Nehogy pedig valaki eme régi szokásokat úgy ítélje meg, mint valami rettenetes barbár divatot. Mert hiszen újabb korban is vannak hasonlatos szokások: amik a régiebbeknél még sokkal keservesebbek, amikor például egy vagy két jó barát a harmadiknak a váltójára ráírja a nevét, s aztán, ha az egyik nem fizet, a másikat egzekválják helyette. Avagy kérdezzétek meg azokat, akik a mai világban az ő jó barátjaikért a mindenféle újkori tatároknál, nemkülönben a bankok és takarékpénztárak megerősített váraiban váltságdíjakat fizettek: nem sokkal emberségesebb népszokásnak találtak volna-e, ha ezeknek a jó barátoknak azok a fogvatartók inkább jól a talpaikra vertek volna két szál bámbusszal?

Aztán mi is represszáliákat gyakoroltunk bőségesen; csakhogy ha a török ütleget kapott, azért nem lamentált senki: annak úgy kellett; megérdemelte!

Az ónodi var ormai és kapubejáratai éppen úgy fel voltak ékesítve póznára dugott török fejekkel, mint Eger váráé keresztyének koponyáival.

Mikor a Simplexet félig szabadon bocsáták, az a bal lábán hagyott békó arra való volt, hogy őt emlékeztesse, miszerint valamennyi Egerben foglyul hátramaradt magyar mind kezességet vállalt őérette úgy, hogy ha a kitűzött napra vagy a váltságdíjat, vagy a cserefoglyot ő el nem hozza Egerbe, a hátramaradt foglyok mind kegyetlen botbüntetést szenvednek őmiatta; úgyhogy az ilyen félig eleresztett fogolynak az elszökés vagy vissza nem térés a legalávalóbb bűnül tudatott volna be az egész országban.

Legelébb is tehát a kajmakám állapodott meg a Simplexszel, hogy mire becsüli ő magamagát. A Simplex azt mondta, hogy megér ötszáz magyar forintot. Erre a kajmakám azt mondta, hogy no hát legyen négyszáz: mert a töröknél megvolt az az alkorán parancsolta kegyes szokás, hogy amennyi váltságdíjat a megkínzott fogoly magáért felajánlott, annak egy ötödrészét neki leengedték.

Nagy szerencséje volt a Simplexnek, hogy neki is volt egy testi-lelki barátja, amilyen szövetség azon időkben mindenütt fennállt, és írott törvényképpen fenntartatott; kötelessége levén egyiknek a másik iránt, hogy azt a bajban segítse, a csatában védelmezze, ha elfogják, helyette váltságdíjt tegyen le, vagy más fogollyal kiváltsa; amíg fogságban van, a vagyonát megőrizze, kótyavetyénél a barátja birtokára elővételi joggal bírjon; ha szerelmes, imádottját megnyerni segítsen; ha becsületét sértik, helyette megverekedjék; ha elesik, eltemesse, megsirassa, árváit koldulásra jutni ne engedje. Szép szokás volt az, s nagy szükség volt rá azokban az időkben.

A Bálint, amint szerencsésen megérkezett Ónod várába, azonnal átadta a maga foglyát, valamint a magával hozott kincset, a saját kétszáz aranya levonásával (mint amelyet a martalócok tőle raboltak el), a várkapitánynak, abból a célból, hogy a készpénzzel váltson ki előkelő vitézeket, akik az egri vár tömlöcében sínylődnek, valamint azt a tisztességes asszonyt, leánykájával együtt, akit vele együtt fogtak el a martalócok, s eladták az egri baromvásáron; a fogoly mészárosért pedig cserélje ki az ő barátját, az ezredtrombitást: Simplexet.

Mely nemes tettével annyira megnyerte a vitéz urak tetszését a Bálint, hogy rögtön megtették őt káplárukká; a kiszabadított asszonyság is növendék leánykájával fölkereste őt, s kezeit csókolva, lábait ölelve adott hálát neki, s most már felfedezte magát előtte, hogy ő egy gazdag földesasszony, s ha a leánya hajadonkort ér (még csak tizenkét esztendős volt), négy vagy öt esztendő múlva: jöjjön el érte, hozzá adja feleségül.

De a Bálint megköszönte szépen az ajánlatot, s azt mondá neki, hogy csak nevelje más boldogabb halandó számára a leánykáját, az ő csontjait ki tudja hol fehéríti már a nap négy esztendő múlva!

Csak a szép Mikhál volt mindig az eszében!

Alig várta, hogy a Simplex újra előkerüljön, hogy indulhasson vele útnak.

Hanem az a fogolykicserélés nem ment ám olyan könnyen, hogy adsza, nesze! Az egri kajmakám azt írta az ónodi kapitánynak, hogy ő az egri juhölőt el nem fogadja négyszáz forintba, amennyi a trombitás váltságdíja. Egerben még van harminckét mészáros; azért nem számítanak többet kétszáz forintnál. Ha a másik kétszázat készpénzben rá nem adják nyomtatékul, ő valamennyi keresztyén fogolynak mind a talpára veret. Mellékelve volt a keresztyén foglyoknak egy siralmas instantiája, melyben kérik a kapitányt, hogy teljesítse a kajmakám kívánságát, különben őket ütik.

Erre viszont az ónodi kapitány hozatta fel a börtönből mind a huszonhat török foglyot, s azokkal íratott siralomleveleket az egri basához, hogy talpára ne veressen az ottani keresztyén foglyoknak, mert ő akkor a török foglyoknak a fejére fog veretni.

Különösen nagy volt a szurkolása a két kicserélendőnek, akiknek kölcsönösen mind a két fél szörnyen ígérkezett kifordítani a bőrét, úgyhogy ezek féltükben a legjobb barátokká lettek egymás között.

Végre a Bálint ráadta még a kétszáz forintot nyomatékul a maga mészárosára, s arra a Simplex is, a mészáros is, mindketten félig levetett békókkal elkísértettek Egerbe. Ott a pénzt átvette a kajmakám; a mészárost meg a felesége, s lett olyan nagy dáridó a háznál, hogy a Simplexet is meghívták, s megtraktálták birkahússal tizenkétféle kiadásban; végül megajándékozta az Ibrahim egy pár piros bagariacsizmával, egy pár papuccsal, a Dzsigerdila pedig küldött általa a Bálintnak egy pár patyolat fácenétlit (alkalmasint zsebkeszkenőt), amire török betűk voltak hímezve, s amikkel a szépasszony az elválás emlékére a könnyeit törölgeté le.

Hanem az Ibrahim Kermesz megesküdött a próféta szakállára, hogy soha többet kálvinista hitű hitetlent rabszolgának meg nem vesz, ha egy dénárért vesztegetik is.

A kajmakám pedig kiadá az elbocsátó levelet a Simplexnek, az ónodi kapitányhoz címezve, mely kezdődött e szavakkal: „Itt küldöm vissza neked a te trombitásodat, a nyüves kutyát… stb.”

– mire az ónodi kapitány mérgében azt a tromfot adta, hogy egy disznófarkot zárt szelencébe, s azt küldé meg a kajmakámnak; erre meg az viszont azt felelte neki, hogy: „Vettem a te ajándékodat: látom, hogy a legdrágább kincsedtől fosztottad meg magadat.” Aminthogy ez az ékes correspondentia még tán ma is olvasható az ónodi levéltárban.

Ezek után aztán ideje már, hogy meginduljon Bálint a szerencsétlen Mikhál felkeresésére, akivel nem tudhatjuk, hogy mi történt azóta, akár benn a vihodár kastélyában, a gyűlölt ember karjaiban, az ördöngös boszorkány igézetében, a vérben dolgozók borzasztó társaságában, akár pedig a kastélyon kívül, ahol a méregevő harámbasa fenekedett rá, hogy hunyortól sárga ajkaival halálra csókolja szegényt.