A honvágy

A közkatona meghal honvágy miatt.

Egyszer csak elkezdett valami szellemi járvány kiütni a külhonban elhelyezett magyar katonaság között.

Valami rejtélyes ember járt városról városra, beült egyenként a korcsmákba, hol a huszárok mulatozni szoktak, ott beszédbe elegyedett velök, szavai lassanként szájról szájra kelve elterjedtek az egész víg körben, s az megszűnt víg lenni azonnal. Az idegen ember hazájukban történt dolgokat beszélt a katonáknak, s midőn elhagyá őket, nyomtatott verseket és proklamációkat oszta ki közöttük.

A közkatonák elvitték a verseket és proklamációkat olvasni tudó őrmestereikhez, s felolvastaták azokat maguknak, sírtak, káromkodtak és megtanultak könyv nélkül azokat eleitől végig, azt imádkozák reggel-este.

Azután sokan az ágynak feküdtek, nem ettek, nem ittak, elbetegeskedtek, s ha kérdék az orvosok, mi bajuk, szívükre mutattak és mondák: „haza, – haza, – bocsássanak haza.”

Azután sok elhalt, nem tudta senki, mi lelte, mi ölte meg. Elpusztult, elveszett belső baj miatt, a durva, olvasni nem tudó közember elhalt honvágy miatt, mint a földéből átültetett virág.

Megpróbálták az ilyen betegnek megengedni, hogy hazamehessen, és másnap már egészséges volt.

Tudva volt, hogy valaki jár nagy titokban e fájdalmakat oltogatni a magyar katonák szívébe, de nyomára nem bírtak akadni.

A katonák közől egy sem árulta el, s ő maga igen óvatos volt kelepcébe soha nem kerülni.

Bujtogatásait sohasem intézte a tisztek, hanem a közkatonák között. Tudta, hogy e körben az árulás nem terem meg.

És az elvetett mag mindenütt kikelt.

A tisztek előtt napról napra feltűnőbb kezdett lenni e búsongás, ez elvadulása a közkatonáknak, kiknek gyakran lehete szokatlan, bús dalaikat hallani, mikor lovaikat csoportosan úsztatni vitték, dalokat, minőket azelőtt nem énekeltek, miknek versei szerelem és kedves helyett vérről és hazáról beszéltek, keserves, fájdalmas dalok, harci énekek, mikre különös, megfoghatlan kedélyből oly dallam van alkalmazva, mely halotti énekhez hasonlít, minden vers végén e szavak „éljen a magyar!” és azok is oly hangra téve, mintha valami haldokló utolsó kiáltása volnának, alább-alább hanyatlók, végre mélyen elnyújtott félhangban elenyészők.

Még most is hallani e dalokat énekelve, erdőkben, faluk végén, néma éjszakákon, és most még jobban hasonlítanak a halotti dalokhoz, és a végsor danája úgy hallatszik messziről, mint egy a sírból feljövő kiáltás.

*

Galícia egyik kisded városában állomásolt egy osztály huszárság, délceg, nyalka fiúk, kikért nem egy szép lengyel leány szíve dobogott fel.

És a környék legszebbik leánya is szerelemtől égett a huszárok legdélcegebb hőse – a kapitányért.

Gróf K**nszky Anna, szép fiatal lengyel özvegy már fél év óta jegyben járt a délceg huszárkapitánnyal, menyegzőjük napja is közel volt már, csak még egy éj volt közötte.

Ezen éj estéjén későn elment menyasszonyához a vőlegény. Oly szép volt őket együtt látni.

Magas, karcsú férfi volt a huszár, napbarnított arcán még az ifjúság virított, de homloka már magasan kopasz volt – „együtt a nap és hold” mint a magyar példabeszéd mondja.

Szép deli hölgy volt a menyasszony, sötét, fekete hajfürtökkel, halvány, idegzetes arccal, kék szemeiben azon szokatlan fénnyel, melyet kék szemekben csak lengyel nőknél találni. Midőn hallgatott, halvány arca, márvány homloka, vékony finom metszésű ajkai mellett oly szelíd, oly bánatos, oly andalító fénye volt a szemeknek, mint az éjféli holdé, mikor a szélcsöndes éjben az ég legmagasán megáll. De ha beszéltek előtte hazájáról, vagy ha ő beszélt felőle, reszkettek ajkai, vékony szemöldei redőbe vonultak, s a túlvilági érzelem sötétségével arcán, ha akkor fölveté szemeit, mintha egyik ég nézne a másik égre, tele csillagokkal, tele angyalokkal.

És ha vőlegényét látta, ha kezét annak kezében érzé reszketni, akkor arcára a szerelem hajnali rózsái jöttek fel virulni, s szemei ragyogtak, mint a fölkelő nap.

Menyegzője előtti estén elment menyasszonyát meglátogatni a vőlegény.

Vidám arcot akart mutatni, de a szerető szem olvasni tud a vonásokból, a homlok önkénytelen redőiből, a szemek tétova járásából, s megismeri, hogy kedvesének bánata van.

Odasimul hozzá, kezeivel lesimítja, ajkaival lecsókolja homlokáról a redőket – újra visszajőnek.

– Mi bajod? valami bánt? Menyegződ napja előtt szomorú vagy.

– Semmi bajom sincs, egy baleset nyugtalanít csupán, melyet nem lehetett elhalasztani. A haditörvényszék egy embert halálra ítélt, az ítéletet éppen most írtam alá, az embert holnap agyonlövik. Miért éppen menyegzőm napján? Miért nem jött holnaputánra?

– Az ember tán gonosztevő?

– A haditörvény annak nevezi. Lázított, a katonákat el akarta csábítani, hogy menjenek haza Magyarországba a szerbek ellen küzdeni. E merény büntetése halál.

– S te aláírhattad az ítéletet? Nem vagy-e te magyar? nem szereted-e hazádat?

– Mindenekelőtt katona vagyok, és tisztelem a törvényeket.

– Az lehetetlen, hogy te, ki oly nemesen tudsz szeretni, a szerelem legmagasztosabb nemét, a honszerelmet ne tudd érezni.

– Szeretni tudok, de ábrándozni nem. Én azoknak elveiből, kik a forradalmakat képezik, egy szót sem értek, de annyit tudok, hogy a forradalmaknak sohasem volt jó kimenetele. Sok vér, kevés dicsőség és örökös bánat.

– Ne mondd örökös bánatnak, örökös remény az, mely nem hagyja elfelejteni, hogy kell jönni egy időnek, mely mindent visszafizet, a bánatot annak, aki adta, a dicsőséget annak, aki elvesztette.

Ezt mondva a lengyel asszony felugrott vőlegénye mellől, s zongorája elé ülve, lázas lelkesültséggel verte el rajta a „nincs még oda Lengyelország” indulóját.

És e percben két szeme egy-egy fergeteges felhőnek látszott, melyből a könnyek záporhullásában a harag villámai lövellnek elő.

A vőlegény odalépett hozzá, elvonta reszkető kezét a zongoráról és megcsókolá.

– Szegény Lengyelország. A lengyel nőknek van miért könnyezni… Egyszer Pesten voltam, valamelyik utcában egy nagy házat építettek, ott a napszámosok között egy némbert vettem észre, aki köveket hordott fel a fején a kőműveseknek. Kétszer-háromszor elmentem azon, a nő izzadva hordta a köveket, lábai alig bírták. Nem volt már fiatal, a munka terhére esett. E nőnek egykor szebb palotája volt Varsóban, mint aminőhöz most a köveket hordta; kapuja fölött hercegi címer díszlett, gyakran mulattam házánál, sok víg órát töltöttem nála… Mikor a déli harangszóra leült szegényes ebédje mellé, odamentem hozzá és megszólítottam. Sokáig nem akart rám ismerni, azután félrefordult sírni, a többi napszámosok nevettek rajta. Pénzt ajánlottam neki, megköszönte, keveset elvett belőle, – egykor millióknak ura, – kért, hogy a többit küldjem el kislányának, akit valamelyik vidéki városban egy gazdag uraságnál elhagyott. Megígértem, hogy leányát fel fogom keresni. Szép kis hatéves gyermek volt, mikor utoljára láttam, azóta nyolc év múlt, most már serdülő korban kell lennie. Elmentem a házhoz, ahol felfogadták. Kérdezősködéseimre egy leány jelent meg, nem az a szép gyermek, kinek arca még most is előttem lebeg – egy közönséges teremtés, kemény, durva vonásokkal, elvadult szemekkel. Nem ismere rám, pedig hajdan annyiszor látott, szóltam hozzá lengyelül, egy szót sem értett többé. Kérdezém anyja felől, rám nézett… Ó, rettenetes példát adott a sors a lengyel nemzetben, hogy mit várhat egy kis nép a szomszéd népektől, mit várhat istenétől, ha nagyobb népekkel eredett tusába, s jaj a magyarnak, ha a példából nem tudott tanulni.

– Ah, az nem magyar, ki így tud beszélni!

– Anna! Első férjed menyegzője utáni napon esett el a csatában, ha kívánod, a második a menyegzője előttin esik el.

– Nem kívánom. Töredelmes irtózattal vallom meg bűnös szenvedélyem: jobban szeretlek, mint hazámat, jobban szeretlek, mint a szabadságot, lengyel nő ezt nem mondta férfinak soha, te vagy az első; aki ezt hallod. Nem kívánom, hogy magadat feláldozd, sőt, ha akarnád tenni, tán visszatartanálak, mit lengyel nő nem tett férjével soha. Csak azt kérem tőled, hagyd meg életét azon embernek, kinek szenvedélye erősebb volt, mint a tied. Menyegzőnk előestéjén egy ember életét kérem tőledjegyajándékul.

– És egy katona becsületét!

– Büntesd őt másképpen.

– Csak két eset van. Az ember lázított, a törvény halált mond fejére. Vagy teljesítenem kell az ítéletet, vagy együtt mennem a lázítóval Magyarországra. És én tudom jól, bármit mondjanak is a nemzet prófétái, hogy onnan sohasem jönnék többet vissza. A bíró vagy büntet, vagy egyetért a bűnössel. Egyik kezemben a büntetés pallosa, másik kezemben a lázadás zászlója, válassz, melyiket emeljem fel?

*

Korán reggel, mikor a hajnal meghasadt, kivitték a vesztőhelyre az elítéltet.

Karét formálva lovagoltak a huszárok végig az utcán, hallgatagon, szótlanul, csak a lovak dobogása hangzott. Középen egy nyitott szekéren ült a tábori pap, keresztet tartva kezében, s mellette fehér ingben, hajadon fővel, megláncolt kezekkel Szenttamási György, a halálra ítélt izgató.

Kiértek a mezőre, a nap éppen akkor kelt föl, reggeli szellő enyelegve játszott a huszárok fényes kócsagjaival s az elítélt őszülő fürteivel, levették a szekérről, hat huszár leszállt lováról, leoldta a karabint a nyeregkápáról, a többiek körülállták az elítéltet.

A kapitány segéde összehajtopatott papirost vett elő, s szigorú könyörtelen hangon olvasá fel a halálítéletet Szenttamási György fejére.

Az elítélt meghajtott fővel, lesütött szemekkel, hagyta magát vinni a vesztőhelyig, össze volt roskadva, alig látszott benne élnivaló erő, úgy hallgatta végig az ítéletet.

A szokásos forma szerint egy katona odalép a hadbíróhoz, egy pálcát ad kezébe s háromszor kéri, hogy adjon kegyelmet az elítéltnek. A hadbíró a harmadik kérésre kettétöri a pálcát s odaveti a halálraítélt elé, tompán hangoztatva: „Istennél a kegyelem!”

E szavakra felemelte fejét az elítélt, termete kiegyenesedett, arca kigyulladt. Végignézett a körüle álló katonák arcain, azután feljebb az ég bíboros felhőin, s fanatikus fohásszal szólt: „Köszönöm, Istenem! És tinektek is, bajtársak, köszönöm a halált. Teher volt rám nézve az élet, örömmel halok meg. Elvesztettem mindent, vagyont, nőt, gyermeket, csak hazám maradt még, azt sem menthettem meg – örömmel halok meg. Titeket, bajtársak, áldjon meg az Isten, ott túl a bérceken tán titeket is vár jó édesanya, ősi nyugodalmas házikó, eljegyzett kedves, növendék gyermek, hűséges feleség. Ott túl a bérceken nektek is van hazátok… Imádjátok Istent, hogy halálotok óráján ti is ily örömmel ne szálljatok a sírba, miként én, kinek semmije sincs többé a földön.”

E szavak után az elítélt leroskadt térdére, s termete ismét összeesett.

A katonák mereven álltak, mint a szobor. A végrehajtó bíró intett a kezében levő összehajtott papírral. A hat huszár mogorva arccal emelte fel karabinját.

A bíró ismét intett az összehajtott papírral, ekkor kiugrik egy fiatal altiszt a karé soraiból, egy szökéssel a bíró előtt terem, annak kiragadja kezéből a halálítéletet, s kettérepesztve hajítja a katonák lábai elé.

E percben kitörő ordítás közepette kétszáz kard repül ki egyszerre hüvelyéből, az ordításból egy hangot nem lehet kivenni, a tomboló paripák porfelleget vernek a mezőn.

*

A menyegzői vendégek már összegyűltek, díszruhájában, aranyzsinórral gazdagon ott volt a vőlegény, habzó fehér csipkeköntösben a szép menyasszony, csak egy pillanat még, s ők férj és nő leendnek.

De a pillanat késni látszik.

A vőlegény segédjét várja vissza a vesztőhelyről, addig nem akar oltár elé lépni.

Megeshetnék, hogy éppen midőn e szót „szeretem” kimondja, akkor hallaná a puskák ropogását, melyek azon ember életét kiolták, akit ő ítélt halálra.

Megeshetnék, hogy midőn az isten embere éppen áldást mond a kötött szövetségre, ugyanakkor szállna a megölt haragos szellem isten színe elé, bosszút kiáltva bírája fejére.

A segéd sokáig nem jött a vesztőhelyről vissza.

A vőlegény nyugtalan volt, még inkább a menyasszony.

– Tán el kellene halasztani az ünnepélyt – súgá a menyasszony a vőlegénynek.

– Vagy inkább siettetni – viszonzá amaz.

Nyomasztó sejtés fogta el mindkettő szívét.

A segéd mégsem jött. Elmúlt két-három óra a várt idő után. A dél közelgett, a percek örökkévalósággá látszottak nyúlni. Végre lódobogás hallatszék az udvaron. Künn siető léptek, sarkantyú pengése. Feszülten nézett mindenki az ajtóra… Megnyílt az, a segéd lépett be rajta, fáradtan, porlepte ruhában, halavány arccal, az izzadság csorgott le homlokán.

– Maradjon künn – szólt a vőlegény. – Ön halálhírnök, ne lépjen be most.

– Nem vagyok halálhírnök – szólt elfulladt hangon a segéd –, ami hírt hozok, százszor rosszabb annál. Az elítélt magával vitte a huszárokat mind a magyar határ felé. Két mérföldnyi távolból bocsátottak vissza, hogy ezt önnek hírül adjam.

– Lovamat! – ordíta a vőlegény önmagából kikelve, s mint egy őrült, rohant az ajtónak. Ott meglátta menyasszonyát, halaványabban, mint valaha, megtört szemeiben az alkonyodó ég.

– Csak egy pillanatra, lelkem, szerelme, te – szólt a vőlegény halvány menyasszonyának, s megölelte, megcsókolta, s azzal felpattant lovára.

A ló ágaskodott vele, nem akart kiindulni az udvarból, sarkantyúba kapta erősen. Még egyszer visszatekintett, meglátta halvány kedvesét menyasszonyi öltözetben ottan állni az erkélyen. Kendőjével intett felé. „Látlak nemsokára!” – monda, és sohasem látta többet.

*

Nyargaltak a huszárok a kék hegyek felé – mindig elébb, mindig elébb.

Vadonat erdőkön, úttalan pusztákon. keresztül, hegytetőre fel, hegytetőről alá – mindig elébb, mindig elébb a kék hegyek felé.

Tornyos városok tünedeztek el itt-amott mellettük, hallatszott az esti harangszó, a paripák nyerítve ügettek tovább.

Közöttük nyargalt egy vezetéklovon az elítélt, fehér ingben, szürke fővel, az vezette őket, ember nem járta ösvényeken, mocsári süppedékeken, hallgatag fenyveseken keresztül – mindig elébb, mindig elébb, a kék hegyek felé.

Alkonyatra egy folyam partjához értek. A távol ormokon itt-ott csillámlottak a pásztortüzek piros csillagai, azon ormokon túl már Magyarország fekszik, ez a folyam már az ő bérceiből ered. Ott leszálltak lovaikat megitatni a hazából jövő hullámokból.

Míg a szomjú lovak a hűs habot szítták, a délceg lovagok egy hazai dalt kezdtek el énekelni, a dal oly víg, a dallam oly kedélyes:

„Héj, én is odavaló vagyok
Ahol az a csillag ragyog.”

Ki ment valaha ily vígan a halálba?…

A dombtetőkre felállított őrök hirtelen jelt adtak, hogy valaki közelít!

A távolban egy lovagot lehete kivenni, paripája versenyt fut a széllel, hosszú zöld tollai s prémes mentéje hánykódnak a légben, aranyos csákóján az alkony fénye játszik. „A kapitány” mormogja mindenki.

A huszárok felülnek lovaikra, kardjaikat kivonják, csatarendet formálnak, s amint a kapitány a homlokzat elé ér, mint szokták, tisztelegve hajtják meg előtte kardjaikat.

A kapitány üldöző rohamától eltikkadtan megáll az arcvonal előtt, kivont kardja reszket kezében, látszik, hogy amit mondani akar, arra nem talál eléggé öldöklő szavakat.

Mielőtt azonban szóhoz juthatna, kiugrat elébe négy huszár az arcvonalból, a legfiatalabbik, ugyanaz, ki a halálítéletet kettéhasította, csákójához emelt kézzel megszólítja.

– Üdvözlégy, kapitány! Éppen jókor jöttél, hogy együtt jöhess velünk Magyarhonba. Nem kell sokáig gondolkoznod rajta, hogy magadat elhatározd; lovad kantárjánál fogva erőszakkal viszünk el magunkkal. Tudjuk, hogy örömest eljössz, de félsz a gyalázattól, ha veszteni találunk. Azért viszünk el erőnek erejével. Ha merényünk sikerül, legyen tied a dicsőség híre, ha elbukunk, minket vádolj, erővel hozunk el. Nagyobb valószín végett tégy úgy, mintha ellenkeznél, vágj le egy-kettőt közülünk, az elsőket, akik kantárodhoz nyúlnak. Akár engem, én vagyok az első, aki hozzád nyúlok. Vágj rajtam egy sebet, ne félj semmit, kapitány.

A huszár megragadta kapitánya lovának zabláját, túlfelől egy vén őrmester ugrott oda, az ragadta meg a lovat, a ló fejét sem mozdította meg.

A kapitány nézett rájok. Sokáig nézte hol az egyiket, hol a másikat, a kard aláhanyatlott kezében. Mögötte az elhagyott szerető, előtte a haza bérchatára, epedve vár reá mind a kettő. Mögötte az ég tiszta boldogsága, előtte a villámos dicsőség. Küzdött keblében a két indulatóriás. Már szinte leroskadott, feje aláhanyatlott keblére, midőn hirtelen megharsan a trombita a csapat háta mögött, a riadó hangra megszökken alatta a harci mén, a kapitány fölemeli fejét, megvillantja a kardot feje fölött, s kitörő lelkesültséggel felkiált:

– Előre hát, az isten nevében!

S azzal nekinyargal a folyamnak, a két huszár, aki paripáját foga, alig bírja követni, egyszerre ugranak mindhárman a folyóba, a felszökő hullámok gyöngyívet képeznek fejeik fölött.

Előre, előre, a kék bércek felé.

A huszárság hosszú sorban követi vezérét, a paripák prüszkölnek a vízben, a délceg vitézek messzehangzó karban hazai dalt énekelnek:

„Erdő, erdő, de magas vagy,
Kedves hazám, de messze vagy,
Ha az erdőt levághatnám,
A hazámat megláthatnám.”

Elöl lovagol a vezér, sötét, fellegzetes arccal. Arra gondol: hogy örömei tárgyától minden lépéssel messzebb távozik, mátkájának halvány arca lebeg lelke előtt.

Középett lovagol a Szenttamási, kezében egy nemzetiszín zászló, arca ég, ragyog. Arra gondol, hogy bosszúja percéhez minden lépés közelebb viszi, ellenségének véres fejét látja képzeletében. A felzavart hullám ismét elsimul, a fenyves elnyeli a futókat, lovaik dübörgése elhangzik az éjben.

A távol bérceken meg-megriad a tárogató, a pásztortüzek piros csillagai ragyognak a hegyoldalakban.

Előre, előre…


VisszaKezdőlapElőre