Egy napon barátunknál voltunk, midőn éppen levelet kapott öccsétől – Konstantinápolyból.

Első levél volt, amit küldött. Mi kíváncsiságtól égtünk, megtudandók a kimenekült ottani viszonyait. A testvér ihletett pietással bontá fel a becses levelet, egy könnycsepp rezegett szemében, homloka redőkbe vonult. Míg ő olvasta a levelet; mi azalatt arcvonásaira figyeltünk, onnan iparkodva ellesni a megírt és megolvasott titkokat.

A könny lassanként eltűnt az olvasó szeméből, homlokáról a ránc lesimult. Odaadta a levelet kezembe: „olvasd el te is.”

Szórul szóra ez volt benne.

„Kedves bátyám!

A kajla földemet el ne felejtse megugaroltatni, hordasson ki az őszi alá hatszáz szekér trágyát. A faiskolából a szederfákat szedesse ki, mert majd elvénülnek, s ültettesse a lóherés körül. A Marci zsidóval újítsa meg az árendát a pálinkaházra nézve, – most telik le neki vízkeresztkor. A mi dolgunk itt veszettül bajos. Asszonnyal beszélni sem lehet, vannak ugyan szép arnauta lyányok, hanem azokért hamar elmetszik az embernek a gégéjit. Aztán mindent vajjal főznek, meg olajjal. Áldja meg az Isten kedves bátyámat, csókolja szerető öccse – stb. –”

– Ezért kár volt olyan messze menned – dörmögé a bátya, zsebébe gyűrve a tenger mellől jött levelet. Ilyet Vámos Pircsről is írhattál volna.