A sokat emlegetett kormánybiztos, aki rettegést küldöz maga elé szerteszéjjel, végre megérkezett Bardócra, ahová Illavayt odarendelte. Ő érkezett meg hamarább: ami azt bizonyítja, hogy a dandárjának az előcsapatja élén szokott járni, ami elég rendkívüliség egy hadvezetőtől. – De hát mi sem mondtuk sehol, hogy Gorombolyi nem rendkívüli ember. Maga az alakja is feltűnő, egyike a legszebb daliáknak, akiket valaha láttunk az életben; achillesi alak, a fiatalság hamvával arcán, hangja, mint az érc; trombita, ha kiabál; gordonka, ha lassan beszél; csengettyű, ha kacag. Aztán volt az már minden, ami magyar emberből huszonhét éves koráig kitelik: Bécsben gárdista a király mellett, itthon alispán egy félig tót, de egészen magyar vármegyében, ennélfogva ért a kardforgatáshoz és az adminisztrációhoz, s ha az elsőhöz ért, akkor okvetlenül a hadviseléshez is ért; ha a másodikhoz ért, akkor bizonyosan a hadi organizációt is érti. És úgy is lett. Ügyes, merész, hihetetlen hadműveletekkel lepte meg a világot, s különösen a régimódi tábornokokat, akik ezt nem tudták utánacsinálni. Ez maga csinálta magának a hadseregét, maga fölfegyverezte, élelmezte, haditervét keresztül is vitte, senkitől se kérdezte meg: hogyan?
Hanem amihez még mindezeknél is jobban értett, az volt a „nagyokat mondás”. A nagy tetteket szerette százszorozott kiadásban előadni. Szavaiban utolérte a Csimborasszót, ámbár a tettei is megfeleltek egy becsületes magyar Mátrának.
Mind igaz, járandó pénz volt az ő szava, csakhogy előbb devalválni kellett, mint a bankócédulát, váltóra, skála szerint. Alattvalói tűzbe-vízbe mennek vele; hanem mikor kiabál, akkor rettegnek tőle, hogy mindjárt megeszi őket; – amíg ki nem tanulják, hogy mindez csak retorikai forma: hipotypozis; a retorikai hajlam általános nemzeti jellemvonás nálunk, mint a németnél a „Gemüt”, a franciánál az „esprit”.
A megérkezéskor már azért is dühös, hogy még nincs itt a szolgabíró.
– Elaludt a lajhár! Tudom bizonyosan. Még most frizíroztatja a haját. Neki kellene itt várni engem, a két hátulsó lábán állva s tartani a rapportot a fogai között, s most én várok őrá. Vasra veretem! Hol van a szalmakomisszárius? (Ez volt a díszneve az élelmezési biztosnak.)
Az alig mert előkerülni.
– Hát meghozták a kenyeret? Mennyit? Négyezer részletet! Hát a többi? Hogy nincs több? Negyvenezer helyett négyezeret! Megeszem azt a szolgabírót magát! Harminchatezer darabra rágom legott. Hát azok a parasztok mit hoznak ott?
Zsiborák kísérői voltak.
Gorombolyi ráismert a maga emberére, akit megkötözve hoztak eléje.
– Hát ezt ki küldte vissza nekem, megkötözve?
Mondták neki, hogy a szolgabíró.
– Az én tábori kémemet elfogatni és megkötöztetni. Hisz ez háromemeletes perduellio. Beszélj, te szent Lázár katonája!
Zsiborák térdre esett előtte, s keserves zokogással panaszlá, hogy micsoda méltatlanság történt vele; a szolgabíró hogy vette el a generális úr passzusát erővel tőle, s aztán farkasgúzsba kötteté.
– Bocsássátok szabadon! – kiabált Gorombolyi, szóhoz sem engedve jutni a parasztokat. – Haditörvényszék elé állíttatom azt a szolgabírót! – Elküldöm Komáromba!
– Ki kísérte idáig az én emberemet?
– Elő kell hozni azt a derest.
A „deres” szóra egyik paraszt sem akart tudni semmit a kísérettételről, hanem a katonát tolták előre, hogy ez kísérte.
– Hát te hogy kerülsz vissza? Akinek a gyapjús szekeret kellene kísérned?
Az aztán elmondta, hogy mi történt vele, meg a gyapjús szekérrel, aztán meg valami szekrénnyel, ami a között volt.
Gorombolyi tombolt haragjában.
– Nem! Ilyet még a mammutok sem hallottak. Hol van egy nagy szál fenyőfa hirtelen? Hadd akasztatom rá azt a szolgabírót, valamennyi szolgabíró, táblabíró példájára. Ide a piac közepére a szent Nepomuk mellé kell felállítani azt az akasztófát! A vérével akarok írni tinta helyett! Hol a hadbíró? Híjja össze a haditörvényszéket.
Éppen erre a szóra gördült be Illavay kocsija a bíróház udvarára, amelynek tornácáról osztá az őrnagy haragos intézkedéseit.
Gorombolyi ráismert. Régi jó pajtások voltak.
– Nem bánom! Ha az édesapám legkedvesebb fia volna is s apja, anyja, öreganyja, kilenc neveletlen árvája itt könyörögne is a lábam előtt; nem kegyelmezek neki.
Ezalatt Illavay szép csendesen felballagott az öt lépcsőfokon a tornácra.
– Szolgabíró úr! – kiálta rá Gorombolyi, kezével kardmarkolatára csapva. – Álljon meg ott! Ön a haditörvényszék elé fog állni, aztán majd válogathat belőle, hogy melyik jobb: a lőpor és golyó-e, vagy a köteles leánya?
Amire azt mondta neki Illavay nagy nyugodtan:
– Hagyd el, pajtás; hiszen magam is azzal kereskedem.
– Itt nem vagyunk „pajtás”, hanem bíró és delikvens. Kapta az úr a levelemet?
– Ugyan kaptam, s nagy hálára vagyok érte lekötelezve.
– Hálára-e? – Ez a nem várt szó megakasztá az őrnagyot. – Hát persze. Tudod, éppen indulóban voltam az eljegyzésemre, amint az arámtól kapok egy levelet, hogy nem kellek már, van már másik, mehetek már zabot hegyezni Liptóba! Akkor jön a te leveled, amiben azt ígéred, hogy főbe lövetsz. De olyan jót nevettem rajta, egészen felvidítottál vele.
Gorombolyi mérgesen vágta a sipkáját az asztalra.
– Hogy lapítanám ki a görbe vármegyédet egy sodrófával egyenesre. Már látott az aztékek óta valaki ilyen infámiát! Már meg egy ilyen szolgabírót dobnak az utamba, akit éppen most hagy a faképnél a mátkája, s ez most azt a nemét az öngyilkosságnak találja fel, hogy a kút helyett az én torkomba ugrik bele.
– Bele is ugrom én, ha nagyon lármázol.
Gorombolyi észrevette, hogy ezt a rendes megrohanással nem lehet bevenni.
– No, jól van, hát tessék bejönni velem a szobába, szolgabíró úr, majd ott beszélünk csendesen.
Még mindig nem akart vele per tu beszélni. A hadbíró is megjelent azalatt.
– Üljön össze a haditörvényszék azonnal. Illavay szolgabíró ügye fog tárgyaltatni – mondá most már csendes hangon, de azért elég hallhatólag az őrnagy. – Tessék besétálni, szolgabíró úr! Az a fráter menjen a profoszhoz! Két legény töltött puskával álljon ide az ajtóhoz. – Tessék helyet foglalni ott a kanapén.
Illavay nem kínáltatta magát kétszer, végigheveredett a bőrpamlagon egész kényelemmel, míg az őrnagy az asztalnak támaszkodva, összefont karokkal állt előtte.
– Tehát legelőször is, van önnek valami előadni való oka, amiért nekem negyvenezer adag kenyér helyett csak négyezeret küldött?
– Harminchárom okom van. Az egyik az, hogy nincs több.
– Ez nem ok! Az ön kötelessége azt előteremteni akárhonnan: kiszedetni az ostyát a szentségtartóból s abból süttetni kenyeret! De a katona kenyerének meg kell lenni.
– A másik okom pedig, hogy elég az a kenyér, amit küldtem, a te hadcsapatodnak.
– Menkűt! Hát Jézus Krisztus vagyok én, hogy hat árpakenyérrel megvendégeljek négyezerötszáz embert?
– De hiszen nincs neked négyezerötszáz embered, hanem van csak száznegyven huszárod, kétszázhatvan puskás honvéded, meg két ágyúd, három- és hatfontosak, a hozzávaló tüzérekkel.
– Ejh, de akkurátusan tudja! Hát a négyezer nemzetőr: az kutya?
– Az a bocskoros, kaszás nép? Hisz az nem háborúba vinni való tömeg. Mit hordod azt magaddal? Ismerem a fajtáját. Az még ha a radnai búcsúban elsütik a mozsarat, annak a hangjára is szétszalad. De még nagyobb baj az, hogy négy mértföldnyi kerületben föleszi körülötted, ami csak ennivaló van, s kiéheztet a magad táborában; azt jobb lesz, ha innen szépen hazaereszted.
– De ne tartson ön nekem prelekciókat a stratégiából.
Mit ért ahhoz egy szolgabíró? Ez nem kompútus, hanem hadjárat.
– Tudom. Tudom. Megtette az a maga hatását, hogy te egy úgynevezett dandárral nyomultál előre a hegyek közül. Emiatt az ellenfél az ellensúlyozás végett ugyanolyan számerejű haderőt volt kénytelen előretolni, s gyöngítette vele a derékhadát. Ez már megtörtént. A te manővered teljes sikert aratott.
– Köszönöm az elismerést, le vagyok madzagolva egészen.
– Most már hát a kaszásaidat hazaeresztheted, s nem kell nekik negyvenezer adag kenyér.
– De úgy beszél, mintha ő volna a főhadvezér.
– Egészen úgy beszélek. Olvasd csak ezt a pozsonyi hírlapot, amiben a fővezér meghagyja minden dandárparancsnoknak, hogy a nem rendes szolgálatra vállalkozott nemzetőrségét és a népfölkelési tömegeket azonnal eresszék haza. Ez a schwechati tapasztalat corollariuma. Nesze, olvasd el, ha még nem kaptad.
Gorombolyi csakugyan nem kapta ezt még. A fogai közt mormogott valamit, amíg végigolvasta a rendeletet: „a patikáriusos” angyalát annak a fővezérnek. (Kémiával is foglalkozott valaha Görgey, azért hítták egymás között patikáriusnak.)
– No, hát ebben igazad van. Akarom mondani: igaza van a szolgabíró úrnak. Prófunt hát nem kell több, mint amennyit küldött. A kaszáshad mehet haza – krumplit zabálni. Sajnálom pedig, hogy egyszer legalább jól ki nem etethettem őket Gargóban a gróf nagylelkűségéből.
– Hiszen te magad sem fogsz Gargóra menni.
– De igenis el fogok menni, szolgabíró úr, ha mindjárt cigánygyerekek esnek is az égből! Micsoda? Tán járhatlanok az utak? Megnyúzatom az útbiztost, s belevarratom a bőrébe a szolgabírót.
Átlátta aztán, hogy olyan nagyot talált mondani, hogy maga is kénytelen rajta nevetni. Illavay már csak utána nevetett.
– Először is azért nem fogsz odamenni, mert nincs neked ott semmi dolgod.
– Micsoda beszéd ez? Ezt én tudom jobban! Nekem a gargói nemzetőri zászlóaljat a gróf vezénylete alatt magamhoz kell vennem.
– Ez azonban nem létezik. Mert én tegnap a gróf egész fegyvertárát elvitettem, s azt az újonc honvédcsapatnak adtam át, amit megtalálsz majd a székvárosban. Azt hiszem, hogy a honvédnek több szüksége van a puskára, mint a nemzetőrnek.
Ezt az állítást nem tudta Gorombolyi megcáfolni. Ahelyett talált ki mást, amivel haragja tüzének új fűtőszert adjon.
– Teljes számmal kiállítottátok az újoncokat?
– Kétszer annyit, mint amennyi ki volt vetve.
– Kutyakötelességtek volt. Hanem azért mégis el fogok menni Gargóra, s a grófnak, ha másképp nem, egyes-egyedül kell velem ellovagolni, mint nemzetőri őrnagynak egész Pozsonyig.
– Csakhogy az ellenfél előcsapatja már elállta az utadat Pozsony felé, s ez a másik ok, amiért Gargót ki kell kerülnöd.
– Ez százezer ok, hogy odamenjek! A maroknyi hadammal is, ha beveszem magam a szorosba, ki nem ver onnan tízezer cserepár.
– Csakhogy a puskáidhoz hiányzó gyutacsokat még most készíti a **-i gyógyszerész, akinek tegnap éjjel írtam evégett.
– Hát te azt hogy tudod, hogy nincsenek gyutacsaim?
– Többet is tudok én. Hisz én vagyok a járás rendőrsége.
– De az maga, hogy te „ezt” tudod, elég ok arra, hogy kihallgatás nélkül főbe lövesselek.
– Az az én dolgom. Arról ráérünk beszélni. Hanem maradjunk csak a te dolgodnál. Te nem gondolhatsz addig komoly csatározásra, amíg lőfegyvereid el nem sülnek. A fő okot azonban, amiért nem fogod Gargót útba ejthetni, hanem a karannói völgyön át fogsz sietni a Vág felé, megtalálod a kezedben levő hírlapnak hátulján, ahol olvashatod öreg betűkkel a tudósítást, hogy a főhadiszállás elhagyta Pozsonyt, s áttevődött Győrbe, neked tehát, ha csatlakozni akarsz, most arra felé kell fordítanod a lovad fejét.
Gorombolyi a fogaival harapta le a csücskéjét annak az átkozott újságnak.
Azután még nagyobb haraggal förmedt Illavayra, aki pedig a fejét sem emelte fel a pamlag kartámlányáról.
– Hát már ennek a szolgabírónak mindenben igaza legyen? Hát a tábori kémemet minek fogatta el az úr? minek küldte vissza? hogy merte megkötöztetni?
– A Zsiborákot?
– Bánom is én, mi a neve? De az én kémem!
– Először is, mert az egy országos zsivány.
– Hát talán azt hiszi az úr, hogy a tábori kém mesterségére az esztergomi kanonokok közül szokták válogatni az embereket? Az úr ezzel nekem félnapi késedelmet okozott.
– Félnapi késedelmet? – kiálta Illavay, s most már felugrott ám a helyéből, s szembeszállt az őrnaggyal. – Talán csak nem bocsáttatta az úr szabadon az én foglyomat?
– De igenis, hogy szabadon bocsátottam.
– Akkor az úr a legnagyobb bolondságot követte el.
– Micsoda bolondságot?
– Azt, hogy már most nemcsak én tudom, hogy micsoda harcképessége van az úr dandárának, hanem holnap az ellenfél is tudni fogja.
A két férfi most már, egymáshoz értetve az orrát, mint két veszett oroszlán, ordított egymásra, s most már mind a kettő megurazta egymást, ami nálunk a legöregebb gorombaság.
Illavay aztán odatartá Gorombolyi elé a Zsiboráktól elvett titkos jegyzeteket.
– Nézz ide! Micsoda adatokat jegyzett fel a te drágalátos megbízottad. Ebből tudtam meg én is, hány igazi katonád, hány ágyúd van! Gyutacsod nincs. – Az ellenfeled kéme volt az, nem a tied!
– Hüh! – kiáltott Gorombolyi, nagyot ütve az öklével saját feje hátuljára, s azzal az ablakhoz rohant. – Fogjátok el azt a gézengúzt! Hozzátok vissza! Megállj, te zsibenyica!
De biz a zsibenyica már nem volt található sehol.
Most aztán elkeseredetten jött vissza Illavayhoz Gorombolyi.
– No, barátom (!), most már hát te veress engem vasra és töress apróra; de olyan apróra, mint a mák. Ilyen bolond még nem történt velem soha.
– Megesett az ilyen Napóleonon is – vigasztalá őt Illavay. – Mégis jó, hogy félnapi késedelmet okoztam az elfogatásával. Azt hiszem azonban, hogy ennek a fickónak valami más járata is volt ezen a vidéken. Alighanem a gróf gyapjús szekerével volt valami terve.
– Úgy! Igaz! Még az a bűnöd hátra van! – szólt Gorombolyi, kapva rajta, hogy mégis csak akad még a keze ügyébe valami, amivel ezt a gonosztevőt lesújthatja. – Hogy merted azt a szentségtörést elkövetni? Rátenni a kezedet egy gyapjús zsákra, ami az állam nevében van lefoglalva; ezért hatesztendei gályarabságra mégy!
Tudnivaló, hogy gályánk sincsen.
– Hát nem vettem én el azt, amit az állam lefoglalt: a gyapjút, hanem elvettem azt, amit a tulajdonosa reklamált, az eldugott szekrényt, amire általa fel voltam hatalmazva.
– Hol van az a szekrény?
– Itt van. A hajdúm ül rajta.
– Azt nekem látnom kell. Abban lehetnek államellenes iratok. Ezek a bécsi kamarilla tagjai így szövik, fonják a komplottjaik szálait. Tudnom kell, mi van abban a szekrényben?
– A Temetvényi család összes gyémántjai.
– Ki mondta? A gróf mondta? Nem igaz.
– A leánya mondta.
– Pálma mondta? Akkor igaz.
– Egyébiránt meggyőződhetel róla. Itt van nálam a szekrényke kulcsa. Behozhatod, felnyithatjuk.
– S odaadta neked a gróf a szekrénye kulcsát?
– Igen. Azt mondta, hogy a magyar kormánybiztos, ha meglátja, hogy gyémántok vannak a ládában, azt fogja mondani: „Vidd innen, nem akarom őket látni”.
– Most kaptalak rajta az első hazugságon! Ezt nem a gróf mondta neked, hanem te mondtad a grófnak. Jól van öreg. Mindegy. Igazad van. Ha gyémántok vannak benne, látni sem akarom. Vidd el a grófnak. Ne szepegjen miattuk. Vigasztald meg, nem viszem el magammal a becses személyét lóháton. Maradjon veszteg. Csiszolgassa krétával az érdemrendeit. Szegény Pálma! – Sohasem fog férjhez menni. – Bolond az apja. Bánja ördög! – No, ölelj meg hát szépen. – Mégiscsak jó pajtások maradunk. Ha nem te volnál te, most már lógnál! – Szervusz öreg! – Hát aztán igazán azt írta a menyasszonyod, hogy maradj magadnak; van már más! – eredeti dolog. – Hej, ha te azt tudnád, amit én tudok. No, eredj. Most olyan idő jár, amikor jó az embernek kosarat kapni a leánytól. Majd találkozunk még egyszer – mikor én tábornok leszek, te meg miniszter. Ilyen emberekből lesznek azok, akiknek otthon maradt a szíve! Addió!
Azzal megölelte a pajtást, és megcsókolta.
– Hanem aztán, szolgabíró úr, mindazokról, amiket itt most beszéltünk, egy szót sem ám! Senkinek! Különben lőpor és golyó! Ha az édesapám legkedvesebb fia volna is az úr!
A mellékszobában pedig már végigülte a hosszú asztalt a haditörvényszék.
Hogy ne üljenek ott hiába, Gorombolyi odatett eléjük egy szép zöldmázas korsót.
– Itt van, fiúk, egy kis rozsólis, igyátok meg, aztán menjetek dolgotokra.