A nő biztos helyismerettel vezette a tábornokot a mondott hely felé.
Egymás mellett mentek, sietve, komoran; egyes rövid szavakból állt beszélgetésök.
Egy hegykanyarulatnál megállt a nő, az egyik fáklyát elvette a kísérők kezéből, a másikat a vezérnek adta át, s inte nekik, hogy menjenek vissza.
A vezér kérdőleg tekinte rá.
– Nem akarom – szólt a nő súgva –, hogy e helyet ismerje valaki, még biztosítva nem vagy.
– De ezek legbizalmasabb embereim.
– Én nem hiszek senkinek.
– De te nő vagy… és velem egyedül.
A nő magasztos fájdalommal nézett a vezérre, „e fekete ruhában!” – szólt felsóhajtva.
– És e fekete órában – tevé hozzá a vezér, s mentek azután egyedül le a völgy mélyébe, a fehér zúzmarázos fák közt, az úttalan hófuvatban, elöl a nő, utána a vezér, a lobogó fáklya vad világot vete komor arcaikra.
A hegykanyarulat tölcsérén kopár hegyoldalba vágva tátongott elő az elpusztult aknatorkolat.
Az elvadult bokrok benőtték nyílását, a zöld fű elsarjadzott benne, amennyire a napvilág beéri. Télen a szél behordja hóval. A nyílás alig több, mint embermagasságnyi, oldalai harántékosak, mint az egyiptomi épületek ajtain látni, s összerótt gerendákkal vannak elöl kibélelve.
Az asszony elöl lépett be a tunnelbe, félrehajtva szép fehér kezével az akadályozó deres csemetéket, utána a vezér. A nő leeresztett fátyolán keresztülvillogtak nagy sötét szemei.
– Az üreg kissé el van hagyva, nehéz benne járni – szólt az özvegy –, de hol annyi kéz van, néhány óra alatt járhatóvá tehetni azt. A folyosó ágyúk számára is elég tág.
S haladtak mindig mélyebben a hegy szívébe, elöl az asszony fekete ruhában, lobogó fáklyával, utána a vezér szürke köpenyében. Néhol oly meleg volt a föld gyomrában, mint a rekkenő nyári délben, másutt a földalatti víz záporalakban zuhogott alá, facsaróvá áztatva az alatta elmenőket.
A tunnel közepe táján látható volt az aknaút. Egy mély, rettenetes hosszú, kút alakú üreg, mely megy fölfelé, véghetetlen magasba, mint egy óriási kémény, föl egész a hegy tetejéig, hol mint négyszögű csillag, úgy látszik nyílása ide alant a több száz ölnyi mélyben, azután ismét megy lefelé száz meg száz ölnyire a föld érctermő gyomrába, a malom korongja, a nehéz gerendely még most is ott látszik, mely a kötelet húzta fel és alá, mint bányászlegények ereszkedtek le és szálltak fel ismét s vontatták fel a nyers ércek köveit nagy kemény bőrökben.
A mély nyílás egészen födetlen áll a folyosó mellett. Borzadva nézett bele az asszony.
– Mikor először itt jártam, ezt nem vettem észre; milyen könnyen beleeshettem volna.
Ismét odább egy patak folyott keresztül a folyosón.
– Ez sem volt akkor itt, bizonyosan fölül vezették el valami csatornán, s az most elromlott, és a patak itt tört keresztül.
A nőnek nem lehetett a vizen keresztülmennie, a vezér fölvette őt ölébe, a nő ráhajlott vállára.
Mindkettő arca oly komor, oly halovány volt.
Valaha – régen – ily esetben nem lettek volna arcaik oly haloványak, de az a fekete ruha és az a fekete óra…
A patakon túl ismét letette a hölgyet a vezér. Nemsokára a tunnel túlsó végéhez értek, az egészen be volt omladozva, a vezérnek több nehéz követ el kelle hengerítenie az útból, hogy kimehessenek rajta, s ott egy vadonnat sötét fenyves közepében találták magukat.
A távolból hallatszottak az ellenséges seregek őrszemeinek sorba menő kiáltozásai.
Az erdő oly sötét volt, hogy nem lehetett belőle kilátni.
– Most Isten önnel, én tovább megyek – szólt az asszony, kezét nyújtva a tábornok elé.
– Hová gondolsz, Hermine? ez erdőben, ily éjszakában…
– Nem első járásom ez ily időben és utakban. Nem messze ide egy molnár lakik, ki jó ismerősöm, azt fogom felkeresni s ott pórruhát veszek magamra és megyek tova.
– Miért oly sietve?
– Ön már elfeledte, de én nem, hogy férjem házánál egy embert hagytam, aki férjemet megölte, ahhoz sietek; Isten önnel!
– Nem bocsátlak magadat, Hermine, elkísérlek odáig, legalább az erdőből ki.
– Ne feledje ön, hogy ön húszezer ember vezére, kiket meg kell szabadítania, éspedig sietve. Isten önnel. Még sokszor fogunk találkozni.
A rejtélyes nő e szavak után sietve távozott egyedül az erdőben, még a fáklyát is kioltá, melyet magával vitt, s eltűnt a sűrű fák között, miknek lombja egyedül maradt a tél fehér világában haragos, bánatos zöld.
A vezér sokáig nézett az eltávozott után, azután megfordult, keresztülsietett a földalatti folyosón, s még tartott a hosszú téli éjszaka, mire hadiszállására újra visszatért.
Rögtön előrendelte utászait mind, a sereget rendbe állítá, s csodás gyorsasággal rendbehozatva a földalatti utat; elkezdé serege javát azon keresztülszállítani.
Az elhagyott aknafolyosó szokatlan dübörgéstül visszhangzott, a századok óta ottlakó sötétséget szokatlan fény verte ki régi odújából. A fáklyáktól jobbra-balra hányt árnyékok mint alaktalan gnómok tűntek fel szerteszét, mik fenyegető repdeséssel tűntek el a kemény sziklafal hasadékaiban.
A vezér és minden tisztek fáklyákkal világítottak a dolgozóknak, s amint elöl az utászok a sziklákat, a földomlásokat elegyengették, már jöttek utánok a nehezen gördülő ágyúk, miket alig bírt öt-hat ló vontatni az iszapos úton; maguk a katonák tolták fáradságosan tova küllőiknél fogva, ahol egy-egy megfeneklett.
Még tartott a véghetetlen téli éjszaka, s már a sereg legjobbjai néhány ágyúval keresztüljutottak az alagúton. A sűrű fenyves elrejté őket szem elől.
S midőn szürkülni kezde, a város felől megindult az országúton a deréksereg Szélakna felé.
Az ellenfél nyugodtan várta támadásukat erős állomásából. De a legelső ágyúszóra megjelent az erdő közepéből, csaknem háta mögött az alagúton átjött hadosztály, s a cernírozó had, nehogy két tűz közé kerüljön, kénytelen volt oldalt elvonulni az országútról s a derék seregnek szabad utat nyitni.
Így menté meg seregét a vezér, mikor már azt mindenki elveszettnek hitte.
Szerencsecsillaga ekkor kezdett föltűnni az égen.