MIKOR MEGYÜNK VISSZA PESTRE?

Kinek van ennél most forróbb ohajtása?

Kinek nem első gondolatja ez, ha ébred, utolsó, ha lefekszik?

Ki nem álmodja magát oda éjjelenként, hová lelke önkénytelen viszi? a kedves, az imádott Pest falai közé – ott járni az ismert utcákba – az otthonos szobák ablakán kinézni – találkozni rég nem látott ismerősökkel, elmondani egymásnak a túlélt szenvedéseket, látni a csendes Duna tükrét, amint a nap képe fürdik benne, s a kizöldült Gellért nézegeti benne tulajdon megifjodott képét!

Mint ragyognak Mátyás palotájának ablakai! A gőzösök hogy repülnek el a lánchíd alatt, ezüstös nyomot hagyva az égszínkék Duna tükrén.

Az utcákon mint sürg, forr a nép. Mindenki mellén háromszínű rózsa, minden ablakon háromszínű zászló!

Víg hadfiak járnak karöltve s danolják: „Egy esztendő nem a világ, éljen a magyar szabadság!” – danájuk lassanként elhangzik a távolban.

Beesteledik; az utcák ragyognak a lámpafénytől. Hintók robognak egymás után. A nemzeti színházban Hunyadit, Rákóczit, Bánkot adják elő. A nép magánkívül van, sír, tapsol s beleénekel a karzenébe.

Azután fáklyás-zenével vonul hadvezére ablakához. A fáklyavilág rózsaszínűre festi a házak oldalait, a magyar zene rég nem hallott imádott hangjai felköltenek minden alvót, felköltik minden szívben az alvó honszerelmet s az eggyé forrt kiáltása százezer ajaknak, az eggyé olvadt ohajtása millió szívnek utat tör az égbe s beszél az istennel, hogy Magyarországnak élnie kell!

Azután megy mindenki ismét édes, nyugalmas családi körébe. Gyermekek, apa, anya, nő fogadják, mosolyognak egymásra, azután sírnak és áldják az Istent, hogy annyi viszontagság után őket ismét összehozta!

Kinek ne volna ilyen álma? Ki ne álmodnék így minden éjjel? Határokat szabunk magunknak az időben: ekkor és ekkor már otthon leszünk. Egy hó múlva. Vagy tán egy negyedév múlva? De félév múlva bizonyosan, s várjuk, óhajtjuk a félév elmúlását, számlálunk egyik napot a másik után; s jólesik addig mindennap álmodni arról, ami oly messze van.

Pedig nagyon messze van.

Nem azért, mintha nem volna erőnk azt visszavenni, vagy mintha félnénk attól, hogy Pest lakói szívesebben ne lássanak bennünket házaik romjainál, mint az ellenséget azok pompájában. A halált nem gyűlölik úgy, mint a zsarnok népét.

Hanem azért, mert nekünk Pestre csak akkor szabad bevonulnunk, midőn Magyarország szabad lesz és tiszta az ellenségtől.

Ha csak az lett volna a cél, hogy Pest miénk maradjon, azt megvédhettük volna Pestről. De nagyobb, nehezebb eszme volt az, mit Magyarhon fiainak ki kelle vinni, s míg ez végrehajtva nincs, addig mi nem fogunk örömünnepeket tartani.

Semmivé kell előbb lenni az ellenségnek, kifáradni, beleveszni a harcba, magától széthullani, érzeni a terhet, mely alatt küzd s melyet nem tud magáról lerázni. Sikertelen, eredménytelen harcot vívni sokáig haszontalanul. Meggyalázva, elgyengülve vánszorogni kénytelen, kelletlen csatáról csatára, megfosztva még a nagyszerű vesztés dicsőségétől, meg még attól is, hogy vesztét egy könny kísérje.

Oda kell jőni a dolognak, hogy azok, kik oly magasan kezdték, kik büszkén, zsarnok arccal jöttek közénk, mint egy elzsibbadt kar, mint egy szélhűdött test rogyjanak lábainkhoz, önkénytelen vallomást téve róla: hogy a jövendő századokat az isten Magyarország számára teremté.

Mi sokszor fogjuk még Pestet látni álmainkban, de azért nem leend szívünkben kétségnek helye, ha élő szemeink még egy ideig nem találnak reá.


VisszaKezdőlapElőre