Zurdoki uram nagy dühvel, haraggal távozott el Kassáról, amihez válogatott okai voltak.

Először is cselszövési feladata lett megzavarva azáltal, hogy Kassát el kellett hagynia. Neki ott azt a pártot, mely Bécshez szított, kellett volna akcióra bírni, hogy Rákóczi György szándéka simán keresztül menjen, ti. a tiszáninneni rész átengedése Ferdinándnak. Ott Zwirina uram kész szövetségese volt, s most attól elszakadt. Azt pedig tudhatta, hogy a kassai polgárok kemény emberek; ha egyszer azok valamire azt mondják, hogy „nem”, hiába mondja császár, szultán és nagyfejedelem, hogy „igen”, mert ha a potentátok egymás között olyan mappát festenek, aminek a határa oda esik, ahová a kassaiaknak nem tetszik, hát a kassai főbíró megnyálazza az ujját, s letörli azt a pergamenről. Aztán egypár esztendei ostromoltatástól sem ijednek azok meg: próbáját adták akárhányszor. S ha a császári generális belőtt hozzájuk, ők meg kilőttek hozzá, s utoljára is ellőtték a lába alól a földet, hogy ő hagyta ott a fogát – hát azokat csak ravaszsággal lehet megtéríteni.

E ravasz praktikának a szálait kuszálta össze a Kalondai Bálint által megmagyarázott levél.

Pedig Zurdoki is egyike volt azoknak, akik a nagyravágyó György fejedelmet arra ösztökélték, hogy menjen elfoglalni Lengyelországot. Őneki volt ígérve a krakkói kormányzóság. Ez fúrta a máját.

A másik oka a haragra a személyes bosszú volt azok ellen, kik által megcsúfolva érzé magát: Homonnai gróf és Kalondai Bálint ellen.

És aztán harmadszor – szerelmes volt mind a kettőnek a feleségébe, s a vén gonosztevő feltette a boncsokos fejében, hogy mind a kettőt megrontja, ahogy csak szerét teheti.

Sáros városába megérkezve, ami ideje csak fennmaradt a politikai fondorkodásból, azt mind e gonosz tervének kifőzésére fordítá. Azt már megtudta a fürmendernétől, aki azt neki az első emlékezetes tánc után mindjárt elmondta, hogy Kalondainé a férjével bártfai házasság útján kelt össze – és hogy az első időkben, amidőn ide került, az orcája ocsmány volt a nagy veres szeplőktől, amik később csodamódra eltűntek az arcáról. Ő azt vallá, hogy télire szoktak eltűnni a szeplők; de bizony elmúlt már azóta a nyár is, s csak nem lett az ő arca többé szeplős.

Ebből Zurdoki az ő furfangos eszével kiokoskodhatá, hogy ha Kalondainé arcára nem a rózsa és liliom színei vannak mesterségesen kendőzve, akkor azok az elrútító szeplők voltak odafestve szándékosan – s ennek valami okának kellett lenni.

Nem restellte a fáradságot, elmenni Bártfára: ott az anyakönyvből kikerestetni a Kalondai Bálint házasságáról tanúbizonyságot tevő jegyzetet. – Ebből megtudta, hogy kinél szolgált a szép Mikhál. – A rút Mikhál!

Ott még akkor is jól emlékeztek a ragyabunkó rút arcára, s elmondák, hogy miféle asszony volt az, aki a leányt ide elszegődtette.

Hanem azt most nehéz volt megtalálni.

A Babura Pirka csakugyan átment Lengyelországba, ahol nem kellett attól félnie, hogy Kaczenreiter Henrik kezébe kerül: aki ha őt élő testtel megkaphatja, arról rögtön kitalálja, hogy a kastélyát ő gyújtotta fel, s hogy az a két összeégett koponya, amit a romok között találtak, nem a Pirka és a Mikhál maradványai voltak, hanem a két pecéré; s erről sok más dolognak a nyitjára ráakad: kivált ha utánajár, hogy a krakkói zsibvásárra honnan kerültek az ő kastélyából azok a pompás ruhák és ékszerek, amiket ő maga vásárolt valaha a szép Mikhál megörvendeztetésére. Ezért a Pirka nagyon óvakodott valaha Magyarországra visszakerülni.

Zurdoki uram azonban nem restellte a boszorkány nyomait tovább keresni.

Annak kellett itt boszorkánytársainak lenni. Ezek a varázslók társaságban élnek, s mindig szövetségben maradnak.

Addig nyomozott, keresgélt, míg egyszer rátalált a Szeben melletti kopanicsára. Ott egy éjjel nagy dáridót csapott; együtt táncolt a kopanicsárnéval, s mikor azt mindenféle hízelkedéssel, jó borokkal, ajandékokkal levette a lábáról, akkor kitudta tőle, hogy ő ismerős azzal a némberrel, aki egy éjjel itt termett a föld alól azzal a pulykatojásképű leánnyal, s aztán reggel megint elszelelt vele a levegőn keresztül. A kopanicsárné azt is tudta, hogy hol van most a Babura Pirka.

Azokban az időkben, minthogy üldözték a boszorkányokat, annálfogva nagyon elszaporodtak azok. Sok magányosan élő vénasszony, fiatalabb özvegyek is, és olyanok, akik az uraikkal nem éltek, fejükbe vették azt, hogy ők boszorkányok: valami veszedelmes büszkeséget találtak abban, hogy az emberek őtőlük félnek, hogy őket föld feletti lényeknek tartják, s nem restellték magukat a kínhalál veszedelmének kitenni ezért az oktalan fennhéjazásért. Voltak közöttük olyan kuruzslónők, akik bódító mérges növényekből készült kenőcsöket osztottak ki a többiek között, amikkel ha ezek a testüket bekenték, eszméletüket elveszték, mámoros álmokat láttak, s minthogy képzeletük azzal volt megterhelve, az ördögök társaságában, a boszorkányok szombatján látták magukat, s eközben nyavalyatörős kéjmámort éreztek, mint a mákonyevők vagy légyvesztő galóca nedvét szürcsölők, s azután mikor felébredtek, azt hitték, hogy mindaz való volt, amit álmodtak, s úgy vallották azt magukra, mint megtörtént dolgot. – És aztán az ilyen kuruzslónőhöz, ki bódító szereivel minden érzéküket rabságban tartá, akként ragaszkodtak, mintha kapitányuk volna, s ha sokáig nem látták, hegyen-völgyön átvándoroltak utána, hogy ismét feltalálják.

Így volt tudomása az Ancsának folyvást a Babura Pirka hollétéről, bárha az nem találta is tanácsosnak Magyarországra ismét átjönni azóta.

A könnyen szerzett pénz azóta, ahogy jött, úgy el is ment a Pirkánál. Mikor a sok aranyat meg a drága szép ruhákat megkapta, azt tette, hogy átment Sandomirba; felvette a cifra öltözetet magára. Kiadta magát úri asszonyságnak, mindenféle korhely naplopók társaságában élte világát nagy dínomdánom között, míg a pénzben tartott; aztán eladta az ékszereket; végre a cifra ruhákra került a sor: azokból is kikopott; most aztán megint olyan rongyos boszorkány, mint azelőtt volt, ki a fiatal menyecskék kapuiban ácsorog, hogy azoknak, dugva adott pénzért rossz tanácsokat adjon, jövendőt hazudjon.

Ilyen asszonyra volt szüksége Zurdokinak.

Rábízta Ancsára, hogy keresse fel a Babura Pirkát. Adott neki útravaló pénzt és bizonyságlevelet, hogy ő az udvartartásához való személy, amivel minden útjában kimenthette magát.

Csaknem bizonyosra játszott már.

*

Kassán pedig azalatt nagy változások történtek.

Eljött a főbíróválasztás napja; ahogy ősi szokás szerint a főbírót minden esztendőben újra szokták választani.

Kalondai Bálintnak nagyon felvitte Isten a dolgát. Amióta, mint várnagy, oly kitűnően járt el a hivatalában, mindenki meggyőződött róla, mennyire igazságtalanok voltak a kézsmárki tanárok, amért őt az iskolából kicsapták, de különösen a Zurdoki cselszövényének felfedezése óta annyira megszerették őt a polgártársai, hogy senkiről másról nem lehetett szó őmellette a főbíróságra. – Hisz az apja is abban a hivatalban áldozta föl az ő életét; ő pedig sokkal alkalmatosabb még az apjánál is.

Az is sokat tett pedig, hogy Homonnai gróf ezredeskapitány nagy pártfogásában részesíté, s mindenütt őt ajánlotta, ahol csak megfordult.

Hogy azonban a másik pártnak is elég tétessék, nehogy a polgárok egymás között ortályoskodjanak, s azáltal visszavonás támadjon a város kebelében, abban állapodának meg, hogy ugyanakkor a polgármesteri tisztségre pedig az eddigi fürmendert, Zwirina Ágoston uramat fogják behelyezni: annak a helyébe pedig új fürmendernek a Zwirina Ignácot, az utóbbinak a fiát, így aztán egészen szent lett a békesség.

Mind a három választás ekként nagy rendben meg is történt; háromkirályok napján elébb megtették a polgármestert, vagy mint akkor nevezték, főrektort, annak helyébe a fürmendert, akire akkor a legnevezetesebb feladat várt. Ugyanis neki kellett száz polgárt a legtekintélyesebbek közül kiszemelni a választási aktushoz. E száz polgár közül ötven magyarnak, huszonöt németnek és huszonöt tótnak kellett lenni, éspedig harmincnégy kálvinistának, harminchárom lutheránusnak, harminchárom pápistának, amit azután így összeállítani: tekintély, nemzetiség és vallás szerint nem lehetett tréfadolog.

Mikor a száz polgár együtt volt, akkor bezártak minden kaput a város bástyafalain, s idegennek nem volt szabad bejönni.

A száz választott polgár összegyűlt a városházánál, és elvégezte, hogy ki legyen a megválasztandó főbíró.

Akkor kijöttek csendben a piacra, ahol egy fekete bakacsinnal bevont, mennyezetes szekér várakozott hat lóval; hasonlatos a halottaskocsikhoz. Arra a múlt évben szolgált és most leköszönt főbírót felültették, s azután a többiek utána gyalog csendesen kísérve megindultak, nemkülönben mintha halottat kísérnének ki a temetőbe.

És csakugyan a temetőbe vitt ki az út, s az az utca vastagon be volt hintve szalmával, hogy a szekér zöreje ne hallassék.

A temető előtt két sorban voltak felállítva a céhek képviselői, kezeikben hosszú póznára feltűzve mesterségeik jelvényei: a mészáros tartá a taglót, a csizmadia a kaptát, a szabó az ollót, a kőműves a vakolót, a rézöntő a mozsarat, az ács a bárdot, az asztalos a gyalut, csak az orgonacsinálóknak volt megengedve védszentjük képét, Szent Cicellét tűzni a zászlóra jelvény helyett.

S ez ideig semmi lármának, zenének nem volt szabad hangzani a városban.

A menet a temetőbe is bevonult; az is be volt terítve szalmával, s ott a kápolna előtt körbe álltak mind.

Itt a leköszönt főbíró felállt a gyászszekéren, mely tizennyolc darab hosszú, simára gyalult keményfa deszkával volt megterhelve, s azt mondá a polgároknak:

– Uraim és bíráim! – Elbocsátjátok-e a ti szolgátokat?

Mire a fürmender a többiek nevében azt felelé neki:

– Hűséges voltál, elbocsátunk békével.

Akkor a leköszönt főbíró, leszállva a szekérről, azt kérdezé:

– Kinek adjam által ezt a tizennyolc szál deszkát?

Mire a fürmender kimondá a megválasztott főbírónak a nevét.

– Nemes, nemzetes és vitézlő Kalondai Bálint becsületes polgárnak.

Erre a hatlovas szekér megfordult, s csendben, mint jött, visszadöcögött a városba; most már a száz polgáron kívül a céhek képviselői is kísérték.

A szekér megállt a Kalondai háza előtt, melynek kapuja és ablakai mind zárva voltak; valamint minden háznak az ablaka és ajtaja zárva tartozott lenni a jelt adó harangszóig.

A fürmender zörgetésére megjelent Kalondai Bálint a háza erkélyén.

– Mit kívánnak tőlem a polgárok?

– Bebocsáttatást szekerünkkel és eszközeinkkel! – felelt rá a fürmender.

– Mi hivatalom legyen mindezekkel?

– Kalondai Bálint, ma tégedet Kassa városa polgárai megválasztottak szabad akaratjukból főbírájukká. Ezen eszközök, amiket velünk hoztunk, a mi gyarapodásunk jelképei: amiket a te őrizetedre bízunk ezután. Mindnyájunk kenyere, békessége a te kezedben lesz letéve egy esztendeig. Ezen a szekéren pedig elhoztuk hozzád a hagyományos tizennyolc szál deszkát. Hatot koporsódnak, ha a városunk és hazánk hű szolgálatában meghalnál időközben, tizenkettőt pedig máglyádnak, ha áruló lennél hazád és szülötte városod ellen! – Bebocsátasz-e bennünket a kapudon?

– Térjetek be Isten nevével üdvözölve! – monda Bálint, s erre megnyílt a ház kapuja, s bedöcögött rajta a nehéz szekér dörömbölve.

Sára asszony, aki a bezárt ablakon belül hallgatta azt a párbeszédet a mellékszobában, azt mondá a szép Mikhálnak:

– Én nem tudom, de úgy örülök, hogy a fogam is vacog bele, s a hideg is lel.

– Én is éppen úgy vagyok – súgá neki a szép Mikhál.

Bálint pedig lement a választópolgárok elé az udvarra, s átvette a tizennyolc szál deszkát, melyből hat szál illeti a hűségest: koporsónak; tizenkét szál a hűtelent: tűzmáglyának!

Azzal felkísérték a megválasztott bírót a városházához, ott a két legöregebb tanácsos kézen fogva felvezette a tanácsterembe, s a hosszú zöld asztal fejénél a bírói karosszékbe felültette; mire a négy legifjabb tanácsos a szék négy lábát megfogva, felemelé Bálintot a vállára, s úgy vitte ki őt a városház erkélyére, míg a teremben levő száz polgár háromszor kiáltá el a „vivát”-ot.

A harmadik vivát szónál megdördültek a piacon felállított mozsarak, s egyszerre megkondult minden harang a tornyokban, a zenészek megfútták a tárogatókat, az öreg dobot a székesegyház homlokzatán pufogtatá a város dobosa, a párkányzatra felállított polgárőrség nehéz muskétáiból hármas sortüzet durrogatott a népriadal zaja közé; a szalmát egy pillanat alatt felseperték az utcákról, s helyébe frissen vágott, zöld füvet hintettek; úgy indult meg azután a városházától a díszmenet, a céhek zászlóival, a polgárkatonasággal, középen a mennyezet az új főbíróval, sorba járni minden felekezet templomait, annak a tanúságául, hogy minden felekezet vallását, törvény és békekötés szerint tisztelni fogja az új tanácsfő. Ott magyar, német és tót nyelven imádkoztak, s a körmenet végeztével a főbírót lóra ültették, kezébe adták a város pallosát, annak jeléül, hogy harc esetén a várost fegyverrel is meg fogja oltalmazni, s ekként kísérték azután a házáig vissza, folytonos harangzúgás, trombitaharsogás mellett. Most már aztán minden ajtó, ablak ki volt nyitva, teli emberfővel minden nyílás. – A sok trombitás között, aki a főbíró paripája előtt járult, ott volt a jó Simplex is, s fel-feltekintgetett régi jó barátjára a tárogatón keresztül; mintha neki is volna része abból a dicsőségből. De Kalondai Bálint is észrevette a magas paripáról is a régi testi-lelki barátot, s nyájasan inte felé a kivont kardjával, sőt amint a háza kapujába értek, azt is megtette a Bálint, hogy a mutatóujját elébb a felnyitott szájába dugta, azután meg a házára mutatott fel vele, ami a világ minden nyelvén annyit jelent, hogy: „Aztán te is jer fel hozzám ebédre.”

Mert az volt a jó szokás hogy a megválasztott bíró aztán az ünnepélyesség végeztével az egész tanácsot megvendégelte, nem feledkezvén meg annak legkisebb szolgájáról sem, s annálfogva igen jó néven vették tőle, hogy még a város trombitását is asztalához méltatá.

Hátravolt pedig még az asszonyok dolga; akiknek a legnehezebb szerep jut ki minden ilyen ünnepélynél. Mert a férfiak csak könnyen átesnek a maguk hókuszpókuszain; ki milyen oratiót betanult, azt csak elmondja, vagy belesül: hamar átesik rajta; de a szegény asszonynépnek egy héttel előtte nincsen pihenése a sok sütés-főzés miatt; annyi sok vendéget illendően ellátni, hogy senkinek se legyen panasza. Már három nap óta majd alig aludtak valamit.

Jó házirend szerint elébb a közrendű népséget kellett ellátni az udvaron felállított tágas sátrak alatt; azután került a tálalás sora a teremben összegyűlt úri vendégek számára, akik között első hely illeté az ezredeskapitányt és szép feleségét.

A két vendégcsoporton kívül azután még egy harmadik is került elő: a város koldusai.

Ezek hosszú sorban cammogtak végig az utcán, a maguk rongyaiban; s egyenkint megálltak a három lépcsőre emelt székajtó előtt. Ott a lépcsők legalsóján állva osztott a szép Mikhál mindegyiknek egy páros cipót, s hozzá a török Ali töltött kinekkinek a fazekába annyi sert, amennyit az befogadott.

A koldusok után jöttek a koldusasszonyok; a kálvinisták „adjon Isten áldást, békességet” köszöntéssel üdvözölték a szép Mikhált, a pápisták „dicsértessék a Jézus Krisztus”-sal, s a szép Mikhál mindegyiknek szívesen viszonzá az üdvözlését, s ha jött olyan koldusnő, akinek kisgyermek volt a karján, annak két páros cipót adott; s bár ő maga protestáns volt, a „dicsértessék”-re szépen áhítatosan válaszolá a „mindörökké ámen”-t. Az eltávozók hálálkodva mondták egymásnak: „Óh, milyen drága szépség! Óh, milyen áldott jó teremtés! Száz esztendeig tartsa meg Isten az életét!”

Egyszer a koldusasszonyok sorában egy ócska veres kendővel bekötött fejű némber sántikált felé, aki fél kezével eltakarta a száját, s két nagy szúró fekete szemével majd felfalta az előtte álló asszonyt.

Mikor ez az alak odaért a szép Mikhál elé, azt súgá neki oda, üdvözlet gyanánt, gúnyosan, megnyújtott, éneklő sipegéssel:

– Dicsértessék… a szépasszony!…

S arra egy percre megmutatta neki ördögi vigyorgásra torzított pofáját.

A szép Mikhál csak összerogyott ájultan.

Ha a hű Ali meg nem kapja, agyonzúzza magát a kövön.

A veres kendős koldusnő eltűnt a zűrzavarban: nem is vette tán észre senki; nem is törődtek vele.

Az asszonyok összeszaladtak arra a hírre, hogy Mikhál elájult, s felvitték őt a házba. Aztán mosolyogva suttogtak egyet-mást felőle. Ifjú menyecske elájulása nem nagy veszedelem: elmúlik magától. Akik tudósabbak, pirongatják ilyenkor a férjet. S az úgy tesz, mintha pironkodnék igazában. Ha elájult a fiatal menyecske, nem kell miatta megijedni: ott az asszonyok, majd lefektetik. – Nem kell erőltetni, hogy az asztalhoz üljön. Azért nagyot fognak inni – és őszintéket – az egészségére s boldog felgyógyulására.

A lakoma vígan folyt le nála nélkül is, kivált amidőn a Sára asszony azzal a megnyugtató hírrel jött elő, hogy semmi baj sincs, csak egy kis pihenés kell az asszonykának. Ittak a hazáért, a városért, sorba az úri vendégekért; az új főbírót annyian felköszönték, hogy alig bírta már a sok áldást; még a két Zwirina is felköszönté egy-egy diák rigmussal, úgyhogy ez tökéletes diadal napja volt rá nézve. Végezetül pedig maga Homonnai gróf emelt rá poharat, így szólva Bálintról:

– Az Isten éltesse azt a férfit, akit én legjobban szeretek, s akivel kész vagyok megosztani minden dicsőségemet.

Bálint pedig erre a maga poharát felemelte, s ezt az áldomást mondá:

– Tartsa meg az Isten azt az én barátomat, aki velem megosztotta az élet minden nyomorúságát, az én jó Simplex bajtársamat!

S az ezredeskapitány koccintott a főbíróval a trombitás egészségére; bár amiatt egynehány finnyás uraság fintorgatta is egy kissé az orrát; de legtöbben nagyra becsülték Bálinttól, hogy legnagyobb dicsősége közepett sem feledkezett meg az alacsony sorsban maradt jó cimboráról.

A késő éj oszlatá el a vidám társaságot: a bástyákon görögtüzek ragyogtak a fényes nap befejezésére.

Bálint sietett Mikháljához. Mindenféle mámor küzdött az agyában. El volt telve e diadalnap dicsőségétől. Ilyenkor az ember lehetetlennek hiszi azt, hogy lelkének másik fele, a hitvestárs talán éppen úgy el lehet telve gyötrelemtől, kétségbeeséstől.

Büszkeségtől ragyogó orcával lépett oda az ágyhoz, melyen a szép Mikhál feküdt.

Az pedig rémülettől kikelt arccal borult a nyakába, s odavonta férje fejét magához, fülébe súgá, ami az iszonyattól sikoltásképp akart kitörni ajkán:

– Fussunk innen! – Itt van a Babura Pirka!

Ekkor aztán a Bálint arcáról is lefagyott minden ragyogás.