Bérczy Károly

– Kakas Márton arcképcsarnokából –

Midőn egy részről van szerencsénk bemutatni egyikét legrégibb barátainknak, minden fölöslegessé váló ajánlgatás helyett csak annyit jegyzünk meg felőle, hogy dacára ily régi barátságnak, s dacára annak, hogy mind a ketten lapszerkesztők vagyunk, mégsem vesztünk össze soha.

Ennek különben igen egyszerű magyarázata van. Én az infanteriánál szolgálok, ő pedig a kavalleriánál.

Én bolondos lapot szerkesztek, Bérczy pedig lovas lapot: a Vadász és verseny-lapokat.

Ez azon lap, melybe legtöbb nemes ír, melyet legtöbb nemes olvas és melyre legtöbb nemes prenumerál. És nagyon méltán. Ha már nemességünkből úgysem maradt meg egyebünk, mint nemes levelünk, nemes szívünk és nemes paripáink, hadd védelmezze az elsőt a Pesti Hirnök, hadd tartsa biztatással a másodikat a Családi Kör; de az utóbbitól ne vitassa el senki azon jogot, hogy magát az irodalomban képviseltesse.

A ló tiszteletreméltó állat. A Pegázus is ló, a Hippokrénét is ló rúgta, Minerva sisakjának az ernyőjét is négy ló képezi, hazánk történetében is fontos állat a ló, de ezt bővebben elemezni nem merem, nehogy nemzetiségek elleni izgatásnak vétessék; azért a ló mindenesetre megérdemli, hogy saját orgánuma legyen.

A lovaknak éppen úgy megvan a maguk története és családfája, mint a kitűnő hősöknek, sőt némely lónak a nemessége sokkal régebbi dátumú, mint a gazdájáé.

És ha már egyéb mező nincs tettvágyunknak nyitva, mint a handicap tere; s fegyvereink erejét más ellen nem éreztethetni, mint a nyulak ellen: ezekben kitűnni is dicső. „Foglaljuk el a tért!” ez Tallérossy Zebulon jelszava; „még pedig fekve, mert így többet elfoglalhatunk belőle, mint állva.”

Bámulásra méltó különösen tisztelt barátunknál az, ami minden költőnél legbámulatosabb szokott lenni: Arany János mindig verekedő emberekről ír, pedig maga sohasem verekszik; Hiador mindig szerelemről dalol, pedig nem is szabad neki, mert plébános; – míg Lonkay mindig a coelibátusról énekel, pedig nem próbálta; – és az a valódi talentum! Így Bérczynél is a fantázia diadalának kell elismernünk azt, hogy ő lovakról ír, anélkül, hogy valaha lovon ülne, és vadászatokról, anélkül, hogy egy árva svábhegyi szőriszarkát meglőtt volna valaha életében.

Legnagyobb érdeme pedig az, hogy míg sok ifjú és vén szerkesztő az előfizető közönséget teszi lóvá: ő a lovakat tudja rábírni, hogy a gazdáikkal előfizettessenek.

És bizonyára Bérczy kedvesebb olvasmányt ad oly novellákban, ahol azok a szalonkák szerepelnek, miket mi koppasztunk meg, mintha írná a mai kor divatos novelláit azokról a szalonkákról, akik minket koppasztanak, vagyis érthető nyelven magyarázva: il est plus beau d’écrire des biches, qui se font manger, que des biches, qui nous mangent.

Azért egy lelkesült „cheer”-t a Vadász és versenylapok szerkesztőjének!

[1865]


VisszaKezdőlapElőre