Pár nap alatt talpra állt a legény.
Az ilyen pusztán nőtt „vascövek” nem sokat gornyadozik, ha túl van a bajon. Irtózik az ágytól. Harmadnap már jelentette a doktornak, hogy ő be akar rukkolni a méneshez, ahol szolgálatban áll.
– Várj csak, fiam Sándor, még egy cseppet. Egy kis diskurálása van veled valakinek.
Az a valaki a vizsgálóbíró.
Harmadnapra a bejelentett eset után kijött a hivatalnok a jegyzőjével meg egy zsandárral a mátai telepre, megejteni a törvényes vizsgálatot.
A vádlottat, a leányzót már kivallatták: szépen elmondott mindent úgy, ahogy történt; semmit el nem tagadott; mentségére nem mondott egyebet, mint hogy a Sándort olyan nagyon szerette, s azt akarta, hogy az is úgy szeresse őtet.
Ezt mind protokollumba vették már, alá is volt írva. Hátra volt a gyilkos méregkeverőnek a szembesítése az áldozatával, ami azonnal foganatba vétetett, amint az a jártányi erejét visszakapta.
A csikós ez egész idő alatt elő sem hozta a doktor előtt a leány nevét. Úgy tett, mintha nem is tudna róla, hogy az itt van, hogy az őt ápolta. Amint a legény eszméletét visszanyerte, a leány nem mutatta magát előtte többé.
A szembesítést megelőzőleg, a bíró felolvastatá a leány előtt a vallomását, amit az újból megerősített, egy szót sem igazított rajta.
Ekkor aztán elővezették a Decsi Sándort.
A csikósbojtár, amint belépett a szobába, elkezdett szerepet játszani: kicsinált szerepet.
Mintha csak a színpadi csikósoktul tanulta volna a hetvenkedést, úgy betyárkodott. Csak úgy félvállrul hányta oda a becirkernek, arra a kérdésre, hogy mi a neve:
– Decsi Sándor az én becsületes nevem! Nem vétettem én senkinek. Nem loptam én semmit, hogy engem zsandárokkal kísérjenek ide! Nem is tartozom én a cibil elé: mert én még a császár katonája vagyok! Ha van valakinek keresete rajtam, állítsanak a regement-auditor elé: annak megfelelek.
A bíró hidegvérrel csitítá a legényt.
– Csak csendesen, ifjú ember. Nem terheli önt semmi vád. Csupán felvilágosításokat kívánunk nyerni egy önt érdeklő ügyben, s azt célozza a jelen vizsgálat. Mondja meg ön, mikor volt ön legutóbb a hortobágyi csárda ivószobájában?
– Megmondhatom egész akkurátossággal; mi titkolni való rajta! Hanem előbb az a zsandár menjen le innen a hátam mögül; mert ha hozzám talál érni, csiklandós vagyok, úgy nyakon találom teremteni, hogy…
– No, no, no! Csak lassan, ifjú vér. A zsandár nem önt őrzi. Hát mondja csak, mikor volt látogatóban a Klári kisasszonynál, amikor az önnek borral szolgált?
– Hát megmondhatom, ha jól föltekerem az eszemet. Hát legutoljára voltam a hortobágyi csárdában tavaly, Dömötör napján, amikor a juhászokat fogadják; akkor elvittek katonának; azóta tájékára sem voltam.
– Sándor! – kiálta közbe a leány.
– Hát Sándor vagyok. Annak kereszteltek.
A bíró kérdezé:
– Hát ezelőtt három nappal nem volt ön a hortobágyi csárdában, amikor a csapláros leány önnek a bort adta, melybe mandragóra volt keverve, amitől ön olyan nagy beteg lett?
– Én nem voltam a hortobágyi csárdában, s nem láttam a Klári leányasszonyt – van félesztendeje, nemhogy a borábul ittam volna.
– Sándor! – Te hazudsz? – Énértem? – kiálta fel a leány.
A bíró bosszús lett.
– Ne akarja ön félrevezetni a bíróságot az eltagadással. A leány már mindent bevallott: hogy ő itatta meg önnel a mandragóragyökérrel megmérgezett bort.
– Hát akkor a leányzó hazudott.
– De hát mi oka volna a leánynak egy oly bűnmerényletet költeni magára, ami a legsúlyosabb büntetést vonja maga után?
– Hát hogy mi oka volna? Az, hogy olyan a leány, hogy mikor rájön a „jó órája”, olyankor se lát, se hall, hanem félrebeszél. Az a vitája a Klári leányasszonynak ellenem, hogy a szemeink nem találkoznak össze. Azért vádolja be itt most magát, hogy engem rákényszerítsen vele, hogy az őiránta való szánakozásbul valljam ki, hogy kinél voltam hát, a más szép leányánál, a lelkemet vesztegetni, a szívemet gyógyítgatni, aki aztán azt a bódítót megitatta velem? De hát azt, ha akarom, megmondom; ha nem akarom, nem mondom meg. Az a bosszúja, hogy „nem” voltam őnála, hogy feléje sem mentem, mikor hazakerültem a katonaságbul fellábbal. (Értsd: „Verlaub”.)
Ettül a szótul egész sárkánnyá lett a leány.
– Sándor! Te sohasem hazudtál életedben! Mi lett veled? Amikor egy hazug szóval, amit a szájadba rágtak, megmenthetted volna magad a katonáskodástul, nem tudtad kimondani! Most eltagadod, hogy nálam voltál negyednapja? Hát ezt a fésűt ki hozta nekem, amire a hajam fel van tűzve?
A csikós gúnyos nevetéssel veté oda:
– A kisasszony tudja jobban, „mi” volt az oka, „ki” volt az oka, hogy a haját fésűre feltűzte!
– Sándor! Ez nem igazság! Azt nem bánom, ha a bűnömért a pellengérre kötnek, ha kikorbácsolnak. Itt van a fejem, vágják le, nem bánom. Csak azt ne mondd, hogy soha nem kellettem neked, hogy nem jöttél hozzám, mert az rosszabb a halálnál.
A bíró méregbe jött.
– Ezer mennykő! Végezzék el önök a szerelmes vitájukat egymás között; de énnekem meg kell tudnom, hogy ahol egy flagrans mérgezési eset fordult elő, ki volt a mérgező?
– No felelj rá! – kiálta a leány, lángoló arccal. – Erre felelj meg!
– Hát ha olyan nagyon firtatják, Isten neki: faköröszt! Azt is megmondhatom. Az ohati pusztában találkoztam egy sátorozócigány familiával. Gyönyörű szép, bogárszemű leány állt a sátor előtt. Megszólított, behítt. Malacot sütöttek. Ott mulattam velük. Ittam a borukból. Mindjárt éreztem, hogy valami keserű íze van. Hanem a cigányleány csókja édes volt, elfelejtette velem.
– Hazudsz! Hazudsz! Hazudsz! – kiáltotta a leány. – Most gondoltad ki ezt a mesét!
A bojtárlegény pedig dévajul nevetett. Jobb kezével a tarkójához kapott, a másikkal füttyeket hányva a levegőbe, elkezdé dúdolni „azt” azt a nótát:
„Hogy ne volna jó világ?
Cigányleány, magyar leány, mind virág!”
Nem „most” gondolta ki ezt a mesét; hanem még azon a kínos éjszakán, amikor a „sárga rózsa” igazgatta a feje alját, borongatta a homlokát. Azzal a fájó fejével gondolta ki ezt a mesét a hűtlen szeretőjének a megmentésére.
A bíró bosszúsan ütött az öklével az asztalra.
– Ne csináljatok nekem itten komédiát!
Erre aztán komoly pozitúrába veté magát a bojtár.
– Én, tekintetes uram, nem csinálok komédiát. Arra, amit mondtam, hogy az igaz, megesküszöm az egy élő Istenre.
S felemelte a három ujját a magasra.
– Nem! Nem! Nem esküszöl! – kiabált a leány. – A lelked üdvösségét el nem rontod!
– Vigyen benneteket az ördög! Bolondok vagytok mind a ketten – mondá ki az ítéletet a bíró. – Jegyző úr, írja be a bojtár vallomását a cigányleányról: aki a bűn elkövetésével vádoltatik. Keresse a rendőrség: hova lett? Ez az ő dolguk. Önök pedig elmehetnek. Ha szüksége forog fenn, majd behívatnak.
Ezzel a leányt szabadon bocsáták; egy kis atyai dorgálás kompetált neki, azt megkapta.
A legénynek még hátra kellett maradni, hogy a vallomásról felvett jegyzőkönyvet meghallgassa és aláírja.
A leány megvárta a legényt a folyosón, amíg kijön. A paripája oda volt már kötve az akácfához.
A bojtár előbb átment a doktorhoz, megköszönni a hűséges ápolást.
A doktor is jelen volt a vallatásnál, mint hivatalos tanú; mindent hallott.
– No Sándor! – mondá a legénynek, mikor átestek a hálálkodáson: – én már sok híres színészt láttam a teátrumban; de ilyen jól nem játszotta a betyárt egy se, mint te.
– Hát nem jól tettem? – kérdezé a legény komolyan.
– Becsületes fiú vagy, Sándor. Jól tetted. Adj egy jó szót a leánynak, ha találkozol vele. Nem tudta a jámbor, hogy rosszat cselekszik.
– Én nem haragszom rá. Az Isten áldja meg a doktor urat a sok jóságáért.
Mikor kilépett a folyosóra, a leány útját állta: megfogta a kezét.
– Sándor! Mit tettél magaddal? Kárhozatra adtad a lelkedet! Hamisan esküdtél, hazug mesét mondtál, azért hogy engem megszabadíts. Eltagadtad azt, hogy valaha szerettél: azért, hogy a testem meg ne korbácsolják, karcsú nyakam a bitófa alatt le ne vágják. Ugyan mért tetted ezt?
– Hát az az én dolgom. Annyit mondok neked, hogy a mai naptól fogva kettőnk közül az egyiket lenézem, utálom. Ne fakadj sírva. Nem te vagy az az egyik. Nem tudok többet a szemedbe nézni; mert magamat látom meg benne. Annyit sem érek már, mint ez a fületlen pityke, ami a lajbimról leszakadt. Az Isten áldjon meg.
Azzal fölveté magát a paripájára: eloldotta az akácfátul, s elrobogott a pusztába.
A leány nézett, nézett, csak nézett utána, míg a könnyeitől a két szeme el nem homályosult, akkor aztán fölkereste azt a földre dobott fületlen gombot, s eldugta a keblébe.