A bárópapa

A két gyermek, amint kiszabadult a családi törvényszékből, szaladt fel a második emeletbe. Ott voltak az ő szobáik: együtt a nevelőikével, amíg ti. nevelőik voltak, akik azonban minden évben kétszer-háromszor változni szoktak; azazhogy megszöktek.

Czenczi baronesz, amint az anyja ajtaján kiszökött, azonnal elkezdett fütyölni, s ezt folytatta még a bátyja szobájában is.

– Ugyan, kérlek, ne fütyülj! – mondá neki Arnold.

– Nem tetszik?

– Fáj a fejem. Le akarok feküdni.

– Hát feküdjél.

– Eredj te is a magad szobájába.

– Minek?

– Hisz azt mondtad, hogy toalettet akarsz csinálni.

– Óh, te, bolond, mintha nem tudnád, hogy mihelyt egy új ruhát kapunk, a régit rögtön eladjuk a handlénak. Nincs énnekem két öltöző ruhám egyszerre soha.

– No, hát csak eredj innen mégis, kérlek. Szeretnék…

– Mit szeretnél?

– Egy nagy követ kötni a nyakamba, s aztán a Vágba ugrani vele.

– Hahaha! Ez nagyon jó. S ugyan miért, kis kedveském?

– Megunta testem-lelkem ezt a rettenetes, örökké tartó hazudást.

Czenczi még nagyobbakat kacagott erre a szóra.

– Óh, milyen kedves vagy! Hát nem arra tanítottak bennünket, amióta a szemünk kinyílt, szakadatlanul? A cselédek, hogy mit hazudjunk a mamának? a mama, hogy mit hazudjunk a papának, a látogatóknak, a cselédeknek? Nem hazudtak-e nekünk örökké? ha nem akartak valamit adni, azt elvitte a macska! ha el akartak hallgattatni: jön a mumus! ha tanítani akartak: jön a Mikulás! Az egyik nevelő nagyokat hazudott a zsidók történetéből, s azt akarta, hogy higgyük el neki, a másik még nagyobbakat hazudott a római istenek történetéből, s az is úgy tett, mint aki komolyan veszi a dolgot. Aztán megtanítottak bennünket, hogy mit mondjunk ennek meg annak az embernek, hogy meg ne tudja az igazat. – Aztán szidták egymást kölcsönösen, hogy hazudik a paraszt az ispánnak, az ispán a zsidónak, a zsidó mindkettőnek, a doktor mindháromnak, a fiskális mind a négynek s a szép asszony mind az ötnek! Hiszen rendes mesterség ez, mint a vízivás; csak arra kell vigyázni, hogy meg ne ártson.

– No, én meg vagyok tőle csömörülve, s inkább volna kedvem vályogot vetni a cigányokkal, térdig a sárban, mint ehhez az élethez.

– Nagyon hamar meguntad, kedveském. Hidd el nekem, hogy olyan jó az, az ember annyit mulat rajta. Hanem persze nem olyan hűlt pofa kell hozzá, mint a tied, akiből az első rátekintésre meglátják, hogy az most hazudott, hanem úgy kell azt adni, ahogy én tudom; – tudod, ahogy tinálatok, fiúknál a vívást tanítják, hogy nem kell az embernek a szemét meghunyorítani, nem kell az arcát félteni a vágástól, hanem mindig kitalálni, hogy hol hagyott az ellenfél valami rést, ahol oda lehet neki vágni? hát látod, az énnekem éppen olyan gyönyörűség, mint teneked a kardvívás: csakhogy sokkal nemesebb szenvedély.

– Már úgymint a hazudás?

– Hát persze. Te az egyikben vagy kitűnő, én meg a másikban. Látod, a szegény bárópapa, ő mind a kettőben olyan ügyetlen, – hanem azért mégis teszi mind a kettőt.

– Ugyan ne szóld meg hát az apánkat!

– No, nézd! Egyszer mondok igazat, s azért is megneheztelsz. De hisz azt mindenki tudja, hogy a bárópapa nem ért az elsőhöz, azért mégis mindenkit provokál, s akkor megszabdalják, nem ért a másodikhoz, azért mégis mindig teszi, s mindig rajta kapják.

– Eh! Én nem szeretem, hogy ha előttem így beszélsz róla.

– Jól van, no. Jámbor tízparancsolat-evő! Hát beszéljünk a bárópapáról nagyobb tisztelettel. Vajon milyen képe lesz neki ma megint? Ráismertünk-e egyszerre, ha elénk toppan? No, mert tudod, valahányszor beáll hozzánk, mindannyiszor más-más ábrázatot hoz ide. Minden alkalommal gazdagítja a fényképalbumodat egy új fölvételével, amik közül egyik sem hasonlít a másikhoz.

Czenczi baronesz felkapta az asztalról az ott heverő meglehetősen kopott fényképalbumot, s elkezdte annak a képeit sorba mustrálgatni.

– No, ilyennek mint ez a legelső, még én nem ismertem. Ezzel az ulánus tiszti jelmezzel. Kíváncsi vagyok arra az ellenségre, akit a papa valaha megkergetett. – A fotográf reszkethetett, amíg őt levette! Ettől a két felfelé hegyesített bajusztól. Huh! Már itt ezen a második képen egy csepp bajusza sincs, hanem ahelyett két oldalt hosszan leeresztett côtelettes-jei: igazi angol. A fél szeme elé csíptetve a monocle. How do you do, sir? Tako, tako, gyekujem peknye! Ezen a harmadik figurán már megint à la Henri IV. spanyolszakállal, keresztbe álló bajusszal, felfelé csavarintott üstökkel, lovaglócsizmákban, ostorral a kezében. Akkor vesztett olyan sokat a turfon. Igazán van oka ra ilyen büszkén feltartani a fejét. – No, erre az alakjára már én is emlékszem ezzel a felkunkorított bajusszal, a haja közepén elválasztva. Milyen epedő mosollyal tekint ki a világba. Kezében a felnyitott könyv, amiből olvas. – Akkor volt ez, amikor azt a szép táncosnét idehozta magával, s azt akarta, hogy a mama fogadja meg társalkodónéjának. – No, hiszen erre a képére nagyon jól fogsz emlékezni te is: ahol magyar gavallérnak van öltözve; pitykés dolmányban, darutollas kalap a szemöldökére lenyomva, a két bajusza hegyesen szétáll, mint két patkány farka. – Ez meg akkor volt, mikor el akartak válni a mamával egymástul; aztán azon civakodtak, hogy melyikünk melyiknek maradjon? A bárópapa minden áron téged akart magával vinni, a mama meg nem akart odaadni. Egy darab ideig egymás keze közül ragadoztak ki bennünket, kiabáltak, szitkozódtak, az egyik a kezednél, a másik a lábadnál fogva húzott magához, én eleinte sírtam, azután meg nevettem: utoljára a mama megharagudott, kilökte a bárópapát a szobából, s aztán mind a kettőnket utánadobott, hogy vigyen magával, akkor aztán a bárópapának egyikünk sem kellett; ott hagyott, megint nem láttuk egy esztendeig.

– Óh, milyen gonosz nyelved van.

– Van biz énnekem még gonoszabb is. Azt is tudom, hogy a bárópapának még a névaláírása sem ugyanaz egyik esztendőről a másikra, hol a régi, hol az új nevét használja. Néha mindkettőt együtt, azok mellé majd az igazi keresztnevét, majd meg a magyarosítottat; a vonásai, a kézirata, a neve után kanyarított cifra mindig változnak; úgyhogy mar hivatalosan ki van rá mondva, hogy az aláírását csak úgy fogadják el hitelesnek, ha a címeres gyűrűjével, amit mindig az ujján hord, odanyomtatja utána a pecsétjét.

– De hát te hol szedted össze mindezt?

– Hát a mamának volt egy kedvenc szobalánya, az beszélte nekem. Annak meg a Koczur barátunk beszélte.

– Te! Miért hívják ezt Koczur barátunknak? – Azért, mert senki sem akar vele barátkozni.

– Vajon mije lehet ez a papának, hogy mindig magával hordja?

– Már mint – ő a papát. Úgy látom, hogy ez az egyedüli ember, aki őneki szót fogad, meg ő is annak.

– Ki nem állhatom ezt az embert, olyan bizalmaskodva viseli magát, ha itt van. Vendégek jelenlétében is végigfekszik a pamlagon, s a mamát „tündérszép bárónénak” szólítja. Aztán mindenkiről rosszat beszél.

– Én szeretem, mert mulatságosan anekdotázik.

– No, mármost, kérlek szépen, ne háborgass. Nekem még ma valami sürgős dolgot kell elvégeznem.

– Neked sürgős dolgod van, jó barátom?

– Tudod: mikor tavaly ilyenkor a papa itthon volt, s aztán egyszer csak eszébe jutott neki, hogy kiekzamináljon, hadd lássa, mit tanultam.

– Tudom, tudom! Hahaha! Mindenfélét kérdezett tőled, hogy van ez, hogy van amaz. Te semmire sem tudtál neki megfelelni, – aztán ő sem tudta megmondani, hogyan van.

– Utoljára azt kérdezte tőlem, hogy „De hát mit tudsz mégis valamit a világon?”, azt feleltem neki, hogy tudok rajzolni, meg térképeket csinálni. – „No hát rajzold le nekem ezt a mi kastélyunkat egészen az építészeti szabályok szerint, fundamentomostól együtt, ahogy a kőművesmajszterek szokták”. Ezzel hagyott el.

– S te most akarsz ehhez hozzáfogni?

– Dehogy! Régóta dolgozom rajta; de el szoktam dugni az ágy fenekére, hogy ki ne nevessenek vele.

Ezzel előkereste a szalmazsákja alól a rajztábláját. Azon csakugyan rajta volt a kezdetleges vázlata egy palota ábrájának, alapvázlatával együtt, ahogy ezt készíthette valaki, akit erre sohasem tanítottak. Készen volt az egész, csak egy kis igazítás kellett hozzá.

– Ezzel én most elkészülnék, mire a papa megjön, hogy meglepjem vele, csak az a baj, hogy a gyertyám mindjárt elég.

– Az ám, másikat pedig nem adnak. Azt mondják, miért nem megyünk már aludni? – Megállj! Én gondoltam ki valamit. Tudok valahol egy darab viaszkot, amivel nagy parádé idején az inas a szobákat szokta kifényesíteni.

– Mit csinálsz vele?

– Azt csinálom, hogy az alsó szoknyám kötőjéből levágok egy darabot, azt keresztül húzom a viaszkon bél gyanánt, azt meggyújtjuk, s te rajzolhatsz mellette szépen.

A terv nagy hamar valósítva lőn, a hevenyészett mécsest beletették egy cseréptányérba, s annak a világánál folytatta Arnold a rajzolását. Czenczi odatámaszkodott a háta mögé, s igazgatta, hogy ez így jobb lesz.

A nagy palota egyik részében akármi történhetett, a másikban nem vették észre. Valaha száz embernél kevesebb cselédség sohasem lakott abban, most pedig alig csengett-bongott benne tíz élő lélek, az is egymástól szétszórva.

A viaszkmécs ezalatt úgy megtöltötte a szobát füsttel, hogy Arnoldnak ki kellett nyitni az ablakot, hadd jöjjön be egy kis friss levegő.

Amint az ablakot kinyitotta, valami lármahang ütötte meg a fülét.

– Hallga! Nekem úgy tetszik, a papa szavát hallom.

– Nem ismersz te arra – mondá Czenczi –, hiszen tudod, hogy a szavát is mindannyiszor elváltoztatja, ahányszor megtisztel bennünket a látogatásával, egyszer leptetve beszél, másszor sebesen és orrhangokon, néha nem tudja az „r”-et kimondani, majd meg lemélyíti a hangját, mintha a föld alól beszélne fel. Nem ismered te azt így meg.

– De pedig ő az, mert nagyon káromkodik. Azt mondogatja, hogy „ezermilliom kutyalélek!”.

– Akkor ő az! Ez az ő szavajárása.

– Siessünk elébe!

– Én jobb szeretném, ha más sietne előre.

De Arnold nem ügyelt rá, felvette a kabátját, s szaladt ki a folyosón, őt aztán Czenczi sem hagyta magára, hanem utanament.

A káromkodó hang már ekkor jött fölfelé a lépcsőn.

– Vajon milyen megjelenése lesz ezúttal a papának? – kíváncsiskodék Czenczi.

No, ezt bizony nehéz lett volna ezúttal kitalálni, mert az egészen rögtönzött megjelenés volt. Ebben az alakban nemcsak saját két gyermeke, de akárki sem ismert volna rá báró Opatovszky Kornél úrra.

Hogy a rajta levő ruha micsoda kelméből volt? Azt nem lehetett kitalálni, mert arra a sár azon módon rászáradt, ahogy a pocsolyában meghentergett benne, s most ez a szikkadt agyagréteg olyan pikkelyes hüvelyt képezett rajta, mintha krokodilusbőrt viselne; a kalapjának nem volt semmi emberi formája, a bajusza, szakálla össze volt keveredve a zöld békalencsével, ami a pocsolya felszínén szokott úszni: az orráról le volt horzsolva a bőr, s a fél arca úgy fel volt dagadva, mint egy cipó. S ehhez a jelmezhez még egy ölnél hosszabb vastag fűzfadorongot hozott a kezében. A kapus félve kísérte, lámpással világítva az útjába.

– Ezer milliom kutyalélek! – rikácsolá tönkre rekedt hangon. – Hát jön-e már valaki elém a kastélyból? Vagy meghalt minden ember?

S ahányat szólt, annyit ütött a fűzfadoronggal a lépcsőkre meg a falra: csak úgy csattogott.

Legelső volt Arnold, aki elkapta a kezét.

– Hagyd abba, ostoba! Hol akarsz megcsókolni? Nem látod, hogy csupa sár vagyok?

A nagy zajra aztán a báróné is előjött a szobájából Diadém úrral, az inas is a gyertyával.

A báróné összecsapta a kezeit.

– Micsoda állapotban van ön?

– Micsoda állapotban! – recsegé a báró úr. – Egy becsületes disznót nem kellene így megfüröszteni a sárban. Bele kellene ültetni magát a főispánt egy huszonnégy órára.

– Ön felfordult talán?

– Talán? Nem én! A kocsi fordult föl. Én meg kifordultam belőle. Háromszor dűltünk föl ebben az átkozott útban. Egyszer lágyba estem, kétszer keménybe. Kicsi híja, hogy a kezem, lábam el nem törött. – Még „talán!” – Holnap főbe lövöm a főispánt meg a szolgabírót. Így kell az utat tartani az én birtokomon keresztül? Gyalog kellett baktatnom egész a határkorcsmától kezdve. A hintóm is mind összetörött. Koczur ott maradt összekötöztetni, ahogy lehet. Úgy jöttem előre magam gyalog. A kutyák majd lehúztak ebben az útban, azt gondoltak, prikulics vagyok. Csak most egy fotográf volna itt, hogy levetethetném magamat, s aztán megmutathatnám neki, hogy milyen voltam: a főispánnak!

– Ellenben siessen ön hamar a szobájába; s igyekezzék magát tisztába tenni.

– Tisztába tenni! Mikor minden ruhám ott maradt a hintóban.

– Elfeledte ön már, hogy itthon van. Hálóköntösét, vadászköntösét mind ott fogja találni a helyükön.

– Úgy, igaz, köszönöm. Hát nyújtsa a kezét, hadd csókoljam meg; a bajuszom ugyan csupa hínár; hanem azért a kesztyűt nem piszkolom össze nagyon.

– Arnold, menjen! Segítsen az apjának az öltözésnél.

– Kell is nekem oda kölyök. Elég az inas.

A báróné azonban nem engedett. Hadd legyen ő is ott. Arra gondolt, hogy a vetkőztetés közben jó lesz valakinek ügyelni arra a sok pénzre, amit a báró magával hozott, s alkalmasint a kabátjába dugva hord most is.

A báróné és Czenczi baronesz nagy hirtelen berendezték a kandallószobát teázó teremmé, meggyújtották a szamovár katlanát, felszeletelték a hideg borjúsültet és sonkát, amit a báróné magával hozott az útról (a szakács még mindig nem volt retablírozva a hivatalába); rumot, bort az asztalra rakták, s midőn mindezekkel félig-meddig elkészültek, nagy csetepaté ütött közbe. A folyosón pogány lárma támadt, valakit kergettek. Arnold úrfi ijedt képpel futott be a szobába, s az ablakfüggöny mögé rejtette magát; utána pedig nagy csörtetve jött a papa igen sajátszerű fegyverzetben. Az egyik lábán nem volt lábtyű, hanem ahelyett rá volt szorulva az a bizonyos szarvasbogár alakú szörnyeteg, amit csizmahúzónak hívnak, s az minden léptével nagyot csattant a padozaton. A hiányzó csizma ellenben ott volt a bal kezében, a jobbjában pedig az a mankóforma szerszám, amivel a lábtyűt meg szokták nyomni, hogy a lehúzás közben engedjen. A báró dühösen ordított.

– Fogjátok el a gazembert, hadd üssem agyon!

Szerencsére volt férfi a háznál: Diadém úr elállta a dühösködőnek az útját.

– No, nono! Mi történt? Mi baj van?

– Hát látott valaha a világ ilyen elvetemedett gazembert! dühösködék a báró. – Más gyermek ilyenkor bőréből szokott kibújni örömében; ez a gézengúz pedig legelső szavánál is azon törekedik, hogyan semmisítse meg az ő szülőapját! Nincs elég magas akasztófa ennek a számára!

– Hát ugyan mivel sértett meg?

– Te ahhoz nem értesz! Neked hiába is mondom. Te lelketlen pénzember vagy. Nem tudod, a mi nemesség? Hát mikor én egész atyai jósággal odanyújtom neki a lábamat, hogy húzza le róla a csizmát, s aközben egész stentori kegyességgel…

– Talán mentori kegyességgel…

– Az mindegy! Azt kérdem tőle: no, hát édes fiacskám, mondd meg nekem görögül, hogy hívják a csizmahúzót? S erre a pokoli ördög, szemtelen vigyorgással, azt feleli nekem: „Én nem tudom, papa; hát mondd meg, hogy hívják?”.

– Hát mondd meg neki, ha tudod.

– Én nem tudom, mert az én epochámban nem tanítottak görögül, de az ő epochájában már tanítanak; hát ő tartozik azt tudni.

A báróné közbevegyült.

– De hát legelébb is húzza fel azt a másik csizmát is a lábára, édesem. Azután beszéljünk nyugodtan a mi rendes dolgainkról. A gyermekekről majd beszélhetünk később. Remélem, hogy az útban nem történt önnel valami komolyabb baleset?

– Ezermilliom kígyófarka! – kiáltá fel a családapa, belerúgva magát a felrántott csizmába. – Háromszor felfordulok az úton. Egyszer belefulladok a sárba. Az orromról lehorzsolok három krajcár ára bőrt. Kicsiny híja, hogy a nyakamat ki nem töröm. S még azt kérdezik tőlem, hogy nem történt-e velem az úton valami komolyabb baleset.

– No, igen. Értem alatta: nem volt-e önnek valami kellemetlen kalandja, útonálló rablófélével?

– No, hiszen csak az jött volna most elém. Még nem ettem zsiványpecsenyét, de ma felfaltam volna, aki elém jön.

– És így remélhetőleg a pénzét biztonságba helyezte ön?

Ez volt a bárónénak a legfőbb aggodalma.

– A pénzemet? Mármint a pénzemet?

– No, igen az egész összeget, amit magával hord.

– Az egész összeg, amit magammal hordok mindössze is negyvenöt forint ötven krajcár.

– Az lehetetlen, hisz ön írta hozzám, a ma érkezett levelében, hogy lesz pénz elég.

A báró úr furcsa képpel tekintett Diadém úrra, s mutatóujjával bökdösött felé.

– Hát én azt értettem alatta, hogy ő fog pénzt hozni.

Diadém elnevette magát, a báróné pedig türelmetlenül dobbantott a lábával.

– Ez már léhaság! Mi szükség lett volna önnek arról írni, hogy mit hoz Diadém úr? Hisz arról én jobban vagyok értesülve. De hiszen ön Rokomozernak is írt arról, hogy pénzzel jön haza.

– Micsoda? Hogy én írtam volna Rokomozernek? Ki meri ezt az istentelenséget állítani?

– Itt vannak a saját gyermekei, akik olvasták önnek a levelét Rokomozernél.

– Hogyan? Az én saját gyermekeim lépnek fel ellenem hamis tanúnak? Készek a hamis esküt letenni a saját apjuk ellen! Jőjj elő te, apagyilkos, ismételd a rágalmadat!

– Nem a fia, a leánya olvasta.

– Eszerint én hazudok! Az én szavam a hazugság!

Most közbelépett Czenczi baronesz. Az önfeláldozó gyermeki szeretet magaslelkűségével lépett közbe.

– Szüntessék meg a vitát, drága szülőim! Nem! Az én kedves atyámnak nem szabad hazugságban maradni. Én hazudtam! Én vétettem az igazság ellen. Büntessetek meg engem. Én vagyok a vétkes.

A bárót ez a föllépés egészen kétségbe ejtette.

– Itt van, ni! Most meg már egész nagylelkűen magára vállalja a hazugság terheit! Még a nagylelkűt játssza ellenemben. Most már aztán mindenki azt fogja hinni, hogy csakugyan én hazudtam. Hozzák ide rögtön azt a Rokomozert!

Erre Czenczi baronesz egyszerre lábujjhegyre emelkedett.

– Megtiltom! Egy Opatovszky baronesz meghalhat, de nem engedi magát szembesíttetni – egy plebejusszal! Ítéljetek el: én nem szólok többet.

Opatovszky Kornél egyik kezében a csizmahúzóval, másikban a letolómankóval fordult Diadém barátjához, annak vállaira borulva.

– Óh, barátom, hogy ilyen atyának ilyen gyermekei lehetnek!

Erre Diadém úr is, meg a báróné is nem állhatták meg, hogy hangosan föl ne kacagjanak.

– No de, kedves barátom – mondá Diadém úr –, csakugyan gondolj rá vissza, vajon nem lehetséges-e, hogy te egyszer valamikor írtál ilyenforma tartalmú levelet Rokomozernek, amiben biztatod, hogy hozod a sok pénzt?

– No – ami igaz, az igaz. De nem ma!

– No, hát akkor nyugodjunk meg a dologban. S minthogy a tea készen van, lássunk hozzá. Aztán majd könnyebben megértjük egymást.

– Nem bánom. Hanem az a gazember üljön velem szembe, hogy mindig a szeme közé láthassak. Mert ez egy irtóztató gonosztevő. Nézd, hogy állanak a szemei keresztbe. Csak te tudnál valami fegyintézetet ilyen kiskorú gonosztevők számára, hogy oda beadhatnám vagy tíz esztendőre! – Nézd! Meg sem rágja, amit lenyel. Ez képes volna az apját megölni: úgy tartja a kezében azt a kést! – No, te semmiházi. Hát ne húzd le így a fejedet. Hát nézz a szemembe! No, hát mondd meg, hogy hítták görögül a zsidó boltost?

Erre a kérdésre Arnold még jobban lehúzta a fejét.

– No, ott van, ni. Azt sem tudja.

– De édes barátom – csitítá Diadém úr. – Hisz a hellének idejében még nem voltak Hellászban a zsidók.

– Hogy ne lettek volna? Hát hiába mondaná a népszólás: „Zsidót viszek görögnek!”?

A báróné ma azonban különösen kötekedő kedvében volt, s ezúttal elég jó oka is volt rá, hogy azt a báró ellen fordítsa.

– De uram, nem lehet ezt rossz adomákkal elütni. Önnek a levele határozottan szólt. Ön tudja azt jól, hogy miről van szó. Önnek kellett a napokban pénzt kapni.

– No, igen. Annak a nyomorúságos negyvenezer forintnak a kamatját, ami le van téve.

– S amit nem adnak ki másnak, egyedül önnek.

– No, igen, hát, no! Kétezer forint az egész.

– Négy napja, hogy ön azt megkapta.

– Mennyi lyuka volt már annak!

– Tudom. Például Pozsonyban az „Arany Rózsá”-nál a fáraó-bank!

– Micsoda fáraó-bank? Nem is az „Arany Rózsa”-nál van. Ott sem voltam.

– No, hát a szép chansonnette-énekesnő az arénában.

– Micsoda chansonnette-énekesnő? Soha a nevét sem hallottam.

– No, hát hova tette ön a kapott pénzt három nap alatt?

– Óh, édes papa! – szólt közbe Czenczi baronesz – tedd meg, kérlek szépen, a kedvemért, mondd azt, hogy kirabolt az úton egy alföldi betyár.

Erre Diadém úr nem állhatta meg, hogy fel ne kacagjon. A báróné mérges volt, de mégis elragadt rá a nevetés.

Erre aztán Kornél báróból kitört a csinált düh. Fölugrott az asztaltól, s az asztalkendője két végét rángatta a két kezével, mintha szét akarná tépni, s homlokon ütögetve magát, nagy elkeseredéssel kiálta föl:

– Óh, az borzasztó, mikor ilyen elvetemedett gyermekei vannak egy „ilyen apának”!

Az ilyen apára való hivatkozás csak még jobban fokozta a felköltött derültséget.

– Parancsolja ön a gyermekeit a szobáikba! – mondá a bárópapa a bárónémamának. – Akkor nyilatkozni fogok.

Czenczi nem várta be a parancsszót. Kapott rajta, hogy hivatalból kergetik el, s ezzel megszűnik az inkvizíció. A két gyertyatartó közül az egyiket felkapta, s indult vele kifelé, útközben a kredencen hagyott sonkamaradékot a zsebébe csúsztatva. Példáját Arnold is sietett követni.

– Hohó! – kiálta utána Kornél papa, megragadva a fia gallérját. – Hová viszitek azt a gyertyatartót?

– A szobánkba. Nekünk nincs gyertyánk.

– Hát tudod-e, hogy hívják görögül a gyertyatartót?

– Ugyan hagyj már Arnoldnak békét, papa! – szólt közbe Czenczi, kiszabadítva a bátyja gallérját az apja körmei közül. – Hiszen azt minden ember tudja, hogy a gyertyatartót görögül kandelábernek hívják!

Azzal futott kacagva a bátyja után.

A bárópapa ellenben elkeseredve dőlt Diadém úr nyakába, zokogó pátosszal rebegve:

– Oh, barátom! Az irtózatos, mikor egy apának ilyen gyermekei vannak! Szólj: nem tudsz valahol egy szigorú katonaiskolát, ahova ezt a fickót beadhatnám? Ahol mindennap kurtavasra vernék. Okvetlen zsivány lesz belőle.

Diadém úr lerázta a válláról.

– No, uram, hát folytassuk a dolgot – mondá a báróné.

Kornél ezt úgy értette, hogy visszaült az asztalhoz, s elkezdte a felszeletelt sonkát fogyasztani; ez volt az ő dolgának a folytatása.

– Hát lesz szíves ön felvilágosítást adni a négy nap előtt felvett összegnek a hovafordításáról.

– Öhöm – vakkantá az rá, teletömött szájjal. Aztán nagyot nyelt, egyet ivott rá, megtörölte a száját. Ekkor aztán egészen bizonyos volt felőle, hogy amit most fog elsütni, az olyan puska lesz, amitől mindenki elveszti a harci kedvét. – Azonnal hozzáfogok, mihelyt az én kedves Diadém barátom szíves lesz a maga számadását előterjeszteni, és felvilágosítani, hogy hová lett az apátvári uradalomnak tizenhárom esztendei jövedelme, aminek a kezelése őrá volt bízva? Hová lett hatvanezer hold földnek a jövedelme? A malmok, a fűrészmalmok, a papírosmalom, a vasgyár, a schweizerei, az üveghuták javadalmai? A regále, a vámok, a bérletek? Mit hajtottak be azok a nagyszerű beruházások, amiket létrehozatott az én költségemre, amikre annyi sok adósságot felszedtem, hol vannak a részvénytársaságok dividendái, amiknek alapítója lettem? Mindezeknek, úgy hiszem, olyan halomra kellett már nőni, hogy ha az napfényre kerül, akkor az én számadásra váró kétezer forintom tört számnak se válik be mellette.

Diadém úr és a báróné összenéztek, s mind a kettő egyszerre mormogta ezt a szót: „Koczur!”. Ennyi bölcsesség Kornél bárótól magában ki nem kerül. Erre már őt okvetlenül a spiritusz familiáris eszelte fel.

Diadém úr félrevont szájjal mosolygott, s a szivarját beledobta a kandallóba.

– Nagyon örülök rajta, kedves báró úr, hogy önt egyszer olyan kedvében találom, amikor erről a tárgyról tüzetesen óhajt értesülni. Abban a reményben, hogy önnel e napokban okvetlenül össze fogok találkozni, elhoztam magammal mindazokat az adatokat és okmányokat, amik tizenhárom évi működésem tisztába hozatalara vonatkoznak. S ha kívánja, rögtön előhozhatok mindent, s megkezdhetjük.

Kornél báró nyugtalanul tekingetett körül. Nem érezte maga mellett Koczurt, s az esze nagyobbik részét annál szokta tartani.

– Hát ezt majd halasszuk nappalra. Én a sok részlet megvizsgálásához úgysem igen értek: lesz más, aki érteni fog hozzá. Én csak azt kérdezem: nekem van egy roppant nagy birtokom, amin akkor, midőn a gyámság alul felszabadultam, nem volt semmi adósság, mindent letisztázott a gyámom. Ellenben egy kerek millió készpénzt adott a kezembe. Angliából hozattam magamnak vendégeket a vadászatra. Ostendéből az osztrigát, Johannisbergből a bort s Berlinből az elsőrendű énekeseket és művészeket, Koczur mellett még egy írnokot kellett tartanom, akinek egész nap dolgot adott a részvényeimről és államkötvényeimről a szelvényeket leollózni; amíg most…

– …Amíg most – segített neki az eszmekört kiegészíteni maga a báróné –, mikor fülig sárosan hazaérkezik ön egyedül, itt várja a hideg sonka, savanyú vinkóval, a gyermekei rongyosan, s azok közül az egyik, hogy egy ebédet kiszédeleghessen magának, kénytelen a lacikonyhában maga danolni és táncolni a betyárközönségnek; s jelenleg Koczuron kívül még egy egész Rokomozert kell önnek tartani, akinek egy egész nap dolgot ád feljegyezni, hogy mikor, hol és kinél jár le önnek egy váltója, mikor, hol és kitől lehet új kölcsönt felvenni, hogy a réginek az uzsoráját kifizessék vele? Ugye, hogy ezt akarta ön mondani?

– Nagyon jól be van ön avatva, báróné. Csókolom kezeit. Igenis. Ez a kérdés. Hogyan lehet ez így, barátom, Diadém?

Dehogy lett ebből valami számadás! Hiszen minden évben megkísérlették azt egyszer vagy többször is, hogy egymásnak beszámoljanak, a földesúr és a meghatalmazottja; de mindig azon végződött a mulatság, hogy a báró úr a harmadik vagy negyedik kellemetlen tételnél felugrott a helyéről, közbekiáltva, hogy ez mind ostobaság! s aztán csak azon volt, hogy most hirtelenében kerítsenek neki valami pénzt, azért aztán, hogy azt megkapja, beleegyezett mindenbe, aláírt mindent, amit eléje tettek, s igyekezett mentül előbb menekülni hazulról.

– Ostobaság! Csupa merő ostobaság! Mindennek a kormány az oka. A vasgyárak tönkrementek, mert a kormány leszállította a külföldi vasra vetett vámot. Értem. A pálinkafőzőink tönkrementek, mert a kormány megtiltotta a magyarországi hízott marha kivitelét Ausztriába, a keleti marhavész miatt. Jól van. A cukorgyáraink megbuktak, mert a kormány felemelte a cukorrépaadót. Derék. – Hát miért nem buktatjátok meg ezt a kormányt?

– Azt magam is szeretném tudni.

– De hát utoljára is valami jövedelme csak volt ennek a rengeteg nagy dominiumnak?

– Igenis. Negatív jövedelme.

– Mi az a negatív jövedelem?

– Hát az, hogy rá kellett fizetni.

– Ezt nem vagyok képes felfogni.

– Pedig nagyon könnyen megérthető. Egy esztendőben aszály volt, a másikban tavaszi fagy; a közbeesőben lenyomott gabonaárak. A bérlők mind tönkrementek. A majorsági kezelés alatt levő birtokokon készpénzen kellett venni a cselédeknek a deputátumot. Ilyen elemi csapások idején más nagybirtokos akképpen segít magán, hogy összehúzza a kiadásait, otthon marad, lemond költséges szenvedélyeiről; „mi” azonban ennek az ellenkezőjét tettük, éppen akkor kezdtünk hozzá a legnagyobb fényűzéshez.

– No, ebben, azt hiszem, hogy egyikünk sem vethet a másiknak a szemére semmit.

– A legnagyobb veszedelme azonban az apátvári uradalomnak ebből a szerencsétlen viszálkodásból ered a két szomszéd család, a Temetvényiek és az Opatovszkyak között.

– No, hogy ennek vége nem szakadt, annak, úgy hiszem nem én vagyok az oka.

– (Hanem én! – veté közbe a bárónő.)

– Persze, hogy ön! Mert ha én ön helyett Temetvényi Pálma grófnőt veszem nőül, hát akkor…

– (Hát akkor most ez volna a világ legszánandóbb teremtése, nem én.)

– De hát utoljára is, én fumigálom Temetvényi grófnak a torzsalkodásait ellenem!

– Tegye azt, édes báró! – folytatá Diadém úr. – Hanem ezen torzsalkodások között van mégis egy, ami önt tökéletesen tönkreteszi.

– Tökéletesen!

– Olyan tökéletesen, hogy ezáltal lehúzza önnek a lábáról az utolsó csizmát, és koldusabbá teszi önt a piacon szerencsétlenkedő nyomoréknál.

– Ugyan mi lehet ez a nagy dolog?

– Azt hiszem, hogy ön erre a tapasztalat után is rájöhetett volna. Nem vette ön észre, hogy amint ön ennek a megyének a híresen jó országútjáról lekanyarodott a saját birtokán átvivő utakra, legalább háromszor felfordult a hintajával.

– Úgy gondolom, hogy emlékezem rá még.

– Valószínűleg találkozott még útközben egynéhány terhes szekérrel is, ami oda volt rekedve a feneketlen kátyúba, sőt egypár kidőlt lovat is láthatott az árokparton heverni.

– No, hát!

– No, hát ez így megy végtől végig az egész uradalmon keresztül, egyik falutól a másikig.

– Hát miért nem csináltatja meg a vármegye az utakat?

– Hiszen ez a kulcsa az egész veszedelemnek. Temetvényi gróf, aki ennek a megyének a főnöke, keresztülvitte Bécsben a kormánynál, hogy az eddigi országút helyett, mely mindenütt a völgyben és lapályokon vitt keresztül, egy új országutat készítsenek, a hegyháton fel, természetesen stratégiai szempontból előnyösebbet az eddiginél, s amint ez az új országút meg lett nyitva, a régivel felhagytak. Ezzel azután az egész birtok az enyészetnek és pusztulásnak lett átadva. Ha egy utat egy esztendeig nem gondoznak, az azután nem út többé. A miénk pedig már öt év óta el van hagyva.

– Remonstrálni kellett volna a kormánynál.

– Tán nem tettük? Mikor az egyik kancellárt kapacitáltuk, akkor az kapta magát, odább ment, jött a másik. Mire ezzel rendbe jöttünk volna, itt volt a harmadik. És annak mindegyiknek kisebb gondja is nagyobb volt annál, hogy az apátvári országút miatt Temetvényi grófot megharagítsa. Az eredményt már most tetszik látni. Az utunkra, aki a nyakát ki nem akarja törni, rá nem mászik. Emiatt minden gyárunk, malmunk tönkrejutott. A gabonának beszállítása a piacig annyiba kerül, hogy nem marad rajta nyereség, kereskedő meg tájékunkra sem jön, mert hat ökörrel sem tudja kivontatni a szekerét. Az utazó inkább még egyszer akkorát kerül, csakhogy elátkozott vidékünket körülhajókázhassa. Emiatt a regálénk jövedelme is felénél alább szállt; vendéglőst, korcsmárost alig lehet már ideédesgetnünk; az egész apátvári uradalomnak a becsértéke legalább ötven százalékkal alábbszállt. Ezt köszönjük Temetvényi Ferdinánd gróf haragjának.

– Hát csináltassuk meg az útunkat magunk.

– Erre magam is gondoltam. Csakhogy egy ily útnak a jó karban tartása bele fog kerülni évenkint tizenöt-húszezer forintba, most pedig, annyi éves elhanyagolás után, hogy egyszerre újra elkészíttessük: ötven-hatvanezer forintra volna szükségünk. Hát ezt honnan vegyük?

Opatovszky Kornél a körmeit rágcsálta ennél a nehéz kérdésnél.

– Nem lehetne talán…

– Mit gondol ön, hogy mit lehetne tenni?

– A magas kormányt…

– Megbuktatni?

– Nem. Hanem – szépen megkérni, hogy lássa be a dolog szükségét.

– No lám. Milyen kár, hogy önnek ez a jó ötlete hamarább nem támadt. Legalább találkoztunk volna. Nekem magamnak is járt ezen az eszem. Addig lótottam-futottam egyik hivatalszobából a másikba odafönn Bécsben, míg csakugyan találtam hajlandóságot arra, hogy a kormánytól kölcsönt kapuk ennek az útnak a helyreállítására. Meg volt már ígérve. Én meg is tettem az előintézkedéseket. Hanem akkor egy igen kedves jó barátunk egyszerre elrontott mindent.

– Ki volt az a semmirekellő? – kiáltá felförmedve Kornél.

– Nocsak kérem, ne nyilatkozzék ön ily elhamarkodva felőle. Tartsa vissza a véleményét, amíg a nevét megmondom. Ez a jó barátunk volt báró Opatovszky Kornél.

– Micsoda? Én?

– Senki se más, mint ön maga. Kegyeskedjék csak visszaemlékezni az én igen tisztelt barátom, hol méltóztatott járni tavaly?

– No, ez furcsa!

– Nem értem az egész esztendőt, hanem úgy – ez idő tájban.

– Különös egy kérdés!

– Például az olaszországi útja alatt.

– De hát én arról mind számot adjak – itt – az asszony előtt?

– Óh, kérem, ne tessék félreérteni: korántsem szándékoztam holmi kényes természetű titkokat szellőztetni: nincs ehhez a dologhoz a szebbik nemnek semmiféle vonatkozása.

– Hát micsoda? Monacót érti talán?

– Óh, nem nem. A rulettbankról sem akarok semmiféle gyónási titkokat kicsikarni. Egyenesen egy férfinak a meglátogatásáról van szó, egy híres, nevezetes férfiúéról.

Kornél báró szétnézett a világba, s az ujjain számolgatá: „Híres, nevezetes fériak? Olyan nekem minden napra jut kettő. Ki lehet az? A vörös herceg? – Liszt Ferenc? – Renan? – Antonelli bíbornok? – A vas herceg? – Ira Aldridge? – Rabbi Hirsch. – Daenemark?” – Ezeket mind meglátogattam, az igaz. De csak azért, hogy hát elmondhassam, hogy beszéltem velük. Útba estek.

– Éppen csak az igazit tetszett kifelejteni. Hát Caprerában nem volt ön? – Az is útba esett, ugye?

– Úgy? Az „öregúrnál!”

– Az ám, Garibaldinál. Aki minden emberre nézve öregúr; de azért mégsem megy oda hozzá minden ember.

– Egészen kiment az eszemből, igazán mondom. Nem is tudom, hogy miről beszélt az öreg; annyit tudok, hogy reggelire kivitt bennünket a kecskéihez s megtanított: hogyan kell az embernek kecsketejet reggelizni, anélkül, hogy előbb kifejné; délre meg zöldbabot adott ebédre minden nélkül. Végül azt a tanácsot adta, hogy ne hordjunk hosszú szárú csizmát, azzal is több lesz a pénzünk.

– Ez mind nagyon valószínű. Csakhogy ebből a látogatásból valaki (kétségtelenül önnek az útitársa) aztán nagy históriát kerekített. Elmondta, hogy milyen nagy örömmel fogadta távol Magyarország képviselőit a világhírű hős, s milyen biztatásokkal bocsátotta el őket magától.

– Ezt az ostoba Koczur tette.

– Meglehet biz az. Ez az interjú megküldetett az olasz, angol és francia lapoknak: azok mind lelkiismeretesen kiadták, természetes, hogy a német lapok is mind azon módon általvették. Itt meg aztán több sem kellett Temetvényi Ferdinánd grófnak, amint egy ilyen lapot megkapott, futott fel vele Bécsbe, bemutatta, micsoda országháborító forradalmár ez az Opatovszky! Hogy köti a ligát Garibaldival! Ott azután szépen elverték rajtunk a port. Amit én megcsináltam, azt mind visszacsinálták, s többet tudni sem akartak az apátvári uradalomról, meg annak a rossz útjairól.

– De hisz én nem csináltam Garibaldival semmit. Én ott hagytam: rá sem gondoltam többet.

– Tökéletesen meg vagyok felőle győződve, hogyha ön ott lett volna is a vitéz tábornokkal Aspromonténál, akkor sem lőtték volna meg a királyi bersaglierik jobban a derék hősnek a lábát, mint ahogy megtették; hanem már egyszer ez a hír a báró úrnak odafenn veszett nevét költötte, s minket mindenestül hátravetett.

– De hisz az ostoba Koczur beszélt rá, hogy menjünk oda.

– Az ostoba Koczur önnek a megrontó ördöge!

– Önnek rég el kellett volna űzni magától a Koczurt! – kiálta közbe indulatosan a báróné.

– Mindenét el fogja veszteni a Koczur miatt! – heveskedék Diadém úr.

– Azonfölül még a becsületét is! Azt is feláldozza a Koczur! – toldá hozzá a báróné.

– Akkor elébb főbe lövöm a gazembert, a Koczurt! – ordíta fel nemes elbúsulásában Kornél báró.

– Juttassa ön inkább az akasztófára a semmirekellő Koczurt, mint a kutyát! – tanácsolá a báróné.

– …Szerencsés jó estét kívánok uraim! Kisztihand baronesz! – recsegé egy borízű hang a felnyíló ajtó mögül; éppen a jelszóra érkezett meg a sokat emlegetett Koczur.

– Ah, a Koczur! A kedves Koczur! Krisztigott! Hozta Isten! – hangzott eléje minden oldalról, s báró, báróné, Diadém úr, az volt a szerencsésebb, aki elébb kezet szoríthatott vele.

(Tán csak nem hallgatózott az ajtóban? Kitelik tőle!)

Az arca gömbölyű volt, mint mindig. Ez a világra vigyorgó pofa nem is tudna mást kifejezni, mint ezt az örökös mosolygást. Ez nevet, ha haragszik, nevet, ha meg van ijedve, nevet, ha szembeszidják.

Ő nem jelenik meg olyan sárosan, mint útitársa, minthogy volt annyi elővigyázata, hogy ahol dűlős út következett, ott előre kiszállt a hintóból, s gyalogolt mellette. Legfeljebb a csizmái sárosak. Az pedig őt nem bántja. Majd feltisztítják holnap a cselédek a padlóról a sáros nyomokat. Ezzel következetesen a kezeit sem tartja szükségesnek elébb megmosni a kulimáztól, ami a kerék helyretevése közben bőségesen ráragadt. Elég, ha az ember a bundába beletörölte az ujjait. A bundát is csak ott a szalonban veti le. Elfér az egy pamlagon. – Ellenben a nyakába akasztott vadásztáska belsejéből különféle nagybecsű tárgyakat húzigál elő, sorba rakva az asztalra. Először egy sült kappant , aztán egy döbön liptai túrót meg egy fehér cipót, végül egy halmaz pogácsát. – Örvendetes lelemény egy olyan sovány vacsora után, mely avas sonkából és fekete kenyérből állt. Kiegészíté a collatiót egy öblös kulacs, tele jóféle bakatorral.

– Ma nem halunk meg éhen, uraim és báróném! – szólt cinikus nevetéssel Koczur.

Azoknál pedig érvényesült a sátoros cigány természete. Az evés-ivás kecsegtetése minden vitára nézve a legalkalmasabb clôture.

Senkit sem kellett kínálni. Ahol ez a bolondos Koczur megjelenik, ott vége van minden komoly értekezésnek. Amilyen természetes komikummal ez elő tudja adni a veszedelmes utazásnak nyaktörő viszontagságait, afölött még az is kénytelen nevetni, akin azok megtörténtek. Azt meg éppen csupa gyönyörűség végighallgatni, hogy miképp svihákoskodta ő ki az útban eső postamestertől azt a magával hozott vacsorát; akihez avégett tért be, hogy az összetörött hintó helyett adasson más fogatot, azt meg vontassa be a postaházhoz.

– Hát a gyermekek hol vannak? – kérdezé egyszer, körültekintve.

– Azok már felmentek a szobáikba – mondá a báróné.

– Vacsorátlanul?

– De kaptak, amennyi elég volt nekik.

– No, már mégis ebből a pogácsából viszek fel nekik. A postamesterné komámasszony egyenesen a lelkemre kötötte, hogy ezt őnekik küldi a jó lélek.

Azzal hat darab pogácsát a tányérjára rakott.

– Hiszen felviheti nekik az inas is.

– Ah, persze, hogy megdézsmálja. Úgyis régen nem láttam a kedveskéket.

Nem hagyta magát lebeszélni, megígérte, hogy még visszajön, mert fontos közlendői vannak.

Amint kilépett az ajtón, a mellékszobában találta az inast. Valószínűleg az is az ajtón hallgatózott.

– Vigye fel ezt a gyermekeknek – mondá neki, elvéve két pogácsát a tányérról.

Az inas eltávozott, ő maga ott maradt; s azalatt, amíg a fülét a kulcslyukra tartotta, a két pogácsát csendesen elfogyasztá. Valószínűleg az inasnak is éppen annyi időbe került két pogácsát elkölteni, úgy, hogy végül a gyermekeknek is jutott kettő. Azalatt Koczur ráért megfigyelni, hogy minő irányt vesz a társalgás odabenn az ő eltávozta után.

Alig hangzott el az ajtócsukás a szomszéd teremben, a báróné fölugrott helyéről, s azt mondá Kornélnak:

– Ettől az embertől meg kell önnek szabadulnia.

– Micsoda? – szólt elbámulva a báró, s legalább a borát igyekezett kiinni, amit „ez az ember” kúrált mindannyink számára.

– El kell őt távolítania magától minden áron – ismétlé a tanácsot Diadém úr is.

– A Koczurt! – lihegé hihetlenül Kornél.

– Anélkül én nem vagyok képes az ön ügyeit rendbe hozni. Még Rothschild se lenne rá képes. A legzseniálisabb financiernek is csak úgy sikerülhetnek a számításai, ha azokat ügyetlen kezek össze nem zavarják. Egy ilyen ügyetlen kéz markol bele mindenütt az én terveimbe, amiket a legfinomabbul kiszőttem, hogy mindent összekuszáljon. Ez az ember olyan önre nézve, mint az árnyék, amely mindenütt, előtte is, utána is jár. Ez az ember maga több pénzébe van önnek, mint más úrnak a kártya, szép lovak és a szép asszonyok. És ebben a percben nincs önnek más választása, mint vagy lerázni őt magáról végképpen, vagy elsüllyedni vele együtt a dágványba.

– Hát hogy érted ezt, kedves Diadém barátom? (Ő tegezni szokta a bankárt, amit az ritkán adott vissza; csak ha nagy társaság hallotta).

– Ugyan, kérem, báró úr! Ne magyaráztassa ezt magának. Hisz ön maga legjobban tudja azt. Mikor valaki egy brutális, semmihez nem értő, semmi érzékkel nem bíró tuskót megtesz elválhatlan totumfacjának, az csak legjobban érezheti azt a kellemetlenséget, amit mindenüvé magával hord. Hát nem mindennap összevész ön ezzel az emberrel? Nem mennek-e mindennap egész a verekedésig?

– De mikor ez azt olyan szépen eltűri.

– Mert a háta mögött marja önt meg. Én most határozottan fölteszem önnek a kérdést: tőlem akar-e megválni vagy Koczurtól?

– De hisz önök olyan jóbarátok voltak valaha.

– Ejh! Én jó barátságot nem ismerek. Csak érdekeket vagy szenvedélyeket. Egyik sem szól mellette. Mindenik ellene. Énnek az embernek el kell önt hagyni!

– De hogyan lehessen az? Hiszen ha mondom neki, hogy menjen el, nem teszi meg, nagyot nevet s itt marad. Ha elszököm előle, utánam jön, rám talál. S ha megharagszom, addig bolondozik, míg megnevettet.

– De ha önnek tökéletesen elfogy a pénze, akkor el fog öntől maradni.

– Óh, dehogy marad el. Mindegy ennek, akár gazdaság, akár nyomorúság, mindenben osztozik velem.

– No, hát én tudom egy igen sikeres és könnyűszerű módját annak, hogyan lehet Koczur barátunkat legalább jó hosszú időre öntől elmarasztalni.

– Én nem bánom, mert engem is sokat bosszant; de csak nekem ne legyen benne részem.

– Önnek csak kontemplatív része lesz benne. Az imént mondtam önnek, hogy micsoda galibát okozott önöknek a látogatása Garibaldinál. Ezt önnek helyre lehet hozni. Kérjen audienciát a miniszternél. Mondjon el neki őszintén mindent.

– Mit mindent? Hisz én nem tudok semmit.

– No, hát éppen azt mondja el, hogy ön nem tud semmit. A Koczur tud mindent.

– De hát mit tud a Koczur?

– Az a kérdés már nem önre tartozik. Azt majd elvégzik mások, akik ehhez értenek. Ön ezáltal rehabilitálja magát egy súlyos gyanú alól, ami önt semmivé teszi; – érdemeket szerez magának az állam körül, amik alapul szolgálhatnak különféle kedvezmények igénybevételére, és azonkívül a legolcsóbb úton szabadul meg Koczur barátunktól, aki azután hosszú időre biztosítva lesz arról, hogy senkinek ebben a szürke világban nem alkalmatlankodhatik. – De – az ajtót hallom nyílni. – Ne beszéljünk erről most többet.

Az előszobaajtón az inas jött vissza, azt Koczur megint kiküldte, hogy menjen, keresse meg valahol a kocsizsebben a báró úr pipáját; maga pedig benyitott az étterembe.

– Nos? Megörültek a gyermekek a pogácsának? – kérdé Diadém úr.

Koczur valami nevetésformát döcögtetett előre.

– Hogyne! Azt mondták, hogy ez volt életük legboldogabb napja. – Hanem mármost beszéljünk valami okos dologról.

Azzal leült az asztal mellé, s a dolmányzsebéből egy feketeretket vett elő, s azt elkezdte a csizmaszár mellől kihúzott bicsakkal kereken hámozni.

– Remélem, hogy ezzel nem akar bennünket megkínálni? – szólt a báróné ijedezve.

– Kár pedig ezt fumigálni. Nálunk a Balaton vidékén úgy híják, hogy magyar ananász.

Azzal négyfelé vágta a meghámozott retket, s egy tányérra tette.

– Ebből csak az kap; akinek van a zsebében ötezer forint.

Mind a hárman egyenkint és együttesen visszautasították a szíves megkínálást, először, mivelhogy egyikük sem szerette – az ananászt; másodszor, mivelhogy egyiküknek sem volt a zsebében ötezer forint.

– No, hát akkor nekem marad az egész, mert az én zsebemben van ötezer forint.

Azzal kigombolta a kabátját, kihúzott az oldalzsebéből egy összehajtogatott darab fischlédert, s abból kivágott az asztalra egy csomagot, aminek a keresztkötésére ez volt nyomtatva: 100 darab ötvenforintos.

Mind a hárman egyszerre felugráltak helyeikről. Mind a három arc egyszerre átváltozott. Bűvésznek sem sikerülhetett volna ilyen egy ütésre kicserélni egy egész társaságnak az arcait.

Ezek az egykori gazdag urak, akiknek mindegyike milliókat látott a puszta tenyerén, magától, fáradság nélkül megteremni, s aki ezeket a milliókat szájának egy ráfújásával el tudta röpíteni a tenyeréről, akik keresztülbotlottak egykor a lábuk alá kerülő kincsekben, akik szerezték a pénzt játszva, s elpazarolták unalomból, ni, hogy fel lettek villanyozva egy ilyen szerény ötezer forintos pénzcsomag láttára, ami még utoljára nem is bankjegy, hanem csak állampénzjegy.

Az ám: részegeskedés után jön meg az igazi szomj. Atalanta bárónénak minden ékszere a zálogházban volt már: esztendős árjegyzéke nőtt fel a mészárosnál, a fűszeresnél, s a cselédei bérét sem fizette; eladott már hintókat, lovakat, sőt még a márványkandallókat is a hajdani dísztermekből, s néha egy hétig élt a velencei tükör árából, és mikor nagyon megszorult, összevásárolta a selyemkelméket a boltokban – hitelbe, s eladta fele áron a zsibárusoknak. Diadém úrnak pedig minden éjjel azzal kellett elaludni, hogy a holnaputánra esedékes kötelezettségeinek beváltása végett kit szédítsen el a holnapi napon. Neki minden nap rá kell szednie egy embert, azért, hogy a következő napon egy másik előtt becsületes maradhasson. Ami pedig a bárót illeti, annak a pénzínsége annyira köztudomású volt, hogy sehová se mehetett látogatóba, mert mindenki eltagadta magát előle, s a leveleit fölbontatlan küldték vissza: tudták, hogy pénzt kér, a váltóit pedig már a „vén asszonyok” sem tudtak sehol elszerezni. És aztán mind a három folyvást a másik kettőtől várta és követelte, hogy ez fog a számára valami csoda módon új pénzforrást nyitni.

S most egyszerre itt van előttük egy mesés összeg. Ötezer forint! – S ezt az ostoba buksi fejű hozta.

– Micsoda pénz ez, Koczur? – kérdé kapzsiságtól villogó szemekkel Atalanta báróné.

– A mi pénzünk – mondá Koczur, hatalmas fogai alatt harsogtatva a retket.

Valami kellemes nevetés-trió következett e szavakra.

– Kit öltél meg ezért? Te, Koczur! – vigyorintá Kornél báró, olyanforma mozdulatot téve a pénzcsomag felé, mintha el akarná azt kapni. Hanem Koczur, mint a lakmározó oroszlán, hirtelen rátette arra az első lábát, s mormogott hozzá:

– Elmondom a dolgot. Hát tudtomra esett, hogy Bécsben most a nagy Ringstrassét akarják kiépíteni. A kisajátítás alá kerülő házak közé fog esni az a palota is, amit mi egyszer Bécsben laktunk alatt megvettünk, de a aminek az árát kifizetni a terminusra elmulasztottuk, amiből azután a szűrünket kitették, s a felpénzünket, százezer forintot is szépen elvesztettük. Én akkor nem mulasztottam el az ellen forma szerint protestálni s törvényes igényeinket fönntartani. Most tehát, amint megtudtam, hogy a palotát kisajátítják, fogtam magam, megírtam a tulajdonosnak, hogy én megindítom az igénypört a palotáért. Diadém úr közbeszólt:

– Amire az bizonyosan azt felelte, hogy csak tessék, a pört mindenesetre el fogja ön veszíteni.

– Szóról szóra. Nem lehetett semmi fenyegetéssel ráijeszteni. Ekkor aztán más oldalról fordultam neki. A szívéhez beszéltem. Lerajzoltam előtte principálisom szorult helyzetét, hogy már közel van hozzá, hogy az őrültek házába csukassa magát, leírtam a báróné kellemetlen állapotát, a gyermekek éheznek, rongyban járnak; előadtam a bankár úr rossz sikereit.

Erre mindhárman egyszerre rásivítottak, mint a sakálok a lakmározó oroszlánra:

– Mit tett ön? Megbolondult, Koczur? Hogy merted ezt tenni?

Az pedig nagy nyugalommal ropogtatta a retket, a tenyere alatt tartott pénzcsomagot lapogatva:

– Itt a fácit!

– De hisz ön ezzel mindannyiunk hitelét, becsületét rongálta tönkre! – hetvenkedék Diadém úr.

– Az én gyermekeimről azt írni, hogy rongyban járnak!

– Meg hogy én az őrültek házába kerülök!

– De az én rossz sikereimet publikálni!

Koczur pedig mindezt olybá vette, mint mikor a csínyt tett diákot szidják a társai, míg ő maga meg van felőle győződve, hogy igen jó tréfa volt az, ami tőle kikerült.

– Lirum-lárum az egész – folytatá, a bicska hegyével piszkálva a fogait. – „Kutya ugat, pénz beszél.” Ezt tartja a közmondás. A pénz itt van. Ha tetszik harács, ha tetszik alamizsna, ha tetszik lutrinyereség. – Ha egyik se tetszik, lehet róla tenni. A méltóságos uraságok írhatnak azonnal a megszivattyúzott háztulajdonosnak, hogy a Koczur méltatlanul rágalmazta őket azzal, hogy nyomorúságosan meg vannak szorulva: nekik nem kell a küldött pénz. Az illető aztán ám lássa, hogy mint tudja azt a Koczurtól visszavasalni.

S ezzel úgy tett, mintha vissza akarná dugni a zsebébe a pénzcsomagot.

Ez nagyon megszeppenté az uraságokat.

– Nono, Koczur, ne légy bolond! – monda Kornél.

– Értsük meg egymást, barátom – szólt közbe Diadém úr.

– Csak az kellene még! – lamentált a báróné.

– A baj már úgyis megtörtént.

– Azon segíteni nem lehet.

– Azért ne vesszünk össze.

Koczur folyvást nevetett.

– No, hiszen gondoltam, hogy így lesz. A Koczurt elébb mindig jól leszidják, a feje hátuljára ütögetnek, aztán azt mondják, hogy nagyon jól van, s összecsókolgatják. Az egyik pofájára egy pofont, a másikra egy csókot. Ez a rendes konventio. Hát feltrancsírozzam ezt a drága vadat, amit lőttem? Caput, alas, pedes!

– Semmi trancsírozás! – kiálta fel Kornél báró. – Az összeg az enyém! Ez az én üzletem volt!

– Engedelmet kérek – ellenkezék Diadém úr –, ez összeget nekem kell elkönyvelnem. Én vagyok a birtok teljhatalmú igazgatója és törvényes gondnoka.

– Ne tessék tűzbe jönni, urak – szólt közbe Koczur, a kése és villája hegyével capfenstrájkot verve a tányérja fenekén. – Énrám van ez bízva egészen, mert kegyadomány, s én osztom ezt fel tetszésem szerint. – Ennek az alapján kapni fog a bárónő ez összegből ezer forintot, Diadém úr szintén ezeret, háromezer pedig marad Kornél bárónak.

Erre az indítványra oly zaj keletkezett, amit a gyorsírói feljegyzések így szoktak nevezni: „általános nagy mozgás”. A pártok mindegyike a maga álláspontját vitatta, s a többinek a jogosultságát igyekezett kétségbe vonni. Amellett mind a hárman Koczur ellen fordíták legkeserűbb kifakadásaikat.

Koczur addig csengetett az előtte levő poháron a kés fokával, amíg csakugyan kierőszakolta a csendet.

– Uraim és úrnőm. Az ellen in thesi semmi kifogásom, hogy önök hajba kapjanak; hanem, hogy in praxi, az én hajamba kapjanak, az ellen exceptivázok. Annál fogva egész világosan felteszem a kérdést. Nekem ezzel a diszpozíciómra bízott összeggel, ott ahol, be kell számolnom, úgy, ahogy rám lett bízva, és nem másképpen. Ha tehát nekem először is a báróné egy rendesen kiállított nyugtát fog kézbesíteni ezer forintról, melyet a háztartás szükségeinek fedezésére vett fel az összegből; Diadém úr egy másikat szerkeszt ezer forintról a bárói gyermekek illendő neveltetésére; a harmadikban Kornél báró elismeri, hogy háromezer forintot vett át tőlem, a legnyomasztóbb aprólékos becsületbeli tartozások törlesztésére, hát azonnal kész fizető szolgájukra fognak bennem találni. Addig pedig magamat kegyes gráciájukba ajánlom.

Azzal hirtelen zsebébe dugta a pénzcsomagot, felkelt, elhagyta a szobát, még az ajtót is nyitva hagyta maga után félig, hogy lássák, mennyire igazán eltávozik.

A hátramaradtak nem hogy folytatták volna a veszekedést, sőt nagyon is elcsendesültek, s csak egymás szeme közé tekingettek egy ideig.

Elvégre Atalanta szólalt meg; halk, lenyomott, de indulatos hangon.

– Most már átláthatja ön, hogy ilyen embert nem tarthat ön maga körül tovább.

Igaza is volt. Mert pénzt zsarolni magában véve sem tisztességes foglalatosság; de a más számára zsarolni és azt önkényűleg aránytalanul osztani fel, s a részesülést még határozott feltételekhez is kötni: ez már immoralitás!

Koczur ezalatt fölment a második emeleti szokott szobájába, s egész nyugalommal kezdett hozzá a levetkőzéshez. Nem volt szüksége inas segítségére: ő csizmástól szokott lefeküdni. Amire egyébiránt igen elfogadható jó okai voltak, amiket azonnal méltányolni fogunk, mihelyt őket alaposan kifejtve látandjuk.

Amint ledobta magát az ágyra, azonnal elaludt.

Nem telt bele egy kis félóra, hogy nagy csendesen felnyílt a szobájának az ajtaja, s bejött rajta Kornél báró. – Régóta ismerte a cimborája természetét, hogy azt, ha egyszer elalszik, nehéz fölkelteni. Megteszi az azt, hogy a nagy ráncigálásra fölül az ágyba, a szemeit is kinyitja; úgy tesz, mintha hallgatna, hanem aztán megint oldalt veti magát, s alszik tovább; hiába volt minden beszéd.

– Hallod, komám! hej! Én elhoztam a magam nyugtatványát a háromezer forintról… Itt van… A többiek nem akarják a maguk illetményét fölvenni… Mit sem bánom. Hadd duzzogjanak… Csak az enyémet add ide.

Az felemelte a szempilláit; nagyot horkantott, s visszahanyatlott a helyére.

– Hát mit papolok én neked, tökfilkó? – mondá a báró. – Itt van a bekecsed. Zsebében a borjúbőr. Kiveszem belőle a haromezer forintomat. Ez az enyim. Helyébe teszem a nyugtatványodat. Ez a tied.

Azzal az ágy melletti széken heverő levetett bekecs oldalzsebéből bizalmasan kihúzta a megismertetett borjúbőr pénztakarót.

De mielőtt annak a tartalmával ismeretségbe juthatott volna, az ajtón keresztül két új látogató tört rá: a báróné és Diadém úr. Az is hozta mind a kettő a maga nyugtáját.

– Hohó, barátom! Az nem úgy megy, hogy ön maga zsebelje el az egészet! – kiáltá Diadém.

– Nekünk azt mondja, hogy büszkén fogja elutasítani a megalázó zsarolt pénzt, s ő jön ide legelébb! – panaszolá a báróné.

– Ide azzal a borjúbőrrel.

Azt aztán egyszerre hárman is nyitották, bontották –: aztán nem találtak benne semmit.

Hová tette ez azt a pénzt? Összekutatták az egész szobát, nem volt sehol.

Utoljára sem maradt hátra más kisegítő, mint életre ráncigálni az alvót, aki egy ideig azt sem tudta, hogy melyik világon jár. Kellett hozzá egy negyedóra, amíg külön mind a három látogató bemutatta neki magát, s megértette vele, hogy most nem az „ürgés” csárdában van, s ez itt nem a cifra korcsmárosné, az ott nem a nyúlbőrös Iczig, s amaz meg nem a Topa betyár. Hanem amint azt kérdezték tőle, hogy hol az ötezer forint? Akkor egy kicsit birkózni kezdett a társasággal: azt álmodva, hogy rablókkal van dolga. Szerencsére Atalanta, a hajdani atlétanő könnyen el tudott vele bánni, s egypárszor odavágva a falhoz, mégiscsak ébredésre bírta valahogy.

Ekkor kezdett aztán örülni a szerencséjének, hogy ilyen díszes társaságot tisztelhet szegény lakásában.

– Koczur bácsi! – mondá neki becézgetve Atalanta, s megveregeté a hátat. – Elhoztuk a nyugtatványokat, amiket mondott. Tudja?

– Úgy, úgy. Tudom, tudom.

– Hát adja ide a pénzt.

– Adom, adom.

– No, hát hol van?

– Mindjárt, mindjárt. Csak a wertheimkasszámba hadd megyek elébb érte.

Azzal leült az ágy szélére, s a csizmáit kezdte lehúzni.

– Mit akar? Csak nem vetkőzik le?

– Dehogy vetkőzöm! Tudom én, hogy mi az illendőség. Itt van az én wertheimkasszám.

Azzal kihúzta a csizmája fenekére odadugott bankjegycsomagot.

– Ez az igazi wertheimkassza! Innen nem veszhet el a pénz. Régen praktizálom. Mihelyt magyar kormány lesz, pátenst kérek rá.

Hogy azok a bankjegyek Koczur bagaria wertheimpénztárában a heveréstől nem kaptak jázminillatot, az több, mint valószínű. Azért el lettek azok fogadva. Aki már a megszerzése címéhez hozzá tudta szoktatni a szagérzékét, az a parfümtől ne fintorgassa az orrát. Megosztoztak rajta szépen. Azután átadták Koczurnak az elismervényeiket. Amíg a pénz a kezükben nem volt, addig azt mondták neki, hogy „édes Koczur”. Mikor aztán a zsebükben volt a pénz, azt sem mondták neki, hogy „jól aludjék”.

Sőt, voltaképpen gondoskodtak róla, hogy alaposan elrontsák az álmát.

Atalanta eltávoztában valamit odasúgott Kornélnak, amire az hátramaradt, amíg a két osztályos atyafi eltávozott a szobából.

Kornél báró odaült Koczur ágyára.

– Ne feküdjék vissza az úr. Valamit akarok mondani az úrnak.

– Kíváncsi vagyok rá.

– Nekünk el kell válnunk.

– „Magna ingenia conveniunt.” A nagy elmék találkoznak. A számból vette ki báró úr a szót. Önnek csakugyan nem lehet okosabbat tenni, mint hogyha elválik a bárónétól.

– Makkfilkó! Nem a bárónéról van szó, hanem az úrról.

– Vagy úgy? Megint itt a „bona horánk”. Hallottam én ezt már elégszer.

– Ezúttal utoljára és komolyan mondom.

– Én pedig most is csak azt felelem rá, amit máskor. Tegye le a stipulált összeget, ami elbocsátásomra le van kötve, azonnal itt hagyom.

– Adok önnek róla váltót.

– Süsd meg!

– Engem pedig ne tegezzen az úr!

– Hát hiszen csak nem mondhatom plurális majestativusban azt, hogy „süsd meg”!

– Kikérek minden komázgatást! – Nem kell elfelejteni, hogy itt én vagyok az úr, kend pedig csak cseléd!

Kornélon lehetett észrevenni, hogy erőnek erejével keresi az összeveszésre az ürügyet. Nála egyedül a düh pótolta az erélyt.

– No, hát miért lettem egyszerre olyan kegyvesztett? Talán a bárónénak nem tetszik, hogy elfeledtem neki kezet csókolni. Vagy Diadém úr nem tűrheti, hogy feketeretket eszem az ő szeme láttára.

– Au contraire! Ön áruló az én irányomban, aki az én tudtomon kívül…

– Pénzt szerzek, s még a kőből is olajat facsarok.

– Igen, de az Apátváry név tisztaságának rovására. S aztán ezt a pénzt még – megosztja másokkal.

Erre a furcsán összeállított vádra elkezdett Koczur kacagni, a két tenyerével ütögetve a térdeit. Számba sem vette, hogy a nevetése által dühbe jött báró sűrű tenyércsapásokkal látogatja meg a feje búbját, hozzá volt ő már ahhoz szokva.

– Hát te áruló, gazember! – szidalmazá őt a báró, nagyobb nyomatékkal megragadva Koczur torkát a markával; – nem tudtad azt az egész ötezer forintot mind nekem magamnak ideadni?

Koczur csak engedte magát egy ideig fojtogattatni, egyik kezét sem emelte fel a védelmére: ez így volt megállapítva közöttük, benne volt a konvencióban; hanem azt a praktikát követte, hogy a dulakodás közben egyszer jót taposott a sarkával a báró úr tyúkszemére, ez pedig annak az Achilles-sarka volt; nagyot ordított rá, levágta magát egy karszékbe, s a fájós lábát a két markába kapva, elkezdett franciául káromkodni és németül imádkozni.

– No, lássa, báró úr, tudja jól, hogy mindig sírás lesz belőle. Hát mármost hallgasson ide rám, hadd beszélek okosan. Hadd mondom el, hogy honnan kaptam én azt a pénzt, s miért kellett nekem azt a bárónéval és Diadémmal megosztanom? – Hát mindenekelőtt én nem kaptam azt a pénzt a bécsi palotatulajdonostól, én nem zsaroltam senkitől.

– Hát miért hazudtad azt? – nyögé Kornél, még mindég a fájós lábát puhogatva az ujjával.

– Majd annak is okát adom. Előbb hadd kezdjem az elején. Talán emlékszik még a báró arra a szép fehér arcú tündérre, azzal a búzakalászszínű hajjal.

– Hogy emlékezem-e rá? Te barom! Hiszen menyasszonyom volt.

– No, mert éppen akkor felejtkezett meg róla legjobban, mikor menyasszonya volt.

– Hát nem te voltál annak is az oka, te gazember?

– Nem én voltam. Becsületemre mondom. – Diadém volt.

– Ha azt vettem volna el, most milyen gazdag ember volnék! Mi lehetett volna belőlem az udvari összeköttetéseimnél fogva.

– Mi bizony? Még kancellár is.

– Ezóta vasutat építtettem volna a birtokomon keresztül.

– Így pedig háromszor fordul bele a sárba – a birtokán keresztül. De hát nem veszi azt észre a báró, hogy mindennek a nyomorúságnak, ennek az üldöztetésnek az oka – ez az asszony?

– Azt bolond nélkül is tudom. De már megvan. Megnyertem szerencsésen. Az enyém. Ki nem cserélhetem a másikkal.

– Ki tudja?

– Ki tudja? Te fülesbagoly! Hagyd ezt abba. Nem értesz te ehhez. Mondjad hát, hol kaptad a pénzt? Hogy jutottál hozzá?

– Arról beszélek folyvást. Hát úgy jutottam hozza, hogy amint tudni méltóztatik, ez az angyali jó teremtés, amióta az a gyászos katasztrófa megesett, folyvást bezárkózva él pozsonyi kastélyában, s senkivel a világon nem érintkezik, azt tartva, hogy ő már halott.

– Tudom, nekem is megküldték a gyászjelentését.

– Csupán egyetlenegy emberrel áll levelezésben: az ügyészével.

– Ez az én nagybátyám, Illavay.

– Bölcsen ki méltóztatott találni.

– Ahhoz is férjhez mehetett volna.

– Csakhogy az nagyon meg van elégedve a maga feleségével.

– Haszontalan ember. Nagy ellenségem.

– Hát ez a haszontalan ember megtette azt a nagy ellenségeskedést a báró úr ellenében, hogy tudatta levélben az élő halottal egykori vőlegényének e világon levő állapotjait.

– Rágalmazott előtte! Kihívom párbajra.

– Dehogy rágalmazta. – Csak az igazat írta meg.

– Akkor meg éppen kihívom.

– Hát csak hívja! Az a drága szent azután onnan a túlvilágról megszánta az ellene vétettek szenvedéseit, s küldött azonnal a maga kriptája fenekéről ötezer forintot az én kezemhez, azzal az utasítással, hogy ezzel a báró úr szégyenleni való apró adósságai kifizettessenek, a báróné a mindennapi szükség gondjától megszabadíttassék, s a gyermekek tisztességes nevelésben részesüljenek.

Erre a szóra Kornél báró elérzékenyült, szemébe szökött a könny. Az ellágyulás éppen olyan könnyen ment nála, mint a felfortyanás. Minden indulat síráson végződött nála. Még a kártyaveszteséget is meg tudta siratni, ami pedig gentlemanhoz nem illik.

– Ő küldte volna ezt? – rebegé elszorult torokkal.

– Bizonyára ő és senki más. – Ezért kellett azt nekem megosztanom a báróné, Diadém mint a gyermekek tutora és a báró között. Ezért kellett külön nyugtatványt vennem mind a háromtól, hogy illető helyen szent rendeltetése helyére lett szolgáltatva. De hát ezt én a báróné előtt csak nem árulhattam el, ami egyébiránt nekem határozottan meg is volt tiltva.

– Barátom, Koczur, ez egy nagy lélek. Ez egy magasztos szellem.

– Hát hisz én is azt mondom. De még azonkívül azt is megígérte az a szent, hogy ezt az összeget évről évre az én kezembe fogja megküldeni az említett magasztos célokra.

– Te, Koczur! Tehát azt gondolod, hogy sok pénzének kell lenni? (Most már megint egyszerre más irányba csapott át kedélyhangulata. Az jutott eszébe, hogy aki ennyi pénzt el tud ajándékozni, az nem mindennapi tünemény e földön.)

– Meghiszem azt. A pozsonyi takarékpénztárban hever legalább félmilliója. Azonkívül a hírhedett gyémántjai.

– No, mert az öreg úr maga meglehetősen leapadt.

– Le ám. A gróf úr elspekulálta meg elpolitizálta a szép nagy birtokát, velünk együtt. A nagy Montechi és Capuletti harcban kölcsönösen fölfaltuk egymást. Hanem Pálma grófnő, ott a másvilágon, összegyűjtött valami egy milliót, aztán nem költ semmit.

– S te azt hiszed, hogy még most is szeret engem?

– Hm! Csak én kapnék egyszer olyan szerelmes levelet, amiben nekem egy szép hölgy száz darab ötvenest vág a fejemhez, majd nem kérdezném én, hogy miképp tetszett ezt érteni?

– Te! Koczur! Nekem egy okos gondolatom támadt. Nekem meg kellene valahogy köszönnöm – ezt. – No! Mit szólsz hozzá?

– Várom az okos gondolatot.

– Hát ez nem az?

– Lehet belőle olyanforma. Az a kérdés, hogy hogyan akarja ezt a köszönetet nyélbe sütni.

– Levelet írok neki.

– Nem szokott ám az senki mástól levelet elfogadni, mint az ügyvédétől.

– Hát lediktálom Illavaynak.

– Per telegráf! Nagyon jó lesz. Hát aztán mit nyer vele?

– Hát azt, hogy ő is megtudja, hogy én is még mindig tisztelem őt.

– Arra a halottnak ugyan semmi szüksége nincs.

– Hát mire van szüksége egy halottnak?

– A feltámadásra.

– Hát „kis isten” vagyok én, hogy egy halottat feltámaszthatok?

– Mint „kis isten” ugyan nem sokra menne vele, hanem ha egy „kissé ember” akarna lenni, akkor megtehetné.

– Hogyan?

– Ahogy megtehette azt, hogy eltemesse. Vegye nőül.

– Bolond vagy te, Koczur.

– Nem én. Láthatja a báró, hogy Pálma grófnő még most is szereti önt.

– Igazán bolond vagy.

– Aztán a legjobb idejében van: harminc s egynéhány esztendős. Nincs is úgy túlizmosodva a termete, mint más valakié.

– De éppen az a más valaki. Hiszen te tökéletes futóbolond vagy.

– Aztán gondolja csak meg! Ha ez megtörténnék, hogy egy szép napon híre futamodnék az Apátváry Soma báró és Temetvényi Pálma grófnő között végbement házasságnak, hogy ütné meg egyszerre a guta a jó Ferdinánd grófot. Még a birtoka is ránk szállana; valamit csak megmentenénk belőle, s megszabadulnánk az örök mortifikáló ellenségünktől. Ha pedig kibékülne, az annál jobb volna nekünk, annál rosszabb neki.

– Meg kell hogy kötöztesselek, édes Koczur! Kényszerzubbonyt adatok rád. Hiszen te dühös bolond vagy. Hát török vagyok én, hogy két feleséget vehessek?

– Dehogy török! Hát hiszen éppen azon kezdtem a beszédemet, hogy váljék el a bárónőtől.

– Hogy lehetne az?

– Lehetne, ha egy kis bátorság volna hozzá.

– Az rágalom! Tudod, hogy én az oroszlánnak is nekimegyek.

– Tudom, az „Arany oroszlán”-nak Pozsonyban.

– De te oktondi! A te mendikáns eszeddel nem tudod, hogy a római katolikus házastársakat nem választják el oly módon, hogy azok ismét megházasodjanak, a feleségem pedig kálvinistává nem lesz csak azért, hogy én mást vehessek feleségül, őt meg elvethessem.

– Tudom én azt a mendikáns eszemmel is, hogy a katolikus házastársakat el nem választják, hanem azt megteszik, hogy megsemmisítik a kész házasságot. Vannak „elválasztó akadályok”, amik miatt a megkötött házasság felbomlik.

– Tizennégy esztendő múlva.

– Akármennyi idő múlva.

– Mikor már két nagy gyermek származott belőle?

– Még akkor is.

– Hát a gyermekek hová lesznek?

– Az anyjuknak maradnak, s viselik az anyjuk családi nevét.

– De hát van ilyen „elválasztó akadály” mi közöttünk?

– Van.

– Micsoda?

– Azt én most nem mondom meg. Ez nekem az utolsó tromfom. Ezt majd csak akkor játszom ki, amikor meg lesz rá érve az idő. Van! Igenis van. Mégpedig a kezem között van. S ezt a báróné nagyon jól tudja, vagy legalább sejti. Ezért kész volna elveszteni egy kanál vízben. Ezért nem eszem én a báróné asztalánál soha egyebet, mint amit magam szedek ki a tarsolyomból. Tudom bizonyosan, hogy megétetne. Ezért akarná a báróné minden áron, hogy a báró úr távolítson el engem a házától, hanem hát én nem megyek. Csak mondja meg neki a báró, hogy köszöntetem, nem megyek. Ha nem tetszik neki velem egy födél alatt lakni, tessék neki róla tenni. Igen jó utak vezetnek ki a dominiumból mindenfelé. – A báró úrnak szabad tetszésére van bízva a választás. – Ha az én tanácsomat követi, akkor kezdhet egy új életet, kap egy olyan feleséget, aki önhöz még sírjában is hű maradt, s megszabadul egy olyantól, aki önből mindig csúfot űzött. Újra visszafoglalja azt a helyét a társaságban, amely önt megilleti: rangba, tisztes állásba helyezi magát. Vagyonát rendbe szedi, házának hajdani fényét helyreállítja, hitelezőitől megszabadul. Idő jártával még egy boldog családnak is alapítója lesz, amely nevének régi hírét növelni fogja, s lerázza magáról a férges gyümölcsöket, amik szégyent hoznak a családfára. – Ha pedig az ellenkező tanácsot követi a báró, ha az asszony szavára hallgat, hát akkor folytathatja a régi életet, ide ragadhat a piszokba, élhet a házibarátjának a könyöradományaiból, aki esztelen spekulációival tönkreteszi önt is és magát is. Szurkáltathatja magát az asszonya mérges gúnynyilaival, s hordhatja utána az ölebecskéjét. Aztán futhat egyik országból a másikba, kerülve a helyeket, ahol már ismerik. Birkózhatik alkalmatlan hitelezőivel, s járhat parapléval a kontózápor között. S aztán gyönyörködhetik nagy reményű sarjadékainak nagyszerű nevelésében, akiket kénytelen lesz kitagadni, ha lesz még miből kitagadni. Tessék választani. Miattam ne fárassza az elméjét a báró úr, – én elmegyek innen, mihelyt idejét látom az elmenetelnek. Nem kell engem ebrúdon kidobatni. Elmegyek úgy, mint a veszett kutya, a háztól: előbb megharapok egypár embert, s akiket megharapok, azok megint a többieket fogják összemarni. Híre lesz annak hetedhét országban. Addig pedig azt tanácsolom minden embernek, hogy ahol egy alvó szelindeket lát, ne hágjon a farkára.

Nagyobb érthetőség kedveért ledőlt Koczur az ágyra, s magára rántotta a bundáját.

A szerencsétlen Opatovszky Kornél csak állt ott, és bámult a semmibe: a saját lelke sivatag pusztájába.

Kisvártatva megszólalt:

– Hat igazán, Pálma grófnő küldte azt a pénzt?

– Ühüm.

– Gondolod, hogy irántam való szeretetből tette? – kérdé újabb szünet után.

– Ühüm.

Egy kis időköz múlva megint:

– És igazán van valami a kezedben, ami az elválásunkat lehetővé teszi?

Már erre a horkolása felelt Koczurnak.

Erre aztán egyszerre nekiszánta magát a báró, s úgy ellódult, mint aki valami végzetes nagy tettre adta rá a fejét.

Hanem amint a Koczur szobája ajtajától a lépcsőn és folyosón át a báróné szobájáig haladt, ezalatt kipárolgott szívéből a hatalmas elhatározás.

Koczur nem aludt: utánalesett az ajtón és az ablakon át. Látta és hallotta, hogy a báró az első emeleti lépcsőn is lehalad: az istállók felé megy. Ott felkölti a postakocsist, aki Koczurt idáig hozta, s éjjelre itt maradt, azt fölbiztatja, fölborravalózza, befogat a postacsézába, s éjben-ködben megszökik a saját palotájából.

Olyan nagyon beleillik a jellemébe ez a szökés! Mikor a neje azt követeli tőle, hogy a cimboráját csapja el, s erre igen jó okai vannak, a cimborája viszont azt, hogy a feleségét csapja el, s ennek is igen jó okai vannak erre: s aztán ő mind a kettőnek megígérte, hogy azt megteszi, s aztán neki is igen jó okai vannak arra, hogy azt megígérje, hát akkor a legjobb megoldása a nehéz föladatnak: kereket oldani, s megszökni a két malomkő közül.

Koczur nagyot nevetett magában. Erre is készen volt őkelme. Most már fölöltözött egészen. Nem kívánt többet aludni. Pedig még alig volt egy óra hajnal előtt.

– Hadd szaladjon az esze után.

     

Nem kell ám abból semmit elhinni, amit Koczur beszélt. Ez a második változat sem igaz, annak az ötezer forintnak az eredetéről. Nem tud arról semmit a pozsonyi ház élő halottja. Nem küldte az azt a hajdani vőlegénye kisegítésére. Ezt a mesét csak az olyan gyermekkel lehet elhitetni, mint Opatovszky Kornél. – De hát honnan jön akkor ez a pénz?


VisszaKezdőlapElőre