Hogy lett Kádár Lászlóból Villám Bandi?

Kádár László, amint megtámadóját élettelenül összeesni látta, eldobta kezéből az ütőeszközt, s a néptömegen keresztültörve, menekült. Kiabáltak-e utána, hogy „üssétek!”. Ütötték-e agyba-főbe, ahol érték? Kergették-e még sokáig? Azt ő mind nem hallotta, nem érezte. Futott. Csak az összerogyó ellenfél ijedelmes képe állt előtte, kimeredő szemével, a halálgörcstől nevetésre ferdült iszonyú arccal – az elől futott.

A vésztűz messze világított utána; a tűzfényben saját árnyékát látta maga előtt futni, azt kergette, azt nem bírta elhagyni, a harangok vészkongása hangzott fülébe, azok is azt mondták: „üsd! fogd!”

Kijutott a mezőre: nem kereste az országutat. Amerre szabad tér volt, arra szaladt; kerülte a tanyákat, azok is olyan vörösre voltak mind festve a tűzfénytől; a tanyák kutyái egymásnak felelgettek üvöltve, azok is egy gyilkos közeledtét érzik.

Nem messze volt az erdő. Ott elhagyta a tűzvilág, ott elmaradt az árnyék, ott elveszett a fák zúgásában a távol harangkongás. És amint az erdő sötétjében egy pillanatra megállt pihenni a menekülő – ott, az eddig üldöző rémek helyett elővette az, akit nem hagyhat el magától: a lélekmardosás.

„Megöltél egy embert! Két embert öltél meg vele. Abból halottat csináltál, magadból gyilkost. Rosszabb vagy a halottnál. – Hová futsz? – Mit kezdesz most? – Kiestél a világból. – Belejutottál az erdőbe. – Nagy az erdő! – Soha sem jutsz ki belőle többet!”

Aki egyszer az erdőt felkereste, az az erdőt el nem hagyhatja többé.

Az erdő mélyében patakot talált; a patak partján ösvény volt: ez elvezette egy malomig. Ismerős hely volt az ránézve. Sokszor hordott oda őrletni gabonát, a molnár, a jó Czibák János, kedves embere volt. Aztán meg Czibák János nem is nemes ember, őtet nem ragadta magával a fehér toll és vörös toll közötti harc dühe: az ő malma semleges tér. Oda betért.

A jó Czibák János vajmi nagyon megörült Kádár Lacinak, mikor meglátta, ámbár nem hagyhatta szó nélkül, hogy milyen zavart tekintete van az öcsémnek, s hogy hát a kalapját hol hagyta el?

Kádár Laci aztán elmondott mindent igazán, ahogy megtörtént, jámbor házigazdájának: hogy a Rácz Miskát aligha agyon nem ütötte.

– Jól tetted, úgy kellett neki! – mondá rá Czibák gazda – hát ő hány embert megpiszkolt? Agyonütésért volt három esztendőre elítélve a vármegyétől, egyet elengedtek neki belőle. Neked sem lesz nagyobb bajod. Annyi sem lesz: két esztendőt sem kapsz; csak a Zabfy prókátorra bízd a dolgodat, az úgy kimos, mint a ma született gyermeket. Aztán tisztújítás közben történt a dolog. Ezt is beszámítják. Rácz Miska kezdte a verekedést; te csak védelmezted magadat. Ittatok is egész nap: részeg fővel tetted.

– Dehogy tettem, bátyám, inkább még ma egy harapás kenyeret sem ettem, de még vizet sem ihattam reggeltől fogva.

– Hát mért nem ezen kezded? No, majd mindjárt megmondom a konyhában az asszonyoknak, hogy csináljanak a számodra jó vacsorát; addig is pedig itt egy kis kolláció: múlasd vele magadat.

Azzal Czibák gazda kivett a fali szekrényből egy fél kenyeret, szalonnát, egy palack bort, a nagy paprikás döbözt is mellé tette az asztalra, s biztatta Lacit, hogy csak üljön le és falatozzék addig, míg a vacsorát elkészítik az asszonyok.

Laci éhes volt, mohón evett, ivott; mire a molnár visszajött, már elverte az éhét, s csak játszott a kezébe adott késsel.

Czibák gazda helyet foglalt mellette a lócán.

– No, hát édes öcsém, csak te el ne búsuld magadat valahogy. A Rácz Miska kutyacsont volt. Ne terheld vele a lelkedet: a vármegye sem esz meg, ne félj. Hanem egy jó tanácsot mégis végy be tőlem. Egy kis időre jó lesz, ha elteszed magadat az útból. A vörös tollasok, nem a Rácz Miskáért, hanem azért, hogy a nagylapátiakat a fehér tollas pártra átvitted, majd hozzálátnak ám a kergetésedhez. Aztán gondold meg, hogy statárium van, s ha megcsípnek, három nap alatt fel is akasztanak. Hát csak járj, kelj addig, amíg rendes világ nem lesz. Amely helyen beesteledik rád, azon a helyen meg ne virradj. Eltedd magad, amíg azt nem látod, hogy a falu végén levették a hirdetést a statáriumfáról. Nagyon sajnálnám az ifjú életedet.

Kádár Laci megköszönte a jó tanácsot s azt mondta, hogy még az éjjel el fog menni a malomból s tovább az erdőnek.

– Nem oda, öcsém! – kiálta erre egy rikácsoló hang, s a berúgott ajtón keresztül egy fegyveres alak toppant be a szobába.

Az uradalmi vadász volt az, kit a molnár azalatt, míg színből vacsorát megrendelni künn járt, értesített hirtelen a nála levő szökevényről.

A vadász Kádár Laci fejének szegezte a dupla puskáját, mind a két sárkány fel volt húzva, és ugyanakkor Czibák gazda meg két kézzel kapta meg Laci jobb kezét, amelyikben a kés volt.

– Jó helyre jöttél, „fehér tollas” kutya! Megfizetsz most a bőröddel.

Czibák gazda nem volt nemes ember, de molnár volt, az uraság molnárja s a kortesdüh őt is elragadta; a vadász pedig csak cseléd volt, de az is bolondult a vörös tollért, pedig semmi köze sem volt hozza.

– Meg ne moccanj! – rivallt rá a vadász, fegyverét folyvást fejének szegezve.

Laci nem is mozdult, meg volt merevedve.

– A kést letedd a kezedből.

Laci nyugodtan engedte Czibák gazda által kezéből az evőkést kicsavartatni.

– Kötözze hátra a kezét, Czibák gazda! Aztán jössz velünk a vármegye házához. Ott kapsz kvártélyt éjszakára.

Czibák gazdánál készen volt a keblébe dugott kötél; előrántotta azt nagy hirtelen.

Laci szétnézett, és nem látott semmi oltalmat, még csak egy bot sem volt a közelében, s a puska csöve majd a homlokát érinté.

De egyszer csak meglátott valami fegyvert.

Gonosz fegyver az, hirtelen kézben valóságos pokolgép – a paprikás döböz.

Mint a villám, oly gyors volt a mozdulat, mellyel azt felkapta s tartalmát a vadász szeme közé szórta.

Annak egyszerre elveszett a szeme világa, kiejté a puskát a kezéből, mind a két kezével a szemeihez kapott, s aztán elkezdett pokolbeli ordításnak, táncolásnak menni végére, verve magát falhoz, ágyhoz.

Laci pedig ezalatt megkapta a molnárt két karjánál fogva, s letaszította a malomlépcsőn, azután felkapta a vadásztól elejtett puskát, felrántotta az ablakot s a két öles magas emeletből kiugrott a szabadba.

Most azután már volt egy gyilkosság a lelkén, egy statárium a feje fölött, egy puska a kezében – s előtte a Bakonyerdő.

Attól fogva Kádár Laciról sohasem hallott senki többet.

Hanem annál többet hallottak Villám Bandiról, aki réme lett három vármegye földesurának, s akit három vármegye pandúrja sem bírt kifogni az erdőből.


VisszaKezdőlapElőre