XVIII.
(Kossuth és a békepárt programja, Kossuth szobája. Regényes kalandja a csongrádi pusztán. Kifogásai a program ellen. Mentsége a hírlelt gabonamérgezésnek. A félig nyílt ajtó. Az 1848-ki törvények non plus ultrája. Kossuth és a küldött párbeszéde. Görgeyről véleménye. Békülési szándéka. Rezignációja. A békepárt hivatalos működése. Ennek megszakadása)

Február közepe.

A kormánynak még nem volt semmi kimondott politikája.

Kossuth, valahányszor a jövendők iránti nézetei felől interpelláltatott, mindannyiszor azt a választ adta: hogy a politika az egzigenciák tudománya.

Ez a szava utóbb historiai frázissá vált.

A kormány hivatalos orgánumában ezalatt sok mindent lehete olvasni: kinevezéseket, köröztetéseket, a kaliforniai bányák ismertetését és ismeretlen férfiak gyöngéd leveleit ismeretlen hölgyekhez, csak a kormányzati politikáról semmit.

Nyáry több ízben sürgette Kossuthot: hogy e hivatalos lapban nyisson tért egy enunciált kormánypolitika manifesztációinak.

Egy kellemetlen incidens következtében Kossuth kényszerülve érezte magát e kívánatnak annyiban eleget tenni: hogy a honvédelmi bizottmány ülésében elhatározá, miszerint Jósika (tehát nem Nyáry) felügyelete alatt a kormánylap dialektikai szerkesztését elkülönítse a technikaitól, s evégett a leendő szerkesztőség programját felkérte magához, meggyőződendő afelől, vajon e program tételei saját elveivel kvadrálnak-e.

E program volt egyszermind a még magát nem konstituált, de szellemi kohézióban létező békepárt programja is.

E program alaptételei közt ezen szavak is voltak:

„A magyar nemzet csak törvényeiért fogott fegyvert, semmi egyébért nem.”

„Mihelyt a magyar nemzet törvényei biztosítva lesznek, megszűnik áldozni a nép vérével.”

Nyárynak és illetőleg a békepártnak küldötte, ki e programot Kossuthoz felvitte, másnapra kihallgatási időt nyert, az értekezés három hosszú óráig tartott; az eredmény az lőn: hogy Kossuth a programot – elfogadta.

Érdekesnek találjuk e párbeszédet az elnök és küldött között, mint olyat, mely sok eddig kétséges tárgyra fényt vet, közölni. Egyike volt ez azon óráknak, midőn Kossuth minden zaklató befolyástól szabadon, lelkét, szívét feltárta a kérdező előtt, és tudott bízni abban, ki neki nem hízelgett.

A küldött beléptekor Kossuth nyájasan lépett elé, fején kis fekete sipkájában, egyszerű házi öltönyben, s miután őt szívesen üdvözölte, asztalához ment és szivarra gyújtott, mint szokta, mielőtt valami fontos értekezéshez kezdett, úgy hogy a beszéd vége felé valóságos füstfelleg környezte rendesen a beszélőket.

Asztalán éppen nem lehete látni azon pár pisztolyt, melyet külföldi románírók fantáziája odaképzelt. Dacára a Bem elleni merényletnek, Kossuth ilyszerű elővigyázattal sohasem élt, személyére nézve pedig sem poltron, sem gyanakodó nem volt. (Egy alkalommal, midőn népfelkelést rendezni Csongrád megyében járt, Csongrád és Kecskemét között kíséretével együtt eltévedt. Szekereik bejárhatlan homokbuckák közé jutottak, s ők kénytelenek voltak az előttük álló erdőn keresztülgyalogolni. Kossuth itt szétküldte kísérőit, hogy keressenek valami ösvényt, mely útba vezesse. Mellette csak ketten maradtak, kikkel az avarban egy dombra leült, s már esteledni kezdett, a látkör elszürkült, és még kísérői közül egy sem tért vissza. „Most éppen úgy vagyunk, mint Mohamed mekkai futásakor” monda Kossuth, elmerengve a regényesen elbarnuló esti tájon. Egyszer kísérői egyike egy a távolból közelgő porfellegre lesz figyelmes. Később vágtató lovagok alakját hiszi észrevenni, s figyelmezteti Kossuthot a jelenetre. „Ellenséges lovasság-e az? vagy szegénylegények?” – „Akárkik legyenek – válaszola Kossuth –, meg nem rendülő hangnyomattal –, ha velünk van bajok, majd rájok ijesztünk”. A lovagok csakugyan meglátták az ottállókat, s arra tartottak sietve, a kísérők rá akarták venni Kossuthot: hogy vonuljon az elhagyott erdőbe vissza, de az nem távozott. Pár perc múlva az érkező lovagok előtte állottak. A Csongrádból elébe küldött díszlovasság volt az, mely az eltévedt népszónokot keresni a pusztának indult. Egyébiránt Kossuth víni igen jól tudott, s lövésbeni ügyességét a kápolnai csata előtt bebizonyítá, amidőn egy golyóra töltött stuccal egy magasan repülő kócsagot lelőtt.

Tehát pisztolyok éppen nem voltak láthatók asztalán, annál nagyobb mennyiségben szivarok, mégpedig nem a legjobbak.

Miután rágyújtott, szemébe nézett a küldöttnek, s az asztalán levő programot felvéve, odanyújtá neki.

– Nehány pontot nem szeretek benne. Elmondom, melyeket. Itt egy helyen az áll: „nekünk nem szabad oly eszközökhöz folyamodnunk, még az önvédelem végső esetében sem, melyek bennünket a közvélemény előtt megbélyegeznének.” Ez olyanformát tesz, mintha mi már folyamodtunk volna ilyen eszközökhez, s most ezért magunknak szemrehányást tennénk.

– És folyamodtunk is. A császáriak azzal vádolnak bennünket: hogy Győrött 80 ezer mérő gabonát akart egy kormánybiztosunk megmérgezni, de ebben megakadályoztatott.

– Ezt meg kell önnek magyaráznom. Nekünk Győrött igenis volt 80 ezer mérő gabonánk, melyet nem volt sem időnk, sem módunk onnan elszállítatni. Ennek egy részét, nehogy idegen kézre jusson, elsüllyesztettük, a megmaradtat még így sem semmisíthetvén meg, kormánybiztosunk proklamációkat nyomatott, amelyekben figyelmeztet mindenkit: hogy az ottmaradt gabonához ne nyúljon, mert meg van mérgezve. Ez ötlet merő ártatlan jóakaratból származott tőle, persze: hogy semmi célra nem vezetett, a császáriak tulajdon proklamációnkat dokumentumul használták ellenünk, hanem azért jól tudva: hogy 80 ezer mérő gabonát megmérgezni nem tréfadolog, bizony hozzányúltak ahhoz, meg is őrölték, meg is ették, és most is élnek tőle.

E percben a mellékszoba ajtaja csikorogni kezdett, odatekintének mind a ketten, a félig nyitott ajtó mellől valami női ruha áruló fodrai látszottak elő. Kossuth bosszúsan csóválta meg fejét, odament az ajtóhoz és becsukta.

– A másik pont – monda a küldöttnek –, mely ellen kifogásom van, – s ez már nagyobb kifogás, – a fentebbi: „a magyar nemzet csak törvényeiért küzd, azontúl semmiért.” Ezt én nem akarom kimondatni.

– Pedig én úgy hiszem: hogy csak azért küzd.

– Az nem bizonyos, de tegyük fel: ha úgy volna is; hiszen akkor boldogság volna elleneink állapotja, ha mi őket arról biztosítanók: hogy győzelmünk esetére sem bánunk velök oly keményen, mint ők mivelünk. Ha Ausztria azt előre tudhatja: hogy semmit sem reszkíroz a háborúban, nem volna jó dolga; ha végig nem folytatná, miután legrosszabb esetben is semmit sem fog veszíteni.

– Én nem úgy vettem fel a dolgot. Én a háborúját az ellenségnek nem tartom a dinasztia érdekében viselt harcnak. Ezt a birodalom összes arisztokráciája viseli a birodalom összes demokráciája ellen. Ezek mindenáron szeretnének bennünket oly térre hozni, ahol a magyar alkotmány törvényei a dinasztiát s a többi örökös tartományokat nem zsenírozzák. Ezeknek mindegy a kimenetel, ha mi élethalálharcot izenünk a monarchiának. Ha győzünk és elszakadunk, széthull a monarchia, s annak egyes részeiben ők kormányozhatnak tőlünk függetlenül, ha legyőzetünk, az ő érdekeik kerülnek felül; – de ha mi kimondjuk, hogy csupán az 1848-ki demokratikus törvényekért harcolunk, s elszakadni nem akarunk soha, a dinasztia átlátandja: hogy egy országot, mely a tulajdon magáé, a háborúi pusztításoknak kitennie céltalanság, s ha minket az ország jövendőjének alakításában nem influenszíroznak az anarchikus pártok korifeusai, úgy hiszem, a dinasztia is képes leend magát oligarchikus pártfogóitól emancipálni.

– Önnek igaza lehet, de mi szükség azt nekünk most kimondani? Ha semmit sem szólunk, mindent tehetünk, de ha megkötjük magunkat, nem tehetünk egyebet, mint amit kimondtunk.

– Azért kell ezt nekünk most kimondanunk, mert most van éppen szükségünk egy jelszóra, egy politikai devise-re, mely mint egy hitágazat, összetartsa a magát e mostani zavarok közt orientálni nem tudó nemzetet, még most nemzetiségi harcot vívunk, de ha minden pártnézetnek szabad utat engedünk magának prozelitákat szerezni, ennél rosszabb háborúnk is lehet – polgárháború: republikánusok és monarchisták harca minmagunk között. Már eddig is, a kormány semmi politikát nem enunciálván, egyes hadvezérek veszik maguknak azt a szabadságot: hogy proklamációikban pártnézetek fejévé tegyék magukat, így Perczel hadserege republikánizmussal van eltöltve, míg Görgey egy proklamációjában nyíltan kimondja: hogy ugyanazon buzgalommal fog küzdeni az 1848-ki törvényekért, mellyel a republikánus izgatók ellen.

– Ne beszéljen ön Görgeyről! – kiálta fel Kossuth indulatosan.

– Engemet nem is ő érdekel, hanem az a 20 ezer ember, aki vele van.

– Görgey áruló!…

– Be volna az bizonyítva?

– Testvére, Görgey Guidó a bécsi kabinetben hivatalnok.

– Én ezt nem tartom elég oknak a gyanúra.

– De az ő nyilatkozata sem elég arra: hogy bennünket szabályozzon.

– Megbocsásson elnök úr, ha tán némi indiszkréciót engedek meg magamnak. Én bizonyosan tudom: hogy ön dacára háromévi fogságának, jobban szereti hazáját, mint gyűlöli a dinasztiát, s ezért nem fog oly kockajátékba kezdeni, mely vagy Ausztria vagy Magyarország végenyészetével fogna befejeztetni. Én tudom bizonyosan: hogy ön Csányi László kormánybiztos által összeköttetésbe tette magát a bécsi országgyűléssel, a Magyarország és Ausztria közti viszályok komponálása végett.”

Kossuth egy percre konsternálva látszott, azután férfias bizalommal közelebb simult az emberhez. „Sőt még többet is tettem a béke helyreállítása végett.”

– Igen, még többet is tettem. Egyike az udvarnál nagy befolyással bíró arisztokratáinknak, – egykor nevét is megmondhatom önnek, – hozzám jött és tudtomra adá: hogy Olmützbe menend, s ott, ha kívánom, minden elkövetend: hogy az udvart velünk egyezkedésre bírja, – én elmondtam neki föltételeinket, bár elfogadnák.

…Higgye el ön, engemet a nagyravágyás nem hajt e küzdelembe. Itt vagyok, mert látom: hogy szüksége van rám a hazának, és hátralépek, ha azt nem látom veszélyben többé… Én tudom: hogy e nép engemet mennyire szeret, ha győzni találunk, elborzadok azon gondolattól: hogy mit fog velem tenni?… Tán koronájával is képes lenne megkínálni, amitől Isten őrizze meg fejemet… Akkor én nemcsak feje, de tagja sem lehetek Magyarországnak, – kivándorlok: hogy a jövendő kormányzatnak útjában ne legyek azon enorm szeretettel, mellyel a nép hozzám ragaszkodik. Akkor szüksége lesz az országnak egy Deákra, egy oly kormányzati főre, mint ő, – egy adminisztratív talentumra, mint Nyáry, – egy organizáló észre, mint Szemere, – rám, – kegyencére a népnek, – izgatóra – semmi; – félremegyek, – elfelejtetem magamat, – ellhallgatok;… nem keserűségből, nem dacból; – meggyőződésem hozta áldozatból.

– Ezt mondta Kossuth és szemei megteltek könnyel, míg beszélt, én hiszem: hogy azon percben mind igazán hitte, érezte, amit mondott; – kár, hogy elfelejté.

E percben a mellékszoba ajtaja előtt ismét gyanús lábcsoszogás hallatszott. Kossuth kezét nyújtá a küldöttnek, s elbocsátá őt magától…

*

Másnap a békepárt elkezdte működését a kormány orgánumában, az anarchista frakciók nagy zajt ütöttek miatta az országgyűlésen, a kormány kétszer interpelláltatott: hogy az ő politikája-e az 1848 törvények non plus ultrájának nyilatkozványa? A kormány nevében Jósika határozottan kinyilatkoztatá a hivatalos lapban: hogy „igen”, míg Kossuth az országgyűlésen egy beszédet tartott, mely szinte az 1848-ki törvények célul kitűzését fogadta el. Erre Kossuthnak rettenetes szcénái lettek odahaza. Környezete engesztelhetetlenül izgatta a szerintök Kossuth személye iránti árulás ellen, s egy napon Jósika egy igen kíméletes cirkumskripcióval, de azért elég érthetően írt levélben tudtára adá a békepártnak, hogy a hivatalos orgánum működései miatt Kossuthnak kimondhatlan sok privát kellemetlenségei vannak.

A békepárt visszalépett alig két hétig tartó befolyása után a kormányra, s azontúl mint önálló párt konstituálta magát, – a kormány ellenében…

*

Kossuth nem volt az az ember, amivé őt környezete tevé.

Természeténél fogva igénytelen, lemondó: környezete által lőn nagyravágyó, követelő.

Természeténél fogva bizalmas, nyílt szívű; környezete által gyanakodó, féltékeny.

Természeténél fogva egyszerű polgár, környezete által udvari nimbuszba zárt láma.

Természeténél fogva határozott karakter, környezete miatt ingatag, következetlen, s végre környezete által személyes bátorsága dacára annyiszor kislelkű.


VisszaKezdőlapElőre