ARANY JÁNOS
– Kakas Márton arcképcsarnokából –

Előttünk áll nemzetünknek azon nagy költője, aki legnagyobb költője lehetne nemzetünknek, ha egy igen nagy fogyatkozása nem volna, mely őt ebben meggátolja, az, hogy irtóztató szerény.

Általános bevett fogalom szerint két dolog kívántatik meg egy költőtől: az első az, hogy igyék, a másik az, hogy magát dicsérje. Arany se nem iszik, se magát nem dicséri.

Más poéta nem mulasztja el tudatni a közönséggel, mikor volt szerelmes? mikor haragudott meg a kritikusokra? mikor csalta meg a kedvese? mikor volt kótyagos? eventualiter mikor nincs a csizmájának talpa? és főleg: miket tenne ő a hazájáért, ha azok a feltett tettek engednék magukat megtétetni?

Arany mindezekről nem énekel; ahelyett csak a nemzet nagy hőseivel foglalkozik, akiknek ugyan nagy virtus volt olyan nagy embereknek lenni, mikor még nem volt se puskapor, se cenzúra.

Csupán egyszer fakad ki annyira a maga dolgában, hogy azt mondja:

Ne volnék csak olyan vén
Író tollam letenném,
S beszegődném maholnap
Csizmadia inasnak!

Csizmadia inasnak! ez alak itt ni! Hisz ezzel a gyönyörű bajusszal egyenesen csizmadia atyamesternek választhatnák meg!

Miért ne! ha engemet megválaszthattak csizmadia céhbeli-választmányi-tag-mesternek. – Az vagyok.

Már akkor Arany csak megérdemelné, hogy ahol én választmányi-tag-mester vagyok, ott atyamester legyen.

És ő csak inasnak ajánlkozik.

Ezért nem lesz belőle semmi. Mondom én ezt neki eleget.

Most is megválasztanák akadémiai titkárnak, ha nem volna neki egy nagy ellensége, aki mindenféle ráfogott hibákat híresztel felőle; pedig egy házban lakik, egy asztalnál ebédel vele!

Ez a rágalmazója Aranynak: saját maga.

Kérdjük tőle, hogy vagy? Feleli, sehogy sem, nem érek én már semmit.

Akkor van éppen csordultig a poézis színmézével.

Kérdjük tőle: mit írsz? „Semmit sem”, feleli, „nem tudok én már írni sem”.

Akkor költötte épen „Buda halálát”, ami olyan remek mű volt, hogy még a Pesti Hirnök is kénytelen volt – megtámadni.

S ha kérdjük, mi van az újságodban? Azt mondja: „ugyan hát mi lehetne benne?”

De ’isz így nem lehet nagy emberré lenni! Annak legelső titka a jó programcsinálás.

Persze az is nagy hiba, hogy lapjában nincsenek hímzetminták.

A tudós kollegák aztán azt mondják:

„Oh be remek hőskölteményeket ír az az Arany; ne válasszuk meg akadémiai titkárnak, hadd kényszerüljön még több ilyen szép verset írni! azt mi elolvassuk – a tiszteletpéldányból.”

A publikum meg azt mondja:

„Ne járassuk Koszorúját, hadd legyen kénytelen mentül több szép hőskölteményt írni; azt majd megszerzi a tiszteletes s elolvassa tőle az egész komposszesszorátus.”

És azért sohasem hallod tőle, hogy panaszkodnék.

Az akadémiai üléseken dirib-darab papirosokon szoktunk egymának izengetni. Én karikatúrákat mázolok neki, ő meg nekem epigrammokat küldöz.

Egyet közlök belőlök. Arról volt éppen az értekezés, hogy a história csak azoknak a neveit jegyzi fel, akik szellemükkel hatottak és akik vérengző hadjáratokat viseltek.

A papírrongyra, mit hozzám röpített, ez volt írva:

Az emberi öltőt nagy feledékenység elnyeli, mint tenger;
Csak kettő marad fenn az emlékezetben: Der Denker und Henker.

Az ilyen papírrongyokat én rakásra gyüjtöm, s majd ha mind a ketten meghaltunk, majd ha a magyar uraságok belgák és angolok lesznek, ezreket fognak érte kapni – az örököseim.

[1865]


VisszaKezdőlapElőre