NIOBE PARASZTRUHÁBAN

(Csodálatos ez az emberi végzet! – gondolkozott magában Leon. Van, aki küzd, fárad, valódi érdemeket szerez, senki észre sem veszi, nem méltányolja azt, s egyszer véletlen, vaktában feltaszít valamit, s abból egyszerre olyan nagy dolgot csinálnak, hogy egész életére nevezetessé lesz tőle!)

Vajon mi tartóztatta őt attól vissza, hogy most, midőn minden ember tombolt, ujjongott a háború csodahíreire, előálljon a maga tapasztalatait fitogtatni, saját részével dicsekedni: legalább azon körök előtt, akiket „illetékesek”-nek szoktak nevezni?

Az a láthatatlan valami abban az óraműben, aminek szív a neve. Ez a hajszálrugóra járó nyugtalankodója a léleknek azt súgta neki, hogy ez egy átkozott év marad a világtörténetben, amidőn a földnek két ilyen nemzete ilyen harcot kezd meg. Harcot, melynek dühét azon nemzeteknek minden férfia, asszonya, gyermeke érzi, s melyet be nem fejez tenger vér, csonthalom, sem egyik, sem másik nemzet diadala és leveretése, mely újra férfivá nő a gyermekekkel, mely újra születik minden csecsemő világrajöttével, mely élni fog a kimondott szóban, a leírt betűben, s megfosztja ezt a világrészt a béke nyugalmától örök időkre. S e balsorsban része van az ő komédiajátszásának. Minek ment ő el Nornenstein Octavian meghívására, hogy álsürgönyét ellopassa magától? Minek adta át e titkos írás kulcsát annak a csábító nőnek, hogy fellovalja ez vele a harci liga tagjait, hogy aztán azok fellovaltak azzal ismét másokat, hatalmasabb tényezőket, s a bohózatból iszonyú tragédia lett. Minek feledkezett ő meg egy pillanatra is Líviáról Pompeiáért? Egy hajszálnyi eltérés a hűségtől olyan hibát vet az ember életében, mint egyetlen eltévesztett szám a kalkulusban.

Most már patakban omlik a vér! A legnemesebb két nemzetnek a vére. Minden seb, amit egymáson ütnek, az egész emberiségnek a sebe. Minden halomba lőtt rom a közművelődés romja. S a gyűlölet, mi a harcok után fennmarad, ragályos sorvasztó láz lesz az egész polgárosult világra nézve.

És ebben az ő komédiajátszásának része van.

A gyermek játszik a tűzzel, tapsol a légbe szálló csepűlobogványnak, s csak akkor ijed meg, mikor kigyúl a ház, s a kigyúlt háztól leég a fél város.

Leon irtózott a hírlapokba nézni.

Íme a nemezis már nyomban utolérte. Gúnyos bohóckodásának egyik méregcseppje oda hullott, ahova nem nézett. Egyetlen sebhedő részére saját szívének. Líviát ez űzte el boldog menhelyéről. S még ez is visszahatott a gyújtogató munkára. Lívia eltűnésének híre riasztá őt el Párizsból, s ott mély politikai indokot kerestek ebben.

Hasztalan kísérté meg önmaga előtt védekezni, ahogy gyakorlott diplomaták tisztára tudják mosni kezeiket. Hasztalan mondá magának: „nálad nélkül is megtörtént volna mindez!” Két nemzet akarata készítette elő azt a katasztrófát: még uralkodó főknek sem állt hatalmukban azt elfordítani. De hátha mégsem? Hiszen „egy szó”, egy „kérdés” volt az a tojáshéj, amelyből ez a szörnyeteg kikelt! Zápult volna meg tojásában!

Hasztalan mondá magának: „helyesen tettél, két óriás készült már rég, hogy összevesszen, két óriás, két ,halhatatlan’. Te nem gátolhattad meg azt: erőtlen, törpe – ember. Tehát siettetéd! Nehogy egy harmadik óriást is magukkal vigyenek, aki ,halandó’, – s ha meghal, a te halottad. – A diplomáciában az önzés kötelesség. Csinálunk háborút másnak, azért, hogy nekünk békénk legyen. Indítunk vérontást – magas elvekért. Nem drágálljuk a világháborút a világkereskedelemért. Gyógyítjuk magunkat azzal, hogy versenytársainkat beteggé tesszük. Tüzet gyújtunk a szomszédban azért, hogy melegedhessünk nála. Szabadságot importálunk más országba, azért, hogy itthon ne kívánják. És elvégre is – a megbukott politika talál a maga számára ,száz’ mentséget, de a győztes politikának csak ,egy’ mentség kell: az a ,siker’.”

S ez a siker volt a semlegesség politikusainak diadala idehaza. Elég nyugalmas párna fényes álmok számára azoknak, akik abban részt vettek.

De Leon szemeit nem a fényes álmok látogatták, hanem a vonagló holttetemekkel behintett mezők, a jajkiáltások pokoli kardala, az égő városok tűzfénye a felhőkön, a strasbourgi dómra hulló bombák és azok a pokolbeli gnómok, amiket ördögöktől megszállott torzképkarcolók papírra mázoltak, e torzképek megelevenülve, szitkozódva, gyújtogatva, gúnyt röhögve, koronákat, koporsókat és asszonyi szemérmetességet tajtékkal köpdösve hemzsegtek körülötte. S mind e pokoli látvány zűrzavara közepett egy halavány szűz alakja, ki késő éjjel hímzése előtt ül, gyászpompát varr tán egy hercegnőnek. Fekete gyöngyökkel. Néha egy könny is hull a gyöngy közé. Az éji lámpa fényes karimája képezi feje fölött az auréole-t.

Nem való az diplomatának, nem híres embernek, akinek kedélye van, aki mélyen érez!

Leon talált ki valamit reggelre, hogy mit csináljon addig az egy hétig, amíg Corysande úrhölgy hírt hoz heki Líviáról.

Távol, a keleti hegyláncok között lakik egy boldog család: ezt ő teljes kétségbeesésében hagyta azzal a szavával, hogy eladja a lábuk alul a földet, s a fejük fölül a házat. Ezeknek a könnyeit fel kell száraztatni.

Most már jogosan rendelkezett minden nála levő összeggel, remélhette, hogy a vevőtől, jó nyereséget engedve, visszaválthatja eladott kis ősi birtokát, s aztán a szőke angyalkák hadd danolják továbbra is karéjba fogózva az „ipsilandi rózsát!”

Amilyen hanyatt-homlok sebességgel diplomáciai futárok tudnak vágtatni, éjet, napot egybefogva, világtörténetváltoztató sürgönyeikkel, oly gyorsan sietett vissza Leon Szent Ilonára azzal a jó hírrel, ami egy család boldogságát ismét visszaadja.

Nem tért be útközben Löw Hirschhez: mindenekelőtt a komáját akarta megörvendeztetni, ahhoz sietett.

Az ismerős erdőn keresztül szemközt jött eléje a patak, de annak a vize olyan szennyes vereses színű volt most, nem vickándoztak benne a kis zöldezüst halacskák, amiknek árnyéka maskor meglátszott a kavicson, amint a nap rájuk sütött. Az új birtokos bizonyosan sietett az értékesítéssel, valahol vasbányát túrzott fel, annak a rozsdás salakja fertőzteté meg a patak kristályát.

Amint a falu közelében az út lejtőn visz alá, Leon leszállt maga a kereket megkötni, s aztán gyalog ballagott a gyepes ösvényen a kocsi után.

Mikor ama kis halom alá ért, ahol a temetőkert volt, ahonnan a minap a játszó gyermekraj rohant eléje, a gyalogúton egy férfit látott aláfelé bandukolni, vállára vetett kapával.

Alig ismerte meg benne Seregély komáját.

Hiszen Seregély jó gazda volt, de hogy maga járjon a kapával ki a mezőre dolgozni, az mégis szokatlannak látszott. Az arca pedig úgy el volt változva, mintha nem is ő volna.

– Hát komám! – kiáltott rá Leon – hol járunk azzal a kapával?

Az ember egyet köhintett, mintha a szó nem akarna kijönni a száján.

– Itt voltam a temetőben, a kisleányom sírját felhantolni.

– Ah! – kiálta fel megdöbbenve Leon. – Csak nem a kis Mariska?

– Igen. A legkisebb. Ő volt az utolsó.

– Utolsó! Ember! Mit beszélsz? Csak nem azt akarod mondani, hogy mind meghaltak?

– Mind a kilenc el van temetve már.

– Megőrültél? Hisz nyolc nap előtt itt táncoltak körülöttem mind.

– Úgy van. Egy nap kettő is feküdt egymás mellett a koporsóban. Szépen párosával jöttek ki ide. Csak az utolsó egyedül.

– Eredj! Te engem csak meg akarsz ijeszteni! Mit tréfálsz ily ostobául velem? Seregély, legyen eszed. Ne bolondozz, mert rád verek!

– Bolondozok? Hát jöjjön oda velem, nem messze van: megnézheti.

Azzal egy szót sem szólt többet, megindult a temető felé, Leon a nyomában. A bemohosodott sírok utcáin túl volt egy új sor frissen felhantolt dombokkal: négy nagyobb halom, meg egy kicsiny. Előttük a fejfák. Négy halomnál kettős fejfa.

– Olvassa ön a neveiket. – Ön maga választotta azokat a számukra. Most ide vannak írva.

Leon dermedten állt meg a sírok között.

– Hogy történhetett ez?

– Én magam vagyok az oka – szólt az apa, izzadt homlokát végigsimítva tenyerével. – Mikor ön elment innen, bűnös elkeseredésemben odamentem a szobába, ahol ők aludtak, s arra fakadtam, hogy: „óh, uram Isten, hát ha elvetted szájukból a kenyeret, vedd őket magukat is tehozzád!” Meghallgatta a szavamat. Másnap kiütött a faluban a vörheny, s hét nap alatt kilenc koldussal kevesebb volt a világon.

Leon egy szót sem tudott szólni, megfordult, s indult ki a temetőből.

Amint az ösvényre kiért, mely a faluba levezet, Seregély megfogta a kezét.

– Édes jó nagyságos uram: ne jöjjön oda mihozzánk. Ne lépjen abba a házba mostan. Nem jó lesz önnek azt a nyomorult asszonyt látni. Én magam is egész nap az erdőt járom, hogy ne lássam, mit tesz, vesz, ne halljam, mit beszél, hogy sír, hogy danol. Az önnek nem fog jólesni.

Leon megszorította a férfi kezét.

– Nem, édes Seregély komám, én szomorítottalak meg benneteket, az én kötelességem a vigasztalás. Az én sorsom ver titeket. Tudja, hogy az, amit énrám üt, az nekem nem fáj, – amit szeretteimre üt: csak az fáj.

Aztán el nem bocsátá a kezéből a komájáét, míg a házba nem értek.

– Hol van az asszony? – kérdezé tőle.

– Hol volna másutt? – mondá a gazda benyitva az ajtót, mely a négyágyas szobácskába vezetett.

Az asszony ott ült a kemence padkáján, mellette kétfelől a kilenc pár cipőcske. Azokat tisztította szép fényesre kefével. A kilencedik csak gyapotból volt kötve, piros szalaggal, azt kifűzte, megint befűzte, s rakta egyik oldalról a másikra maga mellé, s mikor megvolt, megint újra kezdte. Aközben lábával csendesen ringatott egy bölcsőt, s dúdolt valami dajkadalt hozzá.

– Kedves komámasszony! – szólítá őt meg Leon, odalépve hozzá.

Nem hallotta, nem felelt rá.

– Beszélhet annak akárki, nagyságos uram – szólt a gazda –, nem neszel rá. A nyolc elsőnél agyonsírta magát, mikor a kilencedik is megkapta azt a kegyetlen betegséget, olyan lett, mint az őrült. Ölébe szorította, karjaival takargatta el: pörölt az Istennel, azt mondta, hogy nem adja oda neki ezt az egyet, ezt az utolsót. Kést, tüzet el kellett venni a kezéből, mert ölni, gyújtogatni akart. Biz oda kellett adni azt is.

– Miért nem hívattatok orvost?

– Van is az ezen a vidéken! Aztán mit segíthet az orvos olyankor, mikor apa, anya maguk panaszolták fel az Istennek, hogy mért küldött rájuk annyi gyermeket? Meg kellett azoknak halni!

Az anya fölkelt anélkül, hogy a férfiakhoz szólt volna, kiment a kertbe, felszedte a fa alól a lehullott almákat, teleszedte vele a kötényét, aztán megint bejött, kiosztotta az almákat, odarakta az üres vánkosokra: egy pirosat, egy sárgát mindenüvé, igazságosan, hogy össze ne vesszenek rajta.

Leon nem nézhette tovább, átment az írószobába, magával híva Sergélyt is.

Ebben a szobában még nem volt egyéb változás, minthogy a képek, miket Leon maga rajzolt, le voltak szedve a falról.

– A képeket leszedtem – mondá Seregély –, azokat nem szükség talán megkapni a Löw Hirschnek.

– Nem lesz az eladásból semmi – mondá Leon. – Nem adom el ezt a kis birtokot soha. Visszaveszem az új vevőtől. Itt hagylak benne örökös bérlőnek, olybá tekintsed azt, mintha saját magadé volna. Fiatalok vagytok még, meggyógyít az idő.

– Szegény kis Erzsike! Nem hagyta magától elvétetni azt a szép arcképet az utolsó pillanatig: azt kívánta, hogy együtt temessük el vele.

(Nem lehetett ezzel másról beszélni.)

– Átok legyen azon a szép arcképen! az eleven képmásával együtt! – kiálta fel indulatosan Leon s aztán megrázta két vállánál fogva a révedező férfit. – Ember! Légy férfi. És térj magadhoz. Istenes ember voltál mindig. Olvastad a szentírást. Ismered Jób történetét. Elvette tőle Isten vagyonát, gyermekeit, minden örömét. S adott neki ismét vagyont, gyermeket, örömöt. Ne veszítsd el a lelkedet. Nézz a szemembe és hallgass rám. Én örökössé teszem ittmaradásodat ebben a házban. Láss dologhoz, s imádj Istent, hogy adjon boldog otthont ismét.

A lesújtott apa most aztán összeszedte magát, látszott összeszorított öklein, hogy minő kínokat tanít elnémulni!

– Nem, nagyságos uram – monda töredezett, de elszánt indulatú hangon. – Én e helyen meg nem maradok. Hogy én mindennap, amikor felkelek, ott lássam magam előtt azt a dombot, azokkal az idevirító fejfákkal! Hogy én e félőrült asszony sírását hallgassam estétől reggelig, aki reggeltül estig erdőn, mezőn bolyong, gyermekeit keresve, s aztán mikor hazatért, azt kérdi tőlem: hol vannak? Ahol minden zegzug a házban rájuk emlékeztet, ahol játszótársaikat látom futkározni. Ahol kiesik a számból minden falat, ha rájuk gondolok. Én itt nem maradok a világ minden gazdaságáért! Köszönöm rólunk való gondoskodását. Nemes nagy szíve nem tűrhette el, hogy minket megszomorított. De a mi örömünk napját ember nem virraszthatja fel többé. Mi elmegyünk innen. Ketten vagyunk: valamerre csak megélünk. És ne is szerezze ön vissza ezt a birtokot többé. Amely napon ön ezt idegennek adta, eltűnt erről Isten áldó keze! – Nem hiú jajveszékeléseket mondok én most. Látta ön nyolc nappal ezelőtt azokat a szép vetéseket? Ugye a leggazdagabb termést ígérte valamennyi? Nézze meg most. Nyolc napi afrikai hőség mit csinált belőlük? A vidám városi nép azt mondja: de jó fürdőidő! Mi pedig azt mondjuk: nem lesz kenyér! A vetőmag nem kerül meg! Az erdőkön lehullott a makk fonnyadtan, s a gyümölcsfákat nem kell már megtámogatni, terítve az alja s férges, ami a fáján maradt. Még az állatok is elpusztulnak. Nézze meg ön a méhest. Üres minden kaptár. Elveszett raj és anya. Csak a tolvajméhek járnak az elhagyott sejtre. Ínség jött ide be. S ez csak kezdete az ínségnek. Csak hagyja ön ezt a birtokot az új gazdának. Talán azért ver bennünket az úr Isten ennyi nagy csapással, hogy földesuraink mind idegen kézre eresztik birtokaikat.

Ez utolsó szókat már kifelé mentében mondá el a sáfár, s többet nem kívánt Zárkány Napóleon úrtól megtudni.

A fényes álmokról ábrándozónak ez egy hideg ébresztés volt. Elhitetted magaddal, hogy nagy ember vagy, mert az ország sorsát segítettél elintézni mély bölcsességgel, de nem viselted gondját annak a kis darab földnek, ami sajátod, örököd volt: milyen kicsiny ember vagy!

Senki sem vagy.

Késő este volt már. Estebédre nem hívta most senki. Álmos cseléd jött be hozzá asztalt teríteni, s felhordta a magányos lakomához duzmadt képpel, amit ügyetlen keze főzött. Lehet, hogy jó volt. Leon hozzá sem nyúlt. Úgy vitt ki a cseléd mindent, ahogy behozta.

Ugyanaz megvetette számára az ágyat. Leon lefeküdt rögtön. Annyi hosszú erőtetett útnak törődése most vette még elő. Fáradt volt és csüggedt.

De amint a külső zaj elcsendesült, felzengett a háznak kísértetdanája. Egy szakadatlan sírás, jajgatás tölté be a szerencsétlenség hajlékát, hívogatott gyermekek nevével vegyítve. Néha egy engesztelő, nyugasztaló hang félbeszakítá azt, s egy hosszúnak tetsző hallgató időköz következett, de ismét kitört az elfojtott zokogás hangja újultan, s megtépte az éjet.

Künn a konyhában horkolt a cseléd. Az ő álmát nem zavarta senki zokogása.

Leon pedig hallott minden szót, amit a másik szobában beszélnek.

– Ugyan ne sírj – csillapítá a férj a nőt. – A nagyságos úr nem alhatik tőled a szomszéd szobában.

Erre egy éles sikoltás hangzott, lassú, kínos nyöszörgésben elhaló, s aztán csendes lett minden. Niobe könnyei kifogytak. Vagy talán elhagyta a síró asszony a házat, s elment oda, ahonnan nem hallik idáig?

Leon szemeire ólomként nehezült az álom.

De ez nem a jóltevő tündér volt, aki még a rútat is megszépíti, aki édent hazudik az álmodónak, s elveszi a szív öntudatát, a fej gondolatait. Ez az önkínzó lelkiismeret álma volt, megelevenülése az üldöző gondolatnak. Eddigi rémlátásai most még megszaporodtak eggyel. A felkoncolt hullák vérmezejében, az égő láthatár tűzvilágításában, tört ágyúk, halomra hányt fegyverek közepett, romok mögött, miket befutott egy szörnyű szemfödél szélén, ami az egész világot látszott betakarni, oly végtelen volt, átlátszó fátyola alatt még fel-felemelte fejét egy haldokló, vonagló tetem. És előtte, karéjba fogódzva táncolt egy mosolygó gyermekkísértet-csoport, egy-egy fénylő lobogvánnyal a fején, s a haldoklók nyöszörgése s a távoli ágyúdördület mellett énekelte: „Ipsilánd, Ipsilánd, Ipsilándi rózsa! Rózsa volnék, piros volnék, mégis kifordulnék!”

Leon lerúgta magáról takaróit, s felugrott fektéből. Nem lehet megmaradni ennél a háznál.

Felkelt, felöltözött, kiment a szobából. A fogyó hold éppen akkor kelt föl a magas hegyek mögül.

Leon fölkelté kocsisát, s meghagyta neki, hogy fogjon be rögtön. Ő maga előre megy gyalog. Siessen utána.

A hold a völgy egyik oldalát bevilágította, a másikat sötéten hagyta.

A magánosan ballagónak folyvást az a gyermekdal zengett minden gondolatján keresztül, ő maga is azt dúdolta magában, s úgy tetszett neki, hogy a szöszke csoport folyvást körültáncolja, karéjba fogózva, s együtt halad vele dalolva. S úgy jön neki, mintha meg kellene őket szólítania: „hát tovább, hogy van a nóta?”

Egyszer aztán az éjszaka csendje megfelelt a kérdésre: hangzott a gyermekdal, halkan, hízelgőleg.

„Kék selyem szoknya:
Zöld arany rojtja;

Fordulj hármat szép Erzsike,
Fordulj angyalútra”.

Széttekintett. – Éppen a temetőkert dombjai alatt haladt el. Az új sírhalmok csoportja előtt ült egy nőalak, fehér ruhában, az dalolta alvó gyermekeinek ezt a kedvenc nótát – ébresztőül.

Zörgött a szekér, utolérte, ő felült rá és elhajtott.


VisszaKezdőlapElőre