Minden városban ki volt már hirdetve a magyar bankjegyeket beadni kényszerítő határozat, csak még Rimaszombatban nem.

Ott helyben éppen vásár levén, minden ember, aki veszélyeztetett bankjegyein túl akart adni, itt torlott össze, megvettek mindent, amit csak a vásárra hoztak, kellett vagy nem kellett a vásárlónak, amit elöl-utól talált, vette, fizette, azt sem kérdezte: hogy adják; sőt licitálta egyik a másikra, ahelyett, hogy alkudott volna rá. Elannyira: hogy a mézeskalácsosnak még a sátora lepedőit is megvették.

Estenden a rozsnyói paraszt ballag hazafelé a vásárrul; felesége künn várja már az ajtóban s messziről kiált rá:

– El tudta kend adni az ökreit?

– El hát – volt a lakonikus válasz.

– No, az derék. Hogy adta kend?

– Kétezer forintért a kettőt.

– Megveszett kend? – Kifizették?

– Ki hát.

– No, az derék. Hol van a pénz?

– Elvásáltam mind egy lábig.

– Megveszett kend? Kétezer forintot! Vett kend nekem csizmát?

– Vettem fiam, magamnak is.

– No, az derék. Hogy volt párja?

– Csak kilencven forint, fiam.

– Megveszett kend? Hát ezt a szűrt kinek vette?

– Nekem, fiam.

– No, az derék. Ugyan mi lehetett az ára?

– Ötszáz forint biz az, babám.

– Megveszett kend? Hát még mit vett?

– Kifizettem belőle a zsidót, tetejébe meg is vertem, mert nem akarta elvenni.

– No, az derék. Hát a többi pénz hova lett?

– Almát vettem rajta, fiam.

– Megveszett kend? Mind valamennyin?

– Ne kiabálj, lelkem Jutka. Nem volt már egyéb a piacon, amit meg lehetett volna venni. Ez is jobb lesz a semminél.

– De hova tesszük azt a tenger almát?

– Ne félj tőle, ott van mind a kocsiderékban, egy forintért adták párját.

– Hát mégis csakugyan, hogy ugyancsak megveszett kend.