XLV. Az a visszakapott ütés

Decebálhoz is elszivárgott az a hír, hogy a fia milyen szép halálra talált Komárom falain. Nem tett rá semmi észrevételt. Magában bizonyos elégtételt érzett. Így jár azon fiú, aki az apai tanácsot megveti!

S még ezen évad folytán többször is volt alkalma ilyen keserves elégtételt élvezni magában. Magyarország maga is elbukott. Ezt is előre megmondta Decebál. Mindazok a nagyságok, akik őt félretolták, ignorálták, egyszerre földönfutókká levének. – „Így kellett annak jönni!” – mondá magában. „Nálam nélkül akarták helyreállítani az ős Magyarországot! Az apák hagyományai ellenére. A bosszúálló nemezis érte őket utol!”

Milyen nagy lett volna az öröme Jónás prófétának, ha Ninivét csakugyan elsüllyesztette volna az Úr, ahogy ő megjövendölte!

Annak nem maradt más vigasztalása, mint egy sötét odú, aminek az elejét befutotta a töklugas. Még ennek a gyökerét is kirágta a lóféreg.

Ilyen menedéket talált Decebál az ő kincstára múzeumában.

A felesége elhagyta, a fia meghalt, a hazája elmúlt, a nemessége elveszett, vége volt az egész világnak; csak ez az egy maradt: a dicső múltak emléke.

Hát még ha ez is csak töklevél? Elfonnyad, ha gyökerét megfúrja a féreg.

           

A vén táltos régóta halálrováson volt már. Ahogy a vízibetegségben szenvedők szoktak, majd jobban volt, majd rosszabbul lett; utoljára már feküdni sem tudott, ülve aludt. Decebál bizony nemigen látogatta meg. A haldokló jó barát kellemetlen látvány.

Egyszer aztán Horkázi csakugyan elveszté a hosszú perét a halállal, a legfelső apellátán.

Valahonnan Hajdú-Dorogrul jöttek el a hitebeli papok és énekesek az eltakarítására.

Decebál tán azt sem tudta volna meg, hogy eltemették a szittya barátját, ha az a sajnos körülmény nem jött volna közbe, hogy a megboldogult semmi értékes ingó-bingót nem hagyott maga után, amiből a temetési költsége kikerült volna; ennék a fedezése végett az egyházi férfiak kénytelenek voltak Decebált, mint patrónust, meginterpellálni. Azt még kifizette.

Ezért aztán háladatosságbul kiszolgáltatták neki Horkázi egyetlen hagyatékát, egy nagy, lepecsételt paksamétát, mely Tanussy Decebálnak volt címezve, ezzel a hátirattal: „Halálom után átadandó.”

Vajon mi közlendői lehetnek a megdicsőültnek, ez árnyékvilágból elköltözése után?

Decebál rászánt egy unalmas délutánt, hogy a pópa levelét felbontsa, s medvebőr terítőjén végigheveredve, végigolvassa annak az emlékiratát nagy magányosságában.

Vendég rég nem látogatta már a házát. Ez különben is kiment a divatból. Egyik faluból a másikba csak útlevéllel lehetett utazni. Inkább otthon maradt minden ember. A tűzhalmi kastélynak nem volt már tárva-nyitva a kapuja.

Horkázi levele, folio alakban jó nyolc oldalt tett ki. Csak az unalom és az esős idő vihettek rá valakit, hogy egy ilyen terjedelmes firkának az elolvasásába belekapjon.

(Zárjel között legyen megemlítve, az unatkozásra volt elég ok, miután az új világrend úgy kívánta, hogy a magyar ember sem puskát, sem nyerget ne tartson többé a házánál. Decebáltól még azokat a régi, másfél öles, kerékre járó puskákat is elvitték, amik a kuruc háborúban szerepeltek.)

Horkázi levele elég unalmasan is kezdődött: halálát érző ember önkínzó bűnbánata hangján.

„Szeretett barátunk, nagy hazafi!

Érezve közelgő feloszlattatásom, megszámlálva lévén e földi napjaim, Istentől irgalmat, Tetőled kegyelmet, bocsánatot reménykedve, töredelmes szívvel teszek előtted vallomást nagy és nehéz titkokról, amelyek Tégedet közel és nagyon érdekelnek.

Te, kedves barátom, egy nagy cselszövénynek áldozatja lettél. Ha magad körültekintesz, szemeddel láthatod házad hanyatlását, vagyonod pusztulását, híred elenyésztét.

És mindennek bekövetkezéséhez az én bűnös kezeim szolgáltak egyik eszközül. Mea culpa, oh mea maxima culpa!

Hogy miért cselekedtem ezt? Hát legelőször is ,a szegénység nagy rima’, azt mondja a bölcs: ,paupertas magna meretrix’.

Száműzve egy Istentől és emberektől elhagyott eklézsiába, ahol az üres templomban magam éneklek a diakónussal, megfosztva minden beneficiumtól, ami a papi stólával együtt járna; rászorítva a puszta sovány dotációra, folyvást a bibliai ,pajzsos emberrel’ kellett küzdenem, akinek neve ,ínség’.

Igaz, hogy Tenálad mindig szabad asztalom volt, amíg az Emmácskát tanítottam; de ugyanott volt aztán alkalmam egy bűnös szenvedélyemnek táplálásához. Mint jól fogod tudni, a kártyázás ördöge mélyen bevette magát a zsigereimbe, s attól sem éjjel, sem nappal nem bírtam megszabadulni, annak áldoztam nagy buzgósággal.

Emiatt gyakran elfogyott nálam a siclus.

Az átkozott Mammon rút vágya pedig annál jobban ösztönzött.

Ekkor jelent meg előttem a kísértő. A sátán. A ,Beliál fia’.

Tetszetős, ildomos alakban jött elém. Látogatását nagy kitüntetésnek kellett vennem.

Ugyanazon sátán, aki urunkat, a megváltót megkísérté a pusztában, felvezetvén őt a hegytetőre, s azt mondván neki: ,Íme, azt, amit innen beláthatsz, neked adom, ha engem imádsz’.

Ez a pokolbeli kísértő volt: gróf Ponthay Adalbert úr őkegyelmessége.”

(Hah! Ennél a névnél kezdett a história Decebálra nézve érdekessé válni.)

„Mint régészetbúvár, látogatott el hozzám, az Árpád-kori templomot véve tanulmány alá, kalauzolásom mellett, s azután kegyeskedett szerény hajlékomat is megtisztelni látogatásával. Itt körültekintve, meglepetését fejezte ki azon diogenesi egyszerűség fölött, mely kalugyeri magányomat jellemzé. Én elmondám neki, hogy szegény az eklézsia; a hajdani hívek áttértek a kálvinista hitre, a pap magára maradt. Arra őkegyelmessége felvilágosított, hogy ha ez így történt is, azért a párbér és kilenced minden háztul megilleti a régi papot. Ez az ő szomszédos bajhalmi birtokán, mely őrá jutott nagyanyai osztályrészül, ekként rendeztetett. Ott viszont van olyan község, amelynek lakosai az orthodox hitre tértek át, de azért párbért és kilencedet a régi plébánosnak fizetnek, s ahol pedig már a tagosztály, vagyis az arányosítás keresztülvitetett: ott ő, a gróf, mint földesúr, a hívek nélkül maradt pap számára egy egész jobbágytelket hasíttatott ki. Azt a jobbágyok tartoznak ingyen megmívelni; a papé a haszonélvezet.

Ez volt az első tövis, amit a csábító Mefistofeles a lelkemben hagyott.

Emlékezhetel rá, kedves barátom, mélyen tisztelt patrónusom, hogy amidőn az arányosítás a te birtokodon is létrehozatott, mennyit könyörögtem neked, hogy te is tégy hasonló nagylelkűséget énvelem, tűzhalmi espereseddel; különíttess el a számomra egy jobbágytelket. Te mindig kinevettél vele, azt mondtad, hogy hisz úgy élek nálad, mint egy püspök; minek nekem a gazdaság? Nem adtad meg, amit kértem.

Ekkor másodszor jelent meg előttem a kísértő gonosz lélek, ezúttal már kellemetlen, visszataszító alakban: veres orral, sunyi pofával, meggörbült termettel, a doha, a penész érzett rajta, ahogy a föld alól kijött. Ha nem találnád ki a nevét, én leírom: ,Justus Fraus’.”

(De már erre a névre egyszerre felugrott a medvebőrrül Decebál, s kerekre nyíltak fel álomra pilladozó szemei.)

„Te ezt más néven ismerted; előtted Vakandi Anonymusnak hítták.

Ez a pokolbeli küldött megismertette magát. Ő egy világhírű bécsi cégnek a főnöke, akinek a tudománya abbul áll, hogy régiségekkel és ritkaságokkal kereskedik. Nem kíméli a fáradságot. S összeköti azt kiterjedt ismeretekkel. Ő maga eljár szegényes öltözetben minden népek országába, s aztán ahol valami régiséget fölfedez, azt igyekszik olcsón megszerezni; maga ásatásokat is eszközöl, olyan dombokon, sírmezőkön, amiket tanulmányai ily rejtett kincsek valószínű telepéül kijelöltek. A valódi feltalált régiségeket aztán gazdag gyűjtőknek, külföldi múzeumoknak eladja drágán. Ezek mellett azután van neki még egy sokkal háládatosabb vásárlóközönsége is. Az olyan régiségkedvelők, akik nem értik ezt a tudományt. – Ezeknek a rovancsában, veressel aláhúzva jelent meg a Tanussy Decebál neve.”

(Decebálnak zúgni kezdett a fejében a vér.)

„Az ilyen vásárlók igényeinek kielégítése végett van létrehozva Stuttgartban egy egész régiségkészítő gyár. Igazán nagyszerű intézet. Ott készítenek a régi páncéloktul, sisakoktul kezdve, az elefántcsont faragványokig és a papyrus-levélre írott tekercsekig mindent. Akinek kell etruszk szobor: parancsolhat, már a rozsda is rajta van. Pogány bálványok vannak nagy választékban.”

(Decebálnak hideg borsódzás futott végig a hátán.) „,Mundus vult decipi’ – mondá Justus Fraus. ,A világ szereti magát megcsalatni.’ – Hát legyen megcsalva. – Te azonban, kedves barátom és pártfogóm, nem valami alacsony rászedés áldozatául voltál kiszemelve. Magasabb célok voltak elérendők Tenálad. Justus Fraus megismerteté velem az egész tervet. Ő itt Ponthay Adalbert megbízásából jár, s ha a vállalat sikerül, attól tetemes összeget fog kapni. Ez összeg rovására nekem is kész időközönként előleget adni, ha segítségére leszek: egy kis Júdáspénzt.

A vállalat ebből áll.

A közös nagyanyai birtok felosztásakor, Te az összes uradalmak javát magadnak tartottad, a meddő, ösztövér részt odahagytad a háborúban távol járt Ponthay nagybátyának. Emiatt annak a fia Tiellenetek osztályújítási pert indított. De miután egész Tuhutum vármegye a Tanussyak hatalmában van, bizonyos, hogy ennek a pernek ötven esztendeig vége nem lesz. Ponthay gróf tehát szépszerével, okos furfanggal akar téged rábírni, hogy az irámosi szép birtokot a tűzhalmitól elválaszd, s cserébe neki átengedd a semmi hasznot nem hajtó bajhalmiért.”

(Decebálnak kezdtek az idegei zsibbadozni e sorok olvasásánál.)

„A furfang a következő volt. A bajhalmi rengeteg közepett van egy hajdani pogány sír; egy cölöpépítmény, ami valóságos hajdankori emlék. Ezt Justus Fraus fedezte fel, Ponthay gróf beleegyezésével fel is bontatá azt a déli oldalán, mecenzéfi munkásokkal. De már akkor az a sír ki volt rabolva. Bizonyosan a török időkben rátaláltak már, s nem hagytak benne egyebet, mint ami az elcepelésre nem volt érdemes, vasedényeket, összetört üstöt, csontokat. Ezek is elég értékes tárgyak egy régiségbúvárra nézve, de mondom, magasabb célja volt a felfedezőnek. – Teveled elhitetni, hogy az ottan ősapádnak, Thonuzóbának a sírja.”

(Decebállal körben forgott a világ.)

„Így ismerkedtél Te meg Justus Fraussal, akit a világ csak gúnynevén szólított ,Vakandi Anonymusnak’. Hiszékeny lelked, őseid iránti elfogultságod, saját nagyralátásod, egészen martalékjává ejtett e gonosz szellemnek. Én is segítettem táplálni az elcsábulásodat. Bolondos cifrákat találtam ki, s azokat kiadtam szittya-hunnus betűknek. Még a fiadnak is ezeket tanítottam abéce helyett. Ha összejöttünk Justus Fraussal, úgy tettünk, mintha egymásra torzsalkodnánk; szidtuk, fenyegettük egymást, mindegyikünk más tudományt vallott, más betűkben ismerte a hunnus írást, más világrészben kereste a magyarok eredetét, nehogy valakinek tudomása legyen az egyetértésünkről. – Az a ravasz démon meg tudta nyerni a Te bizodalmadat, cinikus magaviseletével; állott vizet, száraz kenyeret evett, amikor Te láttad. Egyszer egy aranycsákányt vitt hozzád, mint a rabonbáni jelvényt, amit ő lelt Thonuzóba sírja közelében. Ez igazi aranyból van, de nem régiség. Neki magának több pénzében van, mint amennyiért Te magadhoz váltottad. Ez azért történt, hogy ha Te netalán gyanakodó volnál, s az ötvöshöz vinnéd a leletet, az a próba után, mind a választóvíz, mind a vízmérleg nyomán, biztosítson felőle, hogy a csákányod tiszta színarany. Ettől fogva aztán föltétlen bizalommal ragaszkodtál a Te Vakandidhoz.

Ő aztán vezetett, mint a gyermeket a járszalagnál fogva. Te tömlöcbe kerültél. Talán azt sem tudod, hogy a saját feleséged adott fel a királyi biztosnak, a bűntanújelt is az szolgáltatta át azért, hogy Belizárt megszabadítsa.”

Decebál magánkívül ugrott fel helyéből, s kés után kapkodott. Megöli ezt az asszonyt. – Az ajtónál tért magához, „nincs az itt már”! Visszatért a levelet tovább olvasni.

„Ekkor már Ponthay gróf volt a kormánybiztos. Ez magyarázhatja meg előtted, hogyan kerülhettek a Tuhutum megyei irattár ódon szekrényébe, mely a Te nemesi börtönödben állt, azok a mindenféle ócska irományok, kopott könyvek, amikből a Te Vakandid, saját segélyeddel, kikeresgette azt a sok mindenféle bizonyítékot a Te családi leszármazásodrul, az őseidnek a hét vezérrel kötött szerződéséről.”

(Decebál termete úgy összeesett, hogy majd a homloka érte a térdét. Pedig még a neheze most következett.)

„Isten legyen nekem irgalmas, kegyelmes azért, hogy én mindezeket jól tudtam, és Neked meg nem mondtam!

Én tudtam jól, hogyan szerelik fel a bajhalmi cölöpsírt, hogyan temetik be újra; beültetve az első ásatás helyét borókával, bevetve perjemaggal. – Én ott voltam, mikor az ellenkező oldalon felnyitották a sírkamrát. – Én ott álltam, és elnéztem, hogy rohantál be tántorgó léptekkel a megnyílt odúba, fulladozott a melled a látott kincsek szemléletére, s el tudtam tűrni (Óh, én gonosz indulatú lelkem! Uram, ne légy kemény ítélőbírám!), el tudtam fojtani magamban azt az indulatot, vágyat, hogy odarohanjak hozzád, visszarántsalak kezednél fogva, és füledbe ordítsam: meg ne csókold, Tanussy Decebál, annak a csontváznak a kezét! Az nem a Te ősöd; Thonuzóba, és az a másik ott mellette a lóvázon nem a te ősanyád; hanem a Piros Pistának, a zsiványnak, meg a szeretőjének a csontváza, amit az akasztófa alól ásattunk fel; úgy vitettük oda, ott drótoztattuk össze.”

…Nem olvashatta tovább! Ki kellett rohannia a szobából, hogy kihányja az epéjét. Beteg lett bele. Valósággal rázta a hideg. Alig tudott a lábán megállni. Minden emberi szín elhagyta az arcát.

És aztán mégis kényszeríté valami, hogy visszamenjen, a földre dobott írást újra fölvegye, és tovább olvassa; mi lehet még benne?

…„Az egész Thonuzóba-kincstárból ami igazi régiség, az a rozsdás vas, réz, kő; ami pedig aranyat, ezüstöt mutat, az mind stuttgarti gyártmány, similor, tombac, pakfong, alfenoid. A drágakövek; hegykristály, mármarosi gyémánt, strassburgi kő, porcelán. A Thonuzóba-sisak ólomból van, hogy nehéznek tessék; csak meg van futtatva arannyal; ha késsel megvakarod, megvallja a mivoltát.”

Decebál azt hitte, hogy ez csak valami rossz álom. Odatántorgott a vasszekrényhez, melyben a drága kincset őrzé; reszketett mind a két keze, az egyik, amelyikben tartotta, a másik, amelyik a késsel faragta a remekművet. A késvakarás alatt bizony kitűnt a pórias érc szürke színe. Ez ólom!

Decebál földhöz vágta a sisakot, amitől az kétfelé repedt. Bizony ólom volt az belül is.

Aztán tovább olvasta a pópa levelét.

„Mindezeket a gyártott régiségeket Justus Fraus készíttette Stuttgartban, Ponthay gróf megrendelésére. Így is szép összegbe kerültek azok. Úgy tudom, hogy Ponthay gróf tízezer forintokat fizetett értük. Neki azonban megvolt belőle a maga haszna, mert megkapta értük cserébe a gazdag jövedelmű irámosi uradalmat.

Tégedet azonban még jobban is bele kellett mártani a limbusba. El kellett hitetni veled, hogy a talált kincseid valósággal megbecsülhetlen értékkel bírnak. Erre a célra volt rendezve az az alakosjáték azzal az angol antikváriussal, aki Teneked közel félmilliót ígért a Thonuzóba-leletekért, hogy Te azután még a kamarának is fizess ehhez számított harmadot készpénzben. Ez azért volt, hogy annál hamarabb tönkrejuttassanak, s így semmisítsék meg a Tuhutum megye fölötti nagy hatalmadat. – Ettől a veszedelemtől legalább megszabadított Téged Mántay Móric, akit távollétedben felhatalmaztál, s aki felajánlotta az állítólagos anglusnak, hogy vigye el a kínált árban az egész kincsleletet. Az rögtön elpárolgott innen, s soha többet Te a Barrer et Sons compániának hírét nem hallottad.

A cudarok azóta rólam is megfeledkeztek, s Justus Fraus, aki Bécsben él és dúskálkodik, még csak nem is válaszol a leveleimre, itt hagy minden ember, elvesznem nagy ínségemben.

Hát ezért adtam kárhozatra a lelkemet?

Most még egy jó tanácsot adok neked. – Az egész múzeumod, úgy ahogy együtt van, meg a Thonuzóba-mauzóleum, azzal a két lovon ülő csontvázzal, nem ér rád nézve semmit, csak arra való, hogy minden ember kinevessen érte. Ismerek én, Justus Fraus révén, Amerikában egy derék embert, akinek a neve ,Barnum’, az még megveszi a múzeumodat, Thonuzóbáddal együtt, s ád érte legkevesebb háromezer dollárt.”

Decebál elkezdett kacagni. Hanyatt vetette magát a medvebőrre, úgy kacagott nagy hahotával.

– Add el az ősapád csontjait Barnumnak!

De még valami utóirat is volt a levélben. Ez már veres tintával volt írva, talán bodzabogyó levével.

„Ezt az egész írást odaadtam a fiadnak elolvasni, mikor itt járt és meglátogatott.”

Ettől a szótól jéggé dermedt Decebál egész teste.

Visszatért a lelke elé az a jelenet, ami itt ezen a helyen közte és a fia között lefolyt.

Tehát a fiú tudta már, hogy ez az egész őskincsek gyűjteménye csupa hamisítvány.

Tehát tudta, hogy mint játszotta ezeket ide Justus Fraus. Azért mondta az apjának, hogy „Add el Justus Frausnak valamennyit”.

Tehát tudta, hogy az a hártyalevélre írott szerződés csak tréfa!

S még ő kényszeríteni akarta rá a fiát, hogy ezen „rongy” előtt boruljon térdre, és imádja azt!

S mert nem tette, arcul üté.

Megütötte, és elűzte a világba.

Óh, hogy átkozta most még igazán azt a fiút!

– Miért nem ütöttél vissza akkor te magad! Minek bíztad rá erre a láthatatlan lényre, hogy a neked adott ütést visszaadja. Itt, ezen a helyen adja vissza!

Ugyan visszaadta!

És még csak nem is védheti ellene magát.

Az üti őt ököllel, rúgja sarokkal, orrát fricskázza, fejét fabarackolja, hátát kecsketúrozza, mellét dögönyözi, arcát felpofozza; és ő semmit sem tud elhárítani magáról.

Ami egész életének büszkesége volt, az lett egész életének nevetségévé.

A megátkozott fiú elment már előre. Az utolsó Thonuzóba ivadéknak nem építettek cölöpsírt, ott fekszik az a meszes veremben, háromszáz honvéd paraszt csontjaival összekeveredve, de az apja még itt maradt, hogy gyászában – nevesse minden ember! No, hát gyertek, Thonuzóba-kincsek!

Decebál felhozatott a szolgáival (nincs már hajdú; nem szabad huszárdolmányt viselni Tuhutum vármegyében, azaz hogy „Bezirk”-jében), tehát a szolgáival felhozatott egynehány savanyúvizes deszkaládát, abba belehányatta a sok kincshalmazt: igazit, hamisat összevissza, amelyik nem fért jól, nagyot rúgtak rajta, hogy összelapuljon; még magát az aranycsákányt is közéjük dobta. Az se legyen, ha több nincs! Végtére lerántották a rámából azt a szép művészi festményt. Eredj csak te is a többihez „Piros Pista! Czifra Panni!” – odagyűrték a ládába.

Akkor aztán kötéllel körülkötözték a ládákat, lehordták az ökrösszekérre; ott megint olyan nagy halom trágyát raktak rájuk, hogy egészen eltakarta azokat, s aztán így elbocsátá a szekeret Decebál, utasítást adva, hogy hová vigyenek mindent. – Erre az elővigyázatra nagy szükség volt, nehogy a cirkáló zsandárok a ládákat, gyanúsaknak találván, lefoglalják, s bevigyék a vármegyeházára. Így elvihették bátran Bajhalomig.

Decebál maga gyalog vándorolt a szekér után. Így nem ötlött fel.

Előbb is felért a híres-nevezetes cölöpsírhoz, mint a szekér. Nála volt a vasajtónak a kulcsa; bemehetett rajta.

Ott mosolygott rá a két csontváz most is, a gerendához láncolva. Legalább ő azt hitte, hogy nevetnek.

Idáig türtőztette a dühét, itt nem bírta tovább.

Kikapta a csontlovag kezéből azt a hosszú, rozsdás pallost, s két kézre kapta:

– Leszállsz onnan?

S olyat húzott vele a csontvázra, hogy annak minden porcikája szerteszét csörömpölt. És azután ütött, csapkodott, paskolt, amíg csontot látott maga előtt, amely még a maga lábán állt: a koponyáknak sem irgalmazott. Egész belefáradt a bosszúállás nagy munkájába, mire a béresei a hatökrös szekérrel feljutottak. Intézkedett.

Legelőbb is a trágyát ráhordatta a csontmaradványokra. Azután targallyat halmoztatott össze rájuk nagy rétegben. Arra rálökette a ládákba csomagolt kincseket.

Most azután színültig a sírvermet szurokfenyő-gallyakkal, luchasábokkal!

– Mármost hazamehettek, fiaim.

Akkor aztán meggyújtotta a csóvát, s beledobta a felhalmozott gyúanyagba.

A sírüreg-száda okádta a csúnya fekete füstöt. Mintha az ördög megterhelte volna a gyomrát, s azt adná ki. Csak füstöt előbb, azután lángokat. Az ős cölöpzet maga is égni kezdett, valamelyik élő fenyőfa gyökerén felfutott a láng, s ezzel az égő kráter légvonatot kapott, akkor aztán bömbölve fújta a lángot minden oldalán a dombnak, szerteszét repegetve a földet, mint valami fiók Vezúv. Még valami lávapatak is ömlött ki belőle, ólom-, réz-, horganyvegyülék: a stuttgarti kincsek. Decebál ott ült egy ledöntött fa derekán, a két karját a felhúzott térdeire, s a fejét azokra támasztva. A tűz őrá, ő meg a tűzre bámult.

Nem akart megmozdulni ebből a helyzetébül.

Másnap, hogy nem tért vissza a kastélyába, utánajöttek a cselédjei. Akkor is ott ült még a levágott fán, térdeire fektetett fejjel, s ő nézett a sírra, a sír meg őrá. De már sem a sírban nem volt tűz, sem az ő szemében.


VisszaKezdőlapElőre