MI HÍR A NAGYVILÁGBAN?

Párizsban tartózkodó magyar rokonaink, számra mintegy háromszázan, ünnepélyes tisztelgő menettel üdvözlék a respublica kormányát. Elöl két zászlót vittek, a magyar és francia nemzet lobogóit egy közös szalaggal összekötve, s ezt a köztársaságnak adták át. Szónokuk volt Hugo Károly. A kormány részéről Lamartine fogadta őket, biztosítva arról a magyarokat, hogy ahány ember lakik Frankhonban, a magyarok ugyanannyi baráti résztvevőre számíthatnak. A francia nép roppant lelkesedéssel fogadta a magyarok ezen rokonszenvi nyilatkozatát. – Legyen áldva a nép, ki először tűzte ki a szabadság lobogóját a lerombolt börtön ablakában! legyen szívünkbe fölírva azon nemzet neve, mely a rabszolgaságot elűző villámot leragadta az égből, melynek mennydörgését kebleink viszhangzák. Háromszáz mérföld választja el határainkat, de a szabadság érzetében rég tőszomszédok voltunk, s bár nyelveink egymással nem rokonok, de szíveink régen azok voltak.

Párizsi testvéreink e nyilatkozata történt március 15-én. Ezt a honszeretet mágneses vonzalma tevé e napra.

Berlinben a király ágyúkkal lövette a népet, s midőn nagy vérontás után a felbőszült nép kiverte a negyvenezerre menő katonaságot, azt mondá a király, hogy ő kész a népnek megbocsátani, s szívesen ki hagyja magát kiáltani német császárnak. Jó humorban lehet ez a király.

A dolog, mint magánlevélből értesülénk, így történt:

A berlini nép reformkérdései fölött tanácskozandó, március 13-án gyűlést tartott a parkban, hol a szeleskedő katonaság már akkor többeket megsértett s a néppel méltatlankodott. Többek közt egy a színházból nejével hazatérő polgárt oly tetemesen megsebesített, hogy ez másnap meghalt.

Eddig csak a legszegényebb néposztály vett részt a mozgalmakban, de másnap már híre szárnyalt, hogy a polgárság is készül folyamodni a fejedelemhez, hogy a katonaságot a városból tiltsa ki, s a polgárság fegyvereztessék föl. Ugyanezt kívánták a tanulók is. Aznap este, dacára a fenyegető falragaszoknak s a felállított katonaságnak, a nép már egy barikádot emelt, s itt-amott lövések történtek.

Március 15-én (itt is ugyane nap!) a nép a katonaságra kövekkel kezde hajigálni; mire ez lövéssel válaszolt, s dacára a polgársági védbizottmánynak, véres összeütközések történtek.

Március 16-án a nép az egyetem előtt csoportozott, mintegy tizenöt agyonlövetett tanuló temetési hírére. A rendet erőszakoló katonaság itt is szeleskedvén, a nép kövekkel, emezek golyókkal kezdtek értekezni, s ismét polgárvér folyott.

17-én minden forrongott. A katonaság szaporíttatott, de komoly összeütközés nem történt.

18-án a király kikiáltá az alkotmányt, a népképviseletet, nemzetőrséget, esküdtszéket, sajtószabadságot stb.

Mondhatlan volt a nép öröme ezen engedély hallatára. Özönlött a királyi kastély elé ünnepi köntösben, fegyvertelenül, éltetve a királyt. Két órakor megjelent az erkélyen a király, szívére tette kezét. A nép azt hitte, hogy ezzel szeretetét akarja a nép iránt tolmácsolni, pedig ez volt a jeladás arra, hogy a népre lőni kell. A sűrűn egybegyűlt nép közé ágyúzni kezdtek öröme legédesebb pillanatában. A haragjában óriássá nőtt tömeg erre dühösen rohant fegyvertelenül megtámadóira, s azokat legázolva, fegyverüket elvette. Egy óra alatt az egész város tele volt barikádokkal, az utcák széltében felfordított szekerekből, hordókból, leszedett háztetőkből készíttettek gátak, melyek arra valók, hogy a rendes katonaság ne mozoghasson, s a nép ezek háta mögött védhesse magát. A házak kapuit leszedték, s míg egy részről ezeket támogatták fel mellvédeknek, addig ezáltal arról is biztosítva voltak, hogy zárgátjaik elfoglaltatása esetében a házakba bemenekülhetnek. Másutt csákányokkal tépték fel a kövezetet s abból emeltek sáncokat. E sáncok mellett kétfelől a házak közt annyi rés hagyatott, mennyiről a nép ellenfeleire lövöldözhetett. Az ily réseket néhány elszánt férfi túlnyomó támadók ellen védve tarthatja. Többnyire csak a tiszteket vették célba, s rendesen találtak. Ezalatt a házak tetejéről a kéményeket és gerendákat, az ablakokból a bútorokat hajigálták le a katonaságra. A tornyokban félreverték a harangokat.

A neuchateli vadászosztály ezalatt áttért a néphez. Öt órakor az óvárosban kezdtek ágyúzni, a királyutcán a tanulóság küzdött a katonasággal. Hat órakor foglalta el a katonaság a legelső barikádot, s mire elfoglalta, alig háromszáz lépésnyire már a másik állott. Hétszer rohanta meg ezt, hétszer veretett vissza tőle, végre ágyút hoztak neki, s ezzel sem voltak képesek egy órai tusa után elfoglalni.

(A király úgy nyilatkozék, hogy „készebb magát kastélya romjai alá temettetni, mint egy hajszálat engedni.”)

Egy órai hasztalan tusa után az ostromló dandár a néphez állott, a nép harsogó örömrivalgása mellett.

Ekkor a király egy proklamációt bocsáta ki, melyben a népnek azt ígéri, hogy kész neki mindent megbocsátani (miután ágyúval lövette), s mindent felejt és kéri, hogy ne lármázzanak, mert felesége, a királyné – beteg. (Szegény!)

Sok helyt a háztulajdonosok elárulák azokat, kik házaikba menekültek, s azokat a katonaság rögtön legyilkolá.

Egész reggeli kilenc óráig tartott a csatázás. Ezalatt azon generált, ki a legelső lövést tetette, elfogta a nép, s ekkor egy bizottmányt küldött a királyhoz azon meghagyással, hogy ha az idegen katonaságot a városból ki nem parancsolja, vagy még a népre lövet, foglyát fel fogja a nép akasztani!

E szóra a fogollyá tett s hóhéraiktól szolgalelkűen kínzott polgárok szabadon bocsáttattak, a minisztérium megadatott, a katonaság nagy része kitakaríttatott a városból, a király népe karjaiba vetette magát.

Most ez azt követelte, hogy a koronaörökös, ki e vérengzés oka volt, mondjon le jogairól.

Odahordta a kastély elé a csatában elesteket s előhívá a királyt, hogy lássa, hányan estek el jogaik védelmében. A sebesülteket pedig behordták a királyi palotába. Innen a koronaörökös palotája elé vitték a halottakat. A nép iszonyú tömegben levett kalappal kíséré azokat, halotti dalt énekelve, s ott felrivalga: ezek a nép joga védelmében elesett polgárok! Szerencséje a koronaörökösnek, hogy cselédi álköntösben ezalatt megszökött.

Az elestek száma a polgárok részéről 400, a katonaságéról 800, köztük 80 tiszt.

20-án a nép ordaliákat tartott az árulók fölött: egy kesztyűsnek, ki a nála menedéket keresett tanulókat elárulta, mindenét leszórta az utcára s megégeté, hasonlót tett egy őrnaggyal; a Rajna-vendéglős háromszáz tallért fizetett a sebesültek részére, hogy árulásaért le ne romboltassék fogadója.

Délután a halálra ítélt nyolc lengyelt szabadítá ki a nép, kik közül egy a német és lengyel lobogót kezeibe véve, óhajtását nyilvánítá a két nemzet egyenlő szabadsági egyesülése fölött.

21-én délben a király bejárta a várost, a nemzeti lobogót Mieroslawski vitte előtte, kit két hó előtt a király, mint zendülőt, halálra ítélt.

22-én a holtakat temették. Polgár és katona egy sírban nyugosznak.

A király kikiáltotta magát az összes német birodalom császárjának.


VisszaKezdőlapElőre