IV.

Ez a kolostor környéke legkedvesebb helyem.

Fél napig elfáradok idáig: hogy a nap másik felét itt tölthessem. Alig Iátok itten embert, azt is százölnyi magasból, úgy látszik ide, mint egy kis mászó bogár.

Hallgat körültem az egész világ, emberhang nem zavarja meg a csendet soha, csak a vadmadarak füttye s a virágról virágra szálló darázs dongása szól körülem. Oly jólesik nem hallani kívülök semmi szót.

Egy hónap óta nem tudok semmit azokról, amik e bérceken kívül történnek. Azóta könyv nem volt a kezemben, hírlapot nem láttam, emberrel nem beszéltem, aki a falu határán kívül lett volna. Úgy élek itt, mint puszta szigetben a tenger közepén. Semmiről sem tudok semmit.

Ha embert látok, kikerülöm, nehogy hírt találjon mondani valamiről, amit nem akarok tudni.

Úgy vagyok, mint egy halott, kinek minden érzékeiből csak öntudata maradt meg, vagy tán inkább, mint ki a tébolyodáshoz közeleg.

Oly ébren álmodom: hogy már szinte összezavarom a megtörtént dolgokat azokkal, amiket álmaimban látok: úgyhogy mástól kell megkérdeznem: hogy megtörtént-e ez, vagy csak úgy álmodtam.

A minap egy meleg őszi délután a kolostor előtti mohos fűben ledűlve, elmélázva ott feküdtem, nézve a tiszta kék eget s az ég kékjén végiglengő fehér ökörnyálat, s hallgattam a bujdosó madárka búcsúdalát, s gondolkozám messze-messze levő kedvesim, barátim rég látott arcairól. Gondolkoztam-e vagy álmodám felőlök? Tán aludtam, s álmomban is láttam a tiszta kék eget s a lassan, csendesen végiglengő fehér ökörnyálat, s hallgattam a társaitól elmaradt fecske csevegését. Hirtelen közelgő léptek döngését kezdtem észrevenni. A bokrok meg-megzörrentek, a targally halkan recsegett az óvatos lépések alatt. A kápolna gótíves kapuján egy ember lépett ki, félrehajtva az odanőtt bokrokat.

Öltözete rongyos úrimez volt, félvállára egy szűrdolmány vetve, kopott zsíros kalapja mélyen lenyomva szemére, alóla villogtak az elvadult fekete szemek. Összevissza nőtt szakálla bajuszával egybevegyült, nyakkendője úgy kötve, mint aki azt már régen le nem oldta.

Amint kilépett a rom ajtajából, meglátott engem ott feküdni, megdöbbenve visszahökkent, gubája alá kapott egy kezével, két pisztoly agya látszott ki onnan, s oly elvadultan néze rám, hajfürtjei szét voltak szórva, arca elhalványult, elkékült. A berkéből kivert farkas tekintete lehet ilyen.

S én ez ádáz tekintetben, ez összerongyolt öltönyben ráismertem az emberre… Egykor legkedvesebb barátom volt, – rég nem hallottam már hírét, egykor azt beszélték: hogy elesett a csatában, s íme, itten áll előttem. „Gábor” – kiálték rá örömijedten, oda akartam hozzá rohanni … s már akkor nem állt előttem senki.

A rom ajtajához sieték, a bokrok üresek voltak, összejártam minden cellát, minden rejtekodvat, sehol sem találtam, nevét kiáltám, senki sem felelt. Hova lehetett oly hirtelen?

Talán nem is ő volt az, csak eleven álomlátásaim egyik fantomját láttam ott? Ez utoljára oly életvidámnak látott arcot, e szelíd szemeket, e daliás termetet talán csak az álom torz fantáziája alakíthatá ily vad, ádáz alakká, ily összerongyolt nyomorúságos lénnyé; nem az idő, nem a sors balkeze?

Miért: hogy az ember ébren álmodik? S miért nem tudja, mikor szunnyad, hogy az csak az álomkísértet, amit lát?


VisszaKezdőlapElőre