A VADONBAN

Egyhuzamban Párizsból a dancsvári állomásig, mely szerencsés végpontja egy magyarországi vasból csinált zsákutcának. Idáig Leon sehol meg nem pihent. A kábító vasúti „hajrá” alatt csak egy eszme foglalta el lelkét: nem is eszme, de zűrzavara a gondolatoknak. Csak a dancsvári állomáson juttatá eszébe a legelső paprikás, hogy a földön jár. Ettől jutott az eszébe, hogy ő „sebes kutyafuttában” valami nagy dolgot elfelejtett: leköszönését benyújtani a főnökénél. Igaz, hogy Bécset elkerülte Gänserndorfnál, különben ott is eszébe juthatott volna.

A postás régi ismerőse volt, különben is hozzá kellett folyamodnia fogat végett, mely tovább vigye (ővele egy társaságban készítették Dumka úr mulatságos extra lapjait). Itt írószereket kért, megírta lemondását, s azt ötszörösen lepecsételve, átadta a postásnak:

– Itt a szekér? (Ez a szó bizonyítá, hogy semmiféle diskurzusnak nem szándékozik helyt állni.)

– Készen van, igenis. Hanem egy alázatos kérésem van. Tetszik ismerni a Löw Hirschet?

– Még mindig várom, hogyan eszi meg az egyik fele a másikat.

– Hát nem ette meg. Sőt inkább igen gazdag bérlő lett, s most, hogy az országgyűlés kimondta az emancipációt, jószágot keres, amit megvegyen. Ott bérel nagyságod Szent Ilonája mellett. Mindenfélével üzérkedik. Megvásárolja a láthatatlan dolgokat is, virtualitást, remélhető örökséget. Bankokat alapít a vidéken. Életbiztosításokat negociál. Most éppen a dancsvársipotai kiházasító egyesületet sütötte nyélbe. Már van kétezer férjhez menendő leánya, aki ötven forint befizetésre a lakodalma napján ötszáz forintot kap ki. Hát ő is hazafelé térőben van, s azért könyörög, hogyha méltóztatnék őt hazáig magával vinni.

– Jó lesz, csak nagyon sok ferslágot ne hozzon magával.

– Csak egy útitáskája van, meg egy sajtos putinája. Hanem hogy nem házasítja-e meg a nagyságos urat az úton, arról nem állok jót.

Leon útitársa régi ismerős volt, ki rögtön sietett megújítani a hajdani jó barátságot, dacára annak, sőt éppen azért, mert Leont most már nagyságolta.

– Nagyságos miniszteri tanácsos uram – mondá, mikor már egymás mellett ültek a kocsiban –, nagyon rossz út van Kolongyáig, ahol én lakom, most csináltatta az útibiztos, azért a publikum csak az út szélén törtet, a közepére senki se jár kőzúzni; ha mind a ketten elalszunk, a kocsis is el talál aludni, szent, hogy belefordulunk az árokba. Azért legjobb lenne, ha az egész úton beszélgetnénk.

– Nagyon jó lesz, tisztelt Löw Hirsch polgártársam, hanem osszuk fel a munkát, amikor kegyed beszélgetni fog, akkor én szundikálni fogok, mikor aztán kegyed fog szundikálni, akkor meg én fogok beszélgetni.

De biz a tisztelt polgártársra egész Kolongyáig nem került a sor a szundikálásban, mert azt az utat végigszundikálta maga Leon, s csak akkor ébredt fel, mikor a kolongyai bérlőlak előtt megállt a kocsi, s útitársa a putinával a hóna alatt s a táskával a kezében búcsút vett tőle.

– Aztán nagyságos miniszteri tanácsos uram, ahogy mondtam: huszonhatezer forint mindenért összevissza. Aztán ne ijedjen meg a Seregélytől. Alászolgája! Köszönöm alássan a kegyes gráciáját, majd egyszer megszolgálom!

– Jó lesz minden, tisztelt polgártársam – hagyta helyben Leon, s sejtelme sem volt róla, hogy őtet fenyegeti-e valaki huszonhatezer forinttal, vagy tőle remél valaki annyit örökölni, s hogy madár-e vagy ember az a „seregély”, akitől nem szükség neki megijedni.

Nem is törte rajta a fejét: volt annak gondja most elég, Kolongyától az ő Szent Ilonájáig aztán változik az út: a forró nyári nap aszalta rónáról hűs erdők közé tér be, óriási bükkök: olyan sudárok, mint a fenyőszál, borulnak össze az út fölött, s az a megnevezhetlen lombillat, mely az erdők sajátja, üdvözli a tikkadt utazót. Itt már nem folytatta a szundikálást Leon: ez már „otthona” volt. Az út mellékén szemközt jött rá az a patak, melynek forrása az ő hegyei közt fakad, s ötször-hatszor keresztezte az útját, mintha üdvözlésére sietne. Azok a kis apró halak, amikre gyermekkorában annyiszor lesett gombostűből görbített horoggal, vickándoztak a kristály vízben: „te megnőttél, mi kicsinyek maradtunk, nem volna kedved, megint gyermeknek lenni?”

Valamennyi rigó az erdőben mind őneki füttyöngetett, valamennyi mókus a fán mind az ő jó pajtása volt.

Ezek a kiterjedt erdők már az ő kurtanemesi birtokához tartoznak. Holdszámra sok: jövedelemre kevés. Makk, gubics a haszon: a fát itt nem veszik, csak lopják.

Csak ahol a patak mentében egy-egy kis lapos völgy öblösül el, van egynehány holdnyi kaszáló: hanem az aztán rét! ötször raknak rajta boglyákat egy esztendőben, salátának lehetne feladni a szénáját. Malom is van a patakon, amitől tisztességes bért fizetnek. A völgykatlan körül, ahol a falu sűrű diófák által eltakarva fekszik, domborulnak a lejtős halmok, amiken a szántóföldek vannak: nem sok az egész, s nehéz a mívelése, mert kötött föld, és sok trágyát kíván, nem is ontja a magot, mint az alföldi korsónak való fekete sár, de viszont nincs is rajta soha ínséges termés, se árvíz, se aszály, se vándorhörcsög nem teszi tönkre soha. A búzatáblák még július elején is hamvaszöldek, odafoltozva közéjük egy-egy sáv fehérbe virágzó haricska, meg egy-egy darab sötétzöld kendervetés, aztán még egy égszínkék háromszög: virágzó lenvetés egy szántóföld csücskéjében, mint a szegény ember napkihúzta színű köpenyegén az új posztófoltok. A délnek fekvő dombokon még szőlőkertek is vannak, sövényeikkel az irtvány közepett úgy tűnve fel, mint rámába foglalt képek szeszélyes építészetű kolnácskákkal. A halmokon túl aztán emelkednek az ősrengetegekkel borított magas hegyóriások: egyik a másik fölé törekedve, a legmagasabbakon fölmeredő sziklacsoportok szaggatják meg az erdőpalástot.

A völgyben folytonos csendes zúgás hangzik, a patak moraja az, mely zuhatagaival örök dalt zeng a sziklákon. Itt-amott vesszősövénnyel elfogták a patakot, s ott kis tavak képződnek: azokban pisztrángot tenyésztenek, fenn kacsa, libasereg lubickol.

Alkonyat volt, mire Leon megérkezett, s bizonyosan valami ünnepnap, mert az emberek sehol sem dolgoztak, s a gyerekek játszottak kinn az útfélen.

Egy kis halom oldalában volt a bekerített temető, a pázsit kakukkvirágtól lilaszín hamvas, teletűzködve kék, fehér, piros keresztekkel, tarka fejfákkal, miken sárga gyopárkoszorúk függtek. A begyepesült ó sírhalmok fölött játszott hét gyermek. Hét egyformán szöszke fő, s egymásután következő, mint az orgonasíp: tízévestől háromévesig; a legnagyobbik, a tizenegy éves leány, a fűben ült, ő volt a nyolcadik, s ölében tartotta a legkisebbet, az egyévest, aki apró, karmazsinpiros lábaival mindenképpen együtt akart táncolni a többiekkel.

A gyermekek kezeikkel összefogózva körben táncoltak és daloltak.

„Ipsilánd, Ipsilánd,
      Ipsilándi rózsa!
Rózsa volnék, piros volnék.
      Mégis kifordulnék…”

A szöszke raj, amint Leont megpillantotta, egyszerre abbahagyott dalt és táncot, s futott eléje a temetőkertből nagy zsivajjal.

Mind a kilencnek ő volt a keresztapja.

Elcsípték, belecsimpajkoztak, felmásztak a lábszáraira, nagyokat cuppantottak a kezére.

Leon felvette a legkedvesebbiket: a kis háromesztendős Erzsikét, a karjára.

– Hát Erzsike, ismered-e még keresztapádat? Meg se csókolsz?

– Majd aztán… – felelt duzmadtan a pofók szerafim, kis kezét a szájába dugva félig.

– Mikor aztán?

– Majd mikor… mit hoztál nekem abból a Páriusból?

A bizony! Erre az egyre senki sem gondolt abban a Páriusban, hogy a Rézalján van kilenc szöszke poronty, akinek vásárfiát kellene hozni. Pedig ott van ám sok mindenféle sifli!

– Mit hozott a keresztapa a Páriusból? – visszhangoztatá kórusban a többi apróság, ostrom alá véve a messziről jöttet.

A megszorult utazó összevissza kutatta a zsebeit: végre csakugyan talált valamit. Egy albumtokocskát tele azoknak a híres férfiaknak és delnőknek a fényképeivel, akikkel Leon a nagyvilágban saját képmását kicserélte; azt kiosztotta a gyerekek között. Hej, hogy megörültek annak a sok cifraruhás tábornoknak, miniszternek! Magának az Erzsikének az album aranyos tokja jutott, rámájában a csodaszép aranyhajú tündérasszonnyal. Egészen boldoggá lett vele téve.

A szöszke dandár aztán nyargalt kengyelfutónak, előre belármázni udvart és házat az örömhírrel, hogy megjött a keresztapa! Leon ősi háza az az ismeretes falusi kastély volt, amelyet megszégyenített a mellé ültetett diófa, azzal, hogy túlnőtt a tetején: elöl virágos kertecskével, a napkeleti oldalán oszlopos tornáccal, téglapádimentummal a folyosón, szunyoghálós ablakokkal, s fél ajtókkal a bejáratnál. Cifraságnak egy szarvasagancs a ház homlokzatán.

Legelső volt, aki a pitvarból előbukkant a lármára, az anyjuk. Derék, élte virágában levő menyecske: tűzrőlpattant, életvidám teremtés. A két keze csupa kovász, amint éppen kenyeret dagasztott: De azért mégis összecsapta a két kezét, mikor Leont meglátta.

– Jézus Mária! a tekintetes úr. (Még az nem tudott Leon nagyságos címéről semmit.)

Az asszony feje tarkavirágos kendővel volt bekötve menyecskésen.

– Én vagyok biz az, komámasszony, ha ki nem vernek. Azért ne húzza le a kesztyűjét a kezéről, csak folytassa a klavírozást, ahol elhagyta.

– Éppen ma emlegettük az urammal! Majd mit mondok? Hiszen mindennap emlegetjük. Csókoltatok-e kezet a keresztapának, sok rossz gyerek?

– De összecsókolóztunk már mindenképpen – bizonyítá Leon. – Hányan is vannak csak? Ugye tizenegyen?

– Ugyan ne tréfáljon! – szólt a menyecske szemérmes restelkedéssel. – Hiszen csak kilenc. Elég nyűg nekem ez is. Kilenc ilyen rossz gyerek egy rakáson! Még a jóból is sok volna.

– Ej, ej, ne vétkezzél asszony! – szólalt meg egy hang a háta mögül. A gazda jött ki a pitvarból. Éppen olyan szőke hajú férfi, mint a gyerekei, akik úgy hasonlítanak hozzá, mintha mind a száján köpte volna ki őket (ahogy mi parasztok szoktuk mondani), s a szőke hajhoz gyönyörű ellentétet képzett a napbarnította egészséges arcbőr. Ingujjra volt vetkőzve, csak a mellénye begombolva; gazda ember nem szokta nyáron a ruháját szaggatni, – hát a kezében minek az a nagy hegyetlen kés? Azzal bizonyosan dohányt vágott. – Hozta Isten idehaza nagyságos komám uram! (Ez már megbecsülte Leont elöl is, hátul is.)

– No csak lángost kell sütni szaporán – mondá Leon a menyecskének. – Még pedig teletetéz tállal: mert tizenketten vagyunk hozzá.

Azzal szépen megcsókolta komája asszonyának az odatartott arcát, komájával pedig hatalmasan kezet szorított, aki aztán sietett a kocsihoz, behordani Leon útitáskáját, köpenyét, úgy tért vissza.

Leon tudta vezető nélkül is a járást az ősi házban, ahonnan egykor nagyapja kiindult három testvérével együtt a világba, mint a négy Haymonfi, szerencsét házasodni, s melyben annyi boldog gyermekkori időt eltöltött ő maga, mikor apja később kastélyából el-elszökött.

A jó Seregély egykor hajdú volt az apjánál. Mikor megházasodott, ide küldte ki az apja ispánnak az ősi házhoz, s jó gazdatiszt lett belőle. Maga is megélt, az urának is juttatott: többet, mint mikor maga járt a gazdasága után.

A belső szobában minden úgy volt, mintha naponkint várták volna Leont. A bútorok (jó ősi tölgyfaszékek, bőrvánkosokkal) le voltak törülgetve a portól, a diófa asztal fényesre csiszolva viasszal és parafával, a kandallóban megrakva a hasábmáglya, alá tett forgáccsal, s mellé készítve a tűzszerszám. A szép lancasterpuskának, amint a fogason csüngött, a csövei bedugva csepűvel, hogy a por bele ne hasson, mellette a vadásztáska, aminek a hímzete gyöngéd kezek emléke lehet: itt-ott színehagyott is már. A padló fehérre zsúrolva finom kőporral. Az ágy hófehér patyolattal tisztába húzva. A legyek elfogdosva lépvesszőkkel. A könyvek sorba rakva a pohárszék aljában: iskolai bölcsesség tanújelei, költői olvasmányok, miket fél vármegye sorba olvasott, egy-egy kiegészítő kötet még most is vándorol huszadik kézen valamerre. Felül meg a diópálinkás üvegek. A nagy vadászcsizmák puhán tartva halzsírral. A tükör mögé egy csomó levendula volt dugva, hogy üde illatot tartson a szobában.

Nagyon vártak itt rá.

Egy-egy fekete fénymázas rámában saját gyermekkori rajzai voltak felaggatva a falra (művészremekek hajdan!), azokat a gyöngéd kegyelet megkoszorúzva tartá, kék búzavirággal, piros százszorszéppel. Milyen boldog idők voltak azok, mikor az ember az ilyenekben találta büszkeségét!

Seregély uram most sem feledkezett meg arról, hogy ő a nagyságos úr házánál valamikor hajdúi méltóságot viselt: most is ő rakta el az úti holmiait, ő szedte ki a táskából a készleteket, s rakosgatta el a régi kihúzó szekrény mindenféle fiókjaiba, ami odavaló volt; a feltoló íróasztalba, ami odatartozott.

– Hát hogy áll a világ Szent Ilonán? – kérdezé Leon a sürgölődő gazdát.

– Istennek legyen hála, elég jól. Ha méltóztatnék, nagyságos komám uram, vacsora idejéig még körültekinthetnénk: de csak úgy, ha nincsen elfáradva.

Leonnak első dolga volt felhúzni a nagy csizmákat, s felcserélni a párizsi talmát az otthoni kacagánnyal, amiben már ismerik a házi állatok, s kutya, lúd nem húzza le, ha kimegy az udvarra. Biz azért a divatos lebernyegért megkergetné a bivaly!

– Dehogy vagyok elfáradva, hisz négy nap óta egyebet sem teszek, mint aluszom.

Komája aztán aközben elmondta neki, hogy a vetések gyönyörűen állanak, az árpát már levágták, az tizennégy magot adott, a búza lesz 90 fontos, ha így marad az idő, – a tavasziak felségesen mutatkoznak, majd holnap reggel körüljárhatják a szántóföldeket. Még sáska nem mutatkozott, rozsdának, üszögnek híre sincsen, a szipoly is békét hagy az idén. A szőlő, ha megmarad, megád kétszáz akót, s makk annyi lesz, hogy még bérbe is lehet fogadni idegen kondát. Pedig a saját szalontai fajta is szépen felszaporodott: az idén el lehet belőle adni ötven darabot. A juhnyáj is több lett egy negyedével, s már négy mázsa gyapjút adott az idén, aminek jó ára lesz, ha egy kis háborút ád az Isten; a méhek is jól rajzottak, volt akácvirág elég, vadrepce, méhfű a mezőn tömérdek, az ősszel lesz húsz mázsa méz eladó. A szilvásban meg kell támogatni a fákat, annyi rajtuk a gyümölcs, lesz dolga az asszonynak az aszalással, pálinkafőzéssel. A gubicsot is kereste már a Löw Hirsch, s foglalót is akart rá adni, de nem álltak szóba vele.

Egyszóval roppant jövedelem lesz az idén összevissza egyből-másból. Ha az ember cselédbért, adót, tiszti fizetést, napszámot, biztosítást lehúz, még akkor is szép summa marad fenn belőle.

Szép summa!

Boldog Isten! Mennyit kell a szegény gazdának dolgozni, töprenkedni, míg ennyi összekerül? Mennyi hantot törni, sarat gázolni, gyomot irtani, korán kelni, későn feküdni, naphosszant izzadni! kapálgatni, ojtogatni, hernyót szedegetni! gyapjút csipetenkint, gyümölcsöt szemenkint összeszedegetni, méhrajt elfogdosni, tolvajt elkergetni, asszonyt, gyereket dologba állítani, dohánnyal, kenderrel egész esztendőn át vesződni, a meglevőt megtakarítani, minden falatot magának és másnak felpanaszolni, cseléddel vesződni, állatot dajkálni! Minden bejött garast a markában megköpögetni, s minden kiadottat a fogához ütögetni! Mennyit imádkozni esőért, napfényért! S aztán mennyit utat tenni, míg vásárra viszi, amit Isten adott, s mennyit rimánkodni, esküdözni, amíg eladhatja, hogy az a szép summa összekerüljön! Amennyi egy családnak egész évig elég: – amennyit az ember Párizsban egy hónap alatt elcsap, maga sem tudja hogyan.

Seregély koma körülhordta Leont, s nagy dicsekedéssel mutogatott meg neki pajtát, kertet, méhest, górét, ólat, hodályt és pincét, amit még hosszú nyári estén meg lehetett vizsgálni.

– Egy harmaddal többet ér ma ez a birtok, mint tavaly ilyenkor – mondá kiérdemelt büszkeséggel a derék gazda. S aztán még, nézze csak, nagyságos komám uram: az az árendás, az a Löw Hirsch még a nyakamra jár, s azt akarja, beszéljem rá nagyságos komám uramat, hogy adja el neki a birtokát; ád érte huszonhatezer forintot. Hát az apja lelkének? De el is utasítottam ám. Azt mondtam neki, hogy „elmenjen innen az úr!” – De azt is csak úgy magamban mondtam. Talán csak nem haragudott meg érte.

Az asszony eközben megfőzte a vacsorát, s már a konyhaajtóban leste a visszatérőket, akiket messziről hívogatott haza a jó friss rántásszag. Meg volt már terítve az asztal mindhármuk számára.

– Hát az apróságok? – kérdezősködék Leon.

– Dejsz azok már rég megvacsoráltak, le is fektettem őket. Nem néz be hozzájuk? Hogy feküsznek egy csoportban?

– Dehogynem!

Leon be hagyta magát vezettetni a hátulsó szobácskába, ahol az ifjú ivadék éji tanyája volt. Négy ágy egymás széltében-hosszában és abban nyolc gyermek: a legkisebb még az anyjánál hál. Nyolc szöszke gyermekfej egymáshoz bújva, karjaikkal összeölelkezve. Egy-egy konzorcium még osztozik nyugtalankodva a közös területen, más már elkülönözte a gazdaságát, s egyik fejtől, másik lábtól telepedett meg. A kis Erzsike még alva is markában tartá a szép albumtokot, s almapiros arcát ráfekteté annak a csodaszép asszonynak a képére.

– No nagyságos komám uram, látott-e már seregélyfészket? – kérdezé a gazda atyai büszkeséggel.

– Bizony sokan vagytok édes magzataim – sóhajta fel a menyecske –, nagyon is nagy istenáldás!

– Ne vétkezzél asszony – feddé őt a férje –, mert bizony meghallja az Isten!

– Hiszen mind az enyim, tudom én azt, s ha azt mondanák, hogy adjak oda belőle egyet: nem tudnám kiválasztani, hogy melyik hát a fölösleges, akitől meg akarok válni, de csak mégis nagy dolog az, egyszerre kilenc darab kenyeret leszelni, aztán mikor egyszerre így kilenc pár cipő van sorba rakva a padkán!

– Lásd, a szomszédnak, az oláh zsellérnek, aki napszámból él, még eggyel több van, annak tíz van, még sem esik kétségbe. A múlt ősszel híttam napszámba, nálunk dolgozott máskor, most nem fogadta el, azt mondta: „nu me tieme da járma”. Nem félek a téltől! Termett a kertjében negyven darab tök, s ő kitelelt tíz gyermekével negyven portiron tökön. Nekünk pedig adott az Isten kenyeret bőven. Felneveljük őket, s ha megnőnek, mind megkeresi ez a maga kenyerét.

A menyecske végre mégis azt az egy szempontot nem engedte elvitatni magától, hogy az mégis illetlenség ennyi gyereknek lenni egy háznál, s hogy az a szülőknek egy cseppet sem válik a világ előtt becsületére. Egy leány, két fiú, az a legillendőbb. Amit azonban a családapa alaposan megcáfolt a bibliából:

– Lám Jákob pátriárkának tizenkét fia volt, s ki tudja hány leánya.

– De volt ám annak két felesége is.

– Kettő együtt se volt olyan derék menyecske, mint az enyim.

Leon csendes gyönyörködéssel hallgatta a házastársak évődését afelett, hogy minek ilyen sok az örömből.

Éjjel arról álmodott. Csakhogy magát látta a helyükben, és azt az eltűnt kedvest. Ők lakták ezt a házat. Ők voltak itten olyan boldogok. Ő szelte a kenyeret, s nem volt se vége, se hossza az érte nyúló kis kezeknek.

A hajnali kakasszóra felébredt. Rögtön felkelt, felöltözött, vállára vette a puskáját. Azt hitte: ő az első felkelő a háznál. De biz a komája már szemközt jött rá az istállóból, s a komaasszonya már meg is fejt akkorra.

Ő nem szokott itt kávét reggelizni. Egy hörpentet papramorgó, s hozzá egy darab paprikás szalonna jó rozskenyérrel: ez illeti meg a gazdaembert.

Leon azt mondta, hogy megjárja az erdőt.

Komája figyelmezteté, hogy a cserkészéshez vigye magával a kopót. De Leon ellenkezőleg azt hagyta, hogy a vadászkutyát zárják el, hogy utána ne menjen, rőt vadra e hóban nem szabad vadászni, a puskát csak azért viszi magával, hogy véletlenül medvére is bukkanhat.

– Bizony most sok málna termett, s lejárnak rá a mackók nyalakodni. Különben dúvadra sem érdemes most vadászni, mert megy a szőre, s tele van a bundája ilyenkor „lakóval”.

Nem is vadászni ment be az erdőre Leon. Hanem keresni az emberhangtalan magányt. Régi jó ismerőse volt ez a vadon erdő. Jobban helyre talált benne, mint egy főváros utcatömkelegében. – Tudta itt a dörgést. Merre van a rigók, fülemilék nagy operaháza? hol tartja a süketfajd nagy belépti díjjal megszerezhető előadásait? melyik boulevard-on járnak le az igazi „őzikék” karcsú termeteiket kacérkodva fitogtatni? melyik völgyben van Isten virágos kertje, terítve fejedelmi űzdék orchideáival, turbánliliomával? hol van medve őnagyméltóságának nem minden paraszt számára hozzájárulható rezidenciája? Hol adják a legpompásabb pezsgőt: a sziklából töltve? igazi carte blanche! fölötte a hársfák összeborulnak, most virágoznak éppen igazi, „maison d’or”. S hol van a legnagyobbszerű színház, melynek díszítményeit őshegyek képezik, a háttérben kéklő havasokkal, s lenn, a nagy színpadon emberek játszanak – igazi életet. Ez a nép színháza. A mélyen fekvő völgy népe előrenyomulni látszik szántóföldeinek zöld, sárga, barna sávjaival, mind nagyobb tért foglalva a vadontól, s hódítása terét gunyhókkal őrzi, és a vad patakot mederbe szorítja, malmot, kallót rak rá, szolgálni kényszeríti. A hegyoldalakban vágott faderekak hevernek elszórva, télen készült épületfa, a bokros irtványok közt fehér pontok mozognak, legelésző tehenek, kecskék. A zöld réten fehér gondolatjelek látszanak vonva. Ott vásznat fehérítenek. A napsugár maga is dologra van fogva. Minden dolgozik itt ebben a nagy theatrumban, ahol egyedül komoly minden, ahol nincsen komédia!

Az erdők mélyében volt egy ismerős hely, amit „Monostor”-nak híttak. Ez volt Leon gyermekkori kedvenc tanyája. Egy laktalan völgyet elzáró sziklafal fölött egy hosszan és szélesen elterülő fennsík, három oldalról körülvéve ősrengeteg födte hegyhátakkal. Egy része málnabozóttal benőve, másikon rengeteggé felsarjult mogyoró gesztje, tízöles egyenes sudarak, sűrűn egymás mellett, mint egy nádas. A sötétzöld háttérből tűnik elő a monostor romja, hajdan karthauziak menhelye, most mint egy óriási virágedény tele kolosszális virágokkal, százados hársfák nőttek ki a kemény gránitfalú palota udvarából, s a párkányon túl szoríták az odafészkelt som- és bangitabokrokat, a gót ablakokon kihajlik a páfrán hosszú szakállával, s a repkény felkapaszkodik hozzá, belefogózva a művészi faragványokba, s az egykori selyemtermő ültetvény, a krepin, miből a hajdani lakók harisnyakat szőttek, elvadultan fogá körül a lehullott romokat, s testszín virágfürteivel betakarja a felfordított oszlopfőt. A fennsík kert volt hajdan: a gyümölcsfák kivesztek már régen. A cseresznyének, meggynek csak a vadja díszlik, apró édes gyümölcsével madársereget örvendeztetve, de még a régi hársfák számlálják az éveket, elültetőik halála után. Most éppen teljes virágzásban vannak. Ilyenkor a hársfa az erdők királya. Csupa arany és méz! tündéri illatuk betölti a völgyet. Lombjaik sátora zeng a méhdöngéstől. Azok a te méheid, Leon! milyen messze eljárnak, hogy hazahordják számodra a mézet!

Annyiszor tette azt Leon régente, hogy félrekapta magát a vadásztársaságtól, idejött, leheveredett a fűbe, fejét kezére nyugtatta, s aztán bámult és bámult és nem gondolkozott semmiről.

A helyet megtalálta újra, de gondolatai utána jöttek.

Valaki azt mondta neki egyszer: „a megbukott diplomata megholt ember”.

Érezte már, hogy holt emberré lett.

Nem is sajnálta az elveszett életet.

Ha az volt az élet, s ez itt a halál, a csere nem volna rossz.

Hát aztán a szegény halottak hogy élnek tovább?

Szabad-e még nekik örülni, tenni, venni, reményleni, ábrándozni – a másvilágon?

Miért ne, ha kedveseiket is magukkal vihetik oda?

De itt a göcs!

Hová lett az, aki egész életének végcélja volt?

Elhozta magával rejtírásos levelét. Könyv nélkül tudja már, s mégis kiteríti maga elé a fűbe, s újra olvassa azt. Néha egy méh leszáll a levélre, és segít neki olvasni azt, aztán odadong a fülébe, mintha elmondaná, hogy ő már megértette azt.

Mennyi lelkierő egy gyönge leányban! Hogy le tudjon mondani oly csábító fényes jövőről! Hogy el tudja hagyni azt az embert, akit bálványozott addig, s aki nem kívánt tőle egyebet, mint azt, hogy szeresse őt ezentúl is, mint atyját, de viselje nevét, hercegi címét. S azért cserébe kapja az élet minden kényelmeit, a világ hódolatát, a becsültetést, mindent, aminek neve „szerencse”. S ő elszökött az elől: hogy szerelméhez hű maradjon. Hová? – Ki a kerek világba? Vitt magával nyomort, kétségbeesést, megvettetést, elfeledtetést. Semmi útbaigazító szó a levélben, semmi intés, hol keresse fel őt. Azt mondja, hogy kedvese magasra törő életpályájának ne legyen útjában: majd ha eléri az a magaslatot, akkor, ha még emlékezni fog régi szerelmére, feltalálhatja őt.

Elérte már a mélyet!

De hogy foga ezt Lívia megtudni? A diplomácia halottait nem temetik el, nem prédikálják el, nem szegezik ki a fekete táblára a gyászjelentéseiket. Azokat igen csendesen takarítják el, mint a kivégzetteket szokás.

Hol keresse az eltűntnek legelső nyomait? Annak semmi rokona nincsen. Ha vannak is, rég elfeledték: megszokták benne az úrhölgyet látni, akinek őközöttük nincs többé semmi helye. Ott csak gúny fogadná és szidalom. Egy leányt, aki elutasítja magától a szerencsét, s azután megy a szegény emberek baját szaporítani. Akik ismerősei, azok előtt legfőbb oka van titkolni hová lettét. Mi lesz belőle a világban egyedül? Ha elhagyta jóltevőit, semmit sem vitt el magával: sanyarú munkával kell megszolgálnia kenyerét, hajlékát.

„S nekem van kenyerem és hajlékom!”

Nem talált semmi kiinduló pontot. Egész nap bújta a vadont, és faragott a keresztfiai számára malmokat bodzafából, meg kerekes gőzhajókat: hogy örüljenek neki, mikor hazamegy.

Furcsa vadászat!

Már tizenkét napja volt, hogy ide temetkezett, s még nem találta ki, hogy merre van az útja a feltámadásnak.

Párizsból eljötte óta nem tudott a világról semmit. Ide hírlapok nem járnak. Mezei munka ideje van, a városba sem jár be senki, hogy valami hírt hozzon ki. Nem is törődnek itt azzal, ami odakinn történik. A béke és háború csak annyiban érdekli őket, hogy ez utóbbi esetben drágább lesz a zab.

Annyit tudott neki mondani a komája, hogy megint itt járt a Löw Hirsch, s még a lábán le akart foglalózni minden terményt, aligha valami nem lesz odakinn a világban, különben nem keresnék a rozsot meg a zabot. De ő nem szokott a lábán eladni semmit. A termény csak akkor a miénk, amikor már a hombárban van.

A monostori hársfák elhullatták már virágaikat, s a méhek nem jártak ki többé Leont körülzsongani. S ő még találgatta a maga rejtélyének a kulcsát a vadonban.

A kezdő szó az, aminek kitalálása oly nehéz!

Emlékezet, képzelem, ítélő tehetség egyesíti működését, hogy azt megtalálja. Kik voltak ismerősei? minő volt jelleme? az idő, a helyzet, melyben lakhelyét elhagyá? Minek lehetett és minek kellett megtörténni? Minő helyrajza van Etelvár környékének, hogy azon egy magános úrhölgy keresztülbujdokolhasson, anélkül, hogy valaki észrevenné menekülését? Kire lehet gyanakodni, hogy eltűnését valamivel elősegítette, és aztán nem fedezte fel a hercegi családnak, mikor látta, hogy az keresteti?

E töprengés oly lelkiállapotot idézett elő nála, amidőn az ember képes magát arról a helyről, ahol van, áttenni messze oda, ahol lenni akar: egy képzelmében meglátott alakot követni, csak álomban lehető szökésekkel, nem törődve térrel és idővel.

Vadásztáskáját ledobta a fűbe, puskáját odatámasztá a fához, s maga odafeküdt a fa tövébe, fejét a mohos gyökértörzsre nyugtatva.

A sűrűben csörtetés hangzott. A mogyorógesztből egy őzsuta jött elő kis őzgidójával. Az anyaőz megállt a síkon, orrlyukaival szimatolva, a kis baboshátú gödölye körültáncolta az anyját, keresztülbujkált a hasa alatt, s felszökellt a fejéhez.

A monostor romja mögül csergedezett elő az ősforrás, mely nefelejcsszegélyes medrében a fennsík párkányáig kígyózott, s onnan omlott alá a völgybe, hulltában vízporrá törve.

Az őz eljött a patakig, lehajtotta a nyakát és ivott belőle. Azután átlépett a patakon, nyifogó rigyetéssel csalogatva maga után játszó ünőcskéjét.

Leon gondolá magában: „én nem vagyok itten: ez az állat nem lát engem. Én ott járok, ahol megtaláltam azokat az apró, keskeny lábnyomokat a homokban, s követem őket lépésről lépésre”.

Az őz eljött odáig, ahol a vadásztáska le volt dobva a fűbe. Azt körülszaglászta, s aztán leült mellé és megszoptatta a fiát, maga azalatt kérődzött csendesen. Abban a táskában sohasem volt elejtett vad, különben az őz elfutott volna a szagától.

– Én nem vagyok itten!

Az őz azután egyszerre csülökre kapott, megnyalta a gidójának a nyakát meg az orrát, s csendesen ellépegetett a hársfa mellett, annak egy oldalhajtásáról letépett egy levelet, a másik levél odahullott Leon arcára: úgy tetszett, mintha a vadállat merően odanézve nagy gránátszemeivel, ahol Leon fekszik, s nem látna ott semmit.

– Én nem vagyok itten.

Dehogy lőtte volna meg azt az őzet. Pedig akkor a gidóját is elfoghatta volna, s milyen örömet csinált volna vele otthon a keresztgyerekeinek!

Ahelyett fogott egy sündisznót az útban, mely kitévedt a gyepre, azt a zsebkendőjébe kötötte, s azt vitte haza nekik.

Seregély uram nagyon csóválta a fejét: „Furcsa vadászat ez! Egész nap odajár, s egy sündisznót hoz haza!”

Hozott az mást is.

Behítta a szobájába a komáját, s azt mondá neki:

– Seregély komám, eredj át ahhoz a Löw Hirschhez holnap reggel, s mondd meg neki, hogy tisztelem: ha rögtön pénzt tud adni, eladok neki mindent, ami csak eladható termény lesz az idén, de azonnal.

Seregély koma nagyon megcsóválta erre a fejét.

– Jaj, nagyságos komám uram! Ez nem jó üzlet. Nincs annál nagyobb uzsora, mint amit az fizet, aki lábán álló termésre veszi fel a pénzt.

– Szükségem van rá, jó Seregély. Múlhatlanul kell, s ilyenkor nem kérdezi az ember, hogy mennyibe kerül a pénz, csak kapható legyen.

– De hát, édes nagyságos komám uram, micsoda önnek az az egypár ezer forint, amit így kiszoríthatunk, mikor úgy hentereg a pénze, mindenfelé, mint a polyva?

– Pénzem? Nekem? – kérdé Leon nagyot bámulva.

– Hát persze pénze. Hiszen csak én is meg tudom különböztetni a bankót a boros palackokról leszedett étiquette-től; s engem még nem fizettek ki az aradi vásáron bankó helyett ócska sorsjegyekkel, mint az egyszeri oláhot. Mikor kipakoltam az úti bőröndöt, itt egy csomó százas esett ki a csizmák közül, amott egynehány bolond ezeres repült elő a fehérneműkből, egy marék idegen bankó, amilyent én sohasem láttam, csak úgy oda volt gyűrve a papirosok közé. Én azt mind szépen rendbeszedtem, s bezártam az íróasztala fiókjába. Ott van a kulcsa a zsebében. Ha pénz kell, hát csak négyet kell önnek lépni, s ott van: belemarkolhat.

Leon úgy érezte magát, mintha főbe ütötték volna.

Ez a pénz, amit a vaskakadutól kapott. Erre nem is gondolt.

Egész testét elállta a hőség.

– Jól van, Seregély. Ne menj hát Löw Hirschhez. Csak most hagyj magamra.

Mikor aztán egyedül maradt, akkor elkezdett, mint a verembe esett vad, kis szobájában nyugtalan léptekkel alá s fel járkálni.

Erre az egy dologra az egész idő alatt nem is gondolt.

Hogy ő egy nagy összeg pénzt kapott rendelkezésére, amivel egy fontos diplomáciai küldetést kellett végrehajtania. E pénzt felében ő már ki is adta: hanem aztán félbeszakítá az egész küldetését. Otthagyta a rábízott munkát kárba veszni, s búcsút vett a kapufélfától.

Hát hisz erre tökéletes joga volt. Azt mondhatta a magas diplomatáknak: én nem játszom nektek komédiát többé, gyújtsátok fel a világot, ha nektek úgy tetszik; én megyek haza, a Jónás töklevele alól nézni a világot.

Hanem akkor azt a pénzt vissza kell adni annak, akitől kapta. Mégpedig nemcsak azt, ami megmarad belőle, hanem azt is, amit elköltött. Az elköltött részre ugyan azt mondhatná, hogy „jöttünk, mentünk száz forint, ettünk, ittunk száz forint, összesen háromszáz forint!” de Leon nem abból a fából volt faragva!

Meghalatni magát: azt igenis megengedi, hanem hogy azután még a halott fejére egy sírkövet is odategyenek, s arra ráírják, hogy itt nyugszik az, aki elköltötte a számlálatlan pénzt, amit a bizalom kezébe adott, aztán nem tette meg érte, ami rá volt bízva, mint sokan mások, akik lomtárba kerültek, azt nem engedi magával elkövettetni ez a halott!

Vissza fogja adni azt a pénzt annak, akitől kapta. Annyit, amennyit kapott. – Ha az utolsó ős apai viskó utánamegy is.

Egész éjjel nem feküdt le. Számolt.

Rátért, hogy most már neki okvetlenül fel kell mennie Bécsbe. A vaskakadunak vissza kell adni azt a pénzt, mégpedig a saját kezébe, minthogy a szállását annak senki sem tudja, az eredeti kútforrást pedig, ahonnan e pénz jött, ő maga nem ismeri.

Útközben aztán még két dolgot kell elintézni.

Rendbe hozni a dolgot Löw Hirschsel.

És felkeresni azokat az útba vezető nyomokat a homokban.

De most már aztán se kenyér, se hajlék.

Isten hozzád utolsó menedék: ős apai telek! Mézhordó méhek. Menedékadó magány!

Azért mégis fel kell őt találni! Nem ember az, aki azon aggódik, hogy mi lesz belőle, ha magáévá tesz egy nőt, akit szeret, mikor már semmije sincs a világon, csak ez az egy nő!

Még virradat előtt felkelt, kiment az istállóba és befogatott.

Ezúttal csakugyan megelőzte a komáját a felkelésben. Az már csak akkor jött ki, mikor Leon útra készen állt előtte.

– Hová nagyságos komám uram?

– Fel Bécsbe. Sietős dolgom akadt.

– Reggeli nélkül? Az asszonytól se vesz búcsút? Csak addig várjon legalább, míg felköltöm a gyermekeket.

– Nem. Ne költsd őket. Nem akarom őket látni.

Azután odahajolt komája vállára, s azt súgá neki:

– Hogy meg ne lepjen a hír: halld meg saját magamtól. Útközben betérek Löw Hirschhez, s eladom neki a birtokomat.

Azzal felugrott a szekérre és elhajtatott. Hátra se nézett többet.

Szegény Seregély, mint akit szíven szúrtak, támolygott vissza a szobájába, ott leveté magát a négy ágy közé, hol gyermekei aludtak, és sírt keservesen.


VisszaKezdőlapElőre