E kis alacsony ház volt az, hol a halhatatlan költő mulandósága utolsó éveit leélte.
Sokszor mondá: jó hogy a magyar poéta lesütve szokta hordani a fejét, mert ha egyenesen hordaná, megütné a fejét a gerendában.
Az kínozta leginkább, hogy miért olyan alacsony ez a ház, az embert szinte agyonnyomja, kedélyére nehezül közeledő padmalyával s emlékezteti a súlyosodó napokra.
Itt készíté saját termesztette dohányból hírhedett szivarait, amik éppen olyan keserűek voltak, amilyen édesek költeményei. Hajh! csak szivart és nem verseket többé. A megtört kedély, az elszakadt húr nem akart több hangot adni. Utolsó költeményeit mindig más helyen írta; ez az alacsony ház laposra nyom minden eszmét. Ez a szűk ablak nem ad más kilátást, mint a szűk udvarra, melynek regénytelen pusztaságán nem lát a költő egyebet, mint a szomszéd tyúkjait és sertéseit, melyek virágos bokrait és vetett füveit pusztíták.
Pedig neki csak a bokrokban és füvekben volt már gyönyörűsége. Mikor künn a budai hegyen együtt ültünk utoljára, s beszélgettünk fákról és füvekről, sejtelmesen mondá: már én nem ültethetek fákat, azoknak gyümölcsét én többé meg nem érem; engem már csak szőlővessző, bokor és virág biztat eredménnyel; ami gyorsan nő, korán gyümölcsöz.
Tele is ültette háza elejét, kis kertjét bokorral, virággal. E bokrok, virágok nincsenek többé ott; a költő halála után széthordták azokat tisztelői, én is jutottam belőlük egy rózsatőhöz, mely halavány leveleivel hajdani gazdáját látszik gyászolni nálam. Azon szobában, hol egy év előtt Magyarország büszkesége viselte néma zúgolódásait a sors ellen, most a nemes közbirtokosság tart épületes közgyűléseket, amikben olyan szépen szónokolnak, restorálnak, mint hajdan a vármegyéken.
[1856]