IX. FEJEZET
Marchese di San Carlo és Marchese di San Christina

Másnap korán reggel (tizenegy órakor) ott dörömbözött Giunchi Giorgio gróf lakásának az ajtaján a konziliárius.[1]

Sokszoros kopogtatásra kinyitották az ajtót. Az inas volt, Péter, kezében tollseprővel.

– Itthon van a prefektus úr? (Előkelő ifjak nevelőit így titulálták.)

– Itthon van, de alszik.

– Hát a növendéke?

Künzli Péter tudta a szerepét. A háta mögé dugta a tollseprőt.

– A növendéke? Az én vagyok: Giunchi Giorgio gróf.

– Te vagy az? No akkor csak temettesd el magadat; mert Giunchi Giorgio gróf nincsen többé. Azonban elébb jelents be a prefektus úrnál. Cito citissime.

Pétert nagyon megijeszté ez a bevezetés. Beszaladt Wammána úr hálószobájába. A konziliárius addig letelepedett a pipatóriumban. Kevés vártatással előkerült Wammána úr. A szemei még csupa kicsinyek voltak a múlt éjjeli dáridótul, s egyre ásítozott.

– Mi az ördög lelt, hogy ilyen korán bezakatolsz, mikor még minden becsületes ember aluszik?

– No majd mindjárt kiverem én az álmot a szemedből, csak a füledet nyisd ki.

– Mit fecsegtél ennek a kölyöknek, hogy Giunchi Giorgio gróf nincsen többé?

– Neked is azt mondom: nincsen többé.

– Ha nálunk is értéke volna a török közmondásnak: „aki aluszik, az nem él”. De mondhatom, hogy most jöttem a szobáján keresztül, úgy aluszik, (igaz, hogy az ágy alatt) ahogy csak rangjához illik.

– Úgy van, úgy van. Lefeküdt, mint Giunchi Giorgio gróf és fel fog ébredni mint marchese di San Christina. Itt hozom a császári donációs levelet.

Wammána szemei egyszerre felnyíltak.

– Hát ez micsoda marotte már megint a kancellártól?

– Ez a kegyelmes válasz a fényes eredményű egzámenre, ami a napokban itt e helyen végbement – mondá, iróniás komplimentet csinálva, az aulikus.

– Ezért rangemelés?

– Nemcsak rangemelés, de hozzá még húszezer tallérnyi évi apanázs.

– Testa di Madonna! Több mint egy generálisnak!

– Én is így kiáltottam fel: „Beim blauen Herrgott!” Mennyi penészes akták porát kell nekem nyelnem, mennyi sportulát összekaparnom, hány instánst vérig izzasztanom, amíg húszezer tallért megszolgálok, s azt is felpanaszolják, s egy ilyen Gelbschnabel! Mit einem Wort; mármost viselheti a Giunchi Giorgio nevet a Künzli Péter, ameddig akarja, s büfflálhat matézist, amennyi neki tetszik; a te növendéked mátul fogva kész lovag: marchese di San Christina. Itt van a másik zsebemben a főceremóniamester meghívója a Burgban rendezendő nagy karusszelre. A te Giorgiod lesz a szaracén lovag, mellékelve van a kosztüm rajza. Számodra is van egy meghívó: te fogsz lenni a Lancelot.

– Nem tudom kitalálni az összefüggést.

– Én nem is kerestem. Minden igaz szentek őrizzenek meg engem attól, hogy én a nagyok tetteiben az okokat és rációkat keressem. Én csak egy gép vagyok, aki akkor, arra és odáig megy, amikor, amerre és ameddig küldik. Még egy más hír is van, amit nem tiltottak meg, hogy előtted elmondjam. Marchese di San Carlo megérkezett Bécsbe.

– Ah, hívatták?

– Nem hívatták, hanem kergették. Annyi skandalumot és adósságot csinált már a külföldön, hogy tökéletesen bevégezettnek lehet tekinteni az akadémika promócióját. A császár megbocsátott neki nagylelkűen, s megengedte, hogy itt maradjon a szép fővárosban.

– Ez is kap húszezer tallér apanázst?

– S csinál mellette négyszer annyi adósságot. Még egy ephemeridessel szolgálhatok, de ezt már csak sub rosa közlöm: az még titok. Magyarországon megint fölütötte fejét a rebellió.

– Ho?

– Megint a Tiszán túl, ahol fészke van annak a sárkánykígyónak. Ezúttal is a papok rontották el a dolgot. Valami nagy alföldi községben, ha a nevét jól megtartottam, Mező-Túron, a püspök el akarta foglalni a kálvinista templomot. A bíró, Törő János uram, váltig figyelmeztette ő főtisztelendőségét, hogy ne nyúljon a temploma kilincséhez, mert bizony levágja a kezét. Nem hitte el neki. S a bíró szavának állt, s bizony lecsapta a püspök jobbját a kardjával. Erre aztán az egész környék lángra lobbant, s terjed a tűz vármegyéről vármegyére. Csak egy nagynevű vezér kellene nekik, s rögtön készen volna az új kurucháború.

– És éppen most, mikor az osztrák hadsereg mind a Rajnánál van.

– A jezsuita is megérkezett Törökországból.

– No és mi hírt hozott?

– A magas portán megint erősen dolgozik a francia befolyás. Az a hír, hogy Arddinnél hadsereget húz össze a török.

– Hát a rodostói remete?

– Az most már egészen remete. A híveivel együtt mindennap háromszor celebráltat misét, s a végrendeletét írja. Nem hajlandó többé semmiféle zászlót kezébe ragadni: lóra sem ül többé, hanem amikor nem imádkozik, akkor esztergályoz.

– És így az ellenséges hatalmak csupán az ifjakat veszik fel a számításaikba?

– A magyarok is azokat várják, mint a Messiást. Hébe-hóba egy-egy kalandor fel is használja a nevüket, s hol itt, hol amott zendülést csinál a föld népe között. Azok nagyhamar elnyomatnak, a primipilusok felnégyeltetnek, az aktáik betétetnek az archívumba, s az egész puccs nem kerül a „Kalandozó”-ba.[2]

– Ezt mind egybevetve, elismered, hogy az én nevelési metódusom igen célszerű.

– Megsúghatom, hogy most látják el akvarellfestésű kezdőbetűkkel a diplomádat, melyben a bárói rangot elnyered.

– Régi vágyam teljesül vele. És teneked?

– A legelső domínium, melyre a fiskus ráteheti a kezét, mihelyt valaki odaát nota infidelitatisba esik.

– Kezdem sejteni az összefüggést a marchese di San Carlo megjelenése és a növendékemnek a rangemelése között.

– Mondsza csak, látta valamikor a te Giorgiod marchese di San Carlot?

– Láthatta – egyesztendős korában.

– Akkor nem emlékezik rá. És azóta nem is találkozhatott vele soha?

– Nem találkozhatott. Mikor Ferenc Lipót herceg fogságra került, princ György, a szopós gyerek, az anyjánál maradt; princ Józsefet pedig odaadták a győri püspökhöz nevelésbe. Mikor aztán Ferenc Lipót a felesége kabalája folytán az államfogságbul megszökött: (héj, az is olyan cifra história ám, hogyha azt egyszer elmesélem neked!)

– Ismerem jól.

– Hát akkor Charlotte Amelie hercegasszonyt a himmelspforteni kolostorba zárták, a kis princnek pedig hopmestert rendeltek.

– És így ők tökéletesen idegen alakok egymásra nézve. Én nem szólok semmit. Nem adok neked utasítást. „Mitte sapientem et nihil ei dixeris.”[3] Ebből lehet még valami. No, én mosom a kezeimet. Én egy intést sem adtam.

– Szükségtelen. Én tudom jól a leckémet; csak azok is odafenn olyan jól tudják.

– Abban nem lesz hiányosság. Pénz lesz; amennyi kell. – Elég kár. – Ennyit elvesztegetni két ilyen farkaskölyökre! Én csak azt mondó vagyok, hogy legegyszerűbb volna a fejeiket leüttetni, amíg a markunkban van a nyakuk, s nem várni meg, amíg a fogaik kinőnek, mert a lázadó apának csak lázadó fiai lehetnek, s ha elcserélték is a nevét, nem cserélik el bennük a Rákóczy-szívet.

– Az anyai vér azonban védi őket. Amália princessz rokonságban áll az uralkodócsaláddal.

– Tudom, sőt a Bourbonokkal is. Ez a kettős atyafiság biztosítja azt a veszedelmes fajzatot, hogy röviden el nem bánhatunk velük, ahogy megérdemelnék; mert hiába, csak igaz marad az a bölcs közmondás, hogy „todte Hunde beissen nicht”.

A konziliárius elvégezve a dolgát Wammánával, eltávozott. Giorgio felől azonban az történhetett a világon, ami akart. Nem lehetett lelket verni bele. Akárhogy emelgették, támogatták, megint csak összenyaklott és folytatta a horkolást. Hasztalan fektette vissza az ágyára Péter: egyet fordult, s megint az ágy alatt volt.

Estefelé mégicsak felköltötte valami kellemetlen érzés. De csak úgy félig. Akkor is a medvebőrön feküdt, a Péter ott strázsált mellette.

– Mért húzod a hajamat? – mormogá Giorgio.

– Dehogy húzom én a hajadat!

– Hát akkor ki az ördög húzgálja minden szál hajamat?

– Az a „Katzenjammer” ördög.

– Kergesd a pokolba. Aztán itass meg.

Péter egy egész korsó vizet belétöltött.

Akkor megint a lapos felére feküdt az állát a két tenyerébe fektetve, s elkezdett valami rettenetes szörnyeteg tárgyat bámulni, ami előtte hevert: egy vaslemezekből, halcsontokból és zsinórokból alkotott csodát.

– Mi ez a pimasz fickó, amit itt rám tátja a száját? Nézd, hogy vicsorgatja a fogait!

– Ez bizony egy míder.

– Hát ki hozta ide ezt a mídert?

– Te magad vetetted le.

– Ejnye! Te hazug kutya! Hát kisasszony vagyok én, aki míderben jár? Nesze egy pofon.

Az is csak úgy gondolva volt.

– Hát nem férfi vagyok én? Mi? Dugd a számba a pipámat.

Péter azt is megtette.

– Hát üres pipából dohányozzak? Fickó! Nem látod ott a dohányzacskót?

– Ez nem dohányzacskó; mert ez egy ridikül.

– Ridikül? Mindjárt úgy vágom a fejedhez, hogy nem fogod ridikülnek találni.

– Azt nem köszönném meg: mert tele van arannyal.

– Arannyal! Te kutyafülű! Te énvelem mókázni akarsz? Azt hiszed, most is álmodom!

Azzal haragosan felugrott a fektéből, s elkezdte a pipaszárral a Pétert püfölni. Ettül egy kicsit kijózanodott.

A Péter óbégatására aztán bejött Wammána.

Arra felhagyott Giorgio a verekedéssel, s leült az ágyára.

– Hát már reggel van? Az asztalkáján volt az ismétlőórája, azt füléhez tartá és ütteté. – Már hét óra – és mégsem akar virradni.

– Sőt már le is ment a nap. Délutáni hét órát mutat a klepszidrád.

– Ejh! Akkor kannibáli módon nagyot aludtam.

– No hát mit álmodtál?

– Azt álmodtam, hogy a komédiában voltam. Leányruhában.

Péter siránk hangon szólt közbe:

– Hát hisz én is azt mondtam, s megvertél érte.

– Nem azért vertelek meg, kutyafülű! Hanem azért, mert azt mondtad, hogy… – itt elakadt a szava.

– No hát mit álmodtál tovább? – kérdezé Wammána.

Giorgio komoly képpel csóválgatá mutatóujját az orra előtt.

– Hogy tovább mit álmodtam, azt nem mondom el senkinek; mert becsületszavamat adtam rá valakinek álmomban, hogy titokban tartom, amit láttam.

Ekkor a hosszúképű komolykodásból egyszerre átcsapott a furfangos nevetésbe.

– Ahahaha! Hiszen te is ott voltál az álmomban; hát ha ott voltál, neked is tudnod kell, hogy mit álmodtam.

Ekkor Péter felkapta a pájdlit, s szétnyitva annak száját, odatartá Giorgionak.

– Hát ezt a nagy zacskó aranyat csak nem álmodtad ide?

– Aranyat? – hebegé Giorgio, belemarkolva a pénzhalomba, s az ujjai között eregetve át a zecchinókat. Akkor aztán a részeg ember logikájával azt következtetve, hogy még mindig álmodik, visszafeküdt a kerevetére, s falnak fordult.

– Hozd a pipázóba a feketekávét, Péter – mondta Wammána. – Aztán a szakács készítse el a korhelylevest meg a heringet.

Praktikus ember volt a prefektus úr!

Kivitte magával Giorgiot a pipázószobába, melynek nyitva volt az ablaka, s belediktált két csésze feketekávét, amitől a védence lassankint kezdett arra a meggyőződésre jutni, hogy mégis a valóságos világban él. Csak azt szerette volna tudni, hogy miért fáj neki olyan nagyon a haja.

Wammána megbiztatá, hogy majd mindjárt jön a borbély, s le fogja vágni.

– Ezt az én szép hajamat? – riadt fel Giorgio. – Hozzá ne nyúljon a borbély, mert kettéhasítom.

– Azt pedig le kell vágni, fiacskám, mert különben nem vehet mértéket a parókához.

– Hát minek nekem a paróka?

– Furcsa kérdés. Ezzel a lobancos hajjal járhatsz, kelhetsz a világban, amíg csak „Fuchs”[4] vagy; de előkelő gavallérok és dámák társaságában meg nem jelenhetsz: mert kinevetnek. Pedig ugye szeretnél azokkal ismét találkozni, akiket az éjjel láttál?

– Hát az csakugyan nem vízió volt? Valóban ott voltam a Méte-ünnepélyen?

– De arról ne beszéljünk.

– Hallgatok. Milyen reszketés állt belém egyszerre. Tedd be az ablakot. Fázom.

Wammána tudta praxisból, hogy az alkohol delíriumát ismét csak alkohollal szokták gyógyítani, s megitatott a védencével egy pohár arakot. Attól ennek egy időre helyrejött a gyomra meg a feje. A vére is fölmelegedett.

– Hát csakugyan láttam én azt az istennőt a maga mennyei szépségében?

– Láttad bizony, és bele is bolondultál.

– Ki az a nő?

– Azt nem szabad elárulnom; de neked szabad kitalálnod.

– Van férje?

– A férje nincs utadban; mert az egy vén generális, aki a tábort járja, s egy hónapban csak egyszer húzza le a csizmáit: de azért nagyon elhihető, hogy egy ilyen nap nincsen planéta nélkül.

– Azt én megölöm.

– Hanem elébb találj rá.

– Hát igaz az? Nem álom? Hogy én egy titkos szövetségnek a tagjául fel lettem avatva? Hogy tűzkeresztségben Abrekh nevet kaptam? Hogy együtt lakomáztam a tündérekkel? Meglestem isteni játékaikat, s azalatt magam kártyáztam a nagymesterükkel?

– Pénz beszél. Itt az erszényed tele arannyal, amit az éjjel nyertél.

– És azok a törvények, amiket az asphaleia elém tett?

– És amiket te a játék végeztén elfogadtál.

– Azok valóban léteznek?

– Léteznek és meg is tartatnak. Hogy lássad, mennyire ura a szavának az asphaleia, s milyen hatalma van a szavát rögtön beváltani: olvasd el ezt a két iratot, nyomtatás betűkkel vannak írva; az egyik a császári kegy tanújele: diploma, mely téged marchese di San Christina névvel ruház fel, s hozzá e rangnak megfelelően jövedelmet is biztosít; a másik írás meghívás a nagy karusszelben való részvevésre. És ezzel fel vagy emelve abba a rangkörbe, amelyben feltalálhatod, akit imádsz, s meg van adva az alkalom, hogy őt meghódítsd, ha van hozzá szíved.

Giorgio eksztaziálva omlott a nyakába Wammánának, s csókjaival árasztá el az arcát – a gyilkosnak; aki meg fogja ölni testét-lelkét.

Aztán eljött a borbély, levágta a szép göndör haját, hozott neki helyette púderes parókát. Eljött az udvari szabó, s felöltözteté hímzett kantusba, puliderbe: mikor a tükörbe nézett, egy új ember üdvözlé abból.

– Willkommen marchese di San Christina!

Egy nap lefolyása alatt kétszer lett újrakeresztelve.


[1] Ennek a nevezetes úrnak a nevéből csak ezt a három betűt ismerjük H. E. S., mely azon 1739-ben megjelent monográfiája címlapján látható, melyből adatainkat mertítettük; címe: „Merkwürdiges Leben und Thaten des Praetendenten von Ungarn und Siebenbürgen Joseph Ragoczy, und Seiner vorfahren. Aus verlässigen Nachrichten und Urkunden der curiösen Welt zu Gefallen und Plaisir sorgfältig gesammlet.”

[2] Régi kifejezése a Hírlapnak. Theatrum Europaeum.
J. M.

[3] Küldj egy bölcset s ne szólj neki semmit.
J. M.

[4] Fiatal diák.


VisszaKezdőlapElőre