A „JERICHÓI KÜRT” GÉPEZETE

– Nos hát, hogy van ön megelégedve a „Jerichói Kürt” szerkesztőségével, barátom, Napóleon? Megismerkedett ön kollégáival, az én munkatársaimmal? Mind kitűnő fiatalemberek. Ott van Buksy úr, nagytudományú férfiú, fordít angolból, franciából, olaszból… („Német szótár segélyével.” A zárjelben Napóleon öcsém beszél.) Ő a mi külföldi rovatvezetőnk. Ahányszor Viktor Emánuelt országrablónak, Bismarckot Heródesnek nevezi, annyi szivart kap a hónap végén extrabonificatióképpen. Azután Pökhendi úr: kitűnő tudományos férfiú, aki ír nemzetgazdászatról, conjecturalis politikáról, egyházpolitikáról és magas diplomáciáról. (Lásd Welker és Rotteck „Staatslexiconát”.) Az a komoly tekintetű, magas termetű szikár alak különösen megbecsülhetetlen egyéniség. Neve Stomfaksz úr. Az ő feladata összegyűjteni azon híreket, melyek a pártunkhoz tartozó főurak körül történnek, azoknak megérkezését, elutazását jelezni, a családjaikban történt örvendetes és gyászos eseményeket felsorolni, kitűnő egyháznagyok mozdulatait figyelemmel kísérni, jótékonyságaikat elismeréssel jutalmazni, péterfillérek gyűjteményeit megköszönni. Ugrik úr kezeli a színházrovatot: feladatának teljes magaslatán állva, mellőzi a haszontalan szépműtani és művészeti szempontokat, egyedül a dogmák szempontjából bírálja meg a darabokat. Semmi sem kerüli el figyelmét e tekintetben, s a visszaéléseket lángostorral korbácsolja. Tapló úr azzal a szőke kecskeszakállal és ragyás orral, referál a képviselők és méltsás főrendek üléseiről, szellemdús aperçukkel fűszerezve a szónokok előadásait, s találó sziluetteket nyírva a kiválóbb alakokról. („S tanulmányozza a régi lőcsei kalendáriumot adomákért, miket felfrissít.”) Bámba úr teljhatalmú függetlenséggel dolgozik in spiritualibus. („És in spirituosis.”) Éles, kemény, választóvízbe mártott tolla van. Nem kímél senkit, nem válogatja a szavakat: oda sújt, ahol legjobban fáj és sohasem revocál. Végül ott találja ön Karakán barátunkat. Ő úgy látszik, mintha nem dolgoznék semmit, mintha egyéb feladata sem volna, mint feljárni a szerkesztőségbe a többieket infestálni, elanekdotázni az időt, senkit sem engedni dolgozni; úgy, hogy mikor jön a metteur en pages a kéziratért, akkor nyakra-főre kap mindenki az ollóhoz, s vágja ki a tölteléket a többi lapokból, míg végre egyesült erővel ki nem lökik Karakán barátunkat a bureauból, hogy dologhoz foghassanak. – Ez pedig a legszükségesebb tagja a szerkesztőségünknek. Hallgasson ön ide, és bámulja azt a furfangosságot, mellyel én hadjáratunkat berendeztem. Mint ön és mindenki tudja, a „Jerichói Kürt” feladata mindenkinek megmondani az igazat. Ezt tesszük. Mindenkit megostorozunk, aki ügyünknek ellensége. Ez veszélyes merénylet. Hasonló a keresztes hadjárathoz. Az igazhivők táborának szüksége van egy „oroszlánszívű Richárdra”, aki a hitetlenek ellen karddal is kész legyen megvédeni a zászlónkat. Ez a mi oroszlánszívű Richárdunk Karakán úr. Látta ön azokat a karokat, vállakat? Egy Sámson! Úgy tud vívni bal kézzel, mint a jobbal. Katonatiszt volt, de le kellett neki köszönni a sok verekedés miatt. Mindenkibe belekötött, s mindenkit megpiszkolt. Ez százötven forinttal van szerződtetve a laphoz („Ecclesia militans”), igenis: azon célból, hogy ha a „franc maçon”-nak kedve kerekednék a divatszerű ellenargumentumokhoz folyamodni, s ügyét a kard élére apellálni, az ordaliákhoz megtalálja nálunk is a maga emberét. E vértezett lovag pajzsának oltalma alatt mindenki írhat mindent bátran és szabadon. Cikkeink mind álnév alatt jelennek meg. Karakán barátunk készen áll azoknak bármelyikeért elvállalni a felelősséget, ha valaki sértve érzi magát, megverekedni vele. Ugyanő a sajtóbíróság előtt is helytáll, ha szükség, s elítéltetés esetén kettőzött honoráriumért kiüli a fogságot.

– És sok párbaja volt már a „Kürt” cikkeiért Karakán úrnak?

– Egyetlen egy sem! De csak egy sem. A kollégák tudják, hogy mi lakik a bokorban, s még csak mukkanni sem mernek. Őrizkednek a kesztyűt idedobni.

– Lássa ön, ez nagy baj. Ön gondoskodott arról, hogy meg legyen védve; de nem gondoskodott arról, hogy meg legyen támadva.

– Micsoda? Ezt nem értem.

– Dehogynem. A „Jerichói Kürt” hadakozik a saját árnyékával, mert nincs ellenfele. A többi lapok nem vitáznak vele, tudomást sem vesznek róla, agyonhallgatják. Ligát kötöttek, s megállapodtak benne, hogy a „Jerichói Kürt” akármit mondjon róluk, még ha azzal vádolja is őket, hogy ezüstkanalat loptak, az se tekintessék sértésnek. Ebből aztán először is az a baj származik, hogy a közönségnek tizenkilenchuszad része azt sem tudja, hogy vagyunk-e a világon; a többi lapok nem költik fel irántunk a kíváncsiságot. De nagyobb baj ennél még, hogy a mi magas pártfogóink, miután egyedül kiabálunk, senki ellenünk nem mond, egészen fölöslegesnek tartják a buzgalmunkat; megszűnünk rájuk nézve égető szükség lenni. Nem értik, miért haragszunk, miután senki sem bánt bennünket. Nem fogják fel, mit védelmezünk, miután semmi sincsen megtámadva, sőt vannak közöttük finnyás emberek, akiknek az ízlését az esztétika annyira elrontotta, hogy egészséges, jól odamondott kifejezéseinket nem találják alkalmasaknak, amidőn ellenünkben hasonlót senki sem használ. Nekünk az a bajunk éppen, hogy nincs ellenségünk, aki bennünket mindennap mérgezett nyilaival keresztüllövöldözzön, fogaival megmarcangoljon, üvegcserepeken meghengergessen, hogy mi azután sebeinkre hivatkozhassunk, s vértanúságunk jeleit bemutathassuk. Nekünk egy jó telivér ellenségre volna szükségünk, aki küzdelmeink értékét kellő világításba helyezze.

– Napóleon! Ön csakugyan nagy ember. Igaz a, hogy az a legnagyobb bajunk, hogy senki sem akar bennünket bántani. De hát hogy lehet ezen segíteni? Hogy lehet valakit arra rávenni, hogy támadjon ránk, és bánjék velünk kegyetlenül?

– Márpedig múlhatatlan föltétele egy diadalmas harcnak: egy magát megveretni vállakozó ellenség.

– Nem lehetne megvesztegetni valami desperatus zugírót, hogy adjon ki ellenünk egy pamfletet?

– A pamflet jó eszme, de a zugíró nem. Először is az ilyen nem marad titokban, s nevetségessé tesz bennünket. Azután meg valami üresfejű piszkolódást visszaverni semmi dicsőség. Nekünk olyan megtámadóra van szükségünk, aki a harcot komolyan veszi, aki meggyőződésből beszél, s amit mond, abban eszme, gondolatok magva van, aki azután a megkezdett vitát egész hévvel folytatni is tudja, s aki egyúttal oly társadalmi állással is bír, mely őt arra kötelezi, hogy kilétét titokban tartsa, s magára ismerni ne engedjen.

– Napóleon! Önnek van már ilyen embere! A felsőbb körökhöz tartozó egyéniség? Micsoda?

– Nem szólok többet. Elég volt önnel sejtetnem, hogy mit akarok! A többi az én gondom.

– Napóleon! ön nagy ember!

Hogy mint járt el ezek után feladatában Napóleon, azt szabad legyen egy ideig eltitkolnunk.

Tíz napra e párbeszéd után egyik pesti könyvárusnál, aki abban a hírben áll, hogy a „Nagy Orient”-hez tartozik, jelent meg egy röpirat, ezen címmel: „Mene, Tekel, Fáresz!”

A röpirat általános felpezsdülést gerjesztett, s az első kiadása három nap alatt elkelt.

Magas szempontból ítélő ész tűnt ki belőle: modora finoman gunyoros volt, és amellett merész; iránya az ultramontán és konzervatív eszmék ellen volt intézve, nem sokat elméletezett, hanem adatokat hozott elő, jártasságot árult el a magas körökben, élesen jellemezve azoknak vezértehetségeit, fűszerezve előadását csípős adomákkal, repülő mondatokkal, meglebbentve titokfedő függönyöket, mik alatt még több is rejlik az elmondottaknál, s nem kímélve még a női hiúságot sem.

Ez már aztán gazdag fogás volt a „Jerichói Kürt”-re nézve: ez méltó ellenfél volt Leonhoz. Tíz napig volt neki miről írni. Tette is egész buzgalommal. Kimutatta alaposan a névtelen szerző irányának veszélyes voltát, ad absurdum vezette le minden okoskodását: adatairól bebizonyította, hogy azok egytől egyig hamisak, végül kegyetlen beszédet tartott neki erkölcsiségről, kegyeletről, nők iránti tiszteletről, és mindezen filippikának aláírta a nevét. – Első eset, hogy valaki a saját neve alatt írt a „Jerichói Kürt”-be.

Napóleon öcsémnek e cikkek sok nagybecsű kézszorítást jövedelmeztek.

Hanem aztán tíz nap múlva megint jött a „Mene, Tekel, Fáresz”. A második füzet.

Ez már az eszményi alláspontokat védelmezve, nem feledkezett meg azoknak megtámadójáról sem. Napóleon öcsém ugyan kikapta benne a magáét. Le volt benne rajzolva – a Dunába ugrásig – az a nevetséges szerep, amire ő vállalkozott. Egy ifjú, aki pénzért ráadja a fejét, hogy a szabadelvűtlen eszmék mellett buzogjon. Meg volt neki mondva magyarán, hogy zelusa csak nagymérvű hypocrisis és sarlatánság. Be volt mutatva a világnak, mint egy Don Quijote, s egész helyzete a világ előtt a legkegyetlenebbül lett diffamálva.

Mikor ez a második füzet megjelent, Karakán barátunk dühösen rontott fel a szerkesztőségbe, hol már Napóleon öcsém dolgozott a válaszon, ki levén előtte terítve a sértő röpirat.

– Ezért meg kell verekedned! – ordítá Karakán úr. Olyan volt, mint egy bika.

– Először is nem verekedhetem, mert nem tudom, hogy kivel. Másodszor: az eszmék harcát csak eszmékkel hiszem végigküzdhetőnek; végül pedig nem ízlésem a verekedés, nem is értek hozzá, nem voltam katona.

– Ez gyávaság! – mormogá rá Karakán barátunk.

De annál jobban megnyerte ez a válasz Napóleon öcsém munkatársainak és főnökének tetszését. Igenis, a szellem harcát a szellem fegyvereivel végigharcolni! Ez volt az ő jelszavuk is. Nosza tehát: „kaszát, ásót, vasvillát ragadjatok!” (Értve mindig szellemi ásókat, kaszákat és vasvillákat.) Valamennyien mind nekiestek a névtelen pamfletírónak, s azt a megtámadott főmunkatárs becsületeért szellemi dorongokkal úgy elcsépelték, szellemi bivalylábakkal úgy megtérdelték, szellemi kulimásszal úgy bekenték, hogy az, ha egy csepp szeméremérzet van a testében, kénytelen rögtön inkognitó kivándorolni Európából.

De fájdalom, hogy ez egy megátalkodott ember volt, aki a névtelenség álarca alatt nem bírt elpirulni, s annálfogva újabb tíz nap múlva jött a III. füzet „Mene, Tekel, Fáresz”. Ez még amennyire lehet felülmúlta az első kettőt. Folytatta az elvi harcot komoly indokokkal is, de egyúttal nem szalasztá el az alkalmat az ellennézetek pártfeleit arról az oldalról is megtámadni, ahol legérzékenyebbek voltak; az egyéniségeket mutatva be, remekül torzított körvonalakban, akik az ügyet szolgálják. Itt azután sorban kijutott a „Jerichói Kürt” szerkesztőségi tagjainak is a fekete levesből, de senki sem került ki a csávából olyan jól kicserzetten, mint Kolompi úr, a laptulajdonos maga.

De már ez több volt az elégnél. Kolompi úr nem az az ember, ki ily megbántásokat megtorlatlanul elvisel, sajtópert indított a kiadó ellen, mivelhogy a szerző nem volt beperelhető.

E pernek kettős haszna ígérkezett: először a büntetés, másodszor a szerző felfedeztetése, mert az kétségtelen volt, hogy ha a kiadó megkapja a félévi fogságot, amit fejére kértek, akkor majd kiadja a szerzőt, hogy üljön be a kóterbe az.

Ámde az a sajátszerű anomália következett be, mely többször fordult elő az esküdtszékek történetében: hogy amidőn a bíróság elnöke feltette az esküdtek elé azt a kérdést, hogy „foglaltatik-e az incriminált pamfletben becsületsértés Kolompi úr személye ellen?” nyolc szavazattal négy ellen azt felelték rá: „igenis”. Mikor pedig azt a kérdést tette fel eléjük, hogy „bűnös-e tehát azon cikk szerzője vagy kiadója?” arra tíz szavazattal kettő ellen azt felelték, hogy „nem”.

E szerint Kolompi úr megkapta ugyan a visum repertumot arról, hogy a becsületén tetemes kék foltok és bőrlehámlások találtattak, de egyúttal megvigasztaltatott, hogy ez neki jólesett, fel se vegye!

Most már Kolompi úr Napóleon öcsémnek esett neki, hogy mondja meg, ki ama vakmerő röpiratok szerzője.

– Én nem tudom.

– Ön nem tudja? Hisz ön vállalkozott rá, hogy szerez nekünk valami ellenséget, aki bennünket megtámadjon.

– Hát hiszen szereztem is, hanem azért nem tudom, hogy az kicsoda! Nekem csak a kiadó ismerősöm. Én azt szólítottam fel, hogy írasson ilyen irányú röpiratot valakivel, de hogy ő kire bízta ezt, ez az ő titka. Ez pedig maga is szabadkőműves, s azok inkább el hagyják fűrészeltetni a lábukat, mint valami titkát a Nagy Oriensnek elárulják.

– Vigye a tatár az ön ötletét azzal az ellenségszerzéssel.

– De hisz ön nagyon jól meg lehet vele elégedve. Amióra önt ütik, azóta a párthívei elárasztják önt kegyeikkel. Küldöznek önnek finom borokat, vadpecsenyét, déligyümölcsöket, mint valami lábadozó betegnek. A szubvenció bővebben folyik be, s az előfizetők száma szaporodik. Ön ünnepelt férfiúvá lett. Köszönje meg szépen. A kéményseprő-mesterség együtt jár a füsttel.

Kolompi úr és az egész világ azonban nem akart ezzel a nézettel megelégedni. Az irodalmi körök és a közönség fel voltak izgatva, kitudni a titokteljes szerző kilétét.

Annyi bizonyos volt, hogy akárki írja e röpiratokat, annak a bécsi és budapesti magasabb körökben egészen otthonosnak kell lenni, s az országban szétágazó cselszövényeket legjobban ismerni. Gyanúba vétetett minden tollforgató mágnás. A kaszinóban a habituék gyanús szemmel néztek egymásra esténkint, s óvakodtak a társalgást irodalmi tárgyakra átvezetni.

Végre egy világsugár hatott át a rejtélyes homályon.

A füzetek kiadójának volt egy fordítója: ez nem volt szabadkőműves, s annálfogva elárult egy lényeges útba vezető körülményt. Az ismeretlen szerző a röpiratokat eredetileg német szöveggel szokta megküldeni a kiadónak, az fordíttatja le azután magyarra.

A detektívpolitikának a dolga ezzel nagyon egyszerűsítve lett. A mű szerzője egy olyan főrangú úr, aki német.

A vak is rátalálhatott, olyan közel esett a rejtély kitalálása. A „Mene, Tekel, Fáresz” senki sem más, mint princ Nornenstein Alienor. Ez a fölfedezés, mint a békalencse, egy éjszaka megtermett, el is terjedt, virágzásnak is indult. Most már számosan voltak, akik vissza tudtak emlékezni rá, hogy csakugyan hallottak ők egyszer-másszor princ Alienortól ilyen meg ilyen nyilatkozatokat, amik találkoznak a füzetekben kifejezettekkel. Ez excentrikus ember. Kitelik tőle, hogy titokban „ír!”

Princ Alienor először meghőkölt, mikor gyanúsítással a szeme elé léptek; hanem azután mikor látta, hogy semmi veszedelem nem lesz belőle, hagyta a megtisztelő gyanút magán száradni, s ha találkozott fejcsóváló, szemforgató, mutatóujjal fenyegető alakokkal, titokteljesen mosolygott reájuk. Engedte magát a „Mene, Tekel, Fáresz” veszedelmes nimbuszától körülderengetni.

     

Mi azonban nem késünk azon gyanúnknak kifejezést adni, hogy azokat a pamfleteket alighanem Zárkány Napóleon maga írogatja, leszidván azokban saját magát, ahogy megérdemli, teljes kedvtelése szerint.


VisszaKezdőlapElőre