XV. Egy pár derék ember

Egyiket régóta volt szerencsém ismerhetni. Első hős a kártyaasztaloknál, adósa mindenkinek, aki vele valaha összejött, kávéházak s más titkosabb intézetek növendéke, később, ha nem is nagy, de mindenesetre nevezetes férfiú, gerillaőrnagy, élelmezési biztos, konfiskáló kiküldött s több afféle.

A másikkal csak bujdosásom alatt hozott össze a fátum, mégpedig úgy, hogy mind a kettőt együtt találtam.

Ez a másik pénzkupec volt minden időkben, s így képzelhetni: hogy most is az, az ezen metier-ű embereken nem változtat sem revolúció, sem restauráció.

1849 szeptember végefelé találkoztam az elsőbbel egy rossz falusi csapszékben, hova útközben betértem. Ott veszekedett a fuvarosával a fizetés felett.

– Már megmondtam kendnek, hogy magyar bankót nem adhatok – beszélt előtte rettenetes pátosszal –, nekem az nincs, egy darab sincs.

– Dejszen! – szólt a paraszt nagy ravaszul – nem szed engem rá az úr, hallottam én jól, mit beszélt az úr az egész úton az inasával: miképp biztatta az úr, hogy a magyar pénzt meg kell kuporgatni, s ahol lehet, a németen adni túl, jó fülem van nekem.

Az én emberem úgy tett, mintha megfogva érzené magát, mosolyogva vert a paraszt vállára.

– Az igaz – úgymond –, jó fülei vannak kendnek (úgy hiszem, azt érthette alatta: hogy nagy szamár), kivett a zsebéből egy csomó újdon bankjegyet s odaszámlált ötven forintot a fuvaros markába.

Az nézett rá egy ideig kétkedve, azután fejvakarva nyújtá vissza; „csak adjon az úr amolyan régifélét.”

Az ember felkacagott; „már kendet, úgy látom, nem lehet rászedni” s azzal visszavette a bankjegyeket s adott helyette a fuvarosnak, aminőt az kívánt, magyar bankjegyeket, ki is a legelégültebb képpel a világon ült fel szekerére s vágtatott tova, nehogy visszahíják. Mire visszaért a falujába, már ott várta a kurrens, mely tudtul adá: hogy a magyar bankjegyek értéküket vesztették.

A ci-devant élelmezési biztos bejött a vendégszobába. Inasa két nagy útitáskát cepelt utána, mikben azon erőlködésről ítélve, mellyel azokat az inas hurcolgatta s ama titkos csörrenésről, mely hallatszott, midőn letette, semmi sem lehetett egyéb, mint jóféle ércpénz.

Ez a derék ember a magyar kormány által ki volt küldve marhákat vásárolni a hadsereg számára. Misszióját azonban némi-némiképpen félre találta érteni, amennyiben tudnillik ahelyett, hogy marhákat vásárolt volna, a kormánytól e végre adott százasokat halomba rakta, a marhákat, ahol kapta, elvette a status nevében kontóra, s jó olcsóért eladta a marhakupeceknek, azok aztán megint jó drágáért a kormánynak, úgy hogy az kétszer fizette meg a marhák árát, anélkül, hogy azok valóságos tulajdonosai csak egyszer is hozzájutottak volna.

A derék embernek tehát a forradalom bevégzetével nyakán maradt két zsák ezüstpénz, meg egy rizma bankjegy, melyek őnéki nagy bajt okozának.

Az ezüst miatt szüntelen félnie kellett, hogy ellopják, a bankjegyek miatt pedig, hogy el nem veszik.

Jött azonban egy másik derék ember, őt kisegítendő ebből a bánatos helyzetből, ez a másik derék ember a pénzkupec volt.

Ennek meg az volt a mestersége: hogy januárban, mikor a magyar kormány elhagyta Budát, sorra járta a falukat, ijesztgette az embereket, hogy a magyar pénz kárba vész. A jámbor népek aztán siettek felében, harmadában beváltogatni nála kárba induló pénzeiket, még meg is köszönték, hogy mást adott helyette; – kettőért egyet.

Ahogy Budát visszavették, valami isten nélkül való újságíró kinyomtatta: hogy ezentúl a német bankó ne érjen semmit, ezáltal szép hasznot gerjesztve az uzsorásoknak. A mi kupecünk is nekifeküdt rögtön a környéknek, s a nyomtatott újságlappal úgy beharangozta a vármegyét: hogy nem maradt abban egy fertálybankó, mely hozzá ne vándorlott volna, persze egy harmadrész árért.

Az embernek megtetszett ez a kereset, azt hitte: hogy ez esztendőn át legalább négyszer fog így fordulni, s mikor a magyarok újra elhagyták a fővárost, ismét végig szomorkodta az ismerős helységeket, a leverő hírek között terjegetve azt a leglejjebb verőt: hogy most már a magyar bankó megint elvész. Az emberek ismét kétségbeesve hordták hozzá pénzeiket, könyörögve, hogy váltogassa be.

– Bizony nem tudom én, lesz-e még ebből valami, de adok százért huszonötöt.

Ilyformán a környék magyar pénze ismét az ő zsebében torlott meg. A kupec azt hitte, hogy meggazdagodott.

A fátum ekkor hozá össze azzal a másik derék emberrel, aki marhákkal kereskedett a status nevében.

Mindketten az útféli csapszékben jőnek össze egy ital borra, egymást nem ismerők.

A marharekviráló kibontja útitáskáját s elszörnyed, látván, mily kevéssé apadt meg a bankóproviánt, dacára háromhéti marokkal-szórásnak. Még jobban elszörnyed a pénzkupec, belesandítva görbe szemmel az idegen papiroskazalba.

– Hol gyűjtötte az úr ezt a sok pénzt? – kérdi, nem állhatva meg szó nélkül a dolgot.

A bikfic ránéz, nem volt szokása igazat mondani soha, még tréfából sem, ha egyébből nem, passzióból hazudott, második természetévé vált a fillentés.

– Vettem itt, amott – felelé hidegvérrel.

– S mit fog az úr vele csinálni? – kérdé amaz, dörzsölve tenyeréről a szutykot.

– Viszem Bécsbe, beváltom – viszonzá ez, belakatolva a zsákot, s maga alá téve és két lábával odaszorítva a falhoz.

– Kinél váltja be, kérem? – tudakozódék amaz tovább.

– Hát kinél! ha nem a pénzváltónál! – mordul ez reá gorombán, mintha haragudott volna érte, hogy az ily egyszerű dolgot – lehet ember: aki nem érti.

– S ugyan, ugyan mit ád érte a pénzváltó?

– Hm. Csekélység. Százért csak ötvenet.

– S hogy szedte az úr maga százát?

– Tizenötöt adtam érte.

A kupec elszörnyűködött. Ő huszonötért szedte mindenütt.

– Az lehetetlen – úgymonda –, hiszen őrült, aki a pénzét így vesztegeti.

– Nem lehetetlen az. Meg kell az embereket ijesztgetni jól, de jól! aztán megy.

– Már, uram én tudok ijesztgetni; mert azt is elmondtam nekik: hogy Törökországba kell menni a pénzzel, hogy az ember túladhasson rajta, de mégsem akarják adni, pedig én is megvenném szívesen, mert, tudja szánom a népet.

– Hjah! aki szánakozik, abból nem lesz gazdag ember – veté közbe a marhász sztoikus pofával –, én másként cselekszem velök. Előmutatom nekik ezt a parancsnot, melyben az van írva, hogy a magyar bankjegyeket ezentúl használni nem szabad, hanem be kell adni.

– Kérem, hadd lássam – rebegé elsápadva a kupec, s végigolvasá az affiche-t, reszketett az álla, csaknem sírva fakadt.

– No, most lássa az úr – monda kacagva a nem élelmező biztos –, az úr maga is úgy meg van ijedve: hogy most, ha kérném, tizenöt pcentóért minden pénzét kezembe adná.

– De hát ne tréfáljon az úr, mi lesz ilyképpen belőlünk, szegény pénzes emberekből?

A marhakisajátító bizalmasan mosolygott, s kihúzva belső zsebéből egy csomó írást, aközt összevissza turkált, mígnem egy nyomtatott papirosszeletre akadt, mi német újságból volt kivágva, valami vezércikk, melynek folytán az jön indítványba, hogy a magyar bankjegyek 85 pcentóval osztrák statusjegyekre váltassanak be.

Fogva a papirost és tenyerére téve közelebb ment a kupechez „nézze az úr, csupa kollegialitásból megmutatom, de ne adja tovább.” Ím, írásból látható – nyomtatva van –: hogy a magyar bankjegyek be fognak ugyan szedetni, de értök 85 pcnt járand vissza, mi csak azért nincs előre publikálva: hogy akik elrejtik, büntetésül ne kapjanak semmit.

A kupec sült-főtt.

– De hisz azok a pénzváltók mégis istentelen népek, ha mégis csak ötvenet adnak százért, miért adja az úr nékik?

– Szükségem van e pénzre hirtelen. Köztünk mondva, ki akarok menni Törökországba, s nincs időm sokáig várni.

A kupec vakarta az orrát. Nyughatatlanul mosolygott, pedig szeretett volna hidegvért komédiálni, végre előrukkolt vele, amit akart

– Hallja az úr. Messze van az úrnak Bécs, ha Törökországba akar menni. Míg odamegy, meg visszajön, tenger pénzt elkölt az úton, meg is lophatják annyi földön. Tudja mit, ne menjen odáig, annyi mint a, húszat én is adok érte, az úr nyer magának ötöt.

– Mit gondol ön? Loptam én talán azt a pénzt? Ne is beszéljen felőle!

– Nem akartam megbántani – szabadkozék a kupec –, nyelvem bicsaklott csak el, negyve – harmi – huszonötöt akartam mondani.

– Nem paraszttal van az úrnak dolga – förmedt rá a statusszipoly –, hanem műértővel, ki a börzével összeköttetésben van, aki számításait pozitív adatokra építi. Tudja-e az úr, mik azok a statuspapirosok? a belföldi és külföldi papirosok kurzusai? az actiák, assignaták, a ferlózungok, metallikok, sterlingek, font- és mázsaszámra, és a biljetti di trezóriók? – No ha nem tudja, hát ne feleseljen velem. Tíz forintot elengedek, ez elég loyális ajánlat. Ha nem tetszik, nem erőtetem.

A kupec számolgatott egy ideig magában, szemeivel a padlásra nézve, utoljára is elhítta magához az országköpölyözőt, ki is egy óra múlva vetődött csak vissza, nagy fütyörészve. Fütty közben olykor el-elnevette magát titkosan. (Soha sem szerettem az olyan embert, aki magában nevet.) Rögtön fogatott és hajtatott odább.

Pár nap múlva kirabolták az úton.

Sok gyönyört találtam bujdosásom napjaiban annak látásában, mint iparkodott egyik szerencsétlen ember és másikat segíteni, vigasztalni, fölemelni, de annak láthatása, mint buktatja két ily genre-ű derék ember egymást, szinte nem tartozik az utolsó élvezetek közé.


VisszaKezdőlapElőre