Egy bujdosó naplója

Az óriás elesett, meghalt, porrá lett. A forgószél felkapta hamvait, szétszórta egyik országszéltől a másikig, a poratomok repültek ide-oda, sok kihullott a külső országokba, jutott belőlök a tengeren túlra is, úgy szétszórták őket a viharok.

Ez elesett óriás hamvának egy atomja voltam én is.

Múltra emlékező, jelent érző, jövőt látó, tehetetlen porszem.

Hajtott a vihar engem is az ország egyik szélitől a másikig, sokszor kimehettem volna, – mindég visszatértem a határról, nem bírtam elhagyni ezt a földet.

Eszembe jutott a délibábos róna, láttam az éji pásztortüzet, hallottam a távol furulyaszót, a sötétzöld dombon ült a méla juhász, ki tudja: hogy kik és hányan vannak oda eltemetve?

Eszembe jutott a rengeteges hegylánc, a kis fehér falvak kilátszanak belőle, az esti harangszó széthangzik a völgyben. Ki tudja hányan és miért imádkoznak könnyező szemekkel az esti harangszóra?

Eszembe jutott a fényes zajos város. Mért, hogy ablakai most mind zárva vannak? Sokan, kik boldogan, úri kényelemben laktak egykor itten! ki tudja: hol, merre? végtelen utakon, erdőben, avarban, futva bujdosnak most, kerülve a napfényt és az emberarcot.

Eszembe jutott a düledező csárda, népes faluvégén, ott ver egy rongyos őszült cigány szomorú nótát zokogó cimbalmán, az ott iddogáló lehúzza mélyen szemére karimás kalapját: „ne verd azt a nótát!” – kiált a cigányra. Ki tudja, mi volt oly szomorú abban a nótában?

Eszembe jutott az ősi apai ház, láttam messziről a zöld ablakredőnyöket, a háztetőn a fülfű rózsái sárgultak, a kapun belől ugatott a vén házi eb, a csendes utcán egy fáradt ember megy végig, távol az éji őr kiáltása hallik, a fáradt ember benéz az ablakon, a csöndes szobában egy nő ül egyedül s a bibliából olvas, a fáradt ember ismét tovamegy. Ez a fáradt ember úgy hasonlít hozzám.

Eszembe jutott a gyászos búsongó nő. Éji lámpa mellett elmélázva ott ül fejét kezére lehajtva. Gondolatai messze-messze hordják vágyakozó lelkét, keresztül sivatag avar pusztaságon, csalitos erdőkön, idegen városokban, millió idegen emberi arc közül keresve az egyet, akit meg nem talál; hirtelen forró csók éri lehajtott kezét, egy ismert hang nevét mondja ki, felrezzenve szétnéz. Senki sincsen közel. Az éji lámpa csendesen lobog.

És a kísérő emlékek nem hagytak tovamennem. Valami veszni kényszerítő vágy, valami holdkóros szédülés visszahajtott felkeresni a délibábos rónát és a rajta felhányt magas sírdombokat, bejárni hegyet és völgyet, a futó folyamok partját, az ismeretlen fehérlő falvakat, elvándorolni a nagy zajos városig, messziről megnézni félig ködbe merült tornyait, palotáit, s ha az éj leszállott, végiglopózni a hallgatag utcákon, mint ki gyújtogatni indult, benézni az ismert ház ablakán, meglátni a gyászos búsongó nőt, amint éji lámpája mellett álmatlanul álmodozik, jó éjszakát mondani neki,… s azután fölkeresni a legelső börtönőrt, tegyen velem amit akar …

És útnak indultam az ismert föld és az ismeretlen jövendő felé…

Hogy össze volt zúzva az egész világ!

Felbomolva minden társadalmi kötelék, családviszonyok, hit, vallás, törvények, tulajdon, – minden, minden felforgatva, összedúlva.

Láttam a leégett városokat, miknek lakosai egymástól féltükben nem mernek hazatérni, láttam a fekete ruhás nőket, egyiknek férje a csatában veszett, másiké fogva, harmadiké nem tudni, hova lett; menyasszonyt, ki özvegy lett, mielőtt nő lehetett volna, nőt, ki csatatérről csatatérre járt keresve az eltemettek közt híreveszett férjét, és bujdosó férjet, kit nője elhagyott, elfeledett s máshoz adta magát.

A bujdosó honvéd, ki bénán jött el a csatából, az üldözött polgár, ki nevét eltagadta, a megfogyott család, a koldussá lett nép, a látogatatlan templom, az álhírterjesztő sarlatán, a sírok az útfélen; mindezeket s a hozzájok kötött borongós emlékű eseményeket elmondjam-e, leírjam-e?

Titkos fájdalmakban sorvadoz ez a nép, ha elmondom betegsége egyes kórjeleit, tán lesz orvos, ki azokat meggyógyítsa, vagy tán mindaz, mit le fogok írni, nem egy beteg kórjelei többé, csak egy bonckés alá jutott halott anatómiája?


KezdőlapElőre