Heistert ez a vakmerőség egészen dühbe hozta. Különben is haragos egy úr volt. Alvezérei mind azt hitték, hogy már el van veszve az ütközet, s visszavonulásról kezdettek beszélni. A tábornok főbelövetéssel fenyegetett mindenkit, aki a visszavonulás szót ki meri mondani. Hisz ez az ütközet meg van nyerve.

Két sakkhúzás, és azzal „matt”!

Az egyik sakkhúzás az volt, hogy két tartalék lovasezred rohanjon előre, s ahol a kuruc tábor jobbszárnya a deréktól elvált, s kedvére fosztogatja a poggyászszekér-vonalt, oda ékelje be magát. Ezzel a kuruc sereg kétfelé van vágva. Ez az egyik sakkhúzás.

– Hát az a pernahájder ugyan hol késik még? – dörmögé haragosan a tábornok.

Az a „Bärenhäuter” nem késett már. Sárodyt értették alatta.

Sárody tervét még azon éjjel előre megküldé Heisternek egy szökevény tiszt által. Arra alapítá Heister a magáét.

Sárody szépen maga mellett engedé előrehaladni Tormássy hajdú ezredét, s akkor egyszerre az egész zászlóaljával közvetlen közelből sortüzet adott rá.

– No Tormássy uram, hát hogy tetszik a keresztelő? – kiálta át Sárody a hajdú ezredesre nagy csúfondárosan, s azzal még egyszer megtöltetve a puskákat, felrántatta a fehér lobogót a kuruc zászló helyébe, s szemközt fordulva a kuruc sereggel, hátráló léptekben rukkoltatta a zászlóalját a császári sereg felé.

Ez az árulás egy perc alatt megfordította az ütközet sorsát.

Tormássy hajdúi, saját szomszédaiktól hátban összepuskáztatva, rémülten rohantak hanyatt-homlok vissza, s vészkiáltásukkal, véres fejeikkel elrémíték a hátuk mögött álló tiszai hajdúságot, még magukat a fejedelem palotásait is, a kuruc sereg legderekabb csapatját; a futásnak indult négy gyalogezred magával sodort két lovasezredet is, a harmadikat, egy dragonyosezredet, ami németekből állt, nehogy Sárody példája ráragadjon, maga az ezredes vont vissza; s ezzel a második sakkhúzás is megtörtént a kuruc tábor három darabra volt szétvágva. A zöme előretört, a tartalékja megfutott, a jobbszárnya el volt szakítva.

Rákóczi, a vész láttára, sarkantyúba kapta a lovát, s a muskétás ezredével be akart vágni a csatatérre, hogy a diadalt visszacsikarja ellenfele kezéből. Személyes megjelenése még talán megfordította volna az ütközet sorsát. Bizonyosan megfordította volna. Túlbuzgó hívei megakadályozták benne. Megragadták a lova kantárát, s nem eresztették a küzdelembe. Fátum volt az! … Aki fel akar törni az égbe, annak hinnie kell a saját csillagában… Vagy ott van az a csillag a feje fölött, vagy nincs – ha ott van, akkor mit félnek, ha nincs ott, akkor mit remélnek?

A zűrzavar tökéletes lett.

Mind a két táborban vége volt az összefüggő hadműködésnek.

A fejedelem táborának egy része sietve, futvást kelt át a Tirnán, s a halmokra vonult fel a másik rész, a jobbszárny lovassága, zsákmányát nyerge mögé akasztva, mint aki dolgát legjobban végezé, rúgtatott el a Fehér-hegyek felé; a harmadik rész, a gyalog hajdúezredek, amik a borsodiakkal nagyon mélyen behatoltak a császári sereg derekába, s három hadvonalat keresztültörtek már, vissza már nem vonulhattak, kapták magukat, „előre hátráltak”; keresztültörték magukat még a tartalékon is, s az ellenség hátából kerültek elő a Parna patakon át, a futó zömmel éppen ellenkező irányban. A negyedik része pedig a kuruc tábornak, az az ötezer lovas a balszárnyon, még egyre harcolt, s nem akarta elhinni, hogy vége van az ütközetnek, s mikor már a túlsó oldalon Heister bevonult az üresen hagyott Nagyszombatba, Ocskay László még akkor is ott nyargalászott a csatatéren, nagy angol paripája hátán, s ahol egy futó kuruc csapatot megpillantott, azt megfordította, vitte vissza az ellenségre.

Hová futtok? Hiszen mienk a győzelem! Hiszen le van gázolva a labanc!

Az igaz, hogy ott, ahol ő száguldozott, csak temetője volt már a császári hadaknak. Mint a kévék keresztjei gazdag aratás után, úgy hevertek a hullák halomban; lovasai csak futó ellenség visszafordított ijedt képével találkoztak mindenfelé. Dobok, zászlók, fegyverek elszórva hevertek a mezőn, gazdátlan paripák, a magas német nyergekkel a hátukon, száguldoztak rémülten nyerítve, s az ágyúk ott álltak mind a két táborhelyen, magukra hagyva, kurucé, labancé, mint valami bitang jószág. Olyan ütközet volt ez, melyben mind a két fél úgy szerteszéjjel verte egymást, hogy egyiknek a hada sem volt többé sereg.

És Ocskay László még mindig azt hitte, hogy meg lehetne azt a fátumot fordítani. Égett az arca attól a vágytól, hogy amit a híres nagy hadvezetők, a francia haditanácsosok elvesztettek, azt ő, a lenézett, kicsúfolt portyázó vezér újra kivívhassa! Csak egy akkora dandárt verhessen össze, amekkorát Bécs alá vezetett, most ezt a szétzilált ellenséget kiveri vele a helyéből.

Nem vette észre, hogy sziszifuszi munkát folytat. A futó csapatok, amiket visszafordított az ellenségre, csak addig állnak helyt, amíg ő velük van; de amint egy másik rajt állít meg, hogy azt rendbe szedje, rögtön felbomlanak.

E megátalkodott makacs munkájában legjobb alvezéreit itt-ott elhagyogatja, a toborzott csapatokat rájuk bízva, s maga egyedül száguldoz, keresve, hol találna még kuruc csapatot?

Egyszer csak megpillant a császári sereg poggyászszekerei mögött valami háromszáz lovast. Magyar huszárok voltak, világoskék dolmányban, farkasbőr kacagánnyal, piros leffentyűs csákókkal. Azt hitte, hogy valamelyik kuruc ezred kompániai vannak ott, s a poggyászt zsákmányolják.

Rögtön arra fordítá a lovát, s odavágtatva, elkezdé őket szidni keményen, hogy mit lebzselnek itt, mikor harcolni kellene?

– Indulj! Fordulj! Előre!

Azok csak bámultak rá egy ideig, s aztán nézegettek egymás szeme közé.

– Nos? Hát? Nem értitek a magyar szót? – rivallt rájuk Ocskay. – Nem halljátok, hogy mit mondok? Kifúrjam a fületeket? Ki népei vagytok?

Azok csak nem feleltek neki semmit. Csak egyre bámulták.

Nem kurucok voltak azok, hanem a császári sereghez tartozó labancok, akiket Bagocsay hozott el magával Dunántúlról. Heister nem bízott ezekhez úgy, mint Feirville a maga labancból lett zászlóaljához, s otthagyta őket poggyászfedezetnek.

Ocskayt bosszantá ez a néma, rábámuló engedetlenség.

– Előre, legények! Utánam, aki magyar! Én vagyok Ocskay László!

– Hahhó! – kiálta fel erre a kapitány, Bagocsay Náci. – Ez a mi emberünk. Csípd meg, fogd meg, legény! Ezer arany van ennek a fején.

Az ezer arany szóra egyszerre megelevenedett az egész csapat, s nekirugtatott a magányos lovagnak, kardot rántva.

Ocskay most vette észre, hogy kikkel van dolga.

– Céda zsebrákhad! – dörmögé fogcsikorgatva, s egyet jobbra, másikat balra vágva, kiugratott a csoport közül, azok hasztalan keresték őt a kardjaikkal a bő mentéjében, a páncélingét nem járta a kardjuk; keresztülvágta magát rajtuk. Azután könnyedén elszáguldott előlük jó telivér paripáján.

Hanem az a háromszáz labanc csak a nyomában maradt; s mind szélesebb karéjt alakítva, elkezdte megkeríteni. Ocskay csak szidta őket, hisz utol nem érik. Egyszer aztán megtudta, hogy mi jó szándékkal vannak iránta. Nekiszorították a Parna pataknak.

A Parna vize pedig azok közé tartozik, amik télen is melegek maradnak, nem fagynak be soha, sőt a körülöttük levő sömlyéket sem engedik befagyni. Ezért választotta ezt a patakot Heister hátvédül: ez hiúsította meg a kuruc portyázó csapatok minden törekvését őt hátulról megtámadhatni.

Ocskay belejutott a sömlyékbe; lova csülökig kezdett süppedni az ingoványba: a friss hótól nem vehette azt elébb észre. Lehetetlen volt innen kiszabadulnia.

Ezer arany szép pénz.

A labanc az édesapját is levágja ezer aranyért.

Saját csapatja szerteszét csatangolt, s ha látta is valaki közülök ezt a kergetőzést, éppen úgy kurucnak nézhette a labancot, mint ahogy ő elnézte.

Csak egyre gondolhatott még, hogy élve el ne hagyja fogatni magát.

Kiszemelt a sömlyékben egy emelkedettebb helyecskét, amennyi éppen egy lovasnak elég; oda kikaptatott. S akkor aztán egyik kezébe fogta a csákányát, másikba a kardját, s úgy várta be az üldözőit.

Körül nem foghatták, mert mögötte volt a patak, csak szembe támadhatták meg. De azok mégis háromszázan voltak, ő pedig egyedül; ha minden kardcsapásra egy emberhalál volna is, mégis neki kell abba belefáradnia.

E keserves szorongattatásban egyszerre csak rivalgó tárogatóhang szólal meg a mezőn, s Ocskay László egy csapat kuruc lovast lát vágtatva jönni a patak mentében az innenső oldalon. Az már igazi kuruc volt: mást mutat annak az arca!

Milyen „rajta, rajta!” rivallással jöttek! Egyszeribe elment attól a labancnak a verekedő kedve; pedig azok csak kétszázan voltak, másfél labanc jutott egyre-egyre.

De amin legjobban elbámult Ocskay, az a varázslatos tünemény volt, hogy annak a kétszáz kuruc lovasnak az élén ő saját magát látta lovagolni. Ugyanazon arc, az a tekintet; a büszke fejhordozás, a fenyegető nevetés, még ahogy a kardcsapásokat osztogatja is, villámsebesen, kacagva, az ellenséget kérkedő tekintetével megbénítva: maga Ocskay! Így szokta az ember magamagát látni álmában.

Bagocsay, a labanc kapitány, onnan hátulról kommandéroz a csapatjának, tele torokból ordítva:

– Ti csak verjétek le Ocskayt azalatt! – s maga a most jövő ellen fordul.

S arra ez, szakasztott azon a csengő hangon, ami Ocskay Lászlóé, ezt kiáltja:

– Mi kell teneked Ocskaytól? Labanc! Gyere csak! Itt jövök! Én vagyok Ocskay!

S azzal visszakézzel olyat vág Bagocsaynak a karjára, hogy az kardostól együtt a porba esik.

– Ez az én vágásom! – motyogja magában Ocskay László. – De hát hogy vagyok én most ottan? Ott is, meg itt is?

A labanc szétfutott.

A felmentő csapat siet üdvözölni Ocskay Lászlót. Ráismer a kapitányra, Pongrácz Gáspár az, a szabadcsapatvezér; vele jött Csajághy Márton. Az vezette őt elzüllött ezredese nyomába.

De Ocskay egyre csak arra a saját képmására bámul, aki még akkor is, mikor már a kuruc csapat zöme megszűnt üldözni a labancokat, egymagában vágtat utánuk, s üti, püföli a hátukat egyedül, akit ér a csordából. – Éppen úgy, ahogy ő szokta.

S még azután, amint visszatér a nagy verekedésből ez a rejtélyes alak, mintha nem lett volna testének-lelkének elég, a levegőbe is csapásokat osztogat a karddal. Akárcsak saját magát látná Ocskay László.

– De hát ki az az ember itten? – kérdi ámuldozva Csajághytól.

– Hát nem ismertél rá? – Ez a te öcséd, Ocskay Sándor.

Olyan nagyon hasonlítottak egymáshoz, csak két év korkülönbség volt közöttük. Ocskay Sándor nem volt ugyan olyan szép férfi, mint a bátyja, a mindennapi életben; de a harc hevében szakasztott hasonmása volt Lászlónak.

A két testvér átölelte egymást forrón. Gyermekkoruk óta nem látták egymást színről színre. Mind a kettő bámult azon, hogy olyan nagyon hasonlít a másik hozzá.

– Éppen ugyan jókor jöttünk – monda Csajághy.

– Hátha nem jókor – dörmögé Ocskay László.

– Siessünk innen, vezér uram – szorgolá Pongrácz –, a napnak vége van már.

Igaz volt. Az éj alászállt. Abba kellett itt már hagyni minden munkát. A takarodó bús hangja üvöltött a síkságon és a hegyek közt egyformán: a tárogató oly messze elhallik!

Mikor Ocskay László, öccsét és Pongráczot előre bocsátva, maga Csajághyval a csapat hátulján lovagolt, azt mondá neki:

– Tudod, mért mondtam neked az imént azt, hogy „hátha nem jókor”? Másodperceken fordul meg a fátum. Ha ti még egy másodpercet késtek, én már azon gondolkoztam, hogy élve nem hagyom magam labanc kézre kerülni: egy pisztolylövés a homlok közepére megszabadít közülök. És akkor milyen derék dolog lett volna. Én itt maradok; eltemetnek. Ilonka özvegy lesz, szabadon bocsátják; helyettem feltámad az én alter egóm, aki őt szereti. Milyen jól jártunk volna mind a hárman.

És Csajághy nem mondta neki erre azt, hogy „nem”.

*

Az éj alászállt, a harcnak vége volt már, egyes elzüllött csapatok loholtak még erre-arra az esthomályban, nem keresve, hanem kerülgetve egymást. Nem kellett már senkinek ellenség. Kuruc igyekezett a kuruchoz, labanc a labanchoz találni valahová – erre-arra. – Az ágyúk ottmaradtak a síkon, egymással szemközt ásítozva, őrizet nélkül, lovak nélkül, mintha ők akarnák még maguk szakállára folytatni a nagy bajvívást. A véres hómezőn nyögnek, kiáltoznak a világ minden nyelvén az otthagyott sebesültek, akiket senki sem jő felszedni; a csatatér hiénái, a fosztogató marodeurök még elég dolgot találnak az elhagyott poggyászszekerekben, csak azután kerül a holtak, sebesültek kifosztására a sor; az eltemetés a jezsuiták dolga! S ezen az elpusztult csatamezőn barangol alá s fel, gyalog, fedetlen fővel egy magányos ember – Feirville, a kuruc had francia táborvezére. Bámul és bolyong. A maga rendes eszével és stratégiai ismereteivel ki nem bírja okoskodni, hová lett a háta mögül a kuruc tartaléksereg. Hová tűnt el a fejedelem? A hatalmas testőr-muskétások, a harcedzett palotásezred: Esze Tamás hajdúi, az igazi hajdúk, a legelső felkelő sereg? Föld nyelte el őket? Nem is látták az ellenséget! Merre mentek? Ki mondja meg?

Találkozik erre-arra bandukoló csapatokkal. Kérdéseket intéz hozzájuk. Azok nem értik a kérdést, ő meg a választ. Annyit már ért, hogy egy elveszett csatatér közepén maradt magára, ahol az ellenség az úr, meg kell adnia magát hadifogolynak. Kínálgatja a kardját mindenkinek, akit útban talál. Senki sem érti, mit akar? Vállat vonnak, odább mennek. Utoljára rábukkan egy csapatra, mely egy fűzfa-rekettyésben húzta meg magát, s onnan nem akaródzik előjönni. Nem ismer rájuk, mert azok minden jelvényt letéptek magukról; de a megszontyolodásukból sejti, hogy kicsodák. A második német zászlóalj maradványa az, mely a kuruc táborban küzdött, és nem szökött át, csak meglapult, mikor a vastaga következett a bajnak. Ezek közé vegyül a tábornok, s ott töri rajta a fejét a tengeréjszakán át, hogy miként lett ez az ütközet elvesztve.