A jó törkölyösiek afölötti örömüket, hogy Dallos Ádit kaphatták meg rektornak, azzal igyekeztek kifejezni, hogy küldtek neki egy átalag hegyaljait, egy nagyszerű sonkát, egy döböz túrót, meg egy embertelen nagyságú kenyeret.
Az meg már aztán minden erkölcs és vallás ellen való vétség volna, ha a diák, aki ennyi elemózsinát kapott, eltűrné, hogy abból holnapra csak egy felhörpenthető korty, egy befaló falás is maradjon. Különben is ez most búcsúpohár, Dallos Ádi elmondhatja: „már engem visznek!”
Azon estére a kartársak mind meg voltak híva Ádám szobájába egy kis kollációra s Nyaviga pajtás is. Nem szabad ott haragot tartani. S ha van harag, arravaló a pohár, hogy békítse ki.
De Nyaviga pajtás sehogy sem akart beleharapni a borba.
– Köszönöm alássan. Sohasem szoktam bort inni. Valójában nem veszi be a természetem.
Hasztalan szorította Dallos:
– Mind nem ember az, aki életében egyszer le nem itta magát, és szerelmes nem volt!
Nem kapacitálta vele.
– Aztán nem bor az, hanem csak máslás; ezt még a töröknek is szabad inni.
Nem hiszi el neki.
Utóbb is a hazafiúi érzelmeit kellett megtámadni.
– Ezt a poharat a hazáért!
Az egész konfraternium ráhangoztatta: „Gaz, aki nem iszik a hazáért!”
– Már ha éppen muszáj, – szabódék Nyaviga barátunk, s nagy önfeláldozással a fejébe töltötte az első pohár bort.
„Fenékig a hazáért! Körömpróbáig a hazáért!”
– Úgy, hát, no!
Az az első pohár pedig gonosz pohár, olyan, mint az első csók hívja maga után a másodikat.
– Ezt a poharat pedig a mi tisztelt professzorainkért.
„Gaz, aki nem iszik a professzorokért!”
Nyaviga pajtásnak azt sem lehetett visszautasítani. Már azzal megjött az éneklő kedve, úgyhogy beledalolt a kardalba: „Gyere be rózsám, gyere be! Csak magam vagyok idebe! Két cigány legény hegedül; Csak magam járom egyedül!” Pedig infámis hamis hangja volt; be sem vették soha a kántusba.
A nóta után maga tartá oda a poharát a közös kancsó elé.
– Jó bor az, pajtás! Sohasem ittam ennél jobbat.
– Hát rosszabbat ittál?
– Rendesen odahaza, mikor senki sem lát, hehehe. (Kezdődik a részegség első állomása: az igazmondás.)
– No barátim, – indítá meg Dallos – ittunk azért, ami legfényesebb, ittunk azért, ami legporosabb, most igyunk azért, ami leggyönyörűségesebb: éljenek a szép leányok!
Nyaviga pajtás bevágta a harmadik poharat s utána kiáltá:
– És a szép asszonyok!
(Következett a részegség útjának második állomása: a szerelmetesség.)
– Kiváltképpen a Zsófiák! – toldá Dallos Ádi.
– Csitt! – Döfé őt oldalba Nyaviga pajtás. – Hát te is tudod?
– Hogyne tudnám? Hiszen magad mondtad.
– Mit? hogy én a professzornéba vagyok szerelmes?
– Biz igen. Hiszen tudod, mikor ott furulyáztál az ablaka alatt, én meg ott akkompanyíroztalak hegedűvel.
– Igen. Emlékszem rá.
Arra is emlékezett már, ami meg sem történt.
– Jaj, csak meg ne tudnák!
– Csak te ki ne beszéld. Legjobb lesz, ha most pro forma iszol a hugáért: hogy elbolondítsd őket.
– Úgy van. Cimborák! – kiálta fel Nyaviga pajtás. – Éljen a szép Veronika!
Arra kitört belőle a nevetés teljes erővel. (Itt volt a részegség harmadik állomása: a veszett jókedv.) Odaborult Dallos Ádi nyakába, úgy röhögött:
– Nézd csak! prühahihahu! De bolondok! Kötni való bolondok. Gyere: valamit súgok a füledbe. Druhahaha! Tartsd ide a füledet. Prüsztihaha! Nézd, ezek a részeg filkók mind azt hiszik, hogy én a leányt szeretem; pedig a professzornét szeretem. Kukrihihihihehehő!
A cimborák rágyujtottak egy új dalra.
(MAESTOSO)
Múlik, mint az árnyék, ez az élet,
Észre sem vesszük, hogy semmivé lett.
(ALLEGRO)
Hej, bizony esztelen, aki búsul, mikor
Örömök közt mulathat és vigadhat:
Észre sem is veszi, elsuhan élete,
Elenyészik, mint az őszi lenge köd.
Megszaporodik az életfonál
A kotyogó kebelű kancsónál.
Fogj nosza kulacsokat,
Tölts tele finakokat,
A fekete bajokat
Öntsük le!
E szomorú figyelmeztetés az élet mulandóságára aztán oly mélyen hatott Nyaviga pajtás érzékeny lelkületére, hogy egészen elkeseredett bele. A veszett jókedv után utólérte a részegség negyedik postaállomása: a siránkozás.
– Ó barátim! Ó kedves jó barátim, – kezdé rá zokogva, s sorba ölelte, csókolta valamennyit. – Ne ítéljetek meg. A nagy indulat! Látjátok: a szív csak szív marad. Hiszen az ember nem béka, se nem tapló! hogy mikor ma temetik el a szeretőjét, a hideg földbe, aztán estére már vigadjon. Ühühühühüjejeje. Ne vígasztaljatok engem! Ne vígasztaljatok! Nem kell nekem a ti vígasztalástok. Menjetek haza. Én magam akarok sírni, bömbölni: „Ó, Tihanynak riadó leánya!” Takarodjatok haza.
– No nézd, hogy kerget ki a saját szobámból! – kötődék vele Dallos; – hát micsoda szeretőd halt meg neked, te?
– Csitt! – ordítá titkolózva, szája elé tett mutatóújjal Nyaviga. – Nem szabad kilocsogni, hogy kedvesem volt, mert másnak a felesége volt; a professzorné. Meghalt. Eltemettük.
– Vígasztalódjál, pajtás. Az nem az ifjasszony volt, hanem az öregasszony.
– Igazán? He? Nem a szebbik volt, hanem a csúnyábbik? Dehát az már mindegy. Mikor én sírni akarok, akkor nekem muszáj sírni! Ha még nem halt meg, hát akkor ezután fog meghalni. Ó, ó, ó! Kedves barátim, ha már itt vagytok, sírjatok hát együtt velem. Sirassátok őtet! De ne kérdezzétek tőlem, hogy kit? Mondjátok meg minden embernek az utcán, hogy sírjanak, bőgjenek, ordítsanak! De ne mondjátok meg nekik, hogy miért? Fáj, fáj, fáj: fáj a szívem; fáj! Fáj a szívem te éretted! Fáj! Mindjárt kirúgom ezt a földet alólam!
– Ugyan mit sopánkodol? – förmedt rá Dallos Ádi. – Hiszen sohase szeretted azt az „asszonyi állatot!”
Ezzel az ellenmondással aztán keresztül lökte őt a részegség ötödik fokozatán, a veszekedhetnémségen.
– Micsoda? Mit mondtál! – ordíta fel dühösen, s aki különben oly szelíd volt, mint a birka, most veszett lett, mint a kakas, felkapott egy széket az asztal mellől, s azzal kezdte el Dallos Ádit üldözni. – Agyonütlek! A falra mázollak! Megeszlek! Nekem mondod, hogy nem szerettem! Porrá törlek! Elfújlak!
De Ádi nem hagyta magát elfújni, elkapta a széklábat, s kivette a kezéből a széket, s aztán átölelve Nyaviga pajtást izmos karjaival, szép gyöngéden ártalmatlanná tette, s akkor aztán elkezdett hozzá nyájasan beszélni.
– De kedves jó pajtásom. Ne haragudjál rám. Hiszen csak azért beszéltem, mert te még eddig csak titkoltad ezt. Még szerelmet sem vallottál annak a szép hölgynek; pedig ha olyan nagyon szereted, meg kellett volna neki vallanod, hogy megnyerhesd viszontszerelmét.
Nyaviga pajtás otthon volt már: a részegség utolsó állomásán, a bambaság állapotjában.
– Viszontszerelmet? Igazán? Angyal vagy! Ne egy puszi! Gyere mindjárt. Gyere velem oda. Szép holdvilág van. Előtted vallom meg neki, hogy én őt imádom.
– Hogy nem a Veronkát szereted, hanem őtet.
– Szeretem: és elveszem.
– Hát az urával mit csinálsz?
– Azt megölöm!
– De hátha nem akar az asszony a tied lenni?
– Akkor elrablom!
– Az derék lesz.
– Derék lesz. Velem jössz. Ha nem jön, visszük. Felgyujtjuk az egész várost!
– Az lesz a legjobb. Akkor a zsákmánnyal elmenekülhetünk; de hohó, megállj. Erről a tógáról rád ismernek. Vedd fel az én jáponikámat. Tetejébe meg a köpönyegedet. Ha ebben meglát, minden asszony beléd bolondul.
Az a jáponika tudniillik tarka nagy pálmás kartonból készült, s azt odahaza Dallos Ádi pongyolának viselte, amiért Harangi professzor dühös volt rá, hogy mit jár – csak otthon is – komédiás ruhában! Hát még ha az utcára veszi fel valaki!
A fiatalság engedte Ádinak végigjátszani a kicsinált tréfát, ami hogy teljesen sikerülhessen, ketten elszaladtak előre nagytiszteletű Harangi és Tóbiássy urakat értesíteni felőle, hogy a rejtélyes lunátikus már megint a házak tetején járkál.
Tóbiássy professzor úr ugyan erre a hírre nagyot vont a vállán, s azt mondta rá, hogy bánja is ő, hisz ő úgyis hiszi a lunátikus létezését, ismeri azt már könyvekből, nem szükség a természet után is meggyőződnie létezése felől; ő bizony lefekszik alunni. Első éjjel, hogy békével alhatik megint. Se feleség, se leány a háznál. Veronka is elment Manci nénihez éjszakára.
De annál nagyobbat ugrott a székéről Harangi professzor úr erre a hírre.
– Hol a botom?
Furcsa gyógyszer a szomnambulizmus ellen!
– Minek az a bot, lelkem? – kérdi Zsófia asszony.
– Majd híre lesz annak, ne félj!
– Csak nem mégy ki éjjel a házból?
– Éjjel? nem éjjel? én megyek! S ha mindjárt ott virradok is meg; de meg akarom tudni valahára, hogy mi hát az a kísértet, ami két hónap óta lázadásban tartja az egész békés város népességét? kinek van passziója, mint a macskának, a házak fedelén sétálni, mikor száraz az utca?
– De lelkem, meghűtöd magadat, s aztán megint katekizmust kapsz tőle.
– Katarrhust! Nem katekizmust! Mikor tanulsz meg már egyszer disztingválni?
– De vigyázz, hogy meg ne fogjanak.
– Ugyan ki fogna meg? hisz teli lesz bámész néppel a piac.
– Vigyázz, hogy a sárba ne lépj!
– Hiszen poros az út, és holdvilág van. Vigyázzak-e még valamire?
– Igen, hogy hamar hazajőjj, mert én félek idehaza egyedül.
– Hát vedd elő a rokkát és nem fogsz egyedül lenni.
Professzor úr nem engedte magát tovább tartóztatni, fogta nádpálcáját marokra és el-kirohant a holdvilágos éjszakába, lunátikust fogni.