A LORELEI

Nornenstein Octavian fejedelem a Bécs melletti Badenben valóságos rezidenciát tartott, palotáját ismerte már minden bérkocsis.

Leon, ki vasúton ment oda, már otthon találta Octavian fejedelmet, az saját fogatán előre sietett.

A termek már ki voltak világítva pompásan, s az úri társaság egy része egybe volt gyűlve. Azok mind saját fogataikon érkeztek: a plebejus vasútat egyedül Leon használta. Itt találta már a régi ismerősöket a budapesti gyüldéből, a szent liga tagjait, mely őt egykor szellemi bajnokának hitte, s mely még most sem tudja, hogy hányadán van vele. De azokon kívül több félig ismerős arc, kikkel futtában találkozott, a diplomáciai körök sikamlós parkettjein, nagynevű hercegek és grófok, előkelő prelátusok, kik a díszlakomák alkalmával nyakukon rendjeleket, mellükön csillagokat, derekukon rendszalagot, hátukon aranykulcsot viselnek, s kiknek tömegében olyankor nagyon könnyű észrevétlenül elenyészni egy puszta fehér nyakravalónak, fekete frakknak. – Itt azonban észrevették. – Még az inasok is észrevették. Ami nagy szó.

Mikor a ruhatár elé került, Vendelin maga sietett eléje, ott kinn lerakandó holmiját átvenni. Mosolygása jelenté, hogy méltóztatik rá emlékezni.

– Monsieur Vendelin – mondá a hű szolgának bizalmas barátsággal Leon –, nekem egy táskám is van, amit nem hagyhattam otthon. Ezt szeretném valami biztos helyre eltenni.

– Óh, kérem alássan, méltóztassék velem jönni.

Azzal Vendelin a tisztelgő hajlongások minden attitűdjeit alkalmazva az új vendég irányában, átkormányozta őt egy kis sötét szobába. Ott volt egy wertheimszekrény, azt kinyitotta előtte.

– Itt egészen biztos helyen lesz.

Abban a wertheimszekrényben mindenféle pénznemek csomagai voltak rendbe rakva, aranyok tekercsekben, porosz tallérjegyek és chèque-k. Ott úr lakik.

Leon az óraláncán függő kis kulccsal felnyitá a táska zárát, a beletömött pénzcsomagból kihúzott egy összeget, azt oldalzsebébe dugta, azután bezárta ismét a táskát: megvizsgálta, hogy jól zárult-e. Vendelin aztán betette azt a trezorba, rázárta a vasajtót s átadta a szekrény kulcsát Leonnak.

– No itt még maga Cartouche sem fogna hozzá nyúlhatni.

Leon megköszönte a szívességet, eltette a szekrénykulcsot, s aztán nem volt nagyobb gondja, mint hogy a kesztyűjét be tudja gombolni.

A szalonban már nagy társaság volt együtt. Leon felkereste a háziurat, az sietett őt bemutatni a legközelebb eső cseh főúrnak, s aztán rájuk bízta, hogy mulassanak egymással, maga sietett hálószobájába, s csengetett a kormornyikjának.

– Vendelin! Tudsz-e te lopni?

– Furcsa kérdés!

– Ennek az úrnak, aki most érkezett, útitáskája is volt.

– Azt rám bízta. Én elzártam a wertheimszekrénybe, s a kulcsot neki adtam.

– De a wertheimszekrény kulcsainak a párja nálad van, s a táskához hozzáférhetsz.

– Igen.

– Az a táska is be van zárva, de te azt ki tudod nyitni?

– Nem mondom, hogy nem.

– Abban a táskában van egy Párizsba szóló levél, a hivatalos országpecséttel lezárva. Te fel tudod azt bontani pecséttörés nélkül?

– Alighanem sejtek hozzá valamit.

– Annak a tartalmát betűről betűre lemásolod: vigyázva, hogy egy betűt is el ne tévessz, mert az titkos írás. S ha készen léssz vele, a levelet ismét leragasztod úgy, hogy a felbontást észre ne lehessen rajta venni: visszateszed a táskába, s azt ismét bezárod s a szekrénybe visszahelyezed.

– Ebben nekem csak egy dolog lesz múlhatatlanul szükséges. Két órai idő, amely alatt biztosítva vagyok, hogy az az úr nem jöhet rám a táskája után tudakozódni.

– Erről gondoskodva lesz.

– Miről tudom én meg azt az időt, amikor hozzá foghatok?

– Mikor azt fogom neked mondani: „eredj, készítsd el a tarokkasztalt a kártyázó szobában”.

– Elkészülök vele.

Azzal ment – teát felszolgálni a vendégeknek.

     

Leon arra volt készen, hogy faggatni találják. Hogy próbálgatni fogják a nyitját, mint lehetne valamit kivenni azokból a súlyos titkokból, amik lelkére vannak bízva? – Csalatkozott. Várakozásával ellenkezőleg, inkább minden vele szólalkozó, tüntetésig látszott vinni irányában a politika iránti közönyt. Egyes csoportok minden szögletben nekihevülten vitatkoztak a borotvaélen táncoló béke és háború sorsa fölött, a porte-épée különösen első tenort igyekezett énekelni, azonban a fekete frakk is úgy beszélt a háborúról, mintha csak egy jótékony célú cavalcade-ról volna szó, melyben csak az a kérdés, hogy a főurak milyen kosztümbe öltözzenek, s aztán a bevétel nettó jövedelmét hogyan osszák ki a szegények között? Még a hölgyek is bele voltak keveredve a politizálásba, s olyan szeretetreméltó vérszomjjal kísérték a férfiak kombinációit egy megindulni készülő hadjáratról, hogy egészen megfeledkeztek a táncteremről miatta. Hanem amint Leon valamelyik csoporthoz közelített, észrevette, hogy rögtön felhagynak diplomáciával, stratégiával, s fordítják a beszédet a tavaszi lóversenyek hőseire: „Advocate” – „Beindlstierer” futtat a mezőn: beszélnek az „Arany Chignonról”, s nagy érdeklődéssel tudakozódnak az újon érkezettől, vajon Magyarország akar-e részt venni a bécsi világtárlaton, s lesz-e ott külön pavilonja. – Úgy tesznek, mintha ők félnének Leontól hogy az kémleli ki őket.

(– Bravó! – mondá magában Leon! – úgy énnekem a mai éj munkája nagyon meg van könnyítve. Itt igazán csak mulatni kell.)

Átment a táncterembe.

Kereste szemeivel a szép Pompeia baronesse-t, akiről tudta, hogy itt van.

Máskor oly könnyű volt rátalálnia. Ahol legélénkebb volt a raj, ott rejlett bizonyosan a méhkirályné. Ő adta a társaságnak az elevenséget, élcei, csípős aperçui, néha felötlő bohóságai is felvillanyozták a pompájában elnehézkesült báli tömeget. Egész megjelenése feltűnő szokott lenni, toalettje szembeszökő, s ízlése a merészség határáig vállalkozó. Ahhoz is szokva volt Leon, hogy ahol ővele találkozik Pompeia bárónő, a hölgy az első, ki az ismeretséget manifesztálja, s a barátság jogait igénybe veszi.

Most pedig valódi kémszemlészetet kell tartani utána, amíg valahol egy szögletben ülve felfedezhető lesz, félig rejtve a kerevet támlájától, melyen meghúzta magát.

Pompeia bárónő észrevétlenné akarja magát tenni.

Ruhája vadgalambszín selyem: egyszerű csipkézettel, minden virágdíszítés nélkül. Szép szőke haja egész szigorú Amalazuntha tekercsben hátraszorítva, csupán egy teknönchéjfésűvel feltűzve, mely éppen oly halványsárga, mint a hajzat. Arca halavány, tekintete részvétlen, közönyös, levert. A kezében tartott legyezőt sem mozdítja meg, hogy még azzal se árulja el, hogy ezen a világon van.

A hajdani szeszélyes kötekedő tündértől könnyen tudott volna szabadulni Leon, de ez a szomorú, félrevonuló alak magához igézte.

Csak azt várta, hogy a legelső kontratáncot elkezdjék. Látta, hogy Pompeia mindenkinek kosarat ad, nem akar táncolni. Ki is találhatta az okát.

Amint egyedül maradt, Leon odasietett hozzá.

Pompeia mintegy álomból látszott fölébredni, midőn Leon üdvözlé. S aztán öröm gyulladt ki arcán, amint megismeré. Kezét nyújtá neki

– Ah, ön rám talált!

– A bárónő igazán bújósdit játszik. Még nem is táncol.

– A garde-dame-om, az altábornagyné, táncol helyettem, s én őrzöm az ő bouquetját.

– S a bárónő egész kosarasboltot etablirozott itt, amiből a táncra kérőket ellátja.

– Az Istenre kérem, fel ne hívjon táncolni, mert ma minden embert a haragosaim lajstromába jegyzek, aki ezt teszi velem.

– Nem is volt szándékom, bárónő.

– Ugyebár? Önnek több érzéke van, mint másnak. S aztán még azt kérdezik tőlem: ugyan, mi baja? talán beteg? – Mi bajom? – Az, hogy most itt „kell” lennem. Kell! Mit tehetek? Atyám parancsol. Mit érti ő azt? S még kérdezik tőlem, hogy mi bajom. Pedig tudják mind. – Egyedül ön nem kérdezi, aki egyedül nem tudja.

Eközben a táncoló párok Leont hol megtaszították, hol a sleppjeikkel sodrották el a helyéből, utoljára egy tour des mainsnél úgy lökték hátba, hogy térdei a szép úrhölgyéihez ütődtek.

– Ejh! – monda Pompeia bosszúsan – gyerünk erről a helyről, hisz itt mindenki elbotlik bennünk, – s azzal fölkelt a kerevetről, nem őrizte tovább a garde-dame-ja bokrétáját, elhagyta a tánctermet, maga után vonva Leont is.

     

– Te, Vendelin, készítsd el a tarokkasztalt a kártyázószobában – mondá Nornenstein Octavian fejedelem komornyikjának.

     

– De ugyan hová tűnhetett el a leányom? – aggóskodék Falbenheim vezérőrnagy, nem látom sem a táncosok közt, sem a helyén.

– De mi gondod neked a leányodra? Ott a garde-dame-ja, annak a hivatala rá vigyázni. Gyere velem: a tarokkasztal szerelve van.

A vezérőrnagy szenvedélyes tarokkjátszó. Ez egy csatatér volt, melyen harcias indulatait béke idejében is kiönthette. Elemében volt, ha „pozdorjává törhette az ellenséget”, s szerencsével játszott.

Pompeia bárónő a palota erkélyére kísértette magát Leonnal. Ott egy padra leült, s kérte Leont, hogy üljön mellé. Árnyékos, titoktartó hely volt, a lámpák, csillárok világát megszűrték a délszaki növények virágbokrétás sűrű lombjai; szerelmespár sem választhatott volna jobb helyet annál. Senki sem leskődött rájuk. Belülről a tánczene zsibongása hangzott ki, a kertből a csalogányok dala zengett fel, mikor a hintórobogás szünetelt az élénk utcákon.

– Ön azt hiszi, hogy szenvedek, s azért nem kérdi, mi bajom. Ezek odabenn mind részvétteljesen kérdezik, mert tudják, hogy nem szenvedek, hanem gyűlölök! S ön oly ártatlan arcot csinál hozzá: ön nem is sejti azt, hogy gyűlöletem legelső tárgya ön.

– Én? bárónő! Mit tettem én, ami ezt fejemre vonta?

– Nem az, amit tett, hanem amit nem tett. Mikor találkozott ön Rafaela hercegnővel?

– Legutoljára a képviselőválasztáskor.

– Amikor ön elfoglalta Nornenstein Alienor helyét. – Miért nem foglalta el ezt a helyet egészen?

– Bárónő!

– Kapott ön akkor egy hímzett zászlót? Kaphatott volna még egy jegykendőt is!

– Nagyon téved ön, bárónő.

– Nem tévedek. Ön gyáva. Nem tudja észrevenni előnyét? Büszkék voltak ön irányában? S nem vette ön észre, hogy az istennő mindenkihez nyájas, szíves, leereszkedő, egyedül ön ellenében kevély! Mert a hajszálai hegyéig szerelmes önbe! Az a kevélység csak a teljes meghódolást takaró álarc, s önnek nem volt bátorsága azt észrevenni.

– A hercegnő jegyben jár mással.

– Aki egészen rangjához illik. S ön nem merte ennek a másnak a helyét elfoglalni, mert félt, mert nem bízott magában, hogy ura, parancsolója tud lenni egy nőnek, ha hercegi bölcső ringatta is azt! Önben csak a férfiúi gyávaságot gyűlölöm, de a hercegnőben az asszonyi erélyt. A szép hercegnő így gondolkozott: „Ha ezt választom, akiért égek, ez nekem uram és hódítóm lesz, ha a másikat, akit kinevetek, az szolgám lesz és játékszerem, majd megtartom mind a kettőt: a szolgát címemnek, a hódítót szívemnek. Úgy lesz az jó”.

– Bárónő! Ön saját neme ellen követ el igaztalanságot, midőn ezzel vádolja a hercegnőt.

– Mert saját egész asszonyi nemem megérdemli ezt a vádat. Mondja csak: hiszi ön azt, hogy lehet a világon nő, aki Nornenstein Alienort szeretni tudja? Szeretni? A reá gondolástól üdvözülni? Ön nem hiszi azt. – Hanem vele pompázni! – igen. Hisz bolondulnak utána! De a főrangú hölgynek nemcsak büszkesége van, hanem szenvedélye is. S a kettő megfér szépen együtt. „Alienor” nevéből máskor is lehetett már csinálni „Leon”-t. Lehet azt tűzjáték nélkül is. – S önnek tetszik ez a szerep?

Leon kétkedve nézett Pompeia szemébe. Színjáték-e az csupán, vagy valódi érzés is van mögötte?

– Óh, nekünk nőknek csalhatlan érzékeink vannak. Ön éppen olyan szerelmes Rafaelába, mint az önbe. Ha közönyös volna önre nézve, ott csapongna mellette, s udvarolna neki régi ismeretség jogainál fogva. De ön fut előle. S azzal árulja el magát. Mért nem kerüli ön a többi nőket? engemet? mást is? Mert tőlünk nem fél.

– Sőt megesküszöm rá, bárónő, hogy öntül egész a fegyverlerakásig félek.

– Az nagy bolondság volna. Hisz én nem akarok önből férjet csinálni, mit érnék én el önnel? Egy szegény hivatalnok bárónéja, aki maga vasalja a ruháit! Én nem ilyen ábrándokhoz szoktattam magamat. Az én kevély lelkem nem éri be a boldogsággal: az a más boldogtalanságát is akarja élvezni. Falbenheim kisasszony önt uram nem számítja fájdalmai közé, hanem, hogy Nornenstein Alienor neje – Zárkány Leon nejének nem okozna-e fájdalmakat, azt nem tudom.

Ez veszedelmes vallomásnak látszott.

– Bárónő! Nem jó az embernek váltót írni alá, bármily hosszú időre is, mert az egyszer mégis letelik.

– És aztán?

– Akkor fizetni kell.

– S kettőnk közül melyik a másiknak adós?

– Én vagyok az, bárónő, elismerem.

– A múltakért nem. Azzal leszámoltunk. Ki van egyenlítve. Ön megtette azt, amit kívántam, s annak akkor sikere volt. De a jövőre nézve, bizonnyal mondom, hogy oly nagy adóssága van nálam önnek, aminek az értékét még egyikünk sem ismeri. – Ha Nornenstein Alienort Etelváry Rafaela férjül veszi, nekem nem marad más választás, mint kolostorba mennem.

– Ez végletekhez csapongás.

– Igaz, hogy másik véglet is van. Csakhogy ahhoz nincs elég jó szívem. Mert, higgye el ön, nagyon jó szív kell ahhoz, hogy valaki elfogadja élete céljául azt, hogy másnak mindig csak örömöt szerezzen, magának pedig cserébe megvetést. De ne beszéljünk erről. Ha ön megengedi azt történni, hogy Nornenstein Alienor nőül vegye Etelváry Rafaelát, akkor én úgy fogom önt gyűlölni, mint: – mint ahogy gyűlölhet egy leány egy férfit, akinek egyszer elárulta, hogy szíve van, s az nem vette azt észre.

Leont még ez sem melegíté fel. Talán, ha egy más kép nem töltötte volna be lelkét, elég csábító lett volna előtte egy nőnek azon bizarr ötlete, hogy „segíts engem férjhez menni ahhoz, akihez én akarok, akkor szeretni foglak téged”. De nem. Még akkor sem. Sokkal ravaszabbnak ismerte ő Pompeiát, minthogy ezt elhiggye neki, s sokkal ravaszabb volt ő maga, semhogy ilyen pókhálóval el hagyja fogni magát. Nem engedte képzeletét felhevülni a kétféle szép szemek ragyogásától, a szép ajkaknak élvezte csábító szavait, érezte arcába melegítő langy leheletét, s nem kérdezte, hogy mi van még tovább?

– No hát beszéljünk másról – szólt Pompeia, könnyű bajadérjét meztelen nyaka körül burkolva. – Mit gondol ön, lesz az idén háborúnk?

– Kívánom, hogy ne legyen. Félek, hogy lesz. De remélem, hogy mi kimaradunk belőle. A jövendőt nem tudom.

– Én kívánom, hogy legyen, remélem, hogy lesz: bizonyosan hiszem, hogy mi benne leszünk, s a jövendőt előre fogom tudni.

– Olyan nagyon óhajtja bárónő atyját altábornagynak látni?

– Mit nekem az atyám? Mit törődöm a háborúval? Nekem csak egy gondolatom van. Ha megvan a biztos jelenség, hogy monarchiánk kész a háborúba belevegyülni, úgy ez csak egy irányban lehet. Azon irányban, mely a Nornensteinokat őseik fejedelmi hatalmába visszavezeti, mely a szent liga terveit megvalósítja: melyért imádkozik és konspirál most odabenn ez a társaság, melyről ön azt hiszi, hogy táncol és kártyázik. Nem ezek imádkoznak és konspirálnak. – Ne tekingessen ön az ajtóra, nem leskelődik utánam senki. Atyám a tarokkasztalnál ül, s onnan őt nem engedik felkelni, mások pedig oly gonddal ügyelnek reám, mint amilyennel ügyeltek Juditra, mikor elküldték, hogy hozza el Holofernes fejét, s aztán a krónikák szemére nem vetették a hősnőnek a tète à tète-t…, sőt elnevezték róla a megmentett várost Bethuliának: „Isten szűz leányának”.

– Tehát az én fejemet akarja elvinni a bárónő?

– Azt. S tudja, mit nyerek vele?

– Nem tudom, nem ismerem az értékét.

– Ha én úgy levehetném ezt az ön fejét, hogy abból megtudnám, vajon csakugyan teljesül-e az, amit én óhajtok: lesz-e háborúnk?

– Akkor a bárónő ezzel lekötelezni hinné Octavian fejedelmet?

– Óh, ne higgye ön, hogy én magamat csalom meg, midőn más is meg akar csalni! Senkinek nem tartozom annyi tromffal, mint Nornenstein Octaviannak. Ő engem nagyravágyása eszközének használni vél. Megbízottjává tesz. Cselszövényeibe avat. Apámat heteken át magánál tartja, mintha legkedvesebb rokona volna, s nem törődik vele, hogyha fia mulatja magát mellettem, de amellett a legcsalárdabbul intézkedik, hogy gátakat rakjon közénk. Én nem vagyok a fiára nézve „partie”. Ha egész ember volna! Annak még egy kiegészítő rész kell, aki őt „valamivé” tegye. Ő enged engem hírbe hozni, csalogattatni, hízelgő reményekben élni. „Kedves kis leányomnak” nevez és nevem napjára ajándékokat hord. S a világ gúnyja olyan olcsó! Nem csodálom, hogy sokan vannak, akik a ciánkálit még olcsóbbnak találják. De nekem nincs kedvem holtan lefeküdni. Én győzni akarok. Csak egy akkora kis reménysugár legyen, mint ennek a lámpának a fénye, ami a fák közül olykor felvilágít, mikor a falevél mozdul, és Octavian rögtön felmondja a hitet Etelváryéknak, és Alienort elküldi Etelvárról Ehrenbreitsteinba.

– S mi vár rá Ehrenbreitsteinban?

– Ott vár először is a fejedelem, aki a ligának a feje, s aki a szövetségeseket a monarchia táborába vezeti, ha ez akcióba fog lépni. Másodszor pedig – ott vár reá annak a fejedelemnek a leánya, aki púpos hátú ugyan és mellbeteg, de akinek keze Alienort a nornensteini uralkodói méltóságba visszavezeti.

– De hisz akkor ön csak azt éri el, bárónő, hogy Alienor Etelvár helyett Ehrenbreitsteinba fog menni.

– Ne feledje ön el, hogy közbeesik Bécs!

– Ah! tehát egész hadilábon állunk? Egész a „qui vive?”-en.

– Lássa ön: én még a tervembe is be hagytam pillantani. A gyóntatómnak nem mondom el azt, amit önnek! pedig bigott vagyok, s félek az elkárhozástól. Ha Octavian elébb tudná meg azt, hogy egy oly fordulat van készülőben, mely az ő merész vágyait valósítani ígérkezik, ha előbb tudná meg azt, mint Alienor egybekelése Rafaelával megörténnék, akkor ez el is maradna örökre. Érti ön már most, hogy mennyivel adósom ön nekem?

Leon e percben arra gondolt, hogy a szépség egyedül még nem teszi a nőt tündérré. Az a másik leány még azt a titkát is, ami egészen kedveseé volt, csak sejteni engedte, s azt követelte tőle, hogy ha róla álmodik is, mire fölébred, elfelejtse, hogy mit álmodott!

Falbenheim Pompeia pedig csábító szép volt. S a csábot sokszorozta az a merészség, amivel megvallotta, hogy más neje akar lenni: nincsen semmi „ellenséges” szándékkal az iránt, akit szép szemeivel megigéz. Őrá nézve nem akar nő lenni, – csak tündér.

Leon sem volt gyermek.

Hanem azért mégis azt felelte a szép szirénnek erre a kérdésre:

– Mindent értek, bárónő, csak egyet nem: azt, hogy miért vagyunk mi ketten ma itt.

– Világosabban szóljon.

– Tehát először is: olyan kedves ember-e Nornenstein Octaviannak Zárkány Napóleon, hogy azt útjában el kellett fognia, mert nála nélkül e fényes estély tökéletes nem lett volna? Másodszor: olyan nagyon kedves hely-e Nornenstein Octavian badeni kéjpalotája Falbenheim Pompeia bárónő előtt, hogy mikor gyűlöli az egész világot, akkor ide jöjjön azt felkeresni, s minden migrének, görcsök s más otthon marasztó ürügyek úgy elmúltak-e örökre a női fegyvertárból, hogy atyja által ide engedte magát hozatni akkor, amidőn princ Alienort Etelvárra küldték házasodni? És harmadszor: vajon Nornenstein Octavian fejedelem azzal a szent szándékkal idézett-e ide minket kettőnket, hogy alkalmat adjon nekünk princ Alienor etelvári házasságát elrontani?

Pompeia hosszan nézett e szavak után Leon szemébe. Tapasztalá, hogy itt nem közönséges ellenféllel van dolga.

Most még közelebb simult hozzá. Egészen odatapadt Leon vállához.

– Nem. Mind a három kérdésre „nem!” Ön egészen le akar engem fegyverezni, s azt akarja, hogy puszta kézzel küzdjek meg vele. Ugyan kérem, húzza le hát legalább az egyik kesztyűjét, hadd fogjam meg az egyik kezét. Azért akarom ezt tenni, hadd lássam, hogyan történik az meg, mikor egy férfi ijedten ugrik fel egy nő mellől, s kezét kirántja a kezéből és elfut tőle. Azt már megvallotta ön, hogy fél tőlem. Ezt látom. Most még azt akarom meglátni, hogyan ijed meg tőlem.

Ezzel odasúgott a fülébe.

– Azalatt, amíg ön itt az erkélyen velem beszél, odabenn ellopják önnek táskájából a rábízott sürgönyt és lemásolják.

E szavak után visszakapta a fejét Pompeia, s szilaj tekintettel nézett Leonra, mint aki saját vakmerő kísérletétől megrettent, s két kezével erőszakosan szorítá össze Leon kezét.

Leonnak most két teendő közt volt választania.

Vagy kirántani kezét a kedves bilincsekből, s keresztülrontani a fényes termeken, amíg a háziúrra rátalál, ott annak a szemébe mondani: „uram önnek a házában tolvajok vannak!” s azzal sietni a rendőrhivatalba, s feljelenteni a történteket, vagy pedig elmosolyodva ajkaihoz vonni a szép tündérnő mindkét fehér kezét, egyiket a másik után megcsókolni, s aztán azt mondani neki: „édes bárónő, csak enyelegjünk itt, ameddig önnek tetszik (nekem tetszik), hanem aztán majd mondja meg azoknak az uraknak, hogy sohase törjék a fejüket azon a sürgönyön, amiért kár volt a lelkiismeretüket megterhelni. Az nem az igazi okirat. Az éppen csak ellopatásra volt szánva. Az igazi itt van a homlokomon belül s azt nem hagyom elcsenni”.

E kettő közül kellett volna választania.

De nem tudta megtagadni jellemének alapszínét: a hajlamot a gúnyra, a csúffátevésre. Talán nagyon is kapóra jött neki e megtorlás. Rászedni azt, aki lop. Elnézni, hogy cepeli ez a kaviccsal telt zsákot, abban a hitben, hogy aranyat lopott. Ezt az egész társaságot, melynek kártyavárat máskor is segített már építeni, s mikor készen volt, ráfújt, összeomlott, most utoljára hétországra szóló módon feltréfálni! Elvezetni a diplomácia kémeit az igazi nyomról, s beleigazítani a posványba – saját kívánatuk és törekvésük szerint, hogy saját maguk tegyék magukat bolonddá.

Arra nem gondolt, hogy egy ilyen tréfának oly következményei lehetnek, amiket milliók vére és könnyhullatása fizet meg! Csupán egy kisebb katasztrófát látott előre, ami utána bekövetkezik, s ezt nem sajnálta. Nornenstein fel fogja bontani fiának eljegyzését Rafaelával, mihelyt nyílt utat lát maga előtt uralkodói méltóságába visszajuthatni. A Rajna-szövetség az ő tündérálma, s annak a naprendszerében ős koronák keringenek. Egy olyan kis asteroid, minő egy magyar mágnás címere, azok közt elhalaványul. S Leonban volt valami gonoszság, hogy ezt meg hagyja történni. Rafaela megérdemli e fenyítést a sorstól, hogy elhagyja a vőlegénye. Egy férfit, akit nem szeret, nem becsül, de férjül választ, csak azért, mert annak rangja még egy fokkal magasabb, mint az övé. S a sors csak azt teszi vele ekkor, amit a gondos anya, mikor leányát megfenyíti. Sohasem lenne boldog Alienorral.

A gúny démona súgta, mit mondjon.

Csendesen mosolyogva szólt:

– Most még a másik kezemet is odaadom, bárónő, s ha nem bízik bennem: húzzon ki egy selyemszálat bajadérjéből, és kössön meg vele, hogy el ne futhassak. Hát ön valóban azt hiszi, hogy Nornenstein Octavian fejedelem ismétli énrajtam, ami Berlinben oly nagy zajt ütött, a sürgönyelsikkasztást? Hogy amit az ön varázsszava ki nem vehetett belőlem, azt majd kiveszi a tolvajkulcs? Ez megengedett fogás. Én nem is neheztelek érte, s kész veszteségnek tartanám e műtétet megakadályozni, azon az áron, hogy ön mellől eltávozzam. Kivált ha még olyan kedves barátomnak is, mint Octavian fejedelem, mulatságot szerezhetek vele.

E közben csendesen nevetett.

Ez a nyugalom, ez a halk nevetés zavarba hozta Pompeiát.

– Mit nevet ön?

– Azon a sajátszerű szarkazmusán a sorsnak, hogy ugyanazon percekben, amikben én Falbenheim vezérőrnagy leányának szemeiből egy titkos jegyekkel írt rejtélyt törekedem kiolvasni: Falbenheim vezérőrnagy maga az én sürgönyöm kibetűzésén töri a fejét, s aztán amily hasztalan keresem én az én cryptographiám nyitját; épp oly sikertelenül sorozza ő a maga rejtélybetűit egymás után. Az írás kulcsa nélkül ő éppen úgy nem tud meg semmit, mint én.

– S ha ön kitalálná az én rejtélyemet – szólt forró lélegzettel a leány –: átadná nekem az ön rejtélyét?

Leon hosszasan nézett e kérdés után a csodálatos hölgy szemébe, kiben annyi ellentétes indulat egyesült, hogy nehéz volt kitalálni, melyik kormányozza a másikat: a nagyravágyás-e vagy a szenvedély? Mi benne a ravaszság, mi az esztelen hajlam? Mi a számítás, mi az önfeledtség?

Leon kivette mellényzsebéből azt a kis jegyzéktárcát, aminek pergamenlevelei mind egy legyező nyithatók szét, s aztán azt mondá Pompeiának:

– Bárónő, én megismertetem önnel az én sürgönyöm titkos iratának kulcsát.

Pompeiának egészen oda kellett dűlnie Leon vállára, hogy a kerti lámpák rezgő fényénél az irón vonásait kísérhesse, mellyel a rejtély mintáját Leon megérthetővé tette előtte, amíg megmagyarázta neki, mint történik a megoldás a „non semper idem” jelszó betűi nyomán. E magyarázat sokáig tartott, s ez idő alatt kénytelen volt arc archoz érni, a leány keze az ifjú kezével együtt tartá a jegyzőkönyvet: szívdobogása áthangzott hozzá. Talán észre sem vette mindezt, úgy elfoglalta minden érzékét a titokcsomó kibontása.

– Felfogta ön, bárónő?

– Várjon csak. Adja ide ezt a jegyzőkönyvet és az irónt. Majd én kísértem meg a titkosírás szerint valamit írni. Elolvashatja-e?

Azzal elvette tőle a jegyzőkönyvet, térdére tette azt, s írt bele nagy figyelemmel betűzve szavakat: a titkosírás rendszere nyomán.

Azután visszaadta a jegyzőkönyvet Leonnak, hogy betűzze ki a talányt.

Mik lehettek e leírt szavak?

Amíg azokat Leon egymás után kibetűzte, a leány arca lassan kigyulladt, homloka kipirult, s szemei megteltek könnyel. Mikor minden szót kitalált Leon, akkor egy leányt látott maga előtt, aki sír.

     

Ki lett megcsalva?

Leon?

Vagy Pompeia?

Vagy Octavian?

…Hát Lívia?!…

     

Ki lett meglopva?

Leon?

Vagy Pompeia?

Vagy Lívia?

…Hát Alienor?!…

     

A szupénál diadaltól ragyogó arccal került Pompeia Nornenstein Octavian elé.

– Kezünkben van a sürgöny másolata – súgá halkan a rendúr.

– De nálam van a titkos írás kulcsa – suttogá Pompeia.

E szóra Octavian felhúzta homlokára a szemöldeit, s furcsán összecsücsörített száján át szívta a levegőt, ami azt látszott kifejezni

„– Hüh! kisasszony: ezt drágán fizethette ön meg”.

Pompeia elérté az arckifejezést, s mutatóujja hegyével végigütött gyöngén az összecsücsörített ajkon, s ezzel megint az volt mondva:

„– Bolond! te fizeted azt meg Alienorral”.

     

Leon amint a világosság elé lépett, kivonta kebléből a zsinórra akasztott medaillont, s megnézte, hogy nem törött-e el rajta az üveg?

Bizony nem törött el.


VisszaKezdőlapElőre