DÉLIBÁB

Én nem tagadlak meg, költészet istene!

Elpártolt mindenki tőled, fölkenteid, kiknek fejére magad tevéd föl a koszorút, ki hagyták aludni oltárodon a Vesztalángot, elszórták lantjaikat és kardot ragadtak s arcodat elfeledék.

De én nem tagadlak meg soha.

Legkisebb vagyok azok között, kik templomod küszöbén beléptek, de legutolsó, ki azt elhagyandja.

Imádtalak a nyugalom óráiban; s te velem leendesz, ha küzdeni fogok, velem, ha meghalok.

Fel fogsz keresni engem, ha vándorúton járok, keresve számkiűzött feleimnek boldogabb hont, dicsőségesb sírt. S én elmondandom nekik: „nézzétek azt a fehér hattyút, mely a szabad égben oly szabadon repül melegebb táj felé. Nem a szülőföld – a szabadság a haza. Ahol szabadság van, ott van a mi hazánk. A börtön nem haza, ha arany rostély van is ablakán.

Jertek el innen, hadd omoljon össze az apai ház, hadd teremjen küszöbén vadvirág, hadd legeljenek utcáinkon nyájak, ne nézzetek vissza, töröljétek ki a könnyet szemeitekből…

Nagy a világ.

A sír még nagyobb.

Egyik vagy másik majd csak ad hazát!

Nézzétek, mint repül az a fehér hattyú!…”

Fel fogsz keresni engem, hol csaták viharai közt vértől pirult arccal, vértől pirult földön isten és ördögök, emberek és rabszolgák küzdenek életre-halálra, örök életre vagy örök halálra. S ha olykor a szél elkapja a fegyvercsattogást, ha a küzdők lankadtan elpihennek, hallatni fog a bárd vad éneke:

„Csatára, csatára!

Dalt, dalt a szabadság istenének.

Acélok énekét, halálhörgést, lovak nyerítését. Csatára!

A keleti párduc küzd az északi sassal, vérük festi a földet, körmeiket egymás csontjaiba vágják.

Ne hagyd magad, te keleti oroszlán, leharaptad egyik fejét a sasnak, harapd le a másikat is, hadd folyjon el a vére, ami még el nem folyt. Csatára!

Reggeltől estig víttatok, piros volt a nap, mikor felkölt, most a föld piros, a nap sápadtan megy fekünni, ki tudja feljön-e számunkra többet?

Ha lemegy a nap, majd feljön a hold, holdvilágnál fogunk tovább vívni. Csatára, csatára!…”

Fel fogsz keresni engem, ha szemem elborul, ha a zászló kiesik a kezemből, s a szívemből kiömlő vér halaványan hagyja arcomat.

Lefekszem földedre, mit a te kezed virágokkal ültetett be, kérni fogom e virágokat, hogy véremtől ne száradjanak el, s ha jön egy új tavasz, szép zöld fű alatt legyen álmom.

Megcsókolom a földet, mely megissza vérem és el fog feledni.

Csatára, csatára!

Ha futni akartok, hagyjátok mellettem kardomat és ezt a zászlót.

Ha győzni akartok, vegyétek fel mellőlem, az én kezeim nem emelik meg őket többé.

S majd eljőnek az erdők madarai és eltemetnek szépen.

Eljőnek a hegyek viharai és megsiratnak.

Eljön éjenként a holdvilág s elbeszéli, mik történnek naponta idefenn.

Te pedig örökké velem maradsz s nem hagyod virágtalanul síromat.

Ha valaki sírom fölé egykor házat épít, meg lesz átkozva küszöbe; az a virág, mely szívemből szítta életét, kisarjadzik háza küszöbén és túléli a ház urát.

Költészet istene, nem tagadlak meg tégedet soha.


VisszaKezdőlapElőre