VÖRÖSMARTY LAKA NYÉKEN

E kis alacsony ház volt az, hol a halhatatlan költő mulandósága utolsó éveit leélte.

Sokszor mondá: jó hogy a magyar poéta lesütve szokta hordani a fejét, mert ha egyenesen hordaná, megütné a fejét a gerendában.

Az kínozta leginkább, hogy miért olyan alacsony ez a ház, az embert szinte agyonnyomja, kedélyére nehezül közeledő padmalyával s emlékezteti a súlyosodó napokra.

Itt készíté saját termesztette dohányból hírhedett szivarait, amik éppen olyan keserűek voltak, amilyen édesek költeményei. Hajh! csak szivart és nem verseket többé. A megtört kedély, az elszakadt húr nem akart több hangot adni. Utolsó költeményeit mindig más helyen írta; ez az alacsony ház laposra nyom minden eszmét. Ez a szűk ablak nem ad más kilátást, mint a szűk udvarra, melynek regénytelen pusztaságán nem lát a költő egyebet, mint a szomszéd tyúkjait és sertéseit, melyek virágos bokrait és vetett füveit pusztíták.

Pedig neki csak a bokrokban és füvekben volt már gyönyörűsége. Mikor künn a budai hegyen együtt ültünk utoljára, s beszélgettünk fákról és füvekről, sejtelmesen mondá: „már én nem ültethetek fákat, azoknak gyümölcsét én többé meg nem érem; engem már csak szőlővessző, bokor és virág biztat eredménnyel; ami gyorsan nő, korán gyümölcsöz.”

Tele is ültette háza elejét, kis kertjét bokorral, virággal. E bokrok, virágok nincsenek többé ott; a költő halála után széthordták azokat tisztelői, én is jutottam belőlük egy rózsatőhöz, mely halavány leveleivel hajdani gazdáját látszik gyászolni nálam. – Azon szobában, hol egy év előtt Magyarország büszkesége viselte néma zúgolódásait a sors ellen, most a nemes közbirtokosság tart épületes közgyűléseket, amikben olyan szépen szónokolnak, restorálnak, mint hajdan a vármegyéken.

[1856]


VisszaKezdőlapElőre