; én másikat vettem elő tárcámból és őtet nem kínáltam meg vele. Pedig az igen természetes szokás, hogy mikor egy vagonban az egyik ember rossz szivarral bűzöl, a másik, kinek jobb van, megkínálja a magáéval, már a saját érdekében is, hogy ne szíja amannak füstjét.

Ki volt nyilatkoztatva, hogy nem fraternizálok.

Oldalamon volt egy cifra fakulacs, abból időközönkint nagyokat huzogattam és utitársamat mindannyiszor elmulasztottam vele megkínálni. Tájékunkon ez valódi megsértés.

Azután úgy tettem, mint aki elálmosodik, végigdűltem a két karszéken; a kulacs törte az oldalamat, azt levetettem a nyakamból s felakasztottam a szék karjára. Nemsokára azután úgy tettem, mint aki mély álomba van merülve.

Jól tudtam utánozni a pálinkarészeg álmát. Azzal a szaggatott lélegzettel, amivel az ilyenek alusznak, azokkal a takácsvetélő kézrángásokkal, azzal a koronkinti dadogással. Útitársam egészen meg lehetett felőlem nyugodva.

Aminthogy nem is késlekedett bosszúságára szolgáló kulacsomat a szék karjáról leemelni s annak kupakját lecsavarva, az elkövetett bántást ismételt kortyokkal lemosni torkáról.

Ő is úgy tett azután nemsokára, mint aki alszik; hanem ő valósággal elaludt és bizonyos voltam felőle, hogy két napig nem is fog felébredni.

– Hogyan? – kérdezé Larisse.

– Úgy, hogy a kulacsnak kettős belseje volt; a torkán volt egy forgatható szelep, melyet a kupak rátevésekor észrevétlenül jobbra-balra csavargathattam. Ha jobbra csavartam, akkor a szelep az egyik oldalt felnyitá, s azon jó keserű ürömlé adta ki magát. Ha megint balra csavartam, akkor a szelep a másik rekesztékét nyitá föl s azon édes meggypálinka jött elő, erős adag mákonnyal fűszerezve. Magam a keserűből ittam, utitársam pedig az édesből. Én azután csak tréfából aludtam, ő pedig igazán.

Itt voltam tehát végre a célpontnál. Egy vonaton utaztunk, én és ő, akit oly régóta kerestem.

– Láttam őt színről színre. Egy állomáson leszállt; akkor ráfigyeltem, hogy hányadik a kocsi hozzám, melyben utazik? Megszámláltam, hányadik az ablak hozzám, ahonnan kidugja fejét, hogy egy tiszttársával kezet szorítson búcsúzáskor. Minden csepp vérem lüktetését éreztem, fejemtől kezdve ujjaim hegyéig.

Itt voltam a tett előtt.

Nappal volt, és nekem nem volt szabad megvárnom az éjszakát. Először azért, hogy messze el ne vigyenek Varsótól; de még inkább azon aggodalomból, hogy hátha útközben leszállhat, másfelé megy, s én elmaradok tőle.

Fényes nappal kellett végrehajtanom borzasztó tervemet.

Most, midőn utána gondolok, vérem jegesedik, azon irtóztató perceket magam elé idézve.

A gyilkolás eszméje utálatos.

Undorító, lélekszennyező gondolat! És én megesküdtem rá, hogy azt elkövetem és hosszú hónapok óta soha sem tettem egyebet, mint terveket koholtam afelől, hogyan és mikor?

Jól kigondoltam mindent.

Csak egyet felejtettem ki. Azt, hogy a végrehajtás pillanatában én is ember vagyok.

Azt felejtettem el magammal tudatni, hogy minden gyilkosnak a keze reszket.

Azt hittem, hogy ez sem más, mint a párbaj, mint az ütközet; jártam ott eleget, ott hidegvér, emitt forró elszántság vezeti a lelket; ah, de az egészen más, megölni egy embert, anélkül, hogy azt mondanánk neki: vigyázz, előtted állok, védd magad. Orozva megközelíteni, mikor ő nem láthat engem, csak én láthatom őt és rászegezni szívére a pisztolyt, egy lépésnyiről, csak egy üvegtáblától elválasztva, mikor talán éppen alszik, és akkor futni a tett után. Ezt a mesterséget nem tanították nekem soha.

Hanem valami azután egyszerre elűzött minden remegést szívemből.

A szomszéd vagonban vadászok ültek, azok elkezdtek dalolni egy gúnydalt, mely amennyi vért, annyi sárt dobál a lengyelekre. Ez a dal felforralta bennem a vért újra; ami gondolat egy perc előtt megfagyasztott bennem minden érzést, az most felgyújtotta bennem mind, az szívet adott a rémnek.

Egy ember, fegyveresektől körülvéve utazik velem együtt; ugyanazon fegyveresek vesznek körül engem; és azt az embert mégsem menti meg semmi, hogy fényes déli órájában a napnak meg ne haljon, amikor én azt meg akarom tenni.

Tudtam, hogy nemsokára egy hosszú alagút fog következni. A fényes nappal közepén egy darab éjszaka.

Az utasok kiváncsian dugják ki fejeiket a kocsiablakon, hogy mégegyszer széttekintsenek a völgyben, mely még tölgyerdőkkel, zöld vetés csíkozta szelíd halmokkal, kanyargó ezüst folyóval tarkázott panorámát mutat, s melyet négy percnyi sötétség után egy más panorámalap váltand fel: sötét fenyves erdők, zuhogó hegyi folyam, sziklaoldalba vágott utak; ó lovagvárak romjai.

Egy közülünk, ki tudja, minő tájat fog meglátni ezután! Az emelkedő visszhang előre jelenté, hogy az alagút szájához közeledünk.

Ekkor csendesen kinyitottam a kocsi ajtaját.

Mély álomba merült útitársam felől akármit tehettem. Amint egy perc múlva elsötétült körülöttünk, hirtelen felnyitottam az ajtót, s kiléptem a vagon felhágójára. A széttört dinnyéből kivettem a pisztolyt és irásaimat.

Az újabb divatú vagonok felhágóján körül lehet járni az egész vonatot, anélkül, hogy a bennülők észrevennék.

Sietve haladtam előre.

Számlálnom kellett az ablakokat, amik ülésemtől áldozatom üléseig közben estek.

E földalatti éj egészen ily földalatti merényhez való volt. Körül pokolsötét és e pokolsötétben egy emberalkotta, másvilági szörnynek csattogása, tombolása, süvöltése, mely mindent megsüketít. Ki hallana meg ilyenkor egy gyönge pisztolylövést, egy meggyilkolt végfelordítását?

Végre a kiszámított ablak előtt álltam. Idáig haladtomban senki sem vett észre.

Benn a vagonban ketten ültek; alakjaikat én sem láthattam, csak két veres csillag, két égő szivar-parázs szeme nézett ki rám a sötétből.

Melyik a kettő közül, akit keresek? Nem fogom-e azt találni, aki nékem semmit se vétett; akinek még fiatal élete annyi reményt igér; akiből még lehet hős, lehet egy dicsőbb kor vértanúja.

E kétség visszaborzasztott. Karom mintha ólomból lett volna, hanyatlott alá. Mereven bámultam a két égő vércsillagra, mely két megfejthetetlen talányt adott elém.

Tán jobb volna, ha a robogó kerekek alá vetném magamat. Ekkor a hozzám közelebb eső alak leverte a szivar megnőtt hamvát s nagyot szítt rajta.

A felszított tűzfény bevilágítá arcát, s én e vérvilágításnál ráismertem. Ő volt az. Ez izzó fény büszke arcán visszahívta bosszúm ördögét szívembe.

A vagon ablaka le volt eresztve. Ő egészen arcomba fútta a szivarfüstöt. Éppen úgy, mint mikor azt kérdezem tőle: miben halt meg nőm?

Ez volt halála.

Tudtam felőle, hogy öltönyei alatt páncélinget visel, fél az orgyilkosoktól. Nem kereskedtem a szíve körül.

Egy tenyérnyivel az égő szivar fénye fölött vettem célba. Csak egy rövid lobbanás volt látható. A dördülést elnyelte a gőzkocsi visszhangverő zaja.

A másik percben, úgy, amint előre kiszámítám, éles szögletben, előre, leugrottam a kocsi hágcsójáról.

Elestem; de nem lett semmi bajom. Kissé elszédültem, de nem jutottam a kerekek alá. A nehéz vasszekerek egy arasznyi távolban robogtak el egyenkint mellettem.

A dörgés, csattogás továbbment, még néhány percig hallatszott a távozó vonat moraja, mely alatt rengett a föld. Én még mindig a földön feküdtem.

Mikor e moraj is elhangzott, valami nyöszörgés hangja ütődött füleimbe; mintha valaki végerejét szedné össze, hogy segélyért kiáltson.

„Gyilkos! gyilkos!” szólt a nyöszörgő hang a sötétben.

A vonat rég eltávozott már, s a haldokló hang itt maradt utána!

Borzadva szöktem föl helyemből, s elkezdtem futni az alagút nyílása felé.

„Gyilkos! gyilkos!” kiáltozott utánam a láthatatlan alak fájdalmas hangja, míg e világtalan sötétségen őrültként rohantam keresztül, s midőn az áldott napvilágra kiérve megálltam, hogy kilihegjem rémületemet, még ott is utánam sóhajtja a földalatti sötétség kisértő hanga:

„Gyilkos, gyilkos!”

Később, hidegvérrel utána gondolva, meg tudtam magyarázni magamnak e rém titkát.

A lövés után a meggyilkolt útitársa, valószínűleg hadsegéde, utánam rohant, hogy üldözőbe vegyen. Ő azonban nem tanulmányozá úgy az ugrás elméletét, s összezúzta magát. Ő kiáltozhatott utánam. A vonat azután odábbrohant, és senki sem tudott meg az együtt utazók közül semmit arról, hogy két utas hiányzik és egy meg van ölve. Ezt bizonyosan csak az állomáson vették észre, amikorra én már hegyen-völgyön túl lehettem. A többit tudja ön Larisse.

És most már ismer engem. Férje vagyok önnek, de amikor akar, elválhat tőlem.

Én megöltem ellenségemet; de akkor vele tettem jót, magammal rosszat, mert saját álmaimat is neki adtam örökre. Ő alszik vég nélkül, én pedig soha. Gondolja meg ön, minő szörnyű sors, egy olyan ember társának lenni, ki szemét le nem hunyhatja soha. Őrizze meg az ég minden érző ember kezét az olyan vértől, mely lemoshatatlan!

Larisse kétszer összeborzadt és harmadszor – lehajtá fejét férje vállára.

1863


VisszaKezdőlapElőre