Orol Krivánszky

A fergeteg elvonult a vidékről.

Villámlott, dörgött a Tisza, Duna partján: az nem látszott, nem hallatszott ide.

Ferenc szerencsésen hazaérkezett a védencével, s otthon aztán föltette magában, hogy többet nem ereszti ki a szárnyai alól, akármit határozott is a vármegye.

Azt hitte, hogy majd megszoktathatja szép szóval, jó bánással, szelídebb mulatságokkal, attól sem restellte a fáradságát, hogy egy-egy tudományból – úgy sétálás közben – ebéd fölött, peripatetikus módon valamit verjen a fejébe, ami azonban nehezen ment, mert olyankor Soma úrfira mindjárt ráért a dúdolási kedve, s utoljára is azzal végezte a leckét, hogy „úgyse lesz én belőlem se pap, se doktor, se mérnök, se prókátor, hát minek tanuljam én ezeket?”

De hát igazi úr sem akart belőle lenni. Ahhoz meg lusta volt. Vadászni csak úgy szeretett volna, ha a vaddisznó előbb össze hagyta volna kötni a négy lábát, meg ha a kályhát is utánavitték volna, hogy nekivethesse a hátát; ha meg lóháton indult el valaha, vagy a ló jött haza sántán, vagy ő maga. A képe mindig össze volt karmolva a szolgálókkal való hancuzástól; ezen túl nem ment a szenvedélye. Hanem ahelyett naphosszat eltörte a fejét azon, hogy lehetne valakit bolond módon feltréfálni? A gyámjának mindennap volt valami hallatlan nagy galiba elintézésével dolga, aminek az uraöccse volt a mestere. De hát ráért most. Tél volt az idő, útcsináltatás, határjárás pihent, s ebben az esztendőben nem pörölt senki. Szükség sem volt bíróra.

Ezalatt Illavay bizony arra is ráért volna bőven, hogy Gargóvárát meglátogassa, hanem ennek az a talányos levél Pálma grófnőtől, egészen útját állotta: „Ne jöjjön, amíg én nem hívom”.

Nemsokára hazaérkezte után ez a talány félig-meddig meg lett oldva. Az alszolgabírája tudósítá róla, hogy Gargóvára helyőrséget kapott; császári csapatokat, amiknek egy része a faluban, más része benn a városban van elszállásolva.

Ferenc kezdte most már érteni a dolgot. Pálma grófnő azért írta, hogy ne jöjjön oda, mert félt, hogy valami kellemetlenség fejlődhetik ki a kétféle vendég között. Pedig kár volt ettől tartani. A szolgabíró a császári seregre nézve is csak úgy szolgabíró, mint a parlament seregeire nézve, az egy neutrális közeg, akinek kötelessége a háború közepett védeni a rendet, s a két hadviselő között a népet. Amit azok meggyújtanak, azt az ő dolga eloltani.

Hamar kitalálta azt is, hogy ez a gróf saját akaratával következett így. Ezért volt az a megrettentés az U. S. S.-től, hogy indokolva legyen a védelem kényszerűsége. A gróf fél a rettenetes szvornoszttól. Úgy tesz, mintha félne.

S ezúttal Illavay egészen igazságtalan volt a gróf iránt. Temetvényi valóban félt.

A félés, gyanakodás különben normális állapota volt kedélyének. Mindenkitől tartott, s minden rosszat lehetőnek hitt. Egyetlenegy embere volt, aki teljes bizalmát bírta.

Egyszer már találkoztunk vele: ez a háznagy; valami középlény a komornyik és titkár között. A gróf külföldön laktában, diplomáciai pályafutása alatt szerezte őt, francia volt; monsieur Cousin volt a neve, ami aztán igen kellemesen hangzott, mikor a gróf így szólt hozzá: „mon cher Cousin”, azt hitte az ember, hogy valami „unokaöcs”-ről van szó, kivált aki nem tudta, hogy „Cousin” annyit is jelent, hogy „szúnyog”.

Ez az ember intézte az egész háznak a sorsát évek óta. Más ügyvéd nem adhatott tanácsot a grófnak, ha pere volt, más orvos nem rendelhetett neki gyógyszert, ha beteg volt, csak aki Cousin úrnak a placetumát bírta.

Kereste is a kedvét minden ember: a tiszttartóktól kezdve a cselédekig. Tudták a nevenapját, születésnapját, s olyankor meg karácsonykor, újévkor se kicsiny, se nagy el nem mulasztá ajándékaival kifejezni mélységes rokonszenvét iránta.

Egyedül Pálma grófnőnek volt bátorsága nyíltan is tudatni vele azt az ellenszenvet, amit titokban minden ember osztott. Sohasem tűrte el, hogy mikor ő az atyjával beszélni akar, Cousin is a szobában legyen. Ez azonban lehet, hogy ismét csak Pálma grófnő különcségeihez tartozik; hisz ő még csak egy társalkodónőt sem tűrt el maga körül soha. Próbálta, de eggyel sem tudott megférni. Annyi követelései voltak egy társalkodónő irányában, hogy a gróf azt mondta neki: „Jaj kedvesem, ha én egy ilyen, ennyi erénnyel és tökéletességgel felékesített némbert találok a földtekén, azt én rögtön elveszem feleségül”. – Tehát meglehet, hogy Pálma ellenszenve Cousin iránt csak az ő kedélyének alapszíne volt.

Hanem annál nélkülözhetetlenebb volt a grófra nézve. Az ordinárius nem ismeri úgy a megszokott betegét, mint Cousin úr az ura kedélyének hipochondriáit.

A gróf legelőször is véghetetlenül unta magát. Vén embernél uralkodnak a reminiszcenciák. Ilyenkor tél idején úri cercle, jours fixes, konferenciának nevezett hírhordás, diplomáciai intrikalátogatások és recepciók, concert spirituel és színházlátogatás s aztán éjfél után reggel öt óráig magas pénzben játszott tarokkparti szokta kiegészíteni az életrendet; most az mind eltűnt. Nincs se színház, se udvar, nem lehet komédiát se nézni, se játszani. Esténkint úgy jön, mintha fel kellene venni a fekete frakkot, s menni a megszokott társaskörökbe – hol vannak azok hát! A környékbeli apró földesurak magok is otthon ülnek e szívnyomasztó időben, amikor még újságot sem lehet kapni, se Pestről, se Debrecenből. A külföldi lapok is egészen arra valók, hogy felbontatlanul heverjenek az asztalon. Az egyetlen zenehang Pálma zongorajátéka; – de az is, mikor atyját közelítni látja, egyszerre a skálákat kezdi el játszani. Nincs egyéb rendes dolog, mint reggel a várkápolnában meghallgatni a misét páter Kiripolszkytól, akinek a nevét a gróf sohasem tudja megtanulni. A páter ugyan tarokkozni is jól tud, s a partit ki lehet egészíteni a tiszttartóval, aki szintén celebritás e szakmában, s azok el is játszanak szívesen délutáni két órától reggeli hétig – egy századrész krajcárban poénjét, csakhogy olyan mesquine modoruk van a játszásnál, bizonyos sztereotip bundaszagú kifejezésekkel: „habeat sibi!”, ha a pap veszi fel a talont; „bírja békével!”, ha a tiszttartó „ugrik be”; „non fuit militum”, ha a jobb talont otthagyta. – „Padra vele”, mikor kontrát izennek; „fogom a fülit”, mikor a királyt elütik; „mint a kijáró kutyát!” mikor felülütnek; minden kártyának van náluk valami gúnyneve, aztán minden játék végén összevesznek, a gróf megunta őket az első recontre-nál, s azontúl csak a végső kétségbeesés bírta rá, hogy ott marassza őket egyszer-egyszer.

Vadászattal ugyan mulathatta volna magát, de ettől meg mr. Cousin vette el a kedvét, folyvást ijesztgetve őt a rémhírekkel, hogy az erdők tele vannak orvvadászokkal, amiben lehetett is valami igaz.

S mégis itt kellett ülnie, mert az országgyűlésen erősen vellicálták, hogy az „absentisták” vagyona az állam részére elkoboztassék.

Kedvenc olvasmányait a francia és angol forradalmakról pedig mind elvitte magával a szolgabíró. Pálma mind kiszedte azokat a kisebb könyvtárból. Volt ugyan az írószobai könyvtáron kívül, amiben a modern művek álltak, még egy nagyszerű pompás könyvtár is a kastélyban, nemcsak látványnak pompás, gyönyörű díszkötésű fóliánsaival, de valóban ritka, belbecsre értékes munkák tárháza. Csak volna, aki kikeresné közülök, ami az unatkozónak a kedélyállapotához a legjobban hozzáillik. – Ilyen is akadt. – Nem kétkedünk rajta, hogy Cousin úr volt az a gyöngéd figyelmű házibarát, aki egy napon odaescamotírozta a kis könyvtárba a nagyból Schlüsseln von Suderburg ritka könyvét a német parasztlázadásról, aztán meg Pistoriusnak Berlichingeni Götzről írt művét, s ezeket nagyhamar megtalálta a gróf. És azután egészen beléjük veszett.

– Egészen azok a viszonyok, amik akkor voltak – mondá Cousin úrnak, egy-egy nevezetes szakasznál –, akkor is a „bocskor” volt a jelvény, amely alatt a parasztok harcoltak: hát itt nem minden ember viseli-e ezt a szimbólumot? Nem valóságos „Käsebruder”-szövetség-e ez itt? Mind sajtot esznek. Így osztották fel a földbirtokot a „Hungerbergnél”, a „Bettelrainnál”, mint most minálunk. Hát a Hans Müller 12 artikulusa! Itt van mind a szemünk előtt! Szóról szóra! – Még arra is rájött a gróf, hogy ennek a Berlichingeni Götznek az arca, termete tökéletes hasonmása – Illavay Ferencnek, ahogy a Sartorius munkáját illusztráló rézmetszetekből kitűnik. Ez az a parasztok élére állt vaskezű nemes: ízről ízre ugyanaz! Ezt beledisputálta magába a gróf, s Cousin úr segített őt e véleményében megerősíteni. A bocskoros parasztok úgy hallgatnak Illavayra, mint a prófétájukra.

Azt a vasgyűrűt is Cousin úr praktizálta a gróf megszokott sétaútjába. A gróf tehát komolyan félt.

Azt gondolta, hogy már a nyakán van a „stauromachia.”

Jól kifőzte a dolgot Cousin úrral.

Egy napon a háznagy elutazott valamerre: csak a gróf tudta, hová. A császári dandárparancsnokot kereste fel egy közel eső városban, akivel közölte azt a bizalmas titkot, hogy a gargói várkastély ura igen szívesen elfogadna téli szállásra egy detachírozott csapatot, ellátva azt minden szükségessel.

A dandárparancsnoknak éppen semmi oka sem volt a rendes hadcsapatai közül akármelyiket is magától elhagyni, a téli hadjárat el volt határozva, neki előre kellett nyomulni, hanem azt mondta, hogy ha olyan nagyon utolérte a grófot a vendéglátási vágy, más szóval, ha a parasztjaitól olyan nagyon fél, meghívhatja a kastélyba a morva határszélen portyázó szabadcsapat vezérét; aki valószínűleg igen derék ember; – s ezzel aztán mind a hármukon segítve lesz, a grófon is, a szabadcsapat vezérén is, meg a generálison is, aki legjobban fog rajta örülni, ha ezt a „derék embert” távol tarthatja a testétől.

Cousin úr már a bevégzett ténnyel jött haza a várba. Megérkezik a derék lovagias Orol Krivánszky szabadcsapatja Gargóra. Pálma grófné nagyon bosszús volt, mikor ezt meghallotta. Azért írta Illavaynak azt a levelet, hogy ne jöjjön addig hozzájuk, míg ő nem fogja hívni.

Amíg Illavay odajárt az unokaöccsét visszavinni a végveszély torkából, azalatt meg is érkezett a mentőcsapat, el is helyezkedett részint a várkastélyban; részint a faluban. Lehetett a számuk valami háromszáz.

Mikor Illavay visszatért, nemsokára hallá is hírüket a környékbeli bíráktól, akik feljöttek hozzá panaszt tenni, hogy micsoda garázda nép került most közéjük, ki tudja, honnan keveredtek ide? Hogy nem jó járatban vannak, az bizonyos. Amit a szemük meglát, azt a kezük ott nem hagyja. Papot is hordanak magukkal, de amit az prédikál, azt nem jó meghallani emberi füleknek. Legjobban meg lehet velük akadva maga a gróf, mert a kastélyban olyan dorbézolást visznek véghez, hogy nincsen az a kocsma.

Illavay szép csendesen összeszedte a bejelentett adatokat, hogy megismerje, miféle természetű bajjal van dolga, s aztán éppen olyan csendesen megtette az intézkedéseket, hogy ezen a bajon segítsen, mihelyt a beavatkozásra illetékes helyről fel lesz szólítva.

Egy reggel aztán kapott egy levelet Pálma grófnőtől.

„Jöjjön! És szabadítson meg bennünket – a barátainktól.”

Olyan rövid és kategorikus volt a felszólítás. Pálma grófnő nem is kételkedett benne, hogy Illavay tökéletesen bír azzal a hatalommal, hogy alkalmatlan hadcsapatokat egyik helyről a másikra dislokáljon.

Illavayban volt annyi emberi rossz indulat, hogy előbb jót nevetett magában ezen a dolgon. Az ember nincs csupa lépes mézből. Még a messiásokról is vannak olyan legendák, hogy azok is szerették az olyan embereket feltréfálni, akik maguk keresték maguknak a bajt, s ez valóban olyan eset volt. Temetvényi gróf maga hívta be a kastélyába a „szvornosztot”, amitől, úgy mutatta, hogy fél. Most aztán szeretné a „fölvett talont leskártolni”. Így mondják azt a tarokkjátékban. S ilyenkor bizony minden ember nevet a játékoson, aki „matadort” keresett, aztán „Pub”-okat kapott. Erre mondhatná páter Kiripolszky, hogy „habeat sibi!” Ha megfogta őket magának, hát mármost mulassa magát velük. – Megbocsáthatjuk Illavaynak azt a kis gonoszkodó nevetést e tréfa fölött; annyival inkább, hogy azért ő nem vette tréfára a dolgot, hanem ami tudományában állt, azt alkalmazásba illeszté: felhívatta a környékbeli falvak elöljáróit, értekezett velük, utasításokat adott nekik, minden intézkedést megtett, s másnap délre bejelenté hivatalos látogatását a gargói várban. Nem is csinált belőle valami különös nagy titkot, hogy Orol Krivánszky úrnak a szabadcsapatját szándéka van a maga járásából eltávolítani; a szomszéd járás szolgabírója aztán adja tovább „per schub”, aztán majd csak kitolják a határra. Így szokás az. Van a szolgabírónak brachiuma is: meglássuk, hogy mekkora?

Ha ő merte arra a szóra: „a szvornoszt sok”, azt felelni: „Én több leszek!”, hát mármost váltsa be a szavát.

– No, barátom, Soma – mondá Ferenc henyélő úröccsének este, mikor a másnapi úthoz készült –, most van ám itt az alkalom megmutatni az embernek, hogy milyen nagy a bátorsága a hazáért. Ön mindig azt veti a szememre, hogy elhurcoltam önt a dicsőség mezejéről; hát mármost gyerünk vissza, én is megyek. Itt az ellenség, akit szét kell verni, mégpedig egy bájos szép hölgynek a megszabadításával összekötve, akinek a szeme láttára fogjuk elkövetni lovagi hőstetteinket. De hát én tartok tőle, hogy majd én magam, mint afféle civilista, nem imponálok eléggé az ellenséges hadfiaknak; azért nagyon jól esnék a kezemre, ha ön is velem jönne vitéz bajtársával együtt. Ha önök ebben a zsinóros ruhában, kardosan, veres-sipkásan felvonulnak velem, az ellenségnek mindjárt nagyobb respektusa támad.

Lehet, hogy ez is csak gonoszkodás volt Ferenctől, de az is feltehető róla, hogy komolyan gondolt arra, hogy unokaöccsében a férfiasság önérzetét fölébressze, olyan alkalommal, ahol ha lesz is egy kis komoly tusa, azért mégiscsak nagyobb lesz abban a lárma, mint az életveszedelem. Talán még az is lehető lesz, hogy ilyen bevezetés után, egy olyan eszményi alakkal való találkozás, mint a lovagkaland megszabadítandó hősnője, az ifjú ember egész lelkületére megnemesítő fordulatot fog képezni.

Ő tehát a tréfás indítványban valami komolyat is gondolhatott.

Soma úrfi pedig azt egészen komolyan fogadta. A járókelő parasztoktól (a tót szeret dicsekedni) megtudott annyit, hogy az atyafiak készülnek erősen megrakni a betolakodókat, csak azt várják, hogy a szolgabíró közéjük menjen, s megjelenésével törvényesítse önvédelmüket. Olyan csata lesz, amelyikben az ellenség fog szaladni. Itt még vissza lehet szerezni az elvesztett hősi hírnevet. – Koczur barátunknak egész napestig töltényeket kellett csinálni a pisztolyokba. Soma úrfi tömérdek szvornosztot meg akar lőni. Aztán a kardot kellett segítenie kiköszörülni. Meg a vívóleckét is végig kellett próbálnia az úrfival, neki természetesen plastron nélkül. Alig akart lefeküdni a Soma úrfi, olyan verekedő kedve támadt egyszerre. Hanem Koczurnak volt annyi esze, hogy lefekvéskor reszelt tormát kötött a saját talpára, mitől reggelre olyan hólyag támadt a lábán, hogy nem húzhatott rá csizmát. Ez nagyot lohasztott Soma úrfinak a harci tüzén. Koczur nélkül nem érezte magát egy egész embernek. Miért kellett már neki éppen most megsántulni. Haragjában jól végigkardlapozta a hű bajtárst ott az ágyban.

Azután nagyon meg volt akadva a harci toalettel. Nagy baj volt, hogy a piros zsinóros atillát nem lehetett a köpönyeg fölé fölvenni. A szürke köpönyeg nem imponál annyira a népnek. Ellenben a piros sipka megteszi: az már akkor nagy respektust szerzett magának. Ő ugyan ezt nem a III. zászlóaljnál kapta, hanem még huszár korából maradt nála. Elindulás előtt elkezdett alkudozni a nagybátyjával:

– Hallja maga, én nem ülök maga mellé a szánkóba. Én lóháton akarok fölvonulni. A huszár imponál a népnek.

– Jó lesz biz az.

– Hát maga nem hoz magával kardot?

– Minek? Hiszen nem megyünk ma megyegyűlésre.

– Hátha verekedni kell?

– Majd kérek kölcsön az ellenségtől.

– Maga mindig csak bolondozik. Hát még kijön velünk?

– A János.

– Ez az egy szál hajdú? Aztán mi hárman támadjuk meg az egész tábort? Tréfál maga. Bizonyosan előreküldte már a fegyveres népet. Csak volt annyi esze.

Akkor aztán tartott Illavaynak praktikus előadást, hogy miképp kell a haditervet megcsinálni; ő ezt már mind tudja hosszú tapasztalásból. Illavay megköszönte neki, s ígérte, hogy majd hasznát veszi a jó utasításnak.

Soma úrfinak előhozták a lovát, mire aztán ő büszkén előrenyargalt, s mindig messze megelőzte az utána csilingelő szánt. Ez addig tartott, amíg a gargói határt el nem érték. Itt a sűrű erdő közé mélyedt az út, s abban nem tudhatja az ember, hogy mi lakik. Itt kezdett Soma barátunk csendesebben léptetni, s aztán a szánkó mellett tartotta magát, s nagyon nézegetett jobbra-balra.

– Ferenc bácsi!

(Jaj, mikor már a katona azt kezdi mondani, hogy „bácsi!”)

– Gondoskodott-e arról, Ferenc bácsi, hogy ezeket a mellékutakat egy-egy figyelő hadcsapat tartsa megszállva? Nehogy az ellenség a hátunkba kerülhessen: s elvághassa a visszavonulási utat?

– Gondoskodtam róla, öcsém.

Arra aztán elkezdett dalolni. Azt is megbánta nagy hamar; mert az erdő visszhangos volt, s valami félelmes érzés az, mikor az ember a saját hangját megtízszerezve hallja visszatérni.

– Ferenc bácsi!

(A Gargóvár ormai kezdtek már az erdős hegyhát fölött kiemelkedni.)

– Én azt gondolom, hogy mégsem jó lesz nekem ezt a veres sipkát a fejemen fönn tartani, mert erről az ellenség messziről meglátja, hogy hol van a táborkar. Nem volna-e jobb, ha a maga süvegét feltenném: magának van kalapja is.

– Osztom a nézetét – szólt Illavay, s azzal a kalaptokból kivevé a karimást, a fehér báránybőr süveget odaadta Somának, maga meg feltette a kalapot.

Egyszer aztán a hegyi patakhoz értek, mely már Gargóvár alól jön, s négykerekű malmot hajt. A malom előtt nagy csoport paraszt állt, vasvillákkal, hosszú nyelű baltákkal és egyenesre ütött kaszákkal; fahíd vezetett át a patakon.

Ezen a hídon Soma úrfi lova sehogy sem akart átmenni.

– No, mi baj? – kérdé Illavay, a szánból visszafordulva.

– Nem akar ez a ló a hídra rámenni.

– Dehogynem akar! Jámbor állat az; csak csettentsen neki a nyelvével. Vágjon a fejére, ha visszahőköl.

De a ló csak nem akart sehogy sem a hídra menni.

– No, megálljon, majd átvezetem én – monda végre Ferenc, s kiugorva a szánból, segítségére sietett a szerencsétlen hőslovagnak; alig fogta meg a ló zabláját, az mindjárt szelíd lett, mint a bárány, s hagyta magát vezettetni, jókedvűn prüszkölve. Nem is a ló volt az, aki a hídtól félt, hanem a lovas.

Most már nem ferencbácsizott többet: kifakadt egész haraggal.

– Hallja az úr! Engem nem tesz bolonddá! Látom az egész plánumát. Csak azért hozott ide, hogy felkoncoltasson a dühös parasztokkal! Ilyen riha néppel egy Opatovszky nem harcol. Agyúk ellen igen, de vasvillák ellen nem megyek!

Azzal leugrott a lováról, s markába kapva a kardját, hogy keresztül ne bukjék benne, nekiiramodott a sűrű erdőnek, ahol legnagyobb volt a bozót – hasztalanul kiabált utána Illavay, hogy ne féljen semmit: ezek a mi saját embereink! – Nem hitt neki, nem is hallgatott rá: lóval sem lehetett volna utolérni, úgy elpályázott a ciherbe. Illavaynak nem volt mit tenni, mint a gazdátlan lovat kantárnál fogva vezetni a malomig, s ott rábízni a molnárra, hogy ha megkerül valahonnan az úrfi, ültesse fel rá, s aztán vezettesse Gargóvárra.

Szégyenlette a dolgot a parasztok előtt.

Azok mind az ő derék tótjai voltak, köztük fele katonaviselt ember, azokkal rövid haditanácsot tartott, s felosztva közöttük a teendőket, maga előreindult a szánnal: a népcsapatnak csak később kellett utána indulni.

Mikor a helység közelébe ért, egy szénégető putri mellől feléje szaladt nagy lelkendezve egy némber alak. Ismerte jól. A falu némája volt. A rongyos leány egy levelet dobott a kocsijába, s aztán tartotta a tenyerét a garasért. Az járt neki, ha útban találhatta a szolgabírót.

Illavay felbontá a levelet, abban latin nyelven az volt röviden megírva, hogy őrizkedjék felmenni a várba: mert Orol Krivánszky cimborái elhatározták, hogy megölik, ha közéjök mer lépni. Az írás szándékosan el volt változtatva. – A levélíró nagyon ügyesen vélte elrendezni a dolgát, amikor levélvivőnek a néma koldusleányt választotta ki: nem is képzelte, hogy a szolgabíró még a némát is ki tudja vallatni, s hogy az a két kezével, a szemeivel úgy le tudja őt írni, mintha beszélne, s a néma beszédéből rájön a szolgabíró, hogy ezen anonymus jóbarát nem más, mint a gróf háznagya.

Most már eggyel többet tudott Illavay. Azt, hogy Cousin úr keze is benne van ebben a tréfában.

Abból aztán következtetett egyébre is.

A néma kapott ezúttal egy húszast. Ferencnek pedig esze ágában sem volt, hogy visszatérjen a vett intésre; hanem inkább levétette a csörgőket a lovairól, hogy előre ne hallják a közeledtét, mikor a faluba behajtat.

A kocsma és a templom közötti téren nagy sokadalom volt.

Ott egy rögtönzött szószéken, aminőt Úrnapján szoktak használni, prédikált valaki az összegyűlt népnek. Reverendás úr volt; de az a reverenda nem az ő hórihorgas termetére volt szabva: bokáig sem ért neki, s a kéz csuklói csülökig ki voltak belőle: az ábrázatjával pedig beülhetett volna bátran a viaszkabinetbe, ahol a hírhedett rablógyilkosokat mutogatják, senki sem kérdezte volna tőle, hát az úr hogy került ide? Az a prédikáció is valami gyönyörű keveréke volt az istenes mondásoknak s a lázító szitkozódásoknak; hosszú nagy karjait roppant tenyereivel hol kiterjeszté, mintha a földet osztaná ki, hol az égre dobálta fel, nagyokat ütött az öklével a mellére, hogy csak úgy döngött, s a két tenyerével a pulpitusra, hogy csak úgy recsegett. A textus az volt, hogy ki kell irtani a magyarokat a világból.

Amint azonban a papforma ember onnan a katedrábúl meglátta a szolgabírót a szánkóval közeledni, egyszerre a szó közepén megváltozott a textus, hang és gesztikuláció; lett belőle jámbor tanácsadás, hogy kerülni kell a részegséget és dobzódást, de különösen a káromkodást, s mikor a szolgabíró közelebb ért, akkor egész alázatosan beneventálá az uraságot, félbeszakítva a sermót: „Bonum mane praecor domine perillustrissime”.

Illavay leszállt, és odament hozzá közel, hogy szemébe nézhessen. Gyanús pofa volt ez előtte.

A prédikáló onnan a szószékből nyájasan nyújtá nagy izmos tenyerét Illavaynak kézszorításra, s megmondá a nevét: „Baranecz Mathusalem, legalázatosabb szolgája”.

Illavay észrevette, hogy ez most azt akarja kipróbálni, hogy vajon kiállja-e a kezének a szorítását? Egy darabig hagyta neki, akkor aztán visszaszorította neki a kezét úgy, hogy az csak emelgette egyik lábát a másik után a kurta reverenda alul. Hanem mosolygott pulykavörössé lett arccal.

– No, csak folytassa, páter, a szentbeszédet tovább. Majd ebédnél találkozunk odafenn a kastélyban.

Amint a szolgabíró odább ment, Baranecz Mathusalem még dühösebben rágyújtott a lázításra, a szónoklatba lassankint a nép szava is belevegyült. Csupa férfigyülekezet volt, mind tótok, némelyik fegyverrel, mások csak dorongokkal ellátva; hogy idegenek is vannak közöttük, azt csak a különböző fövegek gyaníttaták; a gargóiak mind széles karimájú gombaforma kalapot viselnek, a jövevények hegyes, karimátlan, felgyűrt szélűt, meg mindenfélét az etnográfiai kiállításból. A szónoklat vége az általános népriadalban veszett el, amelyből az hangzott ki leginkább: „Üssük a szolgabírót!” Baranecz Mathusalem szónoklatának tökéletes sikere volt ma. A Gargóvidéki, mely eddig nagyon hidegen viselte magát az ő szabadcsapatja iránt, ma egészen megtért; összeölelkezett a szuronyok bajnokaival, utoljára vállára emelte a népszónokot, úgy vitte fel nagy lármával a várudvarba.

No, gyönyörű képet mutatott most az a várudvar! Mikor Illavay behajtatott a szánjával, a lovai majd elragadták, úgy megijedtek. A szép szökőkútból vágóhíd volt rendezve, azon koncoltak fel éppen egy szép nagy dámvadat, s a hajdani puskaporos-torony bejárása előtt pörköltek egy óriási vadkant. A szép tágas köröndből pedig, ahol máskor művészek szoktak hangversenyezni, valami részeg társaság nótája hangzott ki, a nyitott ajtón dűlt ki a pipafüst, az udvarra nyíló emeleti ablakokból feltett kalapokkal könyököltek ki marcona pofájú alakok, s az egyik ablaktól a másikig áthúzott kötelen száradt mindenféle gúnya, amit nagy visszaélés volna fehérneműnek nevezni. Az udvar közepén pedig volt egy nagy veres tócsa: vértengernek nevezhetné az ember, ha veres bor nem volna; egy szétdűlt hordó tartalma ömlött ott szét, s abban feküdt hanyatt egy ember: halottnak nevezhetné az ember, ha részeg nem volna: az úgy látszik, hogy ki akarta inni a bortavat, s belebukott a vállalatba.

Ez az udvar; hát még odabenn a kastélyban mi lehet?

Illavay megmondta a hajdújának, hogy forduljon vissza a szánkójával, s szállásolja be a kasznárhoz. Maga egyedül felment a főlépcsőn, s egyenesen a gróf lakosztálya felé tartott.

Szembe jött rá mr. Cousin. „Jó” ismerősök voltak már.

– Odabenn van a gróf?

– Nem lehet vele beszélni. Ájtatosságát végzi.

– Hát a grófnő?

– Azzal sem lehet. A toalettjét végzi.

– Hát önnel lehet beszélni, mr. Cousin?

– Szolgálatjára állok.

– Ki mondta azt „önnek”, hogy engem meg akarnak ölni, ha ebbe a házba belépek?

– Nekem? – szólt mr. Cousin. S szétnézegetett, mintha azt keresné, hogy kihez beszélnek itt?

– Igen. Amit ön ebben a levélben írt hozzám.

– Én írtam? Levelet?

– Igen. A küldönce megmondta.

– Hiszen az néma.

Elszólta magát. Arra aztán jó képet kellett csinálni a tréfához.

– No, hát én írtam.

– Köszönöm. Én hát szeretném megismerni azt az urat, aki engem meg akar ölni, kérem, vezessen oda hozzá.

– Csakhogy az nagyon nagy úr – szólt gúnyos mosollyal mr. Cousin. – Ha meg akarja ön ismerni, szíveskedjék velem ide a folyosó ablakához lépni.

A korridor szélső ablakából el lehetett látni a piacra és a fasoros útra, amelyen a néptömeg vonult fel a vár felé, kaszákat, vasvillákat emelve magasra, s közepén a népszónokot hozva embervállon.

– Ez az az úr! – szólt meghajtva magát a háznagy. – Hallhatja ön, mit kiáltanak: „Halál a szolgabíróra!” Ha kívánja ön, felhúzhatom előttük a vonóhidat.

– Nagy kár lenne, csak hadd jöjjenek be. Láttam én már ilyen színdarabot.

A közeledő lármára megnyílt egy ajtó a folyosón, s kilépett rajta egy délceg magas férfi; kék ulánus dolmányban, veres plüssgallérral és hajtókákkal, oldalán hatalmas széles kard; napbarnított arc volt, keselyűorral, s ajkai fölött hatalmas lengyel bajusszal; ami nincs kipödörve, hanem torzomborzul előrebodorítva. Kemény, sarkantyúpengős léptekkel közeledett a két beszélgető felé, s úgy tett, mintha Illavayt meg sem látná.

– Odabenn a gróf?

– Igen. Ájtatosságát végzi.

– Na, majd segítek neki benne. Hát a grófnő?

– Toalettjét végzi.

– No, majd segítek neki benne.

„Ez nem osztrák katonatiszt” – mondá magában Illavay. – „Azok híresek az udvariasságukról”. S elébe lépett a kardos úrnak.

– Én Illavay Ferenc főszolgabíró vagyok.

– Nagyon örülök. Én pedig cs. kir. őrnagy vagyok és szabadcsapatvezér: Orol Krivánszky.

– Ez igen szép harci melléknév. „Kriváni Sas!”, hanem én szeretném őrnagy úrnak azt a nevét is tudni, amely a katonai schematismusba be van írva.

– Uram!

– Szükségem van erre a névre, mert nekem tudósítást kell küldenem a főparancsnokhoz a járásomban történtek felől hivatalosan.

Orol Krivánszky e szóra a kard markolatára csapott, s egy lépést tett Illavay felé; – hanem aztán csak maradt a szemforgatásnál. Sipkája ernyőjét még mélyebben rántotta a szemére, s azzal megfordult a sarkán, s berontott a gróf lakosztályába vezető ajtón.

Nem ette meg Illavayt, ahogy Cousin úr várta.

– Mármost arra kérem, Cousin úr, hogy a mai ebédet rendelje déli tizenkét órára, s azt tudassa a gróffal is. Mert ezeknek az uraknak igen sürgetős útjok lesz. Még ma elmennek innen.

– Nem hallottam, hogy készülnének.

– Higgye el nekem. Különben étlen fognak odább menni, ami megint nem az én gondom.

Cousin úrnak voltak okai, hogy mindent elhiggyen, amit ez az ember beszél; még a legvalószínűtlenebbet is. Meghajolt a jó tanács előtt, s sietett a konyhamestert felkeresni.

Illavay pedig ezalatt átballagott a nagy étterembe, mely nagy vadászatok alkalmával egész vendégsereget bírt befogadni.

Ez egy szögletterem volt, amiből egy kiugró rondella nézett ki az udvarra. E rondellából egész a piacig és a falu végeig le lehetett látni, mint egy madártávlatból.

Középen egy hosszú asztal volt megterítve, rendesen több személyre, mint ahány volt a hivatalos vendég.

Illavay onnan a rondellából nézte, mikor megérkezett a fellázított néptömeg a várudvarra. Azok is meglátták őt ott állani, s hatalmas „zabije!” kiáltásokat küldtek fel hozzá, ami körülbelül annyit tesz, hogy „üsd!”. A várban levő primipilusok tiszti egyenruhákban siettek le a nép elé, s összecsókolóztak, ölelkeztek vele, s hangoztatták annak jelkiáltásait, s azután feljöttek az étterembe, s ugyanazok az emberek nyájas mosolygásokkal siettek Illavayval kezet szorítani, s megkérdezni tőle, hogy mint szolgál az egészsége.

Illavay az első ránézésre megtudott annyit, hogy ezek nem császári tisztek. Először is ahány, annyiféle egyenruha, színpadias rendkívüliségekkel kitűnővé téve, mintha egy vándorkomédiás trupp ruhatárát rabolták volna ki. Azután ezek az ábrázatok. Ez a társalgási modor! Ha ezek katonatisztek, hát csak olyanok, akiket egyenkint mind „infam cassirt” etikettel bocsátottak a világba. – Mikor aztán beszédbe eredt velük (mindegyiknek olyan cifra neve volt, amilyet ember sohasem viselt), ekkor rájött, hogy ezek nem is igazi tótok. Ahány, annyiféle tájszólással beszélt. A társalgási modorukból, sunnyogó félreszólásaikból, durva ötleteikből, miket nem vettek egymástól sértésnek, elvégre arról is meggyőződött, hogy ezek nem is a szvornoszt tagjai. – Ez nem a politikai fanatizmus rottája, ez még annál is rosszabb banda. Mind olyan ember, akinek ha a szemébe néznek, a szeme jobbra-balra táncol. – És gyávák, mint bizonyos osztálya szokott lenni az embereknek. – A legvitézebb szószátyár közöttük a pap, aki Baranecz Mathusalemnek nevezi magát.

Abban mindnyájan megegyeztek, hogy az ebéd felhozataláig minél nagyobb mennyiségű szilvóriumot és fehér cipót fogyasszanak el, s nyugtalanul várták az ebédet, ami pedig különben is korábbra volt téve a szokottnál. Illavay azt is tudta már, hogy az ő jelenléte az oka annak a kéjelmetlen fészkelődésnek.

A második csengetés jelenté, hogy fel van tálalva az ebéd. Az inasok széttárták a szárnyajtókat; a mellékszobából előléptek a fő-fő uraságok: a gróf fekete frakkban, fehér nyakravalóval, karján Pálma grófnő, egészen feketében. Az a komorság, valami sérelemérzet, ami nem tud magának elégtételt szerezni, tekintetét még hidegebbé tette, mint egyébkor. Szemeit fel sem ütve, senkit nem üdvözölve, jött atyja karján; mint egy szép fantom. Mögöttük az Orol Krivánszky.

Hanem amint Illavay mellett elhaladt Pálma, felveté a szemeit. Véletlen volt-e az? Szimpatikus sejtelem? Vagy bizonyos volt felőle, hogy itt kell őt találnia ma, a tegnapi levél után? S e tekintet alatt úgy fellángolt azokban a kitalálhatlan színű szemekben; a piros ajkak vonaglottak, az alabástrom arc mosolygott. Heves mozdulattal nyújtá kezét Illavay felé, s úgy megszorítá annak a kezét, hogy egész tündéralakja reszketett belé. Azután odamutatott a gróf balján levő első székre, amire pedig már megszokás szerint Mathusalem úr akart leereszkedni. A gróf sápadt volt, és az arca, mint egy epileptikusé, ideges rángatózásokkal árulá el lelke szorongattatásait. – Illavay el tudta azokat képzelni. A büszke Temetvényi megalázva érezte magát, megszállva, inzultálva, fenyegetve saját kastélyában és méghozzá a saját cselszövényéből. Rettegett a következő pillanattól. Sejtette, hogy ezt az Illavayt a leánya idézte ide. De hát mit tehet ez egymaga annyi goromba ember ellen, akik minden társadalmi szabályon túltették már magukat, s akik csak addig nem harapnak, amíg az ember cirógatja őket. Mi fog történni most, mikor egy olyan ember került a társaságba, aki nem türelmes? Azt is hírül hozták már neki, hogy a nép fel van lázadva az urak ellen; csak a fegyveres erő jelenléte gátolja, hogy be nem tör a kastélyba: legelőször is a szolgabírót agyonverni. A gróf válogathatott benne, hogy melyiktől féljen inkább: a lázadóktól-e, vagy a védelmezőktől; – vagy ettől a megtestesült Berlichingeni Götztől itt az oldalán?

Az apa és leánya az asztalfőn ültek egymás mellett; a grófnő jobbján az Orol Krivánszky; eszerint Illavayval szemközt. Látszott rajta, hogy nagyon kéjelmetlenül érzi magát Illavay tekintete alatt; mindenféle grimászokat csinált a képével, a félszemét hunyorgatta, a pofáját felfújta, a homlokát leráncolá, s beszéd közben a száját különösen iparkodott szokatlan kifejezésre idomítani.

(„Hasztalan fintorgatod a pofádat – mondá magában Illavay –, azért mégis rád ismerek én. A nevedre is rátaláltam már, de nem a katonai schematismusban.”)

A többi urak is mind galvanizálva érzék magukat, ha Illavay valamelyiket szemügyre vette.

Orol Krivánszky németül és franciául társalgott a grófnővel. Illavay megjegyezte, hogy a németje plattdeutsch zamatú, a franciája pedig auvergnat ízű. Bókokat is mondott a vezér a hercegnőnek; de azok meg olyanok voltak, aminőkkel a matrózok mulattatják a hamburgi csapszékben a – hercegasszonyaikat. Pálmának tűrnie kellett azokat. Az egyenruha mindent jóvátesz. Mikor pedig egy végrehajtott hőstettet adott elő a vezér a grófnő mulattatására, olyankor (nem is számítva a rossz fantáziát) olyan genre-ba csapongott át az ékesen szólása, amit közönségesen akasztófahumornak neveznek, s ilyenkor aztán, dacára a torzonborz bajusznak, egy sajátszerű vigyorgás lepte meg az ajkait, ami éppen visszataszító volt.

A grófnő szemei pedig azalatt folyvást Illavay arcát nézték. Mintha vonásról vonásra tanulmányozni akarná azt. Valami csodálatos nyugalom ült annak minden vonásán; az több volt, mint bátorság: az megvetés volt. Sámsonnak a szamárállkapocsra sem volt szüksége, hogy szétverje filiszteusait, a szemeivel elsepri őket.

Hogy Illavay a mellette ülő házigazdához az egész asztal fölött egy szót sem szólt, az meg azt jelezte, hogy bosszankodik rá, és méltán.

A vendégsereg ezalatt oly mohón tömte magába az ételt, mint akik attól tartanak, hogy minden percben félbeszakíthatja valami az ebédet.

A lárma pedig egyre növekedett odakünn az udvaron; a gróf könyörgő aggodalommal nézegetett Orol Krivánszky felé.

A bramarbas elérté a szánalomra méltó áhítozást. Kapott az alkalmon, hogy nagyszerű legyen.

– Ugyan, háznagy úr, mit kiabálnak odalenn a parasztok? – szólt az asztal végén ülő Cousin úrhoz.

Az nem látta célszerűnek fennhangon felelni; hanem odament hozzá, s a fülébe súgta a választ. A szavakat nem lehetett hallani, hanem láthatta, aki figyelt rá, hogy Cousin úr a vezér füléhez tartott tenyerének mutató ujjával egyszer a gróf felé, másszor meg a hüvelykujja mozdulatával Illavay felé mutat.

Orol Krivánszky egész applombbal kelt föl a helyéről, a rondellába lépett, és felnyitá annak szárnyablakait.

– Emberek! Derék emberek! Szvatopluk ivadékai! Hallgassatok rám! A ti földesuratok derék, jó ember, aki minden kívánságtokat teljesíteni fogja. Azért kiáltsátok neki, hogy „vivát”! Vivát a gróf úr! Háromszor. – Tetszik hallani! Most már vivátra fordult a kiabálás! – szólt visszafordulva a társasághoz a vezér. (Az ugyan most is csak olyan lárma volt, mint azelőtt, rá lehetett fogni akármit.) Orol Krivánszky újra szólt a sokasághoz.

– A szolgabíró urat is hagyjátok békével, ő nem jött ide most porciót behajtani, sem fiaitokat katonának elhurcolni, s nemsokára el fog távozni: engedjétek utazni békével! (A nép azért csak bizony kiabált.)

Pálma elégületlen tekintettel nézett Illavayra. Hát az engedi magát védelmeztetni? Elfogadja az oltalmat attól az embertől, akiről ő azt írta neki, hogy szabadítsa meg tőle?

Orol Krivánszky magas protektori ábrázattal tért vissza az asztalhoz; mikor leült a székre a feketekávéhoz, azt mondá neki Illavay csendesen:

– De hát honnan tudja ön, hogy én miért jöttem ide, s meddig maradok itt?

– Nos? Hát a népnek csak kell valamit mondani.

– Igazat.

– S mi volna ez az igaz?

– Az, hogy én vizsgálatot tenni jöttem ide azon panaszok miatt, amiket előttem ön és társai ellen emeltek, s akkor fogok innen elmenni, amikor önök e vidéket elhagyták.

Orol Krivánszky a kard markolatára ütött; ő és társai mind odavitték magukkal a kardot az ebédhez, katonatiszti szokás ellenére.

– Ön bíráskodni akar a katonák fölött, hahaha!

– Nem úgy. Én vizsgálatot teszek. Annak az alapján a földesúr, mint a nép kegyura, beterjeszti a panaszát a hadparancsnokhoz Pozsonyba; az előtt azután megjelenünk ön is, én is, s elmondjuk, amit egymás felől tudunk.

A vezér mind a két könyökét feltette az asztalra, s olyan formán hányta fel a fejét, mint aki ahhoz van szokva, hogy a haja a szemébe lóg.

– Hát próbáljon ön ilyen vizsgálatot megejteni.

– Az mindjárt meglesz. A gróf kegyes engedelmével.

Illavay felkelt, s most már ő lépett ki a rondella ablakába. Nem is erőltette meg a hangját.

– A bírák jöjjenek fel a palotába; a többiek pedig legyenek csendesen.

A külső lárma egyszerre elnémult. Melyik hát a nagyobb hatalom, az-e, mely a tengert felháborítja, vagy amelyik lecsendesíti?

A gróf azt súgta Pálmának, hogy jó lesz neki most innen eltávozni. A grófnő szemei Illavay arcától kérdezősködtek. Orol Krivánszky azonban vette észre a szándékot, s vakmerő bizalmaskodással ragadá meg szomszédnője kezét.

– Én kérem a grófnőt, hogy maradjon itt, és legyen tanúja annak, hogy ez az úr milyen hiábavalóságokért fárasztotta ide magát. Csupa tréfa lesz az. Hát mit? A vitézeim egy pár ludat, pulykát, gazdájuk előleges megkérdezése nélkül, boldogabb jobblétre szállítottak. Én kifizetem a bevallott kárt készpénzzel, s ezzel készen vagyunk.

De nem pulykákról és ludakról szólt a panasz csupán, hanem arról, hogy a Gargó-vidéki leányok és menyecskék igen szépek, s a férjek és vőlegények féltékenyek a becsületükre. Azt pedig a szabadcsapatárok nemigen veszik tekintetbe. Orol Krivánszky számított rá, hogy az ilyen fajtájú panaszt nem fogják elmondani Pálma grófnő jelenlétében, vagy ha hozzákezdenek; hát a gróf az első esetnél kikergeti a parasztokat a teremből. Azért marasztá ott a grófnőt.

Pálma pedig maga is ott akart maradni. Valami varázs volt őrá nézve ebben a küzdelemben; amit meg mer indítani egy ember tíz ellen, száz ellen, puszta kézzel, amíg azok mind tele vannak fegyverrel. S ő hitte azt, hogy annak sikerülni kell.

Néhány perc múlva beállított a terembe a parasztküldöttség, három öregember; de mind szálas, óriás alakok, széles kalapjaikat becsülettudóan két kézre fogták, s megálltak egymás sorjában az ajtó mögött.

Orol Krivánszky konfidenter kiáltott eléjük:

– Nohát, édes atyámfiai, mondjátok el, hány kacsát, hány libát sikkasztottak el tőletek a vitézeim? Megtérítem az árát.

– Ha csak kacsáról, libáról volna a szó – válaszolt az egyik öreg.

– Nos, hát birkát, malacot is vittek el? Ej, a gonosztevők! Mért nem jelentették fel nekem?

Most már kettő is felelt rá.

– Nem birkáról, nem malacról panaszlunk itt! No, hisz ugyan jó helyre jöttünk volna panaszolni!

– Hát mit bántottak még egyebet? – kérdé Orol, azzal a fertelmes vigyorgással szájszegletén, s gonoszul tekintve Pálma arcára.

Ekkor megszólalt Illavay.

– „Veszpilló!”

E szóra előlépett a harmadik öreg, vállaira omló ezüstfehér hajjal, a szokott népviselet daróc-condrájában, derekán bőrtüszővel, lábain bocskorral, tenyerei kérgesek a munkától, arca barna, mint a kordován és a szakálltarlótól borostás.

– Loquatur veszpilló – mondá Illavay latinul.

És erre elkezdett a condrás vén paraszt a legtisztább válogatott latin nyelven beszélni, ahogy csak Cicero beszélt és Tacitus írt valaha. A gróf, ki maga is nagy tanulmányozója volt a római klasszikusoknak, eleinte a bámulattól volt meglepetve, hol veszi magát ily magas fokú míveltség egy közönséges parasztnál, akinek a hivatala veszpilló, sírásó? Később aztán elszörnyeszté a stílgyakorlat tartalma: vérlázító gonosztettek, merényletek láncolata, amiket fényes nappal és sötét éjjel elkövettek – az ő meghívott barátai: oly undok meggyalázásai az emberi jobb érzéseknek, hogy azoknak hallatára aggódva nézett a gróf leányára: nem sérti-e halálra annak a lelkét e szavak hallása; bárha nem értett nyelven hallgatja is azokat végig.

A sírásó szép concis tropusokban és periodusokban adá elő a felpanaszolt sérelmeket; nem vétett sem az ornata syntaxis, sem a prosodia ellen, s mikor elvégezte szónoklatát, visszalépett társai közé.

– Mit tetszik ehhez szólni? – kérdé Illavay átellenesét.

– Ejh, én nem tudok diákul! – kiálta az fel hevesen.

– De a tisztelendő úr csak tud?

Az oldalán ülő reverendás igazán megharagudott ez interpellációért.

– Tudok! De nem ilyen stylus culinarison, mint ez a paraszt.

– Stylus culinaris (dörmögé hüledezve a gróf) nec Seneca eloquentius. (Seneca sem szólt ékesebben.)

A pap se tudott deákul. Furcsa pap lehetett.

– No, majd megértik ezt a haditörvényszék előtt – szólt Illavay –, ahol találkozni fogunk.

A fegyverhordó urak az asztal körül szemre-főre kezdtek nézegetni, úgy látszott, mintha semmi kedvük sem telnék az ügy ilyetén folyamatában.

Most mindjárt kipattan valami! Hiszen a szvornoszt tagjai többnyire iskolavégzett tanulók; a tót diáknak pedig második anyanyelve a latin, s „ezek” között egyetlen egy sem akad, aki a latinul elmondott panaszra egy védelmet, egy cáfolatot tudjon felhozni a patrónus úr előtt, aki most már maga is kezdi igazán nem tudni, hogy miféle emberekkel van dolga.

Mintha „hívták” volna, jött be e nehéz pillanatban a háznagy úr, s egy levelet sietett kézbesíteni Orol Krivánszkynak, amit most hozott egy lovas futár. A vezér felszakítá azt, s a csinált meglepetés szörnyűlködésével ütött az átfutott levélre.

– Itt van, ni! Bajtársak! Éppen most írja a főparancsnok, hogy azonnal útra keljünk, és diszpozíciói szerint vegyünk részt egy fontos diverzióban a Felföldön. Semmi haladék! Ki-ki csapatjaihoz siessen azonnal! Fél óra múlva indulnunk kell a hadjáratba, vitézeim!

A vitézeknek soha jobbkor nem jöhetett volna ez a parancsolat; ki-ki abban serénykedett még csak, hogy ami bort a keze ügyében talál, azt szégyenszemre megivatlan ott ne hagyja.

– Cousin úr, szíveskedjék a málháimat összecsomagoltatni – szólt a vezér bizalmasan, s aztán Illavayról is kegyeskedett megemlékezni: – Szolgabíró úr pedig gondoskodni fog a hadtestem poggyászai számára kirendelendő forspontokról.

– Már gondoskodtam – felelt rá Illavay, s a helyéről sem kelt föl. (Hanem azok furcsa forspontok voltak.)

Arról, hogy a libákban, malacokban – és egyebekben – emelt kárt ki téríti meg, természetesen szó sem volt többé. – Kérdezi is azt valaki, mikor a katonák masíroznak.

Orol Krivánszky hozzáfogott a búcsúvételhez. Előbb a grófon kezdte; mondott neki mindenféle üres frázist, amilyent búcsúzáskor szokás mondani. Hanem a gróf kezét nem sikerült parolázásra elkaphatnia; mert arra éppen nagyon ráért a köhögés, s szüksége volt a kezére, hogy a száját eltakarja vele. Temetvényi gróf nem nyújthatta a kezét annak az embernek, aki az egyenruha oltalma alatt annyi galádságot tett és engedett tenni, mint amennyivel őt egy jobbágya itt e helyen bevádolá.

Hanem Pálma nem értett azokból semmit. Nem volt csoda, ha meg hagyta fogni a kezét, azt a szép fehér kezet, aminek a kisujján a Stella ragyogott. Hisz az is megengedett szokás, hogy a szívesen látott vendég a család legszebb, legbájosabb tagjának a kezét, búcsúzáskor, a két keze közé fogja, s áhítatosan ajkaihoz emelje.

Az ilyen merészségért legfeljebb Illavay uram ráncolja össze szemöldeit, s közelebb kezd furakodni a búcsúvevőhez. S mi köze neki hozzá?

A kézcsók hosszan tartott, ismétlődött; egy szívélyes, forró kézmegrázáson végződött, s mikor annak vége volt, Pálma ijedten tekinte Illavayra, s mutatta neki az elbocsátott kezét: hiányzott róla a gyűrű a Stellával!…

Azzal bosszúsan fordult a vezérhez.

– Uram! Ön a gyűrűmet lehúzta.

Orol Krivánszky kedélyesen nevetett.

– Örök emlékül az ön bűbájos alakja közelében töltött boldog órákra.

– Eh! Adja vissza!

Orol Krivánszky enyelgősen szétterjeszté a két fölemelt karját, összeszorított öklökkel.

– Találja ki, melyik markomban van.

A gróf most már kezdte tudni, hogy micsoda társaságba került.

– Hagyd nála! – súgá leányának.

A grófnő azonban nem sejtett semmit; haragosan dobbantott a lábával.

– Nincs kedvem hozzá. Azt nem adom senkinek; nem az értékeért, de mert az anyám talizmánja.

– No, hát visszaadom önnek, ha kiváltja tőlem, visszaadom – egy csókért.

E szótól úgy megijedt a gróf, hogy hanyatt esett a székébe, s arca elkezdett vonaglani, az álla reszketett: itt vége van mindennek.

Pálma haraggal lépett hátra, s arcán istennői büszkeség fehér lángja tündökölt; más elpirult volna, ő még fehérebb lett. Az egész arca átlátszóvá lett a haragtól.

– Hát egy „ilyenért” nem adod vissza? – ordítá közbe egy oroszláni hang. S vele egyidejűleg úgy csapott Illavay ökle Orol Krivánszky arcába, hogy annak – rögtön leesett a két bajusza az ajka fölül.

Most már egészen „ő” volt.

A grófnő ajkain egy olyan örömsikoltás tört ki, mely tele volt elszabadult szenvedéllyel, míg a gróf bénultan hebegé:

– Most megölnek bennünket!

Amint az álcázó bajusz leesett, s ott állt a fölismert alak, az első pillanatban az a lefegyverző rémület bénítá meg, ami meglepi a gonosztevőt bírájával szemben, forró tetten kapva; hanem a másik percben már helyébe szállt a megszorított fenevad dühe, s ádáz hördülést taszítva ki véres ajkain, kirántá a kardját.

A küzdelem nem tartott egy villámlobbanásig. Illavay mind a két öklét megragadta az embernek, s egy facsarintásra kard és gyűrű az ő kezében volt: mire a lefegyverzett férfi, feldöntve egy széket kettőjük közé, oly ügyesen és ruganyosan, mint a cserényen átszökő farkas, egy ugrással a rondellába, s a másikkal az ablakon keresztül az udvarra kilódult. A kardcsapás, amit Ferenc utána küldött, a rondella mennyezetéről lecsüggő függönyben fennakadva, nem találta el a menekülőt.

Azzal Illavay, egyszerre visszafordulva a szobába, s megforgatva feje fölött a kardot, rivallá:

– Ki van hát még idebenn?

De már akkor senki sem volt odabenn.

A silány Krethi és Plethi, amint a vezérét az ablakon át menekülni látta, törte magát egymás hegyén-hátán az ajtó felé, ott pedig legelőször is a három öreg bírák uraiméknak a keze közé jutott. Azok vasemberek voltak. Mindegyik három kapitulációt szolgált ki a katonaságnál. Csak mindjárt az ablakon át dobálták le őket. Illavay utánok rohant, s azután fölzendült a várudvaron a csatakiáltás, amelyből az ő oroszlánordítása hangzott ki, mint vezényszó. A tót paraszt nekifordult a szabadcsapatoknak, s elkezdte verni!


VisszaKezdőlapElőre