XXXV. Exodus

Decebál sejtett valamit. Ez a fiú Horkázival beszélt. A vén szittyát nagyon elhanyagolták, amióta Pozsonyba felment az uraság. Elmaradtak az úri asztal örömei és a mellékjövedelmek, a panaszkodó leveleit pedig feltöretlenül rakták félre. Ez most bosszúból és mentekezésből sok szép felfedezést tehetett a fiú előtt, az itt történtek felől. Birtokcsere, terhes adósságok, pénzzavarok! Az ilyen ismeretek nemigen emelik az apai tekintélyt. Meg kell világítani a magasabb szempontokat.

Amint másnap a vendégek eltávozának, odahívatá magához Manót.

Ott fogadta a régészeti szentélyében, körülvéve múzeuma pompájától. A Thonuzóba-kincsek mind ódon mintázatú szekrényekben álltak, üveg alatt. Egy életnagyságú olajfestmény kitűnő művészünk, Kiss Bálint ecsetje nyomán, magát Thonuzóbát és a feleségét örökíté meg, abban a pillanatban, amidőn lovon ülve, a nyilak sokasága által keresztül-kasul fúrattatnak. A kép találóan jellemzi az ősök kedélyhangulatát, a vezér fumigálja az egész dolgot, az asszony csiklandozva érzi magát.

Azonban Manóra nemigen látszott hatni mindez a mesés kincstár, mikor belépett. Nyilván nem ért hozzá.

– Itt vagyok, apám.

– Nem azért hívattalak, mintha meg akarnálak dicsérni – kezdé Decebál a pirongatoriumot. – Tegnap ugyan helytelenül viselted magadat.

– Elismerem s szánom-bánom bűnömet. Mentsen ki, hogy szokásom ellenére bort ittam. Sohasem szólok többé bele vallásos dolgokba; hiszen nem akarok én új szektát alapítani.

– Nekem csináltál azzal csak nagy galibát. A te hebehurgya beszéded sokat rontott az én főkurátori jelöltségemen.

– Légy afelől nyugodt, apám. Az én bolondságom elenyészik a te érdemeid mellett. Az egész Tiszántúl nem találnak az egyház férfiai erősebb kálvinista hitet és jobb konyhát, mint tenálad.

– Már micsoda frivol beszéd ez megint!

Most azután egészen a helyzet magaslatára emelkedék Decebál, s nem késett meggyőződése lángpallosával megfenyíteni a fejét emelgető hidrát.

– Kár pedig oly fitymálólag beszélni a protestáns papokról, édes úrficskám! Ezek voltak a vezérvilágai a szabadságnak Magyarországon. Ezek szenvedtek kínzást, gályarabságot, vérpadot a nép szabadságáért, az emberi jogokért, az alkotmányért. Ezek tartották fenn a nemzeti érzületet, ezek terjesztették a lelki világosságot, a mi magyar népünk között századok során át. Ezeknek köszönhetjük elsősorban, hogy nem vagyunk helóták. Hanem azt persze nem tanítják a bécsújhelyi kadetiskolában! Ott csak nevetségessé tudják tenni a papokat. Pedig mivé lenne a nép vallás nélkül? Egy scopa dissoluta! Azért tanuld tisztelni a mi papjainkat: az égi üdv és a földi szabadság letéteményeseit!

Ez a valóban emelkedett hangulatú dorgálás minden más fiú keblében mély megábaszállást idézett volna elő, hanem hát az a bécsújhelyi iskola! – Nem volt fogékony kebel hozzá.

– Engem semmiféle iskola nem tett ellenségévé sem a népnek, sem a szabadságnak – mondá vakmerő feleseléssel a fiú –, de én nem azzal óhajtom a népet boldogítani, amivel a papok, hogy a másvilágon kínálom a jóléttel és a szabadsággal, hanem meg akarom adni neki azt még ezen a földön. Ha olyan nagyon szívünkön fekszik a szabadság, kezdjük magunkon, szabadítsuk fel a jobbágyainkat a szolgaság alól, ezt megköszönik.

– Ostoba vagy! Mit értesz ahhoz! – förmedt a fecsegőre a bölcs államférfi. – Itt vannak, ni, a josefina ideák! A demokrácia! Amely a magyar nemzetet semmivé teszi. Ehhez te ne szólj! Még egy kicsit nőjön be a fejed lágya. – Beszéljünk másról. – Nem országgyűlést tartani híttalak én ide; hanem, hogy adj számot a magad dolgairól. Úgy hiszem, hogy van jogom hozzá. S talán szabad azt a kérdést intéznem a fiamhoz, hogy micsoda összeköttetései voltak neki évek sorain át az én családom, a haza, a szabadság ellenségeivel, Ponthay gróffal? Erre felelj nekem, minden frivolitás és tergiversatio nélkül, komolyan és egyenesen.

– Ahogy parancsolod, apám. Kezdem ott, ahol a házadtól elszöktem. Ennek az okát talán ismered is?

– Akarom hallani.

– Tehát elmondom. Férfi voltam, eszemet éreztem, s engem leánynak és butának neveltek.

– Ez anyád dolga volt.

– Hagyjuk szegény anyámat. Az ő felfogását megmagyarázza a nagy szeretet, a hit a jóslatokban, s az ismeretlenség; de amit velem tettek, az mind a te szemed előtt történt. Te tudtad, hogy az nem jó, helytelen, és engedted történni.

– Az nem igaz.

– Emlékezzél rá, hogy azt a nevetséges exament, ahol nekem, leányruhában, egy őrült alfabet szerint kellett volna magamat világ csúfjára kitüntetnem, te hidegvérrel végignézted. – Semmi sem fájt olyan nagyon, mint apám egykedvű arcát látni e kigúnyoltatásom alatt. S ez elbutításban rendszer volt. És én ez ellen küzdöttem a gyermekakarat minden erejével. Játékidőmet titokban arra használtam fel, hogy játszópajtásomtul tanuljak. Szomjúságnál, éhségnél erősebb volt ez a vágy bennem. Te nem vetted észre! Itthon tarthattál volna, ha akkor, mikor a nevemet leírtam, megfogod a kezemet, s azt mondod a társaságnak: „Igenis, ez az én fiam, Emmánuel”, hanem ahelyett engedted az úgynevezett nevelőmet utánam szaladni bottal, hogy megfenyítsen; az anyámat elküldted öltözködni, te magad pedig mentél (majd kivakkantotta: „kártyázni” – nem) magas politikát csinálni.

– No, hát jól van. Megszöktél. Jól tetted. – Halljuk tovább.

– Felkerestem azt a kálvinista nagy iskolát, amelyről igazán elmondhatni, hogy századokon át erős vára volt a nemzeti míveltségnek és szabadságnak. Beálltam mendikásnak. Vétenék az Isten ellen, ha egy panaszszavam volna azon napok ellen, amiket itt töltöttem. Nem éheztem soha; kaptam kenyeret és könyvet, amennyi elég volt, s ha ütöttek, úgy bántak velem, mint fiúval. És az én apám, anyám fél esztendeig felém sem nézett. – Nem volt az a szegény koldusgyerek közöttünk, akinek az anyja legalább egy sátoros ünnepen egy hamuban sült vakarcsot ne küldött volna, csupán a nagy Tanussy ivadékról nem emlékezett meg senki, annak nem jutott más, mint amit a pajtásai megosztottak vele. Hogyne szerettem volna hát meg ezeket a pajtásokat?…

A mondat másik részét elhallgatta.

– Hogy mi nem mehettünk utánad – vágott közbe az apa – annak erős okai voltak.

– Tudom. Államfogság. Tizennégy napig tartó. Váltságdíj. Sokkal nagyobb, mint amilyennel Barnabás nagyapánk kiszabadíttatott Sinan pasa fogságából. Aztán a nagy archaeologiai feltárás. Nagyobb dolgok ezek, mint hogy egy rossz gyerek után kérdezősködni is maradjon idő. – De igen, az anyám feljött Debrecenbe, aztán hogy meglátott, amint a petákos temetésen énekeltem, úgy megutált, hogy visszafordult, és otthagyott.

– Otthagyott, mert nem jelentél meg a hívására, sőt levélküldéssel inzultáltad.

– A levelet bizonyosan a tanárom írta, én akkor ágyban feküdtem, kimarjult lábbal.

– No, hát azt az anyád nem szagolhatta meg.

– Hiszen nem panaszt tenni állok itt most, hanem, hogy magamat igazoljam előtted. – Ebben a helyzetemben érkezett hozzám egy levele Ponthay Adalbert grófnak; ez a köztetek végbement birtokcsere után történt. Itt van a levél, olvasd el, kérlek.

Decebál kezében reszketett a levél, amíg a sorait átfutotta; az olvasmány az arcába kergette a vért.

– Láthatod a levél keltéről – folytatá Manó –, hogy én az ajánlatot nem fogadtam el. Nagy pénz volt, amit benne találtam; a csizmám talpába tettem, s rajta jártam; nem vettem hasznát. Akartam a megkezdett tövises úton tovább menni magam erejéből. Elmentem legátusnak. A szegény paraszttól elfogadhatom az alamizsnakrajcárt, de nem a bankót a mecénástól. És ekkor mit gondoltak ki idehaza azok, akiknek Isten és a természet jogot adott hozzá, hogy velem foglalkozzanak? Utánam küldték ezt a kiállhatatlan, gyűlölt csodabolondot, hogy egy brutális hajdú segítségével útonálló módon ejtsen kelepcébe. Azok megfogtak, megkötöztek, megnémítottak, újra beleöltöztettek az utált gúnyákba; ingerkedve, gúnyolódva, csúfosan hurcoltak el erőszakkal. – Hát mondjad! Ha te lettél volna akkor az én helyemben, s maga Lucifer nyújtotta volna a kezét, hogy kiszabadítson, nem fogadtad volna-e el azonnal?

Decebál bosszúsan dörmögé:

– Erről én semmit sem tudok.

– Így jutottam aztán a bécsújhelyi kadetiskolába, oda nem jöhetett utánam Horkázi. Az évdíjat és havi zsebpénzt Ponthay Adalbert gróf fizette értem, amit én visszafizetendő kölcsönül fogadtam tőle, s a kamaton kívül még valóságos hálával is tartozom neki; mert ott szereztem magamnak tudományos készültséget, mely mellett a világ bármely civilizált országában megélhetek: – még talán idehaza is.

Az utóbbi szavait Manónak hallgatta is, nem is Decebál. Ellenben ez a Ponthay gróf levele egészen elfoglalá. Annyi megütötte a fülét, hogy a fia beszél valamit az esze után való megélhetésről. A honfoglalás óta ilyen plebejus eszme be nem lopózott a Tanussy család keblébe. Erre kellett valami konkrét eszmével válaszolni. Más is tud „keresni”, de egyszerre egész kincshalmazt.

– Hát, édes fiam, ez a levél némileg engemet látszik vádolni azzal, hogy egy jól jövedelmező birtokunkat egy rossz jövedelműért kicseréltem.

– Ellenkezőleg! Bocsáss meg, hogy a szavaidba vágok. E levél igazságszeretetedet emlegeti, hogy egy hosszú pernek barátságos egyezséggel végét szakítottad; a jog Ponthayék részén volt.

– De elhúzhattam volna a pert évtizedekig, s azalatt a haszonélvezet az enyém marad vala. Én azonban már akkor bizonyosan tudtam, hogy a cserébe nyerendő birtokon van elrejtve ősapánk, Thonuzóba sírja. A kegyelet megnyerte jutalmát. Ne véld, hogy tékozló kézzel téptem szét birtokainkat. Tekints magad körül, s látni fogod, hogy egy kincstár közepett állasz, melynek értéke megnevezhetetlen. Ezt én szereztem!

Manó nagyot sóhajtott. Fájt neki, hogy az apjára, akit szeret, egy okos emberre, akit tisztel, egy nagy emberre, akit félt, úgy kell tekintenie, mint ahogy a kedélybetegek intézetének orvosa szokott nézni azokra a szerencsétlenekre, akik magukat „római csaszárok”-nak hiszik. Azok után, amiket Horkázi elmondott neki, csak mély sajnálkozással lehetett eltelve az apja iránt.

Decebál körülvezette Manót a kincstárban. Kezébe adogatta a nagyszerű leleteket, magyarázatot tartott neki minden darabnál: Mi volt az? Mi célra szolgált? Mit bizonyít?

Mikor aztán minden részletesen fel volt magasztalva, akkor csak amúgy fitymálódva odaveté:

– És nekem ezekért a kincsekért négyszáznyolcvanezer forintot kínáltak már.

– Kár volt oda nem adni – mondá a fiú.

– Kár volt oda nem adnom? – ismétlé sértetten az apa.

– Én, ha neked volnék, még most is eladnám.

– Te eladnád, ha rajtad állna?!

– Tudok Bécsben egy régiségkereskedőt, Justus Fraus a neve.

– Justus Fraus? De furcsa név!

– Jó volna az emberét megismerned.

– És elcsaklizzam az őseim kincstárát neki?

– A világ jobban megismerné a műemlékeket, ha közszemlére, múzeumokba kerülnének, mint itt. Tenálad elrejtve maradnak. Különben is nem ártana ezeknek egy kis szakértő megbírálás. Én archaeolog nem vagyok; de annyit látok, hogy e kincsek között olyanok is vannak, amiket már akkor, amikor Thonuzóba élt, senki sem viselt, avar függők és kelta fibulák; de még inkább felötlenek a későbbi korból való ékszerek, amik a cinquecento művészeire emlékeztetnek; azt pedig, hogy a Mithras-imádat bálványai hogy keveredtek a magyar vezérek kincsei közé, éppen nem tudom megérteni.

– Mert nem értesz hozzá! Azt nem is kívánja tőled senki. Hanem a tényeket el kell hinned. Ez egész kincstárt saját felügyeletem alatt tárták fel; mindez együtt volt egy cölöpsírban.

– A cölöpsírt elhiszem.

– A többit is el kell hinned, ha én mondom. Ott volt a két csontváz lovon ülve, lábaiknál a kedvenc eb és sólyom koponyái. Az egész kincshalmaz, a nyilakon levő írás mind valódi hunnus eredetre vall.

– De hiszen a mi nyelvünknek nincs semmiféle ázsiai idiómával grammatikai hasonlatossága; nyelvtani rendszerünk egyesegyedül a finnekével azonos.

No, hiszen ilyen hittagadást még nem mondtak ki ennél a háznál! De még az egész tiszántúli kerületben sem, soha!

– Micsoda? – kiálta fel Decebál; olyan düh és meglepetés hangján, mint akinek alattomos kutya harapott a lába ikrájába. – Hát te is finnista vagy? Hát te is megőrültél? Hogy a finnekkel akarsz bennünket rokonságba hozni? A fókavadászokkal?

Manó abban a tévedésben volt, hogy itt most tudományos dissertatiót lehet tartani. Védelmezni akarta az álláspontját.

– Édesapám! Ezen az atyfiságon bizony nincs mit szégyenlenünk. A finn nemzet, azért, hogy számra kisebb a magyarnál, mindazokkal az előnyökkel fel van ruházva, amikre mi büszkék vagyunk. Vitézségben mindig elöl jár; a finn ezredek az orosz hadsereg legkiválóbb csapatai, a finn nemzet maroknyi létszámával, alkotmányos szabadságát, intézményeit egyedül bírta fenntartani a nagy Muszkaország közepett, s míveltség dolgában egészen az európai színvonalon áll; irodalma, tanintézetei ismeretesebbek, mint a mieink, s mesés hazaszeretete egészen ikertestvére a mienknek.

– De én nem akarok semmi testvériséget se a finnekkel, se a lapponokkal, se a csuvaszokkal, se a többi rongyos, riha pereputtyal! Nekem Attila volt az ősapám! Az Isten ostora!

Manó most vette észre, hogy micsoda rossz fát tett a tűzre! Hiszen finnistának lenni nagyobb haeresis, mint ha valaki zsidóvá lenne!

– Engedelmet kérek! Bocsáss meg. Egy szót sem szóltam. Visszavonok mindent. Ezentúl belefoglalom még Attilát is a hiszekegybe.

Decebálban forrt már a méreg. Átkozott kadetiskola! Hogy elrontotta ennek a fiúnak az érzelmeit. Nem szereti ez többé a hazáját!

Összeszedte magát. Parancsolt a fellázadt indulatainak. Félretette, hogy most apa és fiú (úr és jobbágy) állanak egymással szemközt. Leszállt a kedvéért a vitatkozó ellenfél diapasonjára.

– Nem akarom a vakon hívő hipokrita engedelmességet reád erőszakolni. Meg akarlak győzni az adatok csalhatatlanságával. Beszéljenek a kézzelfogható tények. Mondják azok a szkeptikus szemedbe, hogy igenis, a hunok utódai voltunk és maradunk. A dicsőséges hunoké, akik nem kutyák által vontatott szánokon jöttek be ide országot foglalni, nem ittak iramszarvastejet, nem öltözködtek tengeri fókabőrbe, nem volt laposra nyomott orruk, legyező fülük, fülig érő szájuk; hanem délceg, lovon ülő párducbőr-viselő daliák voltak; egyedül nemesek a népek tengerében, akikre nézve minden más nép csak jobbágy és rabszolga lehetett. Bendegúz, Mundzuk, Tuhutum. Ezek voltak a neveik. – Le a sarukkal, korcs ivadék! Mikor e helyre lépsz! Aztán olvasd el ezt! S akkor borulj arcra.

E szóknál Decebál egy a falba bevésett gránitkő szekrényből, cifra kulcs segélyével felnyitva a fiókot, elővette azt az aranykapszulába rejtett hártyairatot, ami nyolcszáz esztendőn át ott rejtőzött Thonuzóba összeszorított fogai között, s azt tenyerébe fektetve és kisimítva, odatartá Manó szeme elé.

– Olvasd el, mi van ebbe írva!

De már akkor Manónak a józan esze is fogyatékán járt; elfeledkezett minden tiszteletről, amivel a legközelebb eső apjának tartozík. Eszébe jutott mindaz a bosszantás, búsítás, amivel gyermekkorát elkeserítették, ez aprokrif betűknek a láttára. A lábával mérgesen dobbantott, s félretolta maga elől azt a megbecsülhetetlen régi írást; még a fogait is csikorgatta hozzá.

– Kérlek! Vidd előlem ezt a firkát!

– „Firkát!” Te! Nyáladék kölyök! Tudod, mi van ezen írva? Ős igazi hun betűkkel? A „szer”, melyet a mi ősünk kötött a hét vezérrel. A jog, mely a Tanussy családnak utat nyit Magyarország trónjához.

Most már az egész világ sárgának tetszett Manó szeme előtt.

– Ne add a kezembe azt az ákombákot, mert összetépem.

Erre a szóra úgy ütötte arcul Decebál a fiát, a tenyerében tartott hártyairattal együtt, hogy csak úgy csattant.

E végzetes ütés után elnémulva nézett egy percig az apa és fiú egymás szemébe.

Hogy ezzel örökre el vannak egymástul szakítva, azt tudta mind a kettő.

Manó találta meg elébb a szavát. Halkan, suttogva rebegé:

– Adja Isten, hogy ezt az ütést soha meg ne bánd, apám.

Decebálban erre még jobban felforrt a dölyfös indulat. Még egyszer felemelte a kezét. Talán ismételni akarta? Hanem az ifjú hamarább elkapta a kezecsuklóját, s az apa érezheté, hogy a fiának az ökle, mint egy vasbilincs, úgy tartja fogva a kezét.

– Emlékezzél reá – suttogá fülébe a fiú –, hogy itt, ezen a helyen, fogja teneked ezt az ütést visszaadni egy kéz, akitől legkevésbé várnád, s aki elől nem védheted magad, s ez az ütés jobban fog neked fájni, mint a tied nekem. Isten legyen veled.

Azzal ellenállhatlan erőszakkal emelte fel az apai kezet az ajkához, és megcsókolta azt.

Akkor aztán sietett ki a kincstárából. Ment az anyja lakosztályába. A mademoiselle jött elébe a szalonba, miután az a szokás divatozott a kastélyban, hogy az úrnőnél előbb be kellett jelenteni – a családtagok látogatását. Azt az izenetet tudatták Manó úrfival, hogy őnagyságának most vapeurje van, fekszik; nem fogadhat, majd tudatni fogja az ifjú úrral, ha a lever-t tartja.

– Majd! Majd!

Ilyen „majd” nem jön elő ez életben soha többé!

Manó kiszakított egy levelet a tárcájából, s irónnal rárajzolta búcsúszavait. (A mama írást is tud már olvasni).

„Kedves anyám! Sajnálom, hogy búcsút nem vehetek tőled. Engemet az apám elűzött a háztól; rögtön távoznom kell, vissza nem térhetek soha. Amit neked meg akartam mondani, ideírom. Én megnősülök. Elveszek egy szegény leányt, aki engem szeretni fog. A neve Sáromberky Lizandra. Nagy a világ, betakar bennünket. Isten keze oltalmazzon téged és szegény apámat. Ölellek, csókollak. Fiad, Manó.”

Ezt a papírdarabkát összegöngyölíté, az ujjaival összenyomkodta cifrán, s átadta a kisasszonynak, tegye oda a mama éjiasztalára; majd rátalál, ha felneszez.

Azzal je-me-recommande-ozta magát, s elchasseírozott.

A mademoiselle bevitte az úrnő öltözőszobájába a pálca alakú levelet, s odatette a toilette-tükör elé. Madame még az alkóv damasztfüggönyei mögött kereste az okot az alvásra.

Mikor aztán a nagy antik óra elverte azt az időpontot, mely egy rangbeli úrhölgy fölkelésére alkalmatos, akkor csengetett, a besiető komornával félrehúzatta a függönyöket, a szobában kellemetes clair-obscurt csináltatott, felhozatta a csokoládéját, rossznak találta, de megitta, azután feladatta magára a hímzett hálóköntösét, elmondta, hogy milyen rosszul aludt. Kemény inquisitiót tartott afölött, hogy micsoda járás-kelés volt a vendégszobákban az éjjel? (Volt biz ott, az egész traktus az útra pakolt). Azután elmondta, hogy miket álmodott, de már azoknak a magyarázatahoz hiányzott a Dorkó nénő, a mademoiselle nem értett hozzá. Azután a fürdőszobába vezetteté magát, az aromatikus fürdő után az egész testét behinteté finom hajporral, felhúzatta a lábára a papucsot, körülnézte magát a nagy tükörben, s aztán a fésülködéshez öltözve, átlibegett a toilette-szobába. Már akkor az világossá volt téve. Papagáj, kakadu, fuvolamadár fölébredt, kiabált, flótázott, azokkal idegen nyelveken szót váltott, a kis bolognai ölebét elhalmozta hízelgő nyájaskodással, azután leereszkedék a toilette-asztal előtti karszékbe, ajkait a tükör előtt szélesre szétnyitotta, kivillogtatva gyönyörű elefántcsont-fehér fogsorait, s biztosítá felőle a mademoiselle-t, hogy azok mind igazak, egy sem hamis; különféle próbákat tett, hogyan lehetne elkerülni, hogy az arcán lévő rózsás szerelemgödröcske idő jártával ráncocskába ne menjen át? – Egyszer aztán kezébe akadt az a valami, ami flaconok és kefécskék közé volt téve.

– Qn’est qu’est, que cela?

A mademoiselle elpirulva rebegé, hogy ez a Monsieur „Emma” levele.

– Shocking! Nekem összenyomkodott levelet küldeni? Was schreibt der Fratz?

Elhozatta a lorgnonját, ami nélkül az olvasás nem fashionable, s elkezdte szótagolni (még plajbásszal ír a filou!) azt a firkát.

A komorna azalatt csavargatta ki a hajából a papillote-okat, amikkel a haja fel volt tekergetve éjszakára.

De amint odaért Sára asszony a betűlehüvelyezésben, hogy „Elveszek egy szegény leányt…”, egyszerre kiment a szeméből mind az álom, mind a nobel lankatagság; felugrott a toilette-asztal mellől, pofon ütötte a szobaleányt: mért nem eresztették be, mikor itt volt, az úrfit; a kiskutyát felrúgta: „Hát te nem tudtál ugatni?”; azzal a mademoiselle-hez fordult; az méltóságteljes pózt foglalt el vele szemben. Hiszen nem is akarta bántani, csak azt akarta tőle megtudni, hogy „wo ist die Portrait?”

– „Das” Portrait – igazítá helyre a kisasszony.

– Egye meg a katymári fránya a der, die das-otokat! Én a nyőstény portrait-t keresem. Wo ist die Fraulein?

A mademoiselle figyelmezteté rá, hogy a Fraulein is semlegesnemű.

– No, most már semlegesnemű lehet, mert tudom, hogy senki se veszi el!

Azonban gyorsan kezébe akadt az a miniatur festmény, mire a fiának szánt grófkisasszony volt lefestve.

Szaladt át a szobákon keresztül Decebál lakosztályába.

Nem kérdezte, illik-e vagy nem fésülködőköpenyben, papucsban menni látogatóba egy előkelő hölgynek a férje szobájába. A feje körül tekergő kibontatlan papillote-ok olyanná tették az arcát, mint egy szép Medúzafő.

Decebál, mint afféle dölyfös ember, aki a hirtelenkedést nem engedi magának megbánni, sőt inkább annak az elkövetése után igyekezik magát még jobban beledisputálni a haragos kedélyállapotba, nagy léptekkel járt körül a múzeumában, meg-megállva a nagyszerű históriai kép előtt, mely Thonuzóbát és a feleségét ábrázolta, s azoknak panaszolva el a keservét.

– Hát csak finnek voltatok, ugyebár? Jégen korcsolyázók; rozmárra vadászók! Nem Attila ivadékai, nem szittya utódok. Mese az egész hun mondakör. Mese az Árpád bejövetele, a hét vezér esküje; a magyar nép úgy jött be suttyomba Magyarországra, télen, mikor jó szánút volt, kutyavontatta szánkón, a Jeges-tenger mellől. Az egész magyar történetet álmodta valaki, úgy beszélte el másoknak. A finnek története a valóság! Hiszen nyelve sincsen a magyarnak, úgy lopkodta össze tótból, németből; csuvasznak, cseremisznek, osztyáknak tartozik vele, amit nem úgy lopott. Kaleva volt az ősünk, annak a keblébe térünk vissza! – S még ez a drága szövetség maga is rongy! Összetépni való rongy, hahaha! No, hát jó! Ha meg tudja tagadni a fiú az őseit, meg tudja tagadni az apa a korcs ivadékát.

Erre a fennhangon tett mondásra nyitott be hozzá Sára asszony.

Már a tekintetéből is észrevehette Decebál, hogy itt nagy zivatar készül a fejére.

– Mit csináltál a fiammal? Hova tetted a fiamat?

Decebál tekintélyadó állást vett, hátravetette a fejét, s hatalmas mozdulatot tett a kinyújtott kezével.

– Mit tettem? Amit egy apa tesz elvetemült fiával! Bűnös volt! Megfenyítettem.

Sára asszony elszörnyedve csapta össze a kezeit.

– Micsoda? Megütötted?

– Meg.

– Megütötted a fiadat? – kérdezé még magasabbra emelt hangon.

– Igen.

– Megütötted az én fiamat, az Emmát?

Már ekkor a hangja a fellegekig emelkedett.

– Hányszor mondjam?

– No, hát itt van a levele, olvasd. Itt hagyott, elment örökre.

– Fusson is előlem, és soha ne lássam többé. Házam és szívem zárva előtte örökre.

– De hát mit vétett ez a gyermek, amért meg kellett őt ütnöd, és elűznöd a háztól?

Decebál elébb Thonuzóba arcába tekintett. Úgy volt az arc festve művészi kezektől, hogy az ember akárhonnan nézett rá, mindenütt a szemébe nézni látszott. E fennkölt arc erőt adott szívének, hogy e kemény (ítéletszerű) mondást megörökösítse.

– Megütöttem, és világgá űztem; mert szidalmazta az őseimet!

Sára asszony erre haragjának egész batteriáját engedé működésbe jönni.

– Hogy a pokol kutyái ragadozzák el a te redves őseidnek a csontjait! Hát azért kellett az én Emmámat elverned a háztul? Hogy őrölnének spódiumot az egész csontöregapádból! Hogy égetnének belőlük suvickot!

– Asszony! – ordíta fel szörnyű haraggal Decebál, s lábával nagyot dobbantott. – Ne káromold az őseimet!

– Köpök az egész őseid lajstromára! Az én ősapám székely lófő primór volt már akkor, amikor a te őseid még sátorozó csavargók voltak.

De már erre egész bősz indulattal rohant Decebál e rettentő káromlás elkövetőjére, megtorlásra készen. – De nem hátrált ám meg előle az asszony. Ha ő az egyik öklét emelte föl, felemelte az mind a kettőt, s a szemei olyan szépen forogtak hozzá, hogy szív legyen, aki annak helytáll.

Decebálnak eszébe jutott az a bolond jóslat, amit a fia mondott: „Itt ezen a helyen fogod visszakapni azt az ütést, amit nekem adtál, és egy olyan kéztől, amelyik ellen nem is védheted magadat.” Jónak látta nem kísérteni meg, hogy beteljesül-e ez a jóslat – ilyen hamar. (Más kéz lesz az!).

Visszanyerte hidegvérét. Az okosabb enged. Az erősebbnek illik a hátrálás.

– Hosszú haj, rövid ész – morzsolá a fogai között, s azzal megfordult, s hátratett kezekkel ment a múzeum túlsó oldalára. Sára asszony pedig előbb sírva fakadt, azután durcásan dobta oda a szép aranyrámába foglalt miniatur arcképet Decebál lábához.

– Most már elveheted a görbe nyakú konteszt magad! S meghíhatod az Avakumot násznagyodnak.

…Akik az előzményeket ismerik, könnyen ki fogják találni, hogy került ennek a phrasisnak az eleje és a hátulja egymáshoz?

     

Ezúttal nem küldtek senkit az eltűnt Emmácska után, hogy hozza vissza.


VisszaKezdőlapElőre