Gyulai Pál

– Kakas Márton arcképcsarnokából –

Most vagyok már megakadva!

Eddigelé csupa „tisztelt barátom”, „kedves barátom”, „nagyérdemű barátom” volt, akiket bemutogattam, s most íme egy ellenségemet kell a közönség elé vezetnem. Mégpedig kemény, legyőzhetetlen ellenségemet, aki nem adja meg magát, aki be nem vehető sem ostrommal, sem kiéheztetéssel.

Pedig hát minden háborúnak köztünk az az oka, hogy ő azt hiszi, miképpen kritikusnak lenni okosabb dolog, mint poétának; én meg azt állítom, hogy kár annak kritikussá lenni, aki jó költő lehet.

Isten ellen való vétek, a jó borból ecetet csinálni!

Mi az a kritika? A költészetnek az inasa, aki annak a pelyhes dolmányát kikeféli és kiporolja, a pecséteket a köpenyegéből kitisztogatja, genialiter szétszórt papirosait kosárba hányja, s az általa lőtt vadakat feltrancsírozza.

Mi az a kritika? A múzsák szobaleánya, aki szennyes ruháikat kimossa, lyukas harisnyáikat kipótolja, s amellett a kisasszonyait, hátuk mögött, mindig rágalmazza.

Mi az a kritika? Pincér a publikum háta mögött, ki az étlapról magyarázza, melyik étekfogás miből van összeállítva, melyik jó, melyik nem jó? s a szakácsnak referál róla, hogy mit mondtak a vendégek a főztére.

Mi az a kritika? Porkoláb Apolló ármádiájában, kihez a csínyt tett chargekat bűnhődni küldik; legfeljebb őrmesteri ranggal.

Mi az a kritika? Kéményseprője a Helikonnak, ki az istenek oltárainak csak a füstjével foglalkozik.

Mi az a kritika? Olympusi finánc, aki minden átmenőt csak azért vizitál meg, hogy nem kaphat-e nála valami mauthbarest?

No hát: nem hiba az Gyulaitól, hogy mikor ő olyan jó poéta lehetne, átcsap kritikusnak?

Ezért viaskodunk mi már régóta egymással.

Én természet szerint a nyugodt kontemplációnak vagyok kedvelője. Eshetik a házam fedelére úgy a bukott dráma, vers, novella, mint a zápor, én ki nem megyek az eresz alól, hogy magam is megázzam; Gyulai ellenben akkor boldog, ha polémiazápor között járhat esernyő nélkül. Az istenek ambróziával kínálják, s ő ahelyett vad poéták nyers süteményeivel terheli meg szellemi gyomrát, minek aztán természetes következése, hogy kénytelen nagy tornázásokat végezni utána, emésztést elősegítő kommóció végett.

Ez magyarázza meg pathologice, hogy tud két olyan okos, derék, elmés és komoly férfiú, mint Gyulai és Brassai egyetlen egy „A” betű fölött három hétig elpolemizálni, mint két titán, könyvtárszámra döntvén egymás fejére a citátumok lavináit! Kell az nekik dietetikai szempontból.

Én tehát Gyulait anatomice disztingválom.

Nem minden orgánumát tartom ellenségemnek. A szíve s a tüdeje, azok jó barátaim; hanem a mája, meg az epéje, mely kritikai hajlamait rejti, azok ellenségeim.

Amiért is vele kötekedni meg nem szűnök, s csak azért iszom naponkint Werther, Edler von Numvár életeszenciáját, nehogy alkalma legyen fölöttem parentációt mondani, olyan időben, amikor már nekem nem lesz orgánumom, amivel visszareplikázhassak neki.

[1865]


VisszaKezdőlapElőre