MI HÍR KIS-ÁZSIÁBAN?

Egy szót se tessék hinni.

Álnoksággal teljes az ilyen radicális újságíró fajtának még a hiszekegye is.

Rágalom minden beszéd, mely az ő szájából kijön és az ő tolla alá kerül. Hazudik, csal, lop, gyilkol, bankót hamisít, mérget kever, összeesküszik, gyújtogat, egy szóval: ördögökkel egy idős, mihelyt újságíró és radicál.

Nincs ez előtt semmi szent, még az úriszék sem, nincs ennek senki iránt pietása, még hajdani professzora iránt sem, kinek érzékeny tanításait maig is a hátán viseli.

Az ilyen ember, aki újságíró s még hozzá radicál, képes volna a polgármester jelenlétében leülni s a szolgabíró előtt feltenni a kalapját, képes volna nemes ember nevét simplex i-vel írni, képes volna kimondani, hogy Magyarország nem a világ közepe, s hogy a revolúciót nem a táblabírák találták fel, s több efféle káromkodásokat.

Az ilyen embert nem lehetne eléggé kerékbe törni, nyársra húzni, scalpirozni és olajba főzni, hogy bűnei kívánatosképen meg legyenek büntetve.

De legjobb lesz, ha elnézzük, hogy miket tud jelenleg is kitalálni, s azután megítéljük, hogy az ilyen országháborító érdemli-e, hogy azon a földön járjon, melyen dicső apáink oly vitézül járták magukat ezelőtt negyven esztendővel…

Az országgyűlés eloszlott. Leültünk mint tekintetes karok és rendek s felkeltünk mint tisztelt polgártársak. Ki fogja az aranygombos mentéket viselni ezentúl? Ez az országdöntő kérdés, mely jelenleg a kebleket foglalkoztatja. Annyi paszomántos dolmány kié lesz, mivé lesz?… Komoly sejtések töltik el a honfiak szívét. A paszomántos menték és aranyrojtos csizmák sorsa a világszellem kezébe van letéve.

Kis-Ázsiában annyira divatba jöttek a fáklyás-zenék, hogy jelenleg egy kölcsön-fáklyás-zenét-adó-társulat látta jónak a világra jövetelt, mely által minden részvényes tag sorshuzás útján részesülni fog e megtiszteltetés nemében. Ha a társaság például 365 tagból álland, mindennap egynek neve kihuzatik, s az fáklyás-zenekíséret mellett körülbelől ilyenforma dikcióval fog felköszöntetni: „Tekintetes táblabíró úr! önnek érdemei elszámlálhatlanok, nem szükség őket hosszasan felemlítenem, de nem is célszerű, mert a fáklya drága, s pedig holnapra is kell, elég legyen ön magasztalására annyit felhoznom, hogy ön a részvényét pontosan lefizette, minél fogva van szerencsénk önnek háza elejét szurokfüsttel megdicsőíteni, éljen!” A fáklyák pedig ott helyben rögtön eloltatnak s gazdálkodás tekintetéből másnapra eltétetnek, s ez így megyen míg az év lejár, minden istenáldott éjjel.

Az erdélyi kormányzó ilyen szép atyai szavakkal nyugtatá meg a petícióját benyújtott népet: „Hallottam, majd meglátom, most pedig takarodjanak önök haza.” – Nem hosszú, de szép!

Rövidségre vetekedik vele azon vigasztaló malaszt, melyet őexcellenciája tekintetes Pulszky Ferenc miniszter polgártárs úr mondott a pesti népnek, midőn ez a minisztériumot a katonaság kivitelének meggátlására felszólítá: „Várjon a nép, én sétálni megyek a Duna-partra, ha nem tetszik, szerezzen magának többséget s buktassa meg a minisztériumot!” A lakonikus válaszok valójában igen szépek. S miért is ne mehetne a miniszter úr a Duna-partra sétálni, ugyan miért? kivált olyankor, mikor a teendők sürgetőssége miatt odabenn olyan meleg, künn pedig oly jó friss idő van. Akadhatna ugyan olyan impertinens ember, ki e rövid szavakat helytelenségnek tartaná, de ezt mi nem tartjuk. Ha szegény ember mond gorombaságot, az persze hogy impertinencia, de ha a tekintetes miniszterosztálynok úr mondja, az csak tekintélyfenntartás s méltóságteljes fellépés.

Egy Nógrád megyei faluban kérdi a földmívelő nép a paptól: ki adta nekünk a szabadságot? A pap felelé: a császár, a ti apátok! Elmentek azután zsidóhoz, aki pálinkát mér, kérdik tőle ugyanazon kérdést, ez azt felelé: A nemes urak adták e jókat. Melyik mondott már most igazat? Kérdik végre a szolgabírótól. Ez is azt felelé, hogy a kaputos urak voltak olyan jók. Na, mond erre a falu szája, ha ez így van, nem kell nekünk a pap, hanem a zsidót megtesszük a jövő restelláción – esküttnek.

Ismét egy politikai státusfoglyot szabadítának ki Pesten az újépületből. Murgo, oláh jogtudóst, ki az orosz propaganda ellen írt, s ezért Metternichtől üldöztetett s bebörtönöztetett. Hát a szegedi s munkácsi státusfoglyok börtöne mikor fog megnyílni?

Minthogy ellenségre sehol sem találunk, revolutionaris időkben pedig okvetlen kell valakin vitézségünket gyakorolnunk, legújabban azt a morast kezdik népeink felkapni, hogy a zsidót ütik. Hová is legyünk ezzel a zsidó üggyel? Biz isten az ember a fejét veszthetné el a sok jó szándék közt s mégsem tudna rá felelni. Egy táblabíró azt a módját találta fel az emancipációnak, hogy oda kell nekik adni Palesztinát, alakítsanak benne respublicát saját királyok alatt s éljenek boldogul. Az egészben nekem leginkább az ajándékozási eszme tetszik. Mi úgy ajándékozzuk a tartományokat jobbra, balra, a lengyeleknek Galíciát, az olaszoknak Lombardiát, mintha mindezen tartományok csak amúgy bitangjában gazdátlanul őgyelegnének a mezőn. Hátha vajon valakinek eszébe jutna tót királyságot alapítani, s elkérné tőlünk Liptó, Árva, Nyitra etcetera graeca vármegyéket, mit mondanánk hozzá?


VisszaKezdőlapElőre