VIII. Nő és szerető

Vészben, zivatarban, kétségbeesés közt – egy némber utazik.

Maga sem tudja: hová, azt sem tudja: meddig. Sehol sincs megpihenése.

Egy embert indult el keresni, akit szívéből szeretett, akiért élt, akiért elhervadt, és aki őt sohasem szerette, most sem szereti, – ha él, – nem gondol rá a túlvilágon, – ha meghalt.

Hírét hallotta: hogy elesett, – valahol a székely határszélen; és elindult: hogy fölkeresse sírját. Kinek keblén nem nyughatott soha, sírhalmán megpihenhessen, megvallhassa a halottnak, hogy őt egyedül szerette, szeretni fogja ezután is, és meg fog halni bele.

Mint vándorol a zarándok a szent sír felé messze-messze földről, nem ismerve örömet, félelmet, nem gondolva másra, mint a szent hantokra, mik egyetlen földe annak, kié az egész föld; úgy vándorolt messze földről, örömtelen szerelmével a fájdalom hölgye, az álmaiban látott sír felé, hol ingatja fejét a sárga őszvirág, mely a holtak álmát őrzi.

Egy virágot e szent sírról! – sóhajta búsan magában –, azt elviszem magammal utána, s hol a holtak találkoznak, megmutathassam azt neki: ott voltam, – felkerestelek!

És sokáig tartott utazása, oly időben, midőn senki sem járt, oly helyeken, hova más félt menni, ő csüggetlenül utazott. Hosszú fáradság után eljutott a mondott helyre. Ott tudakozódott utána.

– Nem itt halt meg – mondák néki az emberek. – Nézd végig az új sírokat, köztük nincsen, akit keressz, ide az a híre jött: hogy az ország túlsó részén – ott esett el, ottan fekszik.

A hölgy felsóhajtott búsan, s újra kelt a hosszú útra, hideg éjek, hideg népek között, sok nyomort, sok szenvedést tűrve, eljutott a mondott helyre, s kereste a sírt, melyen annyi viszontagság után megnyughasson.

Ott sem volt az. Onnan ismét máshova utasították. Egyik itt, másik amott látta őt meghalni. Egy sem mondta azt: hogy „él!” – „meghalt” ebben megegyeztek, csak azt nem tudták: hogy hova van eltemetve.

A hölgy bejárta az országot, ahol csak csatatér volt, mind fölkereste, elolvasá a holtak neveit, akit keresett, sehol sem találta.

És ha kérdék olykor tőle: miért keresi annak sírját, aki neki sem férje, sem rokona, még csak barátja sem, búskomolyan felelé: „egy virágot a szent sírról.”

S már nem termett virág sehol. A tél eljött, a hó belepte a földet.

Ekkor egy nagy dombhoz ért. Egyetlen nagy sírhalom az, az út mellett fölárkolva, sem sírkő, sem zöld bokor mellette. Ki tudja, kik és hányan vannak ottan eltemetve?

Tán a kedves is ott fekszik, a jeltelen domb alatt? hisz oly sokan porlanak ott, kiket síró szem keres, s kiknek a hír nyomát veszté.

De a hölgy nem bírta hinni, sem a hírnek, sem szívének: hogy kedvese is ott fekszik. A sírt belepte a hó, néhány puszta virágkóró állt ki szárazon belőle. E sír alatt az ő kedvese nem nyughatik. – Mint a meleg forrás körül, mikor szerte tél van és hó, a virág mindegyre zöldül, a fű megcsalatja magát s azt hiszi: hogy örök tavasz van; – az ő sírja körül is, azon földön: hova az ő lángszíve van eltemetve, tél derekán zöldülni kell fűnek és virágnak. „Egy virágot az ő sírjáról” – mondá búsan, elmerengve. Pedig virág sehol sem nyílt már.

Soká, soká bujdosott még azután. Szenvedett és szeretett. Végre bizonyos hírt hallott. Kedvese el van temetve. … El van temetve, de él. … Él – börtönbe eltemetve.

*

Vészben, zivatarban, kétségbeesés közt – egy férfi utazik.

Üldöző sorsát kerüli. Elveszté bizalmát Istenéhez. Legjobb barátaitól fél.

Csak egy lény van még a világon, aki gondolatjait bírja: – felesége.

Távol, távol esett tőle. Ahol az van, azon helyen neki nem szabad magát mutatni. Bujdosnia kell tőle messze elszakadva, még hírt sem hallhat felőle.

Éjjel álma, nappal gondolatja e nő; – a mezőn nyílik a virág, s ha lát közte liliomot, eszébe jut felesége neve róla, mindenütt, hol idegen nőt lát meg, talál benne valami hasonlót, egy-egy vonást az övéhez, s olyankor búsan gondol rá: miért hogy ezek mind boldogok, csak az övé oly szerencsétlen?

Egy éjjel, midőn ismét vele álmodott, a könnyező, búsongó, hízelgő asszonnyal, még reszketett ajka a fájdalmas csóktul, mit az álomlátás kedves fantomjának ajka oly elevenen nyomott rá; fölkelt a bujdosó ágyából, vevé vándorbotját, koldusmezt öltött magára, s megindult nejét fölkeresni.

Érzé: hogy az álmok megölik, ha nem megy. Éjjel mindig látja őt, mellette ül, vele beszél s nappal kábult fővel gondolkozik elmúlt álmán. Ez az őrültség ösvénye.

Fel kell őt keresnie, bármi veszély várjon ott rá, látnia kell. Csak egy percre, csak egy szót szólni hozzá, csak egyszer ölelhetni őt karjaiba valóan, ébren, – amaz álomlátási szép kísértet helyett, s azután meghalni, elveszni vagy bárhova lenni.

Ment koldusnak öltözködve faluról falura, az utcán a kutyák végig ugaták, néhol a poroszlók kiverték a határból, idegen házak küszöbén költötte el ebédjét, erdők rejtekében aludt, gyalog kellett megtennie a hosszú unalmas utat, a zápor, az őszi vihar sokszor ottlepte, később a hulló hó, a téli förmeteg. Ő mindezt nem érzé, csak egy eszméje volt, egyetlen gondolatja, mely lelkének, testének erőt adott: a találkozás percének képzelete. Azt százféleképpen elgondolta magában, és egyik szebb volt a másiknál. Majd úgy gondolá el: hogy éjjel fog ablakán beszólni, úgy lepi meg majd, hogy az utcán alamizsnát kérend tőle, majd azt: hogy levelet ír neki, melyben tudósítja, hogy ott van, vagy bemegy házához, mintha eltévedt volna. Mint fog a nő megijedni és megörülni egyszerre. Arca elsápad és aztán meg kigyullad. Reszketve ragadja meg a férj kezét s féltve omol kebelére, mintha el akarná rejteni idegen szem látása elől. Szíve oly hangosan dobog; – amilyen némák csókjai. Nehogy valaki meghallja… És míg ezeket gondolá, nem érzé: hogy azalatt körüle zúg a förmeteg, s veri a hópelyheket arcába, hogy az ebek végigkísérik az utcán, hogy az emberek szidva utasítják ki a faluból, s hogy az út oly hosszú, oly fáradságos.

Egy hideg téli alkonyon megérkezett azon városba, ahol ősi háza állt, melyben feleségét hagyta.

Végigballagott nagy nyomorékul az utcákon. Jöttek vele szembe ismerős emberek, s nagy megnyugtatására volt: hogy mind úgy mentek el mellette, hogy egy sem ismert rá.

Végre eljutott a keresett helyre, – tulajdon lakához.

Nyitva volt a kapu. Egy régi cselédje állt künn a kapuban, bámulva és pipázva. A koldus „jó estét” kívánt.

– Menjen kend, Isten hírével – mordult rá a hajdú, senki sincsen itthon.

– Adjon Isten ezerannyit – dünnyögé a koldus, s leült a kapu mellett a küszöb szegletkövére.

A hajdú bement az udvarra, átallva a rongyos emberrel civódni, csak a kutyát uszította rá, a nagy, láncos örvös ebet.

A kutya vihogva, ugrálva futott a koldusig, ott körültáncolta jókedvű csaholással, végre hasán csúszva odalapult hozzá, s hűséges, örvendő szűköléssel feküdt le lábához, fejével rongyos szűre alá búva, s eldugott kezét megnyalogatta.

E percben pariparobaj hallatszott, az utcán délceg lovagok vágtattak végig. Egy delnő lovagolt elől, kecses amazon-öltönyben, három vagy négy lovag kíséretében. A delnő vígan kacagva fordult vissza egyik kísérőjéhez, ki elejtett zsebkendőjét a földről nyargaltában kapta föl, s amint visszaadta neki, oly közel hajlott arcával az érte nyújtott szép kézhez. Senki sem vevé tán észre: hogy a kezet megcsókolta. Csak a koldus a küszöbben. Az a nő az ő felesége volt.

A lovagok ismeretlen arcai szentségtelen mosolygással fordultak a szép nő arcához, kinek lángoló szemei kihívó pillanatokat vetének egyikre is, másikra is.

– Ez nem az én nőm – mondá magában a jövevény –, kísérői is mind idegenek. Valaki lehet tán: ki hozzá ily kárhozatosan hasonlít. Valami nőiségét megtagadott némber, aki elég átkozott oly arcot viselni, mely az én bálványképemhez vonásról vonásra hasonlít.

Azonban a kapuhoz ért a lovagló csoport, mindnyájan otthoniasan fordíták arra lovaikat. Legelöl a nő ugratott a kapu felé. A férj ott állt előtte, merev, élettelen alakká zsibbadva, koldusmezben, sápadt arccal, vad, emberijesztő szemmel.

A hölgy lova félreugrott az élő kísértet elől. Bosszúsan fordult oda a nő, s korbácsával végigvágva az ijesztő alakon, megvető hangon kiáltott le rá: „félre az útból, te koldus!” S azzal bosszúsan nekihajtott. Az ember nem tért ki, a ló feltaszítá s keresztülgázolt rajta, a galant nő kísérői kacagva mondtak elménc ötleteket, a hóban, sárban evickélő koldusra, delnőjük után bevágtatva az udvarra. A mogorva hajdú bezárta utánuk a kaput, éktelenül káromkodva, csak a láncos eb nyihogott, sírt odabenn, rést kaparva magának a kapu alatt.

A boldogtalan pedig felvánszorgott a földről. Fejét nagyon megütötte, de mégsem ott fájt neki legjobban. Odább ment tántorogva, s keresett magának szállást – másutt; ahol tudta, hogy befogadják, ahol jobban emlékeznek reá, és ahonnan el nem űzik… a börtönben.

*

Víg zene hangzik az úri lakban, az úrnő kézről kézre jár a táncban. A rossz világ azt mondja: hogy még a szerelemben is. Cseng az összeütött pohár, farsang utolsó napja van, ez a bolondok ünnepe, mulat, vigad minden ember, a jókedvnek kicsiny a ház, senki sincs, aki szomorkodnék, az úrnő öröme mindenkit magával ragad. –

…A férjet ma ítélték el hosszú fogságra.

Az ítélő bírák előtt gyakran fordult meg egy gyászba öltözött hölgy a fogolyért könyörögve. Akit semmi körülmény nem védett, amellett ő könnyeit hozta fel mentségül.

Hiába kért, a törvény szigorú. Az ítélet kimondatott rá, vaskeményen, elengedhetetlenül.

A bírák néha együtt sírtak vele, sajnálták, vigasztalák, de az ítéletet kimondták.

Ekkor tanácsolák neki: hogy menjen oda, ahol a kegyelmet osztják; vigye könnyeit a kormány, vigye a trón elé, akit a bíró elítélt, az irgalom szava fölmentheti.

A hölgy bejárt minden forrást, ahonnan kegyelmet várhatott, odaveté magát a hatalmasok lábaihoz, összecsókolta kezeiket, mindennapos volt küszöbeiken, reggel, este, Isten előtt – egész nap emberek előtt térdelt, imádkozva, esedezve azért, akit úgy szeretett.

Egy napon a hatalmasok egyike azt kérdé tőle: miért könyörög egy emberért, akit tulajdon neje elfelejtett, kinek ő sem neje, sem rokona.

– De ő mindenem énnekem! – válaszolt a megtörhetetlen nő.

– Úgy illendő, hogy ő is mindene legyen önnek.

Másnap a fogoly szabad lőn.

Amint kilépett börtöne ajtaján, egy nő térdepelt ott, fekete ruhában, leeresztett fátyollal, zokogva.

A fogoly hallotta e nőt börtönőreitől emlegetni. Mindennap elment az oda, felőle tudakozódni, ételt, könyveket küldött neki, pénzt adott a porkolábnak: hogy szelíden bánjon vele, s végre azt is megtudá, hogy szabadságáért mit tőn.

Amint kilépett börtönéből, megismerte benne a mellőzött kedvest, ki őt úgy szerette, és kiről ő nem gondolkozott soha, vagy csak lelki szemrehányás között.

A nő megragadta láncaitól megszabadított kezét, s csókokkal és könnyekkel halmozá el. A férfi pedig titkon esküt mondott magában: hogy e kéz minden mozdulatja őt boldogítandja, míg él.

*

Víg zene hangzik az úri lakban…

…A táncvigalom közepett hívatlan vendég jelen meg az orgiák termében. Egy tisztviselő. – A zaj megszakad, az úrnő a hivatalos férfi elé lép, s jelenléte okát kérdi.

– E ház nem öné többé, asszonyom, ön férje el van ítélve, vagyonát a status foglalja el.

– Uram. Egy év előtt férjem minden vagyonát rám ruházta által.

– E tette érvénytelen. Ugyanazon törvény, mely elítélte, megsemmisíté azt is.

A nő elsápadt.

– Könyörögni fogok érte: hogy ítéletét engedjék el. Kegyelmet kérek számára.

– Már késő. – A kegyelmet megnyeré.

– Úgy én ismét nője vagyok! – kiálta fel örömmel a delnő.

– Többé nem az, a válóper meg van indítva ön ellen.

Az ajtó föltárult s a bámuló csoport közé belépett a halvány, sápadt koldus, lélekijesztő arcával – jobbján egy reszkető nőt vezetve, aki gyászöltözetében, arca fátyollal lefedve úgy zokog, úgy sír hangosan; – míg a sok fényes alak bánat és rémület közt áll, hangtalanul, mozdulatlanul, elzsibbadva a háziúr leverő tekintete előtt.

Csak a gyászos teremtés sír hangosan zokogva – örömében –, diadalában.


VisszaKezdőlapElőre